Pesti Hírlap, 1935. június (57. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-16 / 136. szám

12 I) PESTI HIRLVP 1935. június 16., vasárnap. Ms Ilik ifiig'«, im ki — A Pcs(i I!irl.i{[) A vadregényes Korea sziklaszorosait elhagyva, vonatunk Antungnál lép Mancsuké területére. A sínek mentén az országúton hosszú karavánok vonulnak. Kínai, mongol és koreai bennszülöttek ezrei igyeksze­nek az új országba. Mancsukéba, ahol munkát és bért kapnak és a fejlődő új ország jövője is kecsegtetőbb.­­Vonatra csupán az ül, aki az új állam belsejébe messzi útra szándékozik. A határállomás rideg, egyszerű. Nagy katonai őrség és­ titkosrendőrök serege lepi el az állo­mást. Szigorúan ellenőrzik az új császárságba érkező idegeneket. A vonaton egyenruhás határrend­­őrök vizsgálják át az útleveleket. A hivatalos eljárás körülményes és gyanakvó. A vonaton egyedüli európai n­as én voltam. Természetesen némi feltűnést kelt Anlungban egy magányosan utazó európai nő. Há­rom határőr és két titkosrendőr lépett fülkémbe. Egész sereg kérdésre kellett válaszolnom: Honnan jövök, merre folytatom innen utamat, mi célból jövök és meddig maradok Mancsukéban. Forgatták, betürget­­ték mancsukéi vízummal szabályszerűen ellátott ma­gyar útlevelemet. Sok magyarázkodás helyett a tokiói kü­lügyminisztérium hivatalos ajánlóleveleit mutat­tam fel nekik és egy pillanat alatt el volt intézve a hivatalos aktus. Udvariasan még azt is tudtomra ad­ták, hogy Tokióból előzetes sürgönnyel jelezték érke­zésemet, így jut át egy európai a koreai mancsu ha­táron. Az állomáson fegyveres katonák sorakoznak és gyorsan az egész kis csapat felszáll a vonatra. Ez a vonat őrsége. Minden mancsukói vonatot katonai őr­ség kísér. Egy egész vasúti kocsit töltenek meg ezek a kitűnően felszerelt, néma és fegyelmezett katonák. Szürke rubában, vadonatúj bakancsokban és modern fegyvereikkel a rendet és Japán hatalmát képviselik. A Mancsukéban nagyon gyakori banditatámadások ellen vannak hivatva megvédeni a vonatot. A vonat megindul­ a banditák hírhedt országa felé. A sínek mentén, jobbra-balra hosszú drótakadályok és páncél­tornyok, erődítményszerű őrházak állnak. Ezek is a banditák ellen készültek. A legújabb japárti statisztika szerint még ma is 60.OCO bandita kóborol Mancsuke óriási területein. Ezek ellen kell a fejlődő új állam rendjét megóvni a japáni katonáknak. Japán tehát, mint az új ország rendőre küldi fegyveres katonáit Mancsuriába. Óriási rizsföldeken halad keresztül a vonat. Agyagviskók előtt békés kínai nők és férfiak bámul­nak a száguldó vonat után. A vonathoz csatolt tár­salgó „kilátó“ kocsiban a készséges japán „boy“ gő­zölgő törülközőkkel és teával kínálja a hosszú úttól elfáradt utasokat. A türölköző forró párája arcunkat felüdíti és az illatos japán tea kesernyés ize kitűnően oltja szomjunkat. Percnyi pontossággal érünk be az új császárvárosba, Hsinkingbe. Orosz, kínai és japán felirású táblák vannak a pályaudvaron. Kedves figye­lemként Torao Kawasaki, a külügyi iroda japán fő­nöke várt reám. A kijáratnál rengeteg nép tolong. A vámvizsgálat igen szigorú. Mindenkit meg is motoz­nak. A fegyvercsempészeket akarják így ártalmat­lanná tenni. Még néhány év előtt jelentéktelen apró betükkel volt Mancsuk­á térképére írva Csangcsun városka neve. Azonban fö­drajzi fekvésénél fogva Mancsuké gócpontjául választották a japánok a jelentéktelen Csangcsunt és nevét­ „Hsinhing“-re változtatták , és fővárost csináltak belőle. Évek óta emberfeletti erővel dolgoznak a japánok az új főváros betelepítésén és Mancsuk­a újraszervezésén. Kitartó szár­alommal, céltudatos munkával dolgoznak, 60.000 km. hosszú or­szágutat építetnek, amely, ha tíz éven belül elkészül, összeköti majd Mancsuka összes államait: Fengtient, Dzsebolt, Kirint, Sleilungkiangot, Harbint és Kwan­­tungot a fővárossal. Japán Mancsuria és Mongólia önálló állammá tételével Kínát elvágta Oroszország­tól. Mancsuria és Mongólia most gátat vet a Kína felé megnyilvánuló közvetlen orosz befolyásnak. Az orosz dömpingáruk kö­nnyen kiszoríthatták volna Japánt legnagyobb, legfontosabb piacáról s ennek a gazda­sági vereségnek mérhetetlen súlyos következményei lettek volna Japán részére. A valóságos helyzetet úgy oldotta meg Japán hogy a legrövidebb szárazföldi utat­­ Oroszország és Kína között elvágta. Mancsurián és Mongólián át könnyen bolsevizálódhatott volna az egész kínai birodalom. Japán katonaság szállta meg a keletkínai és délmancsuriai vasútvonalat. Ne­héz feladat volt az országszerte elszéledt, szedett-ved­tt csőcselékből álló bandita csapatok garázdálkodásának megfékezése és a napirenden levő orvtámadáso­k met­­si­­ültetése. A délmancsuriai vonat mentén tö­r és háziállatok adományozásával telepítvényeket létesí­tettek és ezáltal a lakosságot a vonatok megvédésére serken­t­ték. Jis­nking esőtől kiázott, f­ö­öngyös utcáin min­denütt nagyban folyik az építkezés. Orosz eredetű drosky-lovaskocsik bonyolítják le néhány fillérért a szemé­tforgalmat. Az egyik piací­ men kiszálltunk a jellegzetes droskyból. Gyalog metünk tovább. Sátorformájú agyagviskók előtt koreaiak, szélescsontú tatárok, szakadtruhás mongolok és kékzubbonyos kínaiak árul­ják föld­eterített ócska portékáikat. Szemétdombo­k között ótvaras mahesu-gyerekek ugrándoznak kivárt­­csiart­­­ö­­ntöttünk. A nyomortanyákból kesernyés éme­lyítő ópium-illat árad az utcára. S felettünk modern japán repülőgépek berregnek. Kissé távolabb készen áll az arany-krizantémcímeres japán követség és a mancsu kormány modern, amerikai stílusban felépí­tett palotája. R­övidesen elkészül a mancsu kormány tervrajza alapján az egész új főváros. Közben teljesen ránk sötétedett. Veszélyes vét tovább botorkálni a gyé­ren megvilágított here Tupas kövezetten után. Másnap Kawasaki külügyi főnökkel Cseng Sziao Szu-t, Mancsukó miniszterelnökét látogattuk meg. Az császárvár­os, fudási lójáró J. —­ uj palota nagytermében fogadott, mancsu öltözetben, szürke szoknyában, fekete zsinóros kabátban a magas, szikártermetű állam­érfiú, Cseng Sziao,Szu Mancsu­k­a re­ormátora, aki idejében felismerte, hogy hazáját úgy mentheti meg a teljes széjjelszakadástól, ha Ja­pánnal köt szövetséget. A miniszter­elnök b­izakodással kezdett beszélni Mancsukó jövőjéről: „Tudatában va­gyok annak, hogy még sok akadály áll előttünk az ország teljes megszervezéséig. Az új főváros s ezek a hatalmas épületek közü­­ltem még csak első téglát a nagy műnek. Ha tényleges reformjainkat keresztül­visszük, Mancsukó talpraáll s majd elismeri függet­lenségét az egész világ. Mancsukó ma a keleti politika gyújtópontja. Évszázadokon keresztül érte versengtek a szomszédos nagyhatalmak. Azonban a győztes , Ja­pán jóléte és hatalma szoros kapcsolatban áll Man­csukó fejlődésével, mert a fehér ember sorsa Keleten dől el. Kelet jövője megteremti Nyugat sorsát is. A két bonyodalmas ellentétes világpolitika szoros összefüg­gésben áll egymással.“ A miniszter erről az ország gaz­dasági helyzetéről beszélt. Mancsukó legfontosabb ki­viteli cikke a szójabab, melyből olajat és benzint pré­selnek és a megmaradt részeit takarmányként érté­kesítik. 1932 óta a mancsu kormány az ópium mono­póliumot is kezében tartja. Azonban az ország óriás területein a megengedett ültetvényeken kívül is állan­dóan üzérkednek máktermeléssel és ópiumgyártással. — Mancsu vagyok, tehát igyekeztem Mancsuk­a tradícióit az ország e nagy átalakulásában is meg­őrizni — mondja a miniszterelnök. — Ismerve a poli­tikai zűrzavaroktól elcsigázott mancsu népet, meg­­j óvtam újabb megpróbálta­tásoktól. Mancsuka legmél­tóbb államfőjévé J'u-Yit, az ősi Kína mancsu ere­detű utolsó császárát választották meg és koronázták császárrá 1934 márciusában. Az utolsó kínai császár hároméves korában került a Pekingi Sárkány dinasz­tia trónjára. Hétéves korában, amikor Kínában ki­kiáltották a köztársaságot, le kellett mondania ősei trónjáról. Később a szertelen k­nai politika vissza­hívta a 12 éves gyermek uralkodót és 13 napra ismét császárrá választotta. Azután Pu-Yi, a Mennyei Biro­dalom kétszeres császára a Pekingi Tiltott­ Város ha­­talmas és gyönyörű évszázados palotájéban élt, mint a kínai köztársaság foglya. Majd a felbőszült kínaiak elől a pekingi japán követségre menekült. Később át­költözö­­ im­ét Tiencsinbe. Végül Mancsuka helytartó­jául Hsinkingbe került, mmíg 1934­ március 1 én a ja­pán szent tradíciók szerint korei világgá, császárrá koronázták. Mancsuk­a csészéj át a japán császár öccsének, Csi-Csibu herceg Hsinking­be látogatása alkalmából rendezett ünnepélyes fogadtatásán volt módom látni. Zubogó esőben tollsisakos fehérre k­is császári test­őrsége kíséretében vonult ki a szemüveges Kan-Teli császár (Pu-Yi új neve) az új orchidea dinasztia első tagja és a független Mancsukó uralkodója a pálya­udvarra. A fiatal, háromszorosan megválasztott csá­szár sárgatollas aranysisakban, kékszínű mancsu egyenruhában, délceg lépésekkel sietett a sínek felé. Amerre ment, lélegzetvisszafojtva, méhen meghajol­tak az előtte állók. A nagy­ ünnepi csendben a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Senki sem fedte fel kiváncsi tekintetét, hogy megláthassa csá­szárát. Talán ép­pen ebben a mértéktelen önfegye­ke­zésben rejlik a japán nép nagysága Ebben a percben értette­m meg a Jamató Damásit, a japán hazafiasság alázatos és elsz­nt bétorsész­t. medve, a japán köz­katona és a tábornok egyaránt szolgálja csa­zá­­t. Csi-Csibu herceg élővi párjául egy fegy­veres katonák­kal teli vonat futott be a pályaudvarra Két perccel utána, amikor Csi-Csibu herceg­ kísérőivel megérke­zett, hirtelen megszűnt a zápor Kiderült az ég. Sza­­gyogó napsugár üdvözölte a Felkelő Nap országának hercegét. Gaszty Júlia Kang-Teh, Mancsukó császárja és felesége. Olaszország és a szovjet kereskedelmi szerződést kötött. Róma, jún. 15. Mussolini miniszterelnök és Stein szovjet nagykövet ma a Palazzo Veneziában újabb kereskedelmi szerződést írt alá a két ország között. A kiadott hivatalos jelentés hangoztatja, hogy ez a szerződés a többi fennállóval együtt mindenesetre elő fogja segíteni a két ország kereskedelmi forgalmá­nak megnövekedését. A napsugár villanymotort hall’! Az Egyesült Államokból érkezik a hír, hogy dr. C. W. Hewlett fizikus készüléket alkotott, mely . . . „a napfény hatására elegendő villamosságot fejleszt egy kis villamos motor hajtására“. Más szóval: esz­t­öd szerkesztettek, melynek révén a napsugár elek­tromotort hoz forgásba. Néhány rövid sor, de­­többet mond, mint amennyi első pillanatra látszik. Azt, hogy a tudósok fölvették a harcot a­­ villan­y számla ellen. De hogyan hajthatnak villamos motort a nap­sugarak? Nos, ebben nincsen semmi képtelenség, any­­nyira nem, hogy vasutaink, gyáraink, üzemeink vil­lamos gépeinek jelenleg is a Nap az energiaforrása. Mert hiszen a villamosközpont áramfejlesztő generá­torait forgatni kell. És mivel forgatják? Gőzturbiná­val talán? Azt a gőzt a szén, évmilliókkal ezelőtt élt és a napfényen nevelkedett erdőségek fája fejleszti. Be­­palackolt, kőbe merevített, szilárd Napenergia. Vagy Dieselmotor a hajtóerő? A kőolaj egykor a föld fel­színén tenyészett szerves lények maradványa, melyek életét szintén a napsugár tartotta fenn. Avagy tan zuhatagok-forgatta vízturbina az erőforrás? A víz­esésben Napenergia dübörög, hiszen a vizek körfor­gását is a Nap melege tartja fenn a Földön. Amikor tehát az energiaforrások valamelyikével áramfejlesztő gépet hajtanak, voltaképen a napsugár ereje alakul villamos árammá. Közvetve. Ezen van a hangsúly. Ez az a szó, amely, amióta modern technika egyáltalán létezik, elégedetlen fejcsóválásra készteti a mérnököket. Mert hiába raktározta fel a Természet ősidők óta a szén­ben a Földre hullott napsugár-kalóriák milliárdjait, az ember kénytelen-kelletlen elfecsérli. Mire mozgássá, lendületté változnak, legnagyobb részük hasztalanul elvész. „It’s a long way to Tipperary“ — hosszú az út, míg a szénbe merevített naperő a sistergő gőzön, a forgó turbinatengelyeken, a dinamógép zurrogó ro­torján, a transzformátorokon, átalakítókon s a táv­vezetékeken keresztül végre munkahelyére, a villa­mos motorba kerül. Minden közbeeső gép, segédesz­köz, amely ebben az átalakításban közreműködik, munkadíj fejében lefölözi a feldolgozott kalóriákból a maga koncát s ami nekünk, embereknek, hasznosít­ható villamosenergia alakjában legvégül megmarad már csekély töredéke csupán a szénben felhalmozott energiakincsnek. Többé-kevésbé hasonló a helyzet a többi ener­giaforrásoknál is és a „Természet Ura“ annál jobban érezte tehetetlenségét, minél inkább tudatára jutott annak, hogy legbüszkébb, legtökéletesebb gépóriásai is csak morzsákat szedegetnek a Nap dús asztaláról. Az az energia, amit a Naptól állandóan fény- és hő alakjában kapunk, hozzávetőleges számítás szerint vagy 156 billió lóerővel egyenértékű. És mi emberek, ebben a szakadatlanul alázáporozó energia-áradatban Tantalus-,minden kínját , szenvedjük, mert tökéletlen napmotorainkkal képtelenek vagyunk kellő mérték­ben hozzáférni. Napmotorok, azaz olyan gépek, ame­lyek közvetlenül magát a napenergiát alakítják át mozgató erővé, ugyanis már régóta vannak. De eb­ben a „közvetlenség“­ben nincs sok köszönet, mert e szerkezetek előbb gőzt fejlesztenek a tükrökkel össze­gyűjtött napsugarakkal s gőzgépet hajtanak vele. Azaz megint csak kazán, gőzgép és dinamó, megint energiafecsérlő átalakítások és a jó öreg Napgolyó nevetve nézi, mint csorog az izzadság a kis Ember homlokáról abbeli erőlködésében, hogy ráfűzze a rab­szolgaság láncait. Hanem­­ mondva van, hogy aki utoljára nevet, az nevet legjobban. A technika most új ütőkártyát játszik ki, hogy megnyerje a nagy játszmát. Az új eszköz, a jövő nagyszerű ígérete: a fotocella. Hiszen a távolbalátót, a hangosfilmet és a többi modern technikai boszorkányságot megvalósító villanyszem voltaképen eszményi napmotor­a lenne! Mihelyt fénysugár éri „recehártyáját“, az üvegbúra belsejét bevonó, lehelletfinomságú fényérzékeny alkálifém-ré­teget, azonnal villamos áram gerjed benne. Minden közvetítő, átalakító berendezés nélkül. Csakhogy kö­zönséges fotocellánál az bökkenő, hogy a „fotoáram“ felette gyenge, világítási egységenként („lux“-onként) mindössze ezermilliomod ampere-nagyságrendű. Ez bizony mechanikai munkavégzés szempontjából a semmivel egyenlő. Nem is szólva arról, hogy külön segéd és erősítők nélkül az ilyen fotocellák a gyakor­latban nem is hajlandók működni. Hogy azonban mégis csak erre­felé vezet a meg­oldás útja, azt Bruno Lange német fizikus már évek­kel ezelőtt bebizonyította, mikor egy „rézoxydus“-foto­­cellával áram­számláló-motort hozott forgásba. Ez némileg másminő kivitelű, mint az előbb említett üveg öntő­­m­űszerek. Lényegileg rézlap, amelynek egyik oldalát rézoxydul (cuprooxyd)-vegyület vékony hártyája vonja be. Ez az egyszerű eszköz csodát mű­vel: ha minden áramforrás nélkül a motorhoz kap­csolják s aztán egyszerűen a napra helyezik, a motor megindul és forogni kezd. A rézoxydus-fotocella a szó legszorosabb értelmében közvetlenül motorhajtó villa­mossággá alakítja a napfényt! Nem akarván az olvasó türelmét fizikai részlet­­kérdések boncolgatásával igénybe venni, csak azt jegyzem meg, hogy nemcsak a rézoxydul-fotocella ké­pes pusztán fényhatásra ilyen aránylag erős áramot fejle­zteni. Alkalmas szerkezetű szeléncellák is végre­hajtják ezt a boszorkányságot. Hewlett amerikai fizi­kus „napmotora“ is ilyen cellákból áll. Négy kis ko­rong négy szeléncella, ennyi az egész. De ha a la­pocskákra rásüt a napfény, a hozzájuk kapcsolt já­tékszer-nagyságú villanymotor surrogó forgásba kezd s fordulatszáma csakhamar 100-ra emelkedik percen­ként. A megdöbbent laikus pedig, aki netán szemfény­vesztést gyanít a mutatványban, hasztalan keresi-ku- I tatja a rejtett battériát, vagy drótot, amely suttyom-­­ ban a fali hálózathoz kacsolja a gépecskét, nem talál­­ semmit. Szeme előtt valósul meg a fantasztikus Alom: a napsugár villamossággá változik és gépet mozgat.

Next