Pesti Hírlap, 1936. november (58. évfolyam, 251-274. szám)

1936-11-03 / 251. szám

Budapest, 1936, LVIIT. ÉVFOLYAM, 251. (19.089) SZÁM KEDD, NOVEMBER L.­­Előfizetési árak: Egy hónapra: 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon te) 10 fillér. vasárnaponként­ 32 fill., a Pesti Hírlap Vasár­napja nélkül 12 fillér a­­ Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: 1—122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 79. Tel, mint a szerkesztő­ségnél, . Erzsébet­ körút 1 Tel 1—352—96. A fió­kok jegyzékét az apró­­hirdetések élén közöljük Mussolini és a magyar igazság. Magától értetődő és természetes dolog: a magyar nemzet szíve a milánói beszédnek azokra a mondataira felel a legszenvedélyesebb és legerősebb visszhanggal, amelyekben az olasz nemzet vezére igazságot követelt Magyar­­ország számára. Mussolini már évek óta eljegyezte magát a magyar igazsággal. Nyolc és fél esztendővel ezelőtt mondta ki először azokat az emlékeze­tes szavakat, amelyek szerint egy békeszerző­dés nem lehet sírbolt, amelyben enyészetnek szánva örökre eltemették egy élő nemzet re­ményeit. Nyolc és fél év alatt Mussolini újra és újra hitvallást tett a trianoni szerződés reví­ziójának szükségessége mellett. Nem jelentett tehát újságot, hogy most a milánói dómtéren kétszázötvenezer ember tapsa és üdvrivalgása közepette megismételte közismert álláspontját. Újságszámba ment azonban az a kemény és határozott fogalmazás, amellyel a régi követe­lést a világ szeme elé vetítette. Az ő hangja messze hangzik. Messzebb, mint bárkié a föl­dön. Az egész emberiség kénytelen tehát fel­figyelni arra a megállapításra, hogy: »a háború Nagy Megcsonkítottja Magyarország!« Ha a világ eddig nem tudott róla, most a Duce fel­hívja a figyelmet rá, hogy a trianoni határon túl milliószámra szenvednek idegen, elnyomó uralom alá rendelt magyarok. Mussolini aja­kon megkeményedtek a behízelgően lágy és muzsikás olasz szavak, amikor a Magyaror­szág ellen elkövetett igazságtalanságokat, osto­rozta. Úgy hullottak a trianoni »sírboltra«, mint a pörölycsapás. Ha úgy tetszik, így is mond­hatjuk: Mussolini nyolc és fél év előtt még sír­boltról beszélt, most pedig az ő hangján meg­szólaltak a föltámadás harsonái. Eddig a múlt­ról beszélt. Most már a jövőnek adott progra­mot: «Mindaddig, amíg Magyarországnak nem szolgáltattak igazságot, a Dunamedence kérdé­seit nem lehet véglegesen rendezni.« Ebben a mondatban a magyar nemzet el­len elkövetett sérelem világproblémává bővült, amelyet már az Európát izgató többi kérdéssel kapcsolatban kell megítélni. •CS. Mussolini vasárnapi beszéde ezekről a dol­gokról is olyan nyíltsággal és határozottsággal beszélt, hogy az ritkaságszámba megy a diplo­máciában. Sok minden, ami eddig kétesnek és homályosnak látszott, tisztázódott ebben a nagyszerű lendületű és tudatos fokozással célja felé törő beszédben. Mindenekelőtt ragadjuk itt ki azt a kérdést, amely a legszorosabban össze­függ a Duna völgy megoldandó problémájával: Olaszország és Németország viszonyát és ami ezzel szorosan összefügg, Ausztria jövőjét. Két fontos dátum kínálkozik itt följegyzésre­. Az egyik július 11-ike, az Ausztria és Németország között létrejött megegyezés napja. A másik ok­tóber 25-ike, amikor Olaszország külügymi­nisztere, gróf Ciano németországi tárgyalásait befejezte. Félreismeri az európai politika fejlő­dési irányát, aki nem értékeli kellőképen a két dátum szoros összefüggését. Pontosan két esztendővel ezelőtt Mussolini egyik bizalmasa e sorok írója előtt ezt a ki­jelentést tette: »Olaszország és Németország szorosabb baráti együttműködésének egyetlen egy akadálya van: az osztrák függetlenség kér­dése.« Amikor ez a kijelentés történt, már igen eredményesen folytak azok a tárgyalások, ame­lyek két hónappal később, 1935 január 6-án az olasz-francia egyezmény aláírására vez­ettek. A két latin nővér megújuló barátságának mé­zesheteit élte. Ugyanakkor az olasz-német vi­szony rosszabb és feszültebb volt, mint valaha, hiszen mindössze három hónapja múlt Dollfuss kancellár meggyilkolásának, a Brenneren pe­dig még mindig ott álltak azok az olasz csapa­tok amelyek arra voltak hivatva, hogy ha kell, fegyveresen is megakadályozzanak mindenféle erőszakos Anschluss-kísérletet. Az, hogy Mus­solini bizalmasa ebben a légkörben mégis egy olasz-német közeledés lehetőségéről beszélt, két dolgot bizonyít. Az egyik, hogy igen erős hatóerők a legzordonabb időkben is hatalmas vonzással terelték egymás felé Európának ezt a két hatalmas nemzetét. A másik, hogy Olasz­ország egy ilyen közeledés számára feltételül szabta Ausztria függetlenségének teljes bizto­sítását. VC Most idézzük ismét az imént említett dá­tumokat és vegyük figyelembe, mit mondott róluk a milánói dómtéren Mussolini? Július 11-én írták alá az osztrák-német megegyezést. Azóta igen sokan úgy magyarázták ezt a meg­egyezést, hogy az Ausztriát teljesen Németország vonzalmi körébe taszította s alapjában véve nem is egyéb, mint az Anschluss lassú és foko­zatos előkészítője. Most feleljen maga Musso­lini erre a beállításra: »A július 11-iki meg­egyezés új korszakot nyitott meg a mai Auszt­ria történelmében. Az osztrák-német egyez­mény valamennyi rosszul értesült kommentá­­­­lója vegye tudomásul, hogy én az egyezményt június 5-ike óta ismertem és helyeseltem. Ez az egyezmény megerősítette Ausztria általános helyzetét és állami függetlenségét.« Ausztria független állami élete és öncélú létezése Magyarországnak is rendkívül fontos érdeke. Mussolini megállapításai ezért a magyar közvélemény megnyugtatására kiválóan alkal­masak. De menjünk tovább a tények tisztázásá­nak útján! Az osztrák-német megegyezést követő he­tekben mindenki megfigyelhette, hogy a német és az osztrák nemzetközi politika bizonyos pár­huzamosságot kezd mutatni egymással. Két nappal az egyezmény aláírása után julius 13-án­ Olaszország a locarnói konferencia összehívását kezdeményező belga kormányhoz jegyzéket intézett s ebben azt kívánta, hogy a tervezett konferenciára hívják meg Németországot is. Az új locarnói értekezlet julius utolsó napjaiban Olaszország és Németország nélkül ült össze Londonban. Munkálkodását azzal kezdte, hog­y meghívást küldött Rómába és Berlinbe. Olasz­ország és Németország, kétségtelenül előzetes megbeszélés után, július 31-én egyszerre felel­tek erre a megkeresésre. Egyidejűleg fogadták­ el a hozzájuk intézett meghívást. Augusztus­ban, amikor a francia kormány a spanyol ese­ményekkel kapcsolatban megtette ismeretes semlegességi javaslatát, az olasz és a német kor­mány egyöntetű eljárással állította föl a maga kikötéseit, egyidőben járult hozzá a semleges­ségi bizottság megalakításához. Októberben pe­dig a londoni értekezleten közösen összefogva verte vissza a szovjet kiküldött vádjait. Mussolini: „Mindaddig, amíg Magyarországnak nem szolgáltatnak igazságot, a Dunamedence kérdését nem lehet véglegesen rendezni.“ „Négy millió magyar él az ország mostani határain túl.“ Az olasz miniszterelnök hatalmas beszéde Magyarországról, a háború Nagy Megcsonkítottjáról. — A Pesti Hírlap külföldi tudósítóinak telefonjelentései a beszéd hatásáról. — Milánó, nov. 1. A rádió szétvitte Mussolini hangját Magyarországra is és az egész világba. Nem volt elég hallani ezt a beszédet, ezt látni is kellett. Látni Mussolinit, látni az óriási­ tömeget, amely ott hullámzott s amely minden szavára, minden gesztusára, minden arcmozdulatára reagált. Ezt a tömeget elképzelni sem lehet és nincs az a fénykép, amely visszaadhatná impozáns voltát. A dómmal szemben áll II. Viktor Emánuel nagy lovasszobra: annak tetején és a nagy király fején emberek álltak és ültek csoportokban, össze­fogódzkodva órákon át, a lépcsőkön, a szemben levő házak tetején. A királyi palota toldalékát, a Lunga Mano-t, amelyet most bontanak le s ame­lyen az első csákányvágást Mussolini végezte egy nappal ezelőtt, olyan tömeg lepte el, hogy a ház­tetőt látni sem lehetett. És ember ember mellett szorongott, nemcsak a nagy téren, hanem a mel­lékutcákban is, ahol hangszórók adták vissza Mus­solini hangját. Katonák, fasiszták, afrikai légioná­riusok, vidékről ezrével érkezett parasztok és mun­kások, asszonyok, gyerekek apjuk nyakában ülve, hadirokkantak és vakok ott álltak már három­négy órával a beszéd megkezdése előtt és vártak, türelmesen, hogy lássák, vagy legalább is hallják a vezért. S ez a tömeg csodálatos politikai, sőt kül­politikai iskolázottságról tett tanúságot. A Duce minden szavára közvetlenül reagált: a gúnyos mondatokon kacagott, a Népszövetséget szinte vi­dáman elparentálta, majd egyszerre komoly és szinte ünnepélyes lett, amikor a szankciókról be­szélt, amelyekkel ki akarták éheztetni Itáliát. A félmilliónyi tömeg mint varázsütésre már az első szónál egybeforrt Mussolinival: együttér­zett vele, megértette hangjának rezgésében az ár­nyalatokat is és rögtön vissza is rezgett minden érzés a tömeg óriási hangerősítéjén, megnagyítva hangosabban és félelmetesebben. De mértékletes, ám ugyanakkor áhitatos és meghatódott is tudott lenni ez a félelmetes tömeg. Amikor Mussolini Ausztriáról és Németországról beszélt s a rosszul tájékozottaknak egyszers mindenkorra tudomására hozta, hogy a német-osztrák megegyezést ő már nemcsak ismerte, de jóvá is hagyta hat héttel annak megkötése előtt, a tömeg ujjongva kiáltott fel, mintha diplomáciai titkot sikerült volna meg­tudnia. Amikor aztán Magyarországról beszélt, egyszerre mintha forró elektromos áramot kap­csoltak volna félmillió emberi testbe: a tömeg ma­gasba emelt arca kipirult, kiragyogott, szinte izzott a lelkesedéstől s az extázis forró zuhataga har­sogó tapsban és ervivában tört ki. Az egyik emelvényen német, osztrák, argen­tin, lengyel, bolgár katonatisztek között ott állt néhány magyar tiszt is egyenruhában. Ezer és ezer arc fordult egyszerre feléjük, hogy lássa a hatást a magyar tisztek arcán, amikor Mussolini ezeket a történelmi szavakat mondotta: „Amíg nem szol­gáltatnak igazságot Magyarországnak, nem lehet véglegesen rendezni a Dunavölgy kérdéseit. Ma­gyarország valóban a „Nagy Megcsonkított“. Négy­millió­ magyar él elszakítva, a határokon túl. Egy túlságosan elvont igazság elvét követve egy talán még nagyobb igazságtalanság bűnébe esett a vi­lág. Az olasz nép érzései a magyar nép iránt az őszinte megbecsülésen alapszanak; katonai érté­keiért, bátorságáért, önfeláldozó szelleméért, és ez a megbecsülés kölcsönös.“

Next