Pesti Hírlap, 1935. február (57. évfolyam, 27-49. szám)
1935-02-01 / 27. szám
BUDAPEST, 1935. f . 1835 FE 8. X . A/\ ! "! Előfizetési árak: hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hirlap Vasárnapja nélkül 12 fillérPesti Hírlap LVII. ÉVFOLYAM, 27. (18.568) SZÁM: PÉNTEK, FEBRUÁR 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Ant. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztőségnél. Erzsébetkiirat 1 Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhirdetések élén közöljük orvosok. Az utolsó időben Magyarországon sokat beszéltek az orvosokról. Okot erre a szerencsétlen ceglédi ikrek tragikus esete szolgáltatott. A tömegmunkára berendezett OTBA egyik agyonhajszolt orvosa tízszeresét írta fel annak a méregnek, amely megengedett adagban gyógyító orvosság lett volna. A megrázó eset újra ráterelte a figyelmet arra a sokat vitatott kérdésre, hogy helyes-e az a mostanában lábrakapott irányzat, amely egyre-másra megalakítja a tömegkifőzésekhez hasonló tömeggyógykezelő helyeket. A tömegkifőzésekből kikerült étel rendszerint komisz. Miért legyen jobb a tömeggyógykezelés eredménye? Hiszen a hibaforrások mind a két esetben ugyanazok. A lélektelen szokványos munka, aminek minél nagyobb mennyiséget minél olcsóbban, az egyéni igények teljes elhanyagolásával kel előállítania. Részletbemutató abból a falanszter-rendszerből, amelyben Michelangelo széklábakat farag. A tömegkonyhában az a szakács, akit a tehetsége és ízlése esetleg arra képesítene, hogy művésze legyen az ingesmesterségnek, elkopik a minden saruktól, borsuktól megfosztott bablevesek és krumplifőzelékek kotyvasztásában. Az orvos pedig, aki más körülmények között büszkesége lehetne a gyógyítás tudományának, a rendelőjén keresztülvonuló, soha el nem apadó betegtömeg nyüzsgésében, olcsó patikaszerek rendelésében elkopik és unott közönnyel végzi a mesterségét. Ki látott két teljesen egyforma falevelet! Senki, mert a természet végtelenül leleményes és kiszámíthatatlanul szeszélyes a maga alkotó munkájában. Kérdezzék meg az orvostól: látott-e valaha két teljesen egyforma betegséget? Mindegyik azt fogja felelni, hogy nem látott, mert a természet akkor is leleményes, ha nem az emberi szemet gyönyörködtető pillangók szárnyát rajzolgatja, hanem az embereket gyötrő kórságokat formálja. A legtökéletesebb orvos az, aki mindenkit kora, örökölt hajlama, szerveinek állapota, az orvosszerekkel szemben tanúsított érzékenysége és más sok hasonló szempont szerint kezel. A tömegrendelőkben nem lehet ilyen egyéni kezelés, hiszen percek is alig jutnak egy-egy beteg megvizsgálására, receptírásra és a szent bürokrácia nevében megkövetelt könyvelő munkára. Kérdezzék meg az orvosokat magukat, ez a rendszer milyen veszedelme, milyen süllyedése a magyar közegészségügy színvonalának! A közegészségügy színvonala egyenlő az orvosok színvonalával. A falanszter-rendszer óriási tömegeket terel a magánrendelőkből a tömegrendelőkbe és ezzel két oldalról is aláássa az orvosi hivatás régi, kiváltságosan szép helyzetét. A szabad pályájukhoz ragaszkodó orvosok, néhány szerencsés és különösen kiemelkedő kivételt leszámítva, azt látják, hogy várószobájuk egyre üresebb lesz. Se szeri, se száma ma már azoknak az orvosoknak, akik öt évi egyetem, fáradságos diplomaszerzés, sok esztendei klinikai munka után a legszerényebb létminimumot sem tudják megkeresni. Ezért a betevő falatjukat féltő orvosok valóságos rohamot intéznek mindenféle állandó megbízás, mind fix fizetés után. Olcsó Jánosok módjára egymásra licitálnak, nincsen az a csekélység, amelyért ne fogadnák el azt az állást, ami »csekély, de biztos« jövedelemmel jár. Így áll elő a mai helyzet, amikor a soványító kúra alá helyezett magánrendelőkkel szemben rákos daganat módjára túltengenék a túlzsúfolt tömegrendelők. Az egyik orvos ráérő semmittevésben a rendelő órák alatt is azt számítgatja, hogy elsején mit kellene kifizetnie, amire nincsen semmi fedezet. Ugyanakkor a másik orvos, aki éhbérért valamelyik tömegrendelő intézmény hálójába került, elkábul az előtte felvonuló betegek tömegétől és egyre fásultabban, egyre jobban kimerülve végzi munkáját. Az egyik orvos a legsötétebb gondokat és a legkétségbeesettebb elhatározásokat forgatja a fejében, amikor néhanapján hozzájut, hogy beteget vizsgáljon és receptet írjon. A másik orvos meghajszolt, elzsibbadó aggyal azt számolja, hány betege van még hátra? A tömegrendelőkben dolgozó orvosok munkáját emellett megbénítja az a szűkkeblűség, hogy a kezét különféle takarékoskodó célú rendelkezésekkel megbilincselték. Hiába tudja, hogy ez vagy az az orvosság jobban segítene a beteg baján. Nem írhatja fel, mert meg kell elégednie egy olcsóbb és kevésbé hatásos szerrel. Az OTI-orvos százszor meggondolja, utaljon-e ki, merjen-e kiutalni segélypénzt? Mert ha csak kicsit bőkezű, magára vonja felettes hatóságának rosszulását. Az OTBA-orvosnak rendes körülmények között nincsen joga arra, hogy a beteget a maga hatáskörében kórházba utalja. Ha szükségesnek látja a kórházi kezelést, ezt ajánlhatja, a beteg beutalása azonban egy újabb hatósági vizsgálattól függ. Sürgős esetekben kivételt tehet. Azonban ebben az esetben is jön a hatósági vizsgálat. És ha a hatósági urak úgy találják, hogy a beutalást el lehetett volna kerülni, sovány fizetéséből az orvosnak kell a kórházi ápolás költségeit megfizetnie. Az egyik OTBA-orvossal legutóbb az történt meg, hogy az előtte jelentkező szívbeteget a maga felelősségére beutalta a kórházba. A hatósági közegek nem találták elég súlyosnak az esetet a beutalásra, ami azt jelentette, hogy az ápolási költségeket most már az orvosnak kell megtérítenie. Közben azonban történt valami. A beteg, akinek az esete hatósági megállapítás szerint »nem volt elég súlyos«, a kórházban meghalt és ezzel igazolta az orvosát. Ilyen gondok, ilyen nyűgök nyomorúságos terhe alatt küzd a magyar orvosi kar. És állítsuk ki számára a bizonyítványt: hősiesen. A legtöbb orvos nem tűri, hogy mesterséggé züllesszék le nemes hivatását. Az egyik, akinek nincsen »fix«-e, elhessegeti magától a gondokat, hogy minél figyelmesebben vizsgálhassa meg rosszul, vagy sehogy sem fizető betegét. A másik, akit a gyógykezelő nagyüzemekbe sodort végzete, emberfölötti erőlködéssel küzd az ellen, hogy a tömegrendelőben ellepje lelkét a fásultság penésze. Ha valaki azt mondja, hogy a magyar egészségügy szétszórt őreinek szükségük van az erőteljes szervezkedésre, szükségük van arra, hogy összefogva küzdjenek az orvosi hivatást megbénító külső körülmények ellen, ennek a valakinek teljesen igaza van. Nem tagadjuk, erre a célra igen alkalmasnak látszik az orvosi kamara intézménye, amely nem mint magánegyesülés, nem mint a többi szervezettel vetélkedő és harcban álló szervezet, hanem mint hivatalos képviselet szolgálná a magyar orvosi kar és ami ezzel egy: a magyar közegészségügy érdekeit. Csak az a kérdés, milyen lesz az az orvosi kamara? Mindent meg lehet csinálni jól és rosszul. Sőt meg lehet csinálni legrosszabbul is. Keresztes-Fischer belügyminiszter az egységes párt minapi értekezletén bejelentette, hogy a kormány már elkészült az ovosi kamaráról szóló törvénytervezettel. Mindaz,árut erről a törvényjavaslatról eddig nyilvánosságra került, inkább nyugtalanságot ébreszt bennünk, mint megelégedést. Nemcsak bennünk, hanem magában az orvosi karban is. A felállítandó orvosi kamara csak akkor haladás a mai állapottal szemben, ha széles hatáskörű, tekintélyes, igazán független önkormányzatot élvező szervezet lesz belőle. Olyan szervezet, amelyik az orvosokat megerősíti öntudatukban, bátorságukban, amelyik Gömbös miniszterelnök az Eckhardttal való megegyezésről és az ifjúság reformtörekvéseiről. A titkosságra és a választási eljárás becsületességére vonatkozott a független kisgazdapárttal való megegyezés. A kormány a népszövetségi tömegbizottat választ. A Magyar Távirati Iroda munkatársának alkalma volt ma Gömbös Gyula miniszterelnökkel beszélgetést folytatni és tőle a belső politikai helyzetre vonatkozólag néhány kérdésről a nyilvánosság számára tájékoztatást kérni. — Van-e Excellenciádnak valami megjegyzése Eckhardt Tibor levelére vonatkozóan — volt az első kérdés, amelyre Gömbös Gyula miniszterelnök a következőkép válaszolt: — Az a körülmény, hogy Eckhardt Tibor levelet intézett hozzám és mindazt megírta, amit mondani kívánt, azt hiszem, a magyar politikai életnek egy erősen célbavett léggömbjét pukkantotta szét. Az egységes pártnak a legutóbbi értekezleten felszólalt bizalmatlankodó tagjai és a mögöttük állók megtudhatták e levélből, hogy velem Eckhardt Tibor annak idején csupán aVálasztás titkosságát és a választási eljárás becsületességét illetőleg egyezett meg. Tehát olyasvalamiben, amit az egész nemzeti egység pártja — véleményem szerint — csak helyeselhet. — A másik, ami nyilvánvalóvá vált Eckhardt leveléből, az, hogy Eckhardt Tibor népszövetségi megbízotti tisztét visszaadta a kormánynak, megunván az ellene intézett támadásokat. Most rajtunk, a kormányon a sor új megbízottat találni és választani. Arra a kérdésre, hogy kit fog a kormány népszövetségi fődelegátusként kiküldeni, a miniszterelnök ennyit válaszolt: — Kérem, ne találgassanak. — Flfogadja-e Excellenciád — kérdeztük ezután — az Eckhardt Tiborral kötött megállapodás felmondását? — Elfogadom. Én egy ilyen paktumot a nemzeti egység pártja érdekében állónak és a nyugodt politikai légkör biztosítását elősegítő lépésnek tartottam. Elfogadom természetesen a külügyminiszter úrral egyetértőleg Eckhardt Tibornak a tömegbizotti tisztről való lemondását is, amelynek szerepében Eckhardt Tibor odakünn kiválóan megfelelt. Egészen más lapra tartozik, hogy Eckhardt Tibor idebent mint belpolitikus kritikákat váltott ki.Az ifjúsági reformtörekvésekről és a reformnemzedék politikai megmozdulásáról ezeket mondotta a miniszterelnök: — Az, hogy az ifjúság foglalkozik reformpolitikával, nem újkeletű dolog. Az utóbbi időben több hírlapi cikk jelent meg az ifjúsági vezérek tollából. Ezekből is azt éreztem ki, hogy az ifjúság bízik bennem s az evolúciós és konstruktiv reformpolitika csendes munkájává szegődött. — Az a körülmény, hogy különféle jelekből az ifjúság azt látszott észrevenni, hogy bizonyos