Pesti Hírlap, 1937. január (59. évfolyam, 1-25. szám)

1937-01-01 / 1. szám

1937. január 1., péntek. PESTI HÍRLAP Egy és más Andrássy Gyuláról Egy újságíró emlékeiből Nem válik a magyar közélet különösebb di­csőségére, hogy Andrássy Gyula életéről, tudomá­nyos és politikai munkásságáról még nem jelent meg ezt a nagy hazafit méltóan és igazságosan is­mertető élet- és jellemrajz. Sem körülményeim, sem pedig ilyen irányú felkészültségem nem ten­nék lehetővé, hogy ezt a munkát vállalhassam. Kö­zel félszáz cikket írtam azonban róla azóta, hogy halálos ágya mellett állva, örök álomra láttam el­­szenderülni. Mindezekben főként arra törekedtem, hogy egyéni élményeim kapcsán mutassam be az igazi Andrássyt, akit politikai elfogultság gőgös, szívtelen, bosszúvágyó, féktelen ambíciójú és az eszközökben nem válogató embernek tüntetett fel a közvélemény előtt, holott én több évtizedes is­meretségünk során (1906-tól 1919-ig jóformán na­ponként találkoztunk) a félszegségig szerény, alap­jában és valósággal csakis a képzőművészetért, a tudományos irodalomért lelkesedő embert ismer­tem meg benne, aki bizalmas beszélgetések során éppenséggel nem titkolta, hogy a napi politikát mélységesen lenézi. Nem egyszer hallottam tőle: — Az apám engem külügyminiszternek nevelt, de az sohasem lesz belőlem. Ebben ugyan tévedett, de nagy öröme nem telt benne, amikor — néhány napra — elérte élete célját. Hatalmas bronz szobor megalkotása helyett meg kell elégednem azzal, hogy várva a nagy fel­adatra méltó művészt, időnként kis ólombetűkből emléktárgyakat készítgessek. Jól tudom, hogy a történelemtudomány terén ez komornyikmunkának számít. De valóban ártatlan vagyok abban, ha lord Thomas Babington Macaulay tehetségét nem én örököltem. Vigasztalásomul szolgál, hogy mások sem. „Der Gyula“ Bécsben és Berlinben, ha Andrássy Gyuláról esett szó, senkinek sem jutott eszébe őt Julius Andrássynak nevezni. ,,Der Gyula Andrássy“ volt mindenkinek. Császárnak és kancellárnak, politiku­soknak és műkereskedőknek, újságíróknak és a fő­rangú világnak. Nem kívánom a túlélőnek előnyös helyzetét arra felhasználni, hogy Ferenc Józseffel folytatott bizalmas beszélgetéseimről számoljak be, amelyeknek során ő is Gyula Andrássyt emlegetett, de nem tartom lehetetlennek, hogy neki is ez volt a szokása. Nem nagy dolog az egész, de nem éppen ér­dektelen. A szóban forgó körökben senki sem gon­dolt volna arra, hogy Kálmán Szélit, Sándor We­­kerlét, István Tiszát emlegessen. Viszont ha valaki Bécsben vagy Berlinben, de akár Párizsban is Ju­lius Andrássyt vagy Jules Andrássyt említett volna, egészen biztosan a berlini kongresszus And­­rássyjára gondolt. Andrássy maga is annyira természetesnek tar­totta ezt, hogy külföldi névjegyein is csak ennyi volt. dosták a talpát, míg átgázolt a folyón. Minden lé­pése egy mérföld volt és mégis két nap, két éj­szaka hurcolta két füle között Abu Maju’oot, aki a felhők magasságából és a csillagok szomszéd­ságából kémlelte a késedelmes túlsó partot. És amikor végre biztonságos helyre érkeztek, az ele­fánt letette a földre. Abu Majub pedig meghajolt előtte a hajlongások sokaságával és igy szólt hozzá: — Elefántok Császára, Agyarak Királya, Orz­­mányok Hercege, hogyan háláljam meg, hogy nyomorult életemet kegyesen megmentetted? Az elefánt elnevette magát és nevetése olyan volt, mint forró nyári napon a mennydörgés: — Régen megháláltad már bölcs Abu Majub. Akkor, amikor megkönyörültél rajtam és nem öltél meg, holott megtehetted volna. Abu Majub álmélkodón rázta fejét: — Ha te mondod, Állatok Fejedelme, aligha­nem úgy van. De én nem tudok róla. Mondd meg, ki vagy, hogy nevedet imádságaimba foglalhassam. Az elefánt másodszor is elnevette magát és nevetése most olyan volt, mint ezer vízesés félel­metes harsogása. Apró szemével ravaszul ráhunyo­­rított Abu Majubra és azt mondta: —­ Csodálom, hogy nem ismersz rám. Én va­gyok a bolha. A te bolhád. A te jóvoltodból híz­tam, duzzadtam és dagadtam ekkorára. Abu Majub a csodálkozás csodálkozásában és a némaság némaságában hanyatt esett. És akkor Allah megvilágosította az agyát. A balga bölcs megértette, hogy mindent jóvátehet még, ha most ,agyonüti az elefántot. Hamar föltápászkodott és körülnézett, nem akad-e keze ügyébe valami hu­sáng, sziklakő vagy céljának hasznos más alkalma­tosság. Azonban az elefánt megneszelte a dolgot, fölemelte orrmányát és könnyedén ráfújt Abu Ma­jubra. És könnyed fújása olyan volt, mint a szél­vész viharzása és a fergeteg zúgása. És tisztes tá­volságra elsöpörvén Abu Majubot, az elefánt szörnyű lépésekkel eltűnt a rengetegben. Abu Ma­jub utána akart futni, azonban fáradt is volt, gyönge is volt, öreg is volt, gyáva is volt és bölcs is volt, így hát beérte azzal, hogy szomorúan utána nézzen és nagyot sóhajtson: — Bolhakorában kellett volna! GYULA ANDRÁSSY Andrássy és a levelek Kossuth Ferencnek egyszer kellemetlensége támadt egy leveléből, amelyet olyan embernek írt, aki a bizalmát nem érdemelte meg. Némi pénzál­dozattal sikerült­ aztán a levelet visszaszerezni. Amikor Andrássyval erről beszélgettünk, nevetve mondotta: — Lássa, ez velem nem történhetik meg. Én nem írok levelet senkinek. — Nem is válaszol a levelekre? — kérdeztem. — Nem én! Nézzen oda az íróasztalra. Valóban, halomban feküdtek ott a felbontat­lan levelek. —­ Lássa, úgy áll a dolog, hogy a levelek két­harmada önmagától elintéződik. Marad egy har­mad, amelyre az illetők súlyt fektetnek. Ezek az­tán vagy a képviselőházban, vagy a minisztérium­ban felkeresnek vagy a Jánosnak (Hadik János) elpanaszolják a dolgot s akkor én megüzenem ne­kik a választ. Higgye el, az ember sok kellemetlen­séget kerül el. Azt azonban mindenesetre ajánlom: ha már nem kerülheti el sehogysem a levélírást, dátumot sohase írjon rája. Levelet én is csak keveset kaptam tőle, húsz év alatt hármat-négyet, amit nem annyira az imént elmondott álláspontja, hanem inkább az magyaráz meg, hogy amint már említettem, alig múlt el nap, hogy legalább egyszer ne találkoztunk volna. Kül­földi útjaira pedig legtöbbször elkísértem. A hoz­zám intézett levelek egyike így szól: őszinte részvéttel értesülünk arról, hogy nagyon tisztelt édesanyja, akinek magam is többször voltam szívesen látott vendége, meg­halt. Tudom, hogy a fiúi szeretetnek minő erős szálai fűzték hozzá és már régebben elhunyt atyjához , tudom, milyen fájdalmat jelent Ön­nek, hogy most tőle is meg kellett válnia. Szol­gáljon azonban vigasztalásául, hogy mindent megtett szülei öregkorának minél gondtala­nabbá tételére s legfőbb törekvése az volt, men­nél több örömet szerezni nekik. Családommal együtt őszinte barátsággal gondolunk önre éle­tének e gyászos időpontjában. Szívtelen ember írásának ez még sem mond­ható. Sőt dátum is van rajta. Külföldi utazások Kártyázás és utazás közben akaratuk ellenére is, nagyon megmutogatják magukat az emberek. Még akkor is, ha dióban játszanak s egy közönsé­ges bécsi kiruccanás alkalmával is. Kártyához sohasem nyúlt férfikorában And­rássy. Említette egyszer-másszor, hogy egészen fia­talon, 20—22 éves korában leült a kártyaasztalhoz, a társaság kedvéért; se nem vesztett, se nem nyert, de felettébb unta a dolgot és abbahagyta. Közelebbi ismeretségünk körülbelül összeesik azzal az időponttal, amikor a koalíciós kormány­ban, Ferenc József határozott követelésére, el kel­lett vállalnia a belügyi tárcát. Minisztersége alatt főként Bécsbe utazott, havonként legalább is há­­romszor-négyszer, volt olyan hónap, hogy hétszer­­nyolcszor is. Csak ritkán esett meg, hogy idejében nem értesített utazásáról. Sok minden elmondani­valóm van ezekkel kapcsolatban, ezúttal azonban csak arról kívánok szólni, minő pénzügyi zava­rokba került Andrássy jóformán minden utazása során. Alig volt eset arra, hogy elegendő pénzt vitt volna az útra. Sejtelme sem volt arról, mi meny­nyibe kerül. Háztartásának gondjait korábban nő­vére, gróf Batthyány Lajosné, majd özvegy gróf Andrássy Tivadarnéval kötött házassága után a fe­lesége viselte. Mindketten gondos és szigorú házi­asszonyok, akik dehogy is engedték volna, hogy a bálványozott „Duci“-t (becéző neve) a házi gon­doknak akár csak a szellője is érhesse. A vagyonkezelésével kapcsolatos ügyeket jó­szágkormányzója, lovag Rothkugel Arnold intézte, akiben feltétlenül megbízott s aki ezt meg is ér­demelte. Pénzdolgokkal tehát Andrássy egyáltalá­ban nem foglalkozott. Mennyibe kerülhet egy uta­zás, erről seme­lme sem volt, így te­tt azután, hogy nem tudok oly együt­tes utat , amelyre elegendő pénzt vitt volna magával .­­ Egy szóval sem több. s CSIÁD PHILIPS RÁDIÓVAL Készségesen bemutatja: '"hangszergyár VII., Rákóczi-út 60. Az ország­ legnagyobb és­­egészebb rádiót­er­me Régi készülékét fentire becseréli, lakásán készséggel bemutatja LENGYEL RÁDIÓ Teréz-körút 33. Telefon: 1-167-39. Akár Bécsben, akár Berlinben, Lipcsében vagy Münchenben voltunk, elkerülhetetlenül bekövetke­­z, hogy har rvad-negyednapon, de néha már má­sodnap megkérdezte, van-e elegendő pénz nálam? Olyan bocsánatot kérő mosollyal cselekedte ezt, mint aki jól tudja, hogy megfelelően gondoskod­tam erről. Emlékeztem arra, családjának egy tagja mondotta el, hogy egyszer többedmagával Angliá­ba utazott s mindössze ötven fontot vitt magával. Úgy kellett kiváltani őket a Savoy szállodából. Az ilyen emberrel aztán megtörténhetett, hogy míg — Rothkugel lovagtól hallottam — egy kö­zeli rokonának, akinek vagyoni ügyeit rendezni kellett, szemhunyorítás nélkül bocsátott rendelke­zésére néhány millió pengőt, addig a berlini Droschkenkutschernek tíz pfennig borravalót adott. Az egyik összegről nem tudta, hogy az nagyon sok, a másikról, hogy nagyon kevés. Az utóbbi dolog különben igy esett meg. Andrássy és felesége — a háború alatt — Ber­­linben voltak s meghívásukra én is elkísértem őket. Politikai megbeszélései voltak, a császárral is ta­lálkozott. Az egyik estén a Reinhardt Kammerspiele nevű színházában voltunk mindhárman s mikor előadás után vissza akartunk térni a Bristol szál­lodába — február volt —, fergeteges hóvihar fo­gadott bennünket. Nagynehezen kerítettem egy egy lovas Drosch­­két s abban összezsúfolódva elkocogtunk a szállo­dába. Valahogy úgy esett, hogy Andrássy lépett ki elsőnek a kocsiból s igy ő fizetett a kocsisnak, előbb megkérdezvén mi jár neki. Azután pedig, feleségé­vel együtt besietett a szállodába. Én utolsónak evickéltem ki a rozzant bárkából s észrevettem, hogy a viaszkosvászonos köcsögkalapu öreg kocsis csak néz a markába és fejét csóválja. — Mennyi borravalót kapott? — kérdeztem tőle. — Zehn pfennige Herr, Zehn pfennige! (Tiz pfenniget uram, tiz pfenniget!) Olyan világfájdalommal mondotta ezt, hogy Byron, Heine, Leopardi mind elbújhattak mögötte. Egy márkával helyrebillentettem az embert- Éttermi bérlet. Előkelő budapesti szálloda éttermi üzeme felszere­léssel bérbead­ó. Hakis tőkeerős, elsőrangú szakem­ber bérlő ajánlatát kérjük, a korábbi üzleti tevékeny­ség, a rendelkezésre álló tőke, valamint referenciák megjelölésével. „Komoly, jóhírű szakember igére a főkiadóba, jel­

Next