Pesti Hírlap, 1935. február (57. évfolyam, 27-49. szám)

1935-02-01 / 27. szám

BUDAPEST, 1935. f . 1835 FE 8. X . A/\ ! "! Előfizetési árak: hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti H­irlap Vasár­­napja nélkül 12 fillérPesti Hírlap LVII. ÉVFOLYAM, 27. (18.568) SZÁM: PÉNTEK, FEBRUÁR 1. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Ant. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. mint a szerkesztő­ségnél. Erzsébetkiirat 1 Tel. J. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük orvosok. Az utolsó időben Magyarországon sokat beszéltek az orvosokról. Okot erre a szeren­csétlen ceglédi ikrek tragikus esete szolgál­tatott. A tömegmunkára berendezett OTBA egyik agyonhajszolt orvosa tízszeresét írta fel annak a méregnek, amely megengedett adag­ban gyógyító orvosság lett volna. A megrázó eset újra ráterelte a figyelmet arra a sokat vi­tatott kérdésre, hogy helyes-e az a mostaná­ban lábrakapott irányzat, amely egyre-másra megalakítja a tömegki­főzésekhez hasonló tö­­meggyógykezelő helyeket. A tömegkifőzések­­ből kikerült étel rendszerint komisz. Miért le­gyen jobb a tömeggyógykezelés eredménye? Hiszen a hibaforrások mind a két esetben ugyanazok. A lélektelen szokványos munka, aminek minél nagyobb mennyiséget minél ol­csóbban, az egyéni igények teljes elhanyagolá­­sával kel előállítania. Részletbemutató abból a falanszter-rendszerből, amelyben Michelan­gelo széklábakat farag. A tömegkonyhában az a szakács, akit a tehetsége és ízlése esetleg arra képesítene, hogy művésze legyen az ingesmes­­terségnek, elkopik a minden saruktól, borsuk­tól megfosztott bablevesek és krumplifőzelé­kek kotyvasztásában. Az orvos pedig, aki más körülmények között büszkesége lehetne a gyó­gyítás tudományának, a rendelőjén keresztül­vonuló, soha el nem apadó betegtömeg nyüzs­gésében, olcsó patikaszerek rendelésében elko­pik és unott közönnyel végzi a mesterségét. Ki látott két teljesen egyforma faleve­let! Senki, mert a természet végtelenül lele­ményes és kiszámíthatatlanul szeszélyes a maga alkotó munkájában. Kérdezzék meg az orvostól: látott-e valaha két teljesen egyforma betegséget? Mindegyik azt fogja felelni, hogy nem látott, mert a természet akkor is lelemé­nyes, ha nem az emberi szemet gyönyörköd­tető pillangók szárnyát rajzolgatja, hanem az embereket gyötrő kórságokat formálja. A leg­tökéletesebb orvos az, aki mindenkit kora, örö­költ hajlama, szerveinek állapota, az orvossze­rekkel szemben tanúsított érzékenysége és más sok hasonló szempont szerint kezel. A tömeg­rendelőkben nem lehet ilyen egyéni kezelés, hiszen percek is alig jutnak egy-egy beteg megvizsgálására, receptírásra és a szent bü­rokrácia nevében megkövetelt könyvelő mun­kára. Kérdezzék meg az orvosokat magukat, ez a rendszer milyen veszedelme, milyen süllye­dése a magyar közegészségügy színvonalának! A közegészségügy színvonala egyenlő az or­vosok színvonalával. A falanszter-rendszer óriási tömegeket terel a magánrendelőkből a tömegrendelőkbe és ezzel két oldalról is alá­ássa az orvosi hivatás régi, kiváltságosan szép helyzetét. A szabad pályájukhoz ragaszkodó orvosok, néhány szerencsés és különösen ki­emelkedő kivételt leszámítva, azt látják, hogy várószobájuk egyre üresebb lesz. Se szeri, se száma ma már azoknak az orvosoknak, akik öt évi egyetem, fáradságos diplomaszerzés, sok esztendei klinikai munka után a legszeré­nyebb létminimumot sem tudják megkeresni. Ezért a betevő falatjukat féltő orvosok való­ságos rohamot intéznek mindenféle állandó megbízás, mind fix fizetés után. Olcsó Jánosok módjára egymásra licitálnak, nincsen az a csekélység, amelyért ne fogadnák el azt az ál­lást, ami »csekély, de biztos« jövedelemmel jár. Így áll elő a mai helyzet, amikor a sová­­nyító kúra alá helyezett magánrendelőkkel szemben rákos daganat módjára túltengenék a túlzsúfolt tömegrendelők. Az egyik orvos rá­érő semmittevésben a rendelő órák alatt is azt számítgatja, hogy elsején mit kellene kifizet­nie, amire nincsen semmi fedezet. Ugyanak­kor a másik orvos, aki éhbérért valamelyik tö­megrendelő intézmény hálójába került, elká­bul az előtte felvonuló betegek tömegétől és egyre fásultabban, egyre jobban kimerülve végzi munkáját. Az egyik orvos a legsötétebb gondokat és a leg­kétségbeesettebb elhatározá­sokat forgatja a fejében, amikor néhanapján hozzájut, hogy beteget vizsgáljon és receptet írjon. A másik orvos meghajszolt, elzsibbadó aggyal azt számolja, hány betege van még hátra? A tömegrendelőkben dolgozó orvosok munkáját emellett megbénítja az a szűkkeblű­­ség, hogy a kezét különféle takarékoskodó célú rendelkezésekkel megbilincselték. Hiába tudja, hogy ez vagy az az orvosság jobban segítene a beteg baján. Nem írhatja fel, mert meg kell elégednie egy olcsóbb és kevésbé hatásos szer­rel. Az OTI-orvos százszor meggondolja, utal­jon-e ki, merjen-e kiutalni segélypénzt? Mert ha csak kicsit bőkezű, magára vonja felettes hatóságának rosszulását. Az OTBA-orvosnak rendes körülmények között nincsen joga arra, hogy a beteget a maga hatáskörében kórházba utal­ja. Ha szükségesnek látja a kórházi keze­lést, ezt ajánlhatja, a beteg beutalása azonban egy újabb hatósági vizsgálattól függ. Sürgős esetekben kivételt tehet. Azonban ebben az esetben is jön a hatósági vizsgálat. És ha a hatósági urak úgy találják, hogy a beutalást el lehetett volna kerülni, sovány fizetéséből az orvosnak kell a kórházi ápolás költségeit meg­fizetnie. Az egyik OTBA-orvossal legutóbb az történt meg, hogy az előtte jelentkező szívbe­teget a maga felelősségére beutalta a kór­házba. A hatósági közegek nem találták elég súlyosnak az esetet a beutalásra, ami azt je­lentette, hogy az ápolási költségeket most már az orvosnak kell megtérítenie. Közben azon­ban­ történt valami. A beteg, akinek az esete hatósági megállapítás szerint »nem volt elég súlyos«, a kórházban meghalt és ezzel igazolta az orvosát. Ilyen gondok, ilyen nyűgök nyomorúsá­gos terhe alatt küzd a magyar orvosi kar. És állítsuk ki számára a bizonyítványt: hősiesen. A legtöbb orvos nem tűri, hogy mesterséggé züllesszék le nemes hivatását. Az egyik, aki­nek nincsen »fix«-e, elhessegeti magától a gon­dokat, hogy minél figyelmesebben vizsgálhassa meg rosszul, vagy sehogy sem fizető betegét. A másik, akit a gyógykezelő nagyüzemekbe so­dort végzete, emberfölötti erőlködéssel küzd az ellen, hogy a tömegrendelőben ellepje lelkét a fásultság penésze. Ha valaki azt mondja, hogy a magyar egészségügy szétszórt őreinek szükségük van az erőteljes szervezkedésre, szükségük van arra, hogy összefogva küzdjenek az orvosi hi­vatást megbénító külső körülmények ellen, en­nek a valakinek teljesen igaza van. Nem ta­gadjuk, erre a célra igen alkalmasnak látszik az orvosi kamara intézménye, amely nem mint magánegyesülés, nem mint a többi szervezet­tel vetélkedő és harcban álló szervezet, hanem mint hivatalos képviselet szolgálná a magyar orvosi kar és ami ezzel egy: a magyar köz­­egészségügy érdekeit. Csak az a kérdés, milyen lesz az az or­vosi kamara? Mindent meg lehet csinálni jól és rosszul. Sőt meg lehet csinálni legrosszab­bul is. Keresztes-Fischer belügyminiszter az egységes párt minapi értekezletén bejelentette, hogy a kormány már elkészült az ovosi ka­maráról szóló törvénytervezettel. Mindaz,­árut erről a törvényjavaslatról eddig nyilvános­ságra került, inkább nyugtalanságot ébreszt bennünk, mint megelégedést. Nemcsak ben­nünk, hanem magában az orvosi karban is. A felállítandó orvosi kamara csak akkor haladás a mai állapottal szemben, ha széles hatáskörű, tekintélyes, igazán független ön­­kormányzatot élvező szervezet lesz belőle. Olyan szervezet, amelyik az orvosokat meg­erősíti öntudatukban, bátorságukban, amelyik Gömbös miniszterelnök az Eckhardttal való megegyezésről és az ifjúság reformtörekvéseiről. A titkosságra és a választási eljárás becsületességére vonatkozott a független kisgazdapárttal való megegyezés. A kormány a­ népszövetségi tömegbizottat választ. A Magyar Távirati Iroda munkatársának al­kalma volt ma Gömbös Gyula miniszterelnökkel be­szélgetést folytatni és tőle a belső politikai helyzetre vonatkozólag néhány kérdésről a nyilvánosság szá­mára tájékoztatást kérni. — Van-e Excellenciádnak valami megjegyzése Eckhardt Tibor levelére vonatkozóan — volt az első kérdés, amelyre Gömbös Gyula miniszterelnök a kö­vetkezőkép válaszolt: — Az a körülmény, hogy Eckhardt Tibor le­velet intézett hozzám és mindazt megírta, amit mondani kívánt, azt hiszem, a magyar politikai életnek egy erősen célbavett léggömbjét pukkan­totta szét. Az egységes pártnak a legutóbbi értekez­leten felszólalt bizalmatlankodó tagjai és a mögöt­tük állók megtudhatták e levélből, hogy velem Eckhardt Tibor annak idején csupán a­­Választás titkosságát és a választási eljárás becsületességét illetőleg egyezett meg. Tehát olyasvalamiben, am­it az egész nemzeti egység pártja — véleményem sze­rint — csak helyeselhet. — A másik, ami nyilvánvalóvá vált Eckhardt leveléből, az, hogy Eckhardt Tibor népszövetségi megbízotti tisztét visszaadta a kormánynak, meg­unván az ellene intézett­ támadásokat. Most raj­tunk, a kormányon a sor új megbízottat találni és választani. Arra a kérdésre, hogy kit fog a kormány nép­­szövetségi fődelegátusként kiküldeni, a miniszter­elnök ennyit válaszolt: — Kérem, ne találgassanak. — F­lfogadja-e Excellenciád — kérdeztük ezután — az Eckhardt Tiborral kötött megállapodás felmon­dását? — Elfogadom. Én egy ilyen paktumot a nem­zeti egység pártja érdekében állónak és a nyugodt­­ politikai légkör biztosítását elősegítő lépésnek tar­tottam. Elfogadom természetesen a külügyminisz­ter úrral egyetértőleg Eckhardt Tibornak a tömeg­­bizotti tisztről való lemondását is, amelynek sze­repében Eckhardt Tibor odakünn kiválóan meg­felelt. Egészen más lapra tartozik, hogy Eckhardt Tibor idebent mint belpolitikus kritikákat vál­tott ki.­­Az ifjúsági reformtörekvésekről és a reform­­nemzedék politikai megmozdulásáról ezeket mondotta a miniszterelnök: — Az, hogy az ifjúság foglalkozik reform­­politikával, nem újkeletű dolog. Az utóbbi időben több hírlapi cikk jelent meg az ifjúsági vezérek tollából. Ezekből is azt éreztem ki, hogy az ifjú­ság bízik bennem s az evolúciós és konstruktiv reformpolitika csendes munkájává szegődött. — Az a körülmény, hogy különféle jelekből az ifjúság azt látszott észrevenni, hogy bizonyos

Next