Pesti Hírlap, 1935. július (57. évfolyam, 147-172. szám)
1935-07-02 / 147. szám
KEDD, JULIUS 1 BUDAPEST, 1935. IV. 147. (18.688) SZÁM, Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 10 fillér, vasárnaponként 32 fill., a Pesti Hírlap Vasárnapja nélkül 12 fillér Szerkesztőség: Vilmos császár út 78. Telefon 122—95. — Fokiadók: Vilmos császár ut 78* Tel. mint a szerkesztőségnél. Erzsébet körut. 1 Tel. 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhivetések élén közöljük? A köztisztviselői kinevezések a 6—7-ik oldalon. A mentelmi jog. Irta: Ráth Zsigmond, a m. kir. Kúria nyug. másodelnöke. Az országgyűlés felsőházában, az állami költségvetés tárgyalása közben, a felsőháznak igen tekintélyes tagjai kifogásolták a miniszterelnöknek azt a mereven fenntartott elhatározását, hogy a négy évre előirányzott munkatervébe felvett alkotmányjogi reformokra vonatkozó törvényjavaslatokat legutoljára terjeszti az Országgyűlés elé. A felsőház nyilvános ülésein elhangzott tartalmas beszédek után felesleges újból felsorolni azokat az indokokat, melyek kívánatossá teszik, hogy az országgyűlés mielőbb foglalkozzék a tervbe vett alkotmányjogi törvényjavaslatokkal. Ez ma már egyébként is olyan meggyökeredzett kívánsága az ország közvéleményének, hogy azzal szemben el kellene némulnia minden halogatásnak, amelyet e tárgyban nemcsak az országgyűlés mindkét házában elhangzott, de a közirodalom terén is kifejtett alapos érvekkel szemben meggyőzően megindokolni, különös tekintettel a miniszterelnökünknek ezekre a reformokra vonatkozó korábbi elvi jelentőségű nyilatkozataira, éppen az ő részér,és legalább is problematikus vállalkozás. Ezúttal tehát csak azt teszem szóvá, hogy a közvélemény nemcsak az alkotmányjogi reformok késedelmes előterjesztését kifogásolja, hanem azt is, hogy a kormány által tervbe vett alkotmányjogi reformok közül az országgyűlés tagjainak összeférhetetlenségére vonatkozó s az országgyűlés mindkét házában állandóan sürgetett törvényjavaslat hiányzik, s azok között az országgyűlés tagjai mentelmi jogának törvényben kívánatos szabályozásáról sem létezik említés, noha alkotmányunknak ez a fontos intézménye éppúgy, mint az előbbi, szintén sürgős szabályozásra szorul. Közjogunk szerint a mentelmi jog alapján az országgyűlésünk mindkét házának tagjait ebben a minőségükben teljes szólásszabadság és függetlenség illeti meg. A mentelmi jog tehát tulajdonkép a parlament szabadságának és függetlenségének biztosítására szolgál, midőn a parlament tagjainak védelmet nyújt minden zaklatás és illetéktelen korlátozás ellen, mely őket törvényhozói működésükben törvényellenesen akar.Ala’ hatná, avagy ebben a minőségükben bármely ányban is befolyásolhatná. Közjogunknak ez a sarkalatos tétele azokból a régi törvényeinkből fakad, melyek az országgyűlés tagjainak személyét különös védelem alá helyezték s biztosították szólásszabadságukat, valamint személyük sérthetetlenségét. Eddigi törvényeink azonban tulajdonkép csak a törvényhozás tagjainak sérthetetlenségéről, inviolabilitásáról foglalnak magukban határozott rendelkezéseket. A tulajdonképeni mentességről, az immunitásról csupán az 1867. évi Xl. t.-c. 47. §-ában van szó; ez a rendelkezés azonban csak az Ausztriával közös ügyeink tárgyalására kiküldött bizottság tagjaira vonatkozik s az Ausztriával volt közös kapcsolatunk megszűnésével hatályát vesztette. A mentelmi jog egész anyagát felölelő törvényünk tehát nincs. Ennek hiányát már az 1867. évi országgyűlés is érezte; ahelyett azonban, hogy e tárgyban törvényt alkotott volna, beérte a Böszörményi László országgyűlési képviselő sajtóügyében kiküldött parlamenti bizottság véleményére alapított megállapodásokkal, melyeket parlamentünk mindkét házának gyakorlata alapján kifejlődött szokásjog még most is érvényesnek ismer el. A mentelmi jogra vonatkozó szokásjog azonban részben elavult, részben hiányos s ingadozó, következéskép gyakran ad alkalmat ellentétes határozatok kialakulására.Ennek indokát pedig abban ismerhetjük fel, hogy az országgyűlés mindkét házának a mentelmi ügyekben hozott határozatát az esetek többségében a mentelmi bizottság jelentése irányítja, a mentelmi bizottság ülésében pedig nem mindig, ugyanazok a tagok vesznek részt s igy az ellenvélemények összehangolása nem mindig sikerül azonos elvi alapon. Ily körülmények között a mentelmi jogra vonatkozó szokásjog nem alakulhatott ki olyan egyöntetűen, hogy a tételes törvény hiányát pótolhatná, minek következtében a mentelmi jog érvényesülése még ma is az ingadozó parlamenti gyakorlat esélyeinek van kitéve. Ez a bizonytalanság az úgynevezett kiadatási ügyekben elég gyakran törvénysértésre is ad alkalmat, midőn figyelmen kívül hagyva azt az általános jogszabályt, hogy anyagi és alaki törvényeink értelmében mindenkit illetékes bírája elé kell állítani, akit büntetendő cselekmény nyomatékos gyanúja terhel, — az országgyűlés illetékes háza egyes esetekben a bíróság szerepét öltve magára, a mentelmi jog felfüggesztése összes feltételeinek fennforgása dacára s a helyes gyakorlat ellenére abból az okból tagadja meg a kiadatást, mert bűncselekmény tényálladékát, illetve a kiadatni kért törvényhozó bűnösségét bizonyíthatónak nem találja. Márpedig az országgyűlés a bűnösség kérdését a mentelmi jog szempontjából sem teheti érdemleges vizsgálat tárgyává, mert az 1869: IV. t.e. 20. §-a szerint senkit sem szabad elvonni az illetékes bírájától, ennek a kérdésnek eldöntése tehát kizárólag a bíróság feladata. Az esetek többségében az országgyűlés a kiadatás iránti ügyekben az előbb jelzett téves állásponttal ellentétben azt az egyedül helyes elvet követi, hogy a mentelmi jog szempontjából a bűnösség kérdése nem, hanem csakis az lehet a vizsgálat tárgya: vájjon nem forog-e fenn zaklatás s a kiadatást arra illetékes hatóság olyan cselekmény miatt kéri-e, mely a kiadatni kért törvényhozó személyével, akár mint tettessel, akár mint bűnrészessel kapcsolatos; s ha igen, a törvények és rendeletek értelmében alapul szolgálhat-e büntető, kihágási, avagy fegyelmi eljárás megindítására. A mentelmi ügyekben hozott határozatok között mutatkozó ellentét már magában is indokolja, hogy a mentelmi jog végre valahára törvényben szabályoztassék, mert a jelzett bizonytalanság, különösen a kiadatás megtagadása esetében veszélyezteti a jogbiztonságot, alkalmas arra, hogy a jogegyenlőségbe helyezett hitet és bizalmat csorbítsa. A kormány tehát a közóhajnak tenne eleget, ha a mentelmi jog reformját is a munkatervébe foglalná s azt a tervbe vett többi alkotmányjogi alkotással egyidejűleg szintén dűlőre juttatná. Eden beszámolt az alsóházban párizsi és római útjáról. Anglia az olasz,abessziniai béke kedvéért hajlandó egy földsávot átengedni Abesszíniának. Mussolini nem fogadta el az angol javaslatot. London, júl. 1. (Inf.) Az alsóház hétfő délutáni ülésén rendkívül nagyjelentőségű politikai nyilatkozatok hangzottak el. Sir Samuel Hoare külügyminiszter és Eden népszövetségi miniszter többször felszólaltak az ülésen és felvilágosításokat adtak a függőben levő politikai kérdésekről. Morgan Jones munkáspárti képviselő arra vonatkozóan kért felvilágosítást a kormánytól, hogy tapasztalható-e valamilyen haladás az olasz-abesszin konfliktus békés elintézése terén, ülésezik-e már az egyeztető bizottság és küldött-e az angol kormány megfigyelőt erre a bizottsági ülésre? Sir Samuel Hoare egészen röviden csak azt felelte, hogy az olasz-abesszin egyeztető bizottság június 15-tól 23-áig ülésezett, egyelőre azonban csak előkészítő munkát végzett. A legközelebbi teljes ülés július 2-án lesz. Angol megfigyelő nem vesz részt az ülésen, mert a bizottságot az olasz-abeszszin barátsági szerződés alapján hívták össze s ez a szerződés nem nyújt módot az angol kormánynak arra, hogy bármilyen formában is képviseltesse magát. Lansbury munkáspárti képviselő most azzal a kérdéssel fordult a külügyminiszterhez: módjában áll-e részletes felvilágosításokat adni Edéll népszövetségi miniszter római és párizsi látogatásáról. Erre a kérdésre Eden válaszolt és egyórás előadásban ismertette drámai lefolyása tárgyalásait. Eden?, megbeszélésen Lavallal. Párizsi látogatásával — kezdte Eden beszédét — kettős célt tartott szem előtt. Az angol kormány mindenekelőtt fel akata használni az első kedvező alkalmat, hogy nyíltan és fenntartás nélkül felvilágosításokat adjon a francia kormánynak a német-angol flottaegyezményről. A másik cél az volt, hogy megvitassa a francia kormánnyal: milyen módon lehetne a leggyorsabban megindítani a február 3-iki angol-francia jegyzőkönyvben lefektetett kérdések megvitatását. A német-angol flottaegyezményre vonatkozóan részletesen ismertette Laval miniszterelnökkel az egyezmény taralmát és mindazokat a körülményeket, amelyek között a tárgyalások folytak. Őszintén elmondotta azt is, melyek voltak azok az okok, amelyek az egyezmény megkötésére késztették az angol kormányt. Jaival francia miniszterelnök ugyanilyen nyíltsággal és őszinteséggel válaszolt s közölte, milyen aggodalmai vannak a francia kormánynak ezzel az egyezménnyel szemben. Laval azt is kifejtette, mi a v.ténye a német-angol flottaegyezménynek a különző európai problémákra való kihatásairól. A lábeszélések során megállapodtak abban, hogy az adil-francia jegyzőkönyvben foglalt kérdések rendjére feltétlenül szükség van Franciaország és Mália további legszorosabb együttműködésére. Ily kérdés többek között a nyugati légvédelmi egyzmény megkötése, a légi fegyverkezések korlátoza, a keleteurópai és a középeurópai paktum, valtmint a szárazföldi fegyverkezések ügyében megkötendő egyezmény. Vannak természetesen szükségképen olyan kérdések is, amelyek nem kizáróan Franciaország és Angliára tartoznak. Az angol kormány ily körülmények között a francia kormánnyal egyetértésben az együttműködésnek olyan formájára törekszik, amely lehetővé tenné a február 3-iki londoni egyezményben megállapított programainál gyorsabb és minél teljesebb együttes megvalósítását. Erről a