Pesti Hírlap, 1934. július (56. évfolyam, 146-171. szám)

1934-07-01 / 146. szám

1BUDAPEST, 1934. évi. Évfolyam, 146. (18.393) szám. VASÁRNAP, JULIUS 1. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­­dánysz­ám ára (pálya­udvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasár­napja nélkül 12 fillérPesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél, Erzsébet-kórut­­ Tel. J. 352-96 A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük Röhm, a rohamosztagok vezérkari főnöke, lázadást szervezett Hitler ellen. Hitler személyesen tartóztatta le Röhmöt, aki állítólag már halott. A rohamosztagosok „második forradalmának“ hívei készítették elő a lázadást. Schleicher tábornok volt kancellárt az összeesküvésben való részesedés miatt le akarták tartóztatni, a tábornok ellenszegült, mire agyonlőtték. Schleicherné férje védelmében szintén meghalt. Papent is őrizetbe vették, de később szabadon­bocsátották. Eddig hét rohamcsapatvezetőt lőttek agyon. Berlinből jelentik a Magyar Távirati Irodá­nak. Az SA-alakulat egyes fóemberei, Röhm, Ernst, pozíciójukkal nem voltak megelégedve és magasabbra törtek, és ebből a célból az úgyne­vezett második forradalmat akarták megvalósí­tani. Velük együtt dolgoztak bizonyos elégedet­len jobboldali elemek, így Schleicher tábornok is, akit siker esetén miniszterelnöknek szemel­tek ki. Hitler kancellár a múlt éjjel hirtelen Mün­chenbe repült és ott maga tartóztatta le a jelen­levő összeesküvőket. Egyidejűleg más városok­ban is letartóztatások történtek. Schleicher és Röhm halott, a többi összeesküvőre halálbünte­tés vár. A mozgalom ma már csak történelmi jellegű. Az összeesküvés meghiúsítása Hitler, Gering és Imler műve és győzelme. München, jún. 30. A német nemzeti szocialista munkáspárt birodalmi sajtóirodája közli: Bizonyos elemek több hónappal ezelőtt megkísérelték, hogy a rohamosztagok és a párt, úgyszintén a roham­osztag és az állam közé éket verjenek és közöttük ellentéteket idézzenek elő. Fokról-fokra jobban be­bizonyosodott az a gyanú, hogy ezek a kísérletek egy szűkebb körű­ társaságnak tulajdoníthatók. Roehm vezérkari főnök, akit Hitler kancellár külö­nös bizalmával tüntetett ki, nemcsak nem szál szembe ezekkel a jelenségekkel, hanem kétségtele­nül előmozdította azokat. Ismert szerencsétlen hal­lam­a lassankint olyan elviselhetetlen terhelő kö­rülményeket idézett elő, hogy a mozgalom vez­e és a rohamosztagok fővezére a legsúlyosabb telki­­­ism­ereti összeütközésbe került. • ­­F Hitlerék erőpróbája. Zűrzavaros, egymást keresztező és egymás értelmét módosító érze­lm­i táviratok szerint Né­metországban nagy események történtek: for­radalmi föllépésre k­­ülti összeesküvők veszé­lyeztették Hitler és Kormánya uralmát; az ál­lamcsínynek csak erőszakos föllépéssel, letar­tóztatásokkal, sőt fegyveresen védekező össze­esküvők meggyilkolásával lehetett elejét venni. Ilyen vagy hasonló megmozdulásokat előre lehetett várni Németországban. A világtörténelem arra tanít bennünket, hogy­ egyetlenegy forradalom sem végződött be a saját győzelmével. Minden forradalomnak a győzelem után kell bebizonyítania a maga élet­­képességét. Ez pedig nem megy újabb harcok és megpróbáltatások nélkül. A forradalom olyan, mint a földrengés. A nagy katasztrofális megmozdulás után soha sem nyugszik meg a föld, hanem tovább remeg, tovább reszket, to­vább mozgolódik, addig, amíg a föld kérgét megrázó erők megöletésével az új egyensúlyt, az új elhelyezkedést. Miből keletkezik minden forradalom? Ab­ból, hogy a politikai és a gazdasági élet felszíne alatt az erők eltolódtak, anélkül, hogy ez az el­tolódás kifejezésre jutna a hatalom gyakorlá­sában. A hatalom még a maga életét szívósan védelmező régi rend kezében van, addig, amig a felszínre törekvő erők egyszerre elseprik a meglevő kormányzati berendezést s a kezükbe ragadják az állami élet irányítását. A győztes forradalom vezérei ilyenkor mindig ki szokták hirdetni, hogy a forradalomnak most már vége van, a nép akarata győzött, ezért mindenkinek kötelessége, hogy az új rendet tiszteletben tartsa és annak engedelmes polgára legyen. A hiba abban van, hogy a forradalom nem hall­gat mindenben a vezéreire. Az egyszer megmoz­gatott tömegerőkre nem lehet ilyen könnyűszer­rel ráparancsolni a nyugalmat. A forradalma­kat az észbontó lelkesedés trombitaharsogásos napjaira következő csendes hétköznapok szok­ták kipróbálni. A forradalom első lendülete mindig hősies és szivárványszínekben ragyogó. A népszerűség aranyködében ragyogó vezérek minden jót ígérnek a barikádra állított tömeg­nek, az istenadta nép pedig készpénznek fo­gadja minden ígéretüket. Elhiszi, hogy min­den baj, minden nyomorúság végét és meggyó­­gyítását hozza a diadalmas forradalom. A csen­des hétköznapok alatt azonban egyszerre min­denki újra érezni kezdi, hol szerű­ a csizmája. A sok rózsás ígéretet könnyebb volt megtenni, mint megtartani. A vérmes remények édes kora lassanként újabb elégedetlenséggé ecetesedik. Ilyenkor következik el minden forradalom kri­­ti­kus időszaka, amelyben a győztes új rendnek két irányban kell védekeznie. A régi rend em­berei azt a meggyőződést terjesztik, hogy a for­radalom előtt jobb idők jártak, a fölforgatás csak esztelenül fokozta a régi bajokat és nehéz­ségeket. A másik oldalon pedig a legvérmesebb és legelszántabb forradalmárok azt állítják, hogy a forradalom túlkorán állt meg a maga utján és minden bajnak, nyomorúságnak a ve­zérek az­okai, akik elárulták és idő előtt abba­hagyták a forradalmat. Ha a régi rend h­ívei meg tudják nyerni a maguk számára az elége­detlen tömeget, kitör az ellenforradalom. Ha ez a vérmes forradalmároknak sikerül, a forrada­lom tovább lendül a maga kiszámí­thatatlan vit­­án. Gyakran az anarchia, a teljes felfordulás felé. Az utolsó hetekben és hónapokban érke­zett hírek már sejtették, hogy Németországban a horogkeresztes forradalom elérkezett ebbe a veszedelmes időszakába. Igaz, Hitler a Völkischer Beobachter január másodiki számá­ban, újévi szózatában azt hirdette a világnak, hogy: „a forradalom éve után átléptünk Né­metország emelkedésének esztendejében. A je­lenségek azonban azt mutatták, hogy a Führer túlságosan rózsás színben látta a helyzetet, ha komolyan hitte, hogy véget ért a forradalom. Németországban a régi rend emberei és az új­­ rend vérmesebb elemei egyformán elérke­zettnek látják az időt arra, hogy a hitlerizmus mgbuktatásával a hatalmat magukhoz ragad­ják. Januárban, Vilmos császár hetvenötödik születésnapja alkalmából az egész birodalom­ban nyílt tüntetések voltak a császári ház mel­lett; ezekben a megnyilatkozásokban a hadse­reg tisztjei játszották a vezérszerepet. Hitlerék határozott és félreérthetetlen kormánynyilatko­­zatban vétót mondtak a Hoh­enzollernek visz­­szajövetele ellen. Ezzel azonban nem tüntették el a császárpártot. Csak azt érték el, hogy ezt maguk ellen ingerelték. Ugyanebben az időben veszedelmes megmozdulások bukkantak föl magában a horogkeresztes táborban is. A hit­lerizmus nagy hódító ereje annak idején fő­képpen abban rejlett, hogy minden aggály nélkül tüzelte és a maga céljai érdekében hasz­nosította a súlyos gazdasági válság nyomása alatt szenvedő tömegek elégületlenségét. Ezek a tömegek a horogkereszt győzelmétől azt vár­ták, hogy az a helyzetüket egyszerre megja­vítja s uj kereseti lehetőségek megnyitásával jóra fordítja addigi bizonytalan sorsukat és nyomorúságukat. A horogkereszt győzött, de a győzelem érdekében megmozgatott tömegek helyzete nem változott. Ahogy telt az idő és a győzelem gyümölcsei nem mutatkoztak, a régi elégdetlenségek újraszü­lettek. Ilyenkor csak egy emberre van szükség, aki a vezért túllicitál­ja és vállalkozik az elégedetlenkedők megszer­vezésére. Az események azt mutatják, hogy az adott esetben Hitler régi bizalmasa, a barnairn­­ges sereg vezérkari főnöke, Röhm volt az, aki a nemzeti bolsevizmus egy fajtájával rálicitált Hitlerre, illetve komoly megvalósítását ígérte azoknak a nemzeti bolsevista szó programpon­toknak, amelyeknek az életbeültetéséről Hit­ler a győzelem után megfeledkezett. Érdekes jelenség: az utolsó hetekben fran­cia részről egyre sűrűbben hirdették, hogy Né­metország nagy változás büszkén áll, a Hitler­­uralom napjai meg vannak számolva. Sajtó­hírek szerint belgrádi tartózkodása idején maga Barthou külügyminiszter is megkockáztatott agen cáraá­piat.. A francia forrás csá­szárpárti ellenforradalmat jósolt és azt is tudta, hogy eg Schleicher—Papen-kormány kerül a félretaszí­tott Hitler helyébe. A franciák a barnaingesek­­, idegenkedő hadsereg megmozdulásától vá­rák ezt a változást. A Németországból érkező hírek még a késő éjszaka folyamán is nagyon zavarosak és egymásnak ellentmondók. Két tényt lehet csak belőlük bizonyossággal megállapítani. Az egyik, hogy Röhm, Hitler régi bajtársa elárulta ve­zérét és forradalmi megmozdulásra készült. A másik, hogy Hitler, aki előtt Röhm már két héttel ezelőtt kegyvesztett lett, idejében meg­tudta a forradalmi készülődést, rajtaütött az összeesküvőkön és ártalmatlanná tette őket. Meglehetős valószínűséggel lehet arra is követ­keztetni, hogy az összeesküvők nemzeti-bolse­vista irányban akarták a forradalmat tovább­fejleszteni. De hogyan magyarázzuk akkor azo­kat a jelentéseket, amelyek szerint Röhm a császárpárti Sc­h­leicherrel szövetkezett Hitler megbuktatására ! Schleicher, a Henenklubban ülő gazdag és előkelő ném­e urak képviselője és a fehér bolsevistákat rohann a szervező Röhm együtt, kéz a kézben—­egy, kicsit fantasztiku­san hangzik. Kétségtelen azonban, hogy Hitler emberei a birodalom volt kancellárját, Hinden­­burg elnök bizalmasát is le akarták tartóztatni s ennek a kísérletnek Schleicher­ halála lett a következménye. ■: Csupa zűrzavar, megmagyarázhatatlan homály és ellentmondás. A Németországból kapott kép még nem alkalmas arra, hogy véle­ményt formáljunk az eseményekről. Ebből a célból meg kell várnunk a későbbi részleteket. Nem állhatjuk azonban meg, hogy már itt föl ne hívjuk a figyelmet az egyik távirat érdekes megállapítására. Eszerint a leszerelt forrada­lom vezérei összeköttetést tartottak fenn egy idegen nagyhatalommal, illetve annak a képvi­seletével. Ha a berlini kormánynak erre bizo­nyítékai vannak, a németországi események­nek még külpolitikai vonatkozásai is lehet­nek. Természetesen csak akkor, ha Hitlerék saját érdekeik szempontjából helyesnek talál­ják a megtörtént események ilyen irányú ki­élezését.

Next