Pesti Hírlap, 1937. február (59. évfolyam, 26-48. szám)

1937-02-02 / 26. szám

A Revíziós Liga nagygyűlése Kőszegen A közgyűlés megvetését és felháborodását fejezte ki a Turda című román lap fölmedvénye fölött Kőszeg, jan. 31. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) A Revíziós Liga kőszegi szervezete vasárnap délelőtt a Bálház nagytermében népes nagygyűlést tartott. A Hiszekegy eléneklése után vitéz Szabadváry Ferenc, a kőszegi szervezet elnöke, üdvözölte a meg­jelenteket. Dr. Fali Endre, a Revíziós Liga országos igazgatója, tolmácsolta Herczeg Ferenc elnök üdvözle­tét, majd azt fejtegette, hogy az 1936. év milyen nagy­jelentőségű eseményeket hozott a magyar revíziós tö­rekvések szempontjából. Különösen kiemelte a két leg­nagyobb európai békebarát nemzet, Anglia és Olasz­ország egymásra találását, amelynek kedvező kihatásai az új évben fognak csak valójában megmutatkozni. Ezután vázolta a revíziós mozgalom keletkezését és történetét, rámutatva azokra az okokra, amelyek a versailles környéki békék tarthatatlanságát igazolják. Beszámolt a magyar revíziós liga lankadatlan felvilá­­jogosító munkájáról. Dr. Lukács Gyö­rgy ny. miniszter, a Revíziós Liga orsz. ügyvezető elnöke, áttekintő képet nyújtott az úgy­nevezett békeszerződések igazságtalanságairól és szám­szerű adatokkal rajzolta meg a magyarság területi és lélekszámveszteségeit, amelyekkel összehasonlította Németország és a szintén megcsonkított Bulgária vesz­teségének arányait. A magyar sors jobbrafordulását eddig a gyűlölködés, a gazdasági elszigetelés, a vám­falak akadályozták. Mindennek csak egy orvossága van: a revízió, amire a magyar népnek megvan a jogi alapja. Azokat a megállapodásokat, helyesebben szólva „ítéleteket“, amelyeket félrevezetések és hamisítások útján megtévesztett bírák hoztak, tovább fenntartani nem lehet, annál kevésbé, mert a bírák közül már töb­ben beismerték, hogy megtévesztés áldozatai lettek. A magyarságnak újrafelvételt kell kérnie. Vitéz Szabadváry Ferenc felolvasta a „Turda" című román lapnak a Pesti Hírlap által ismertetett förmedvényét, amely Mussolini milánói beszéde után a román cenzúra láttamozásával látott napvilágot. Ja­vaslatára a közgyűlés megvetését és felháborodását fejezte ki a román lap útszéli hangon megírt cikke ellen, amely sértő hangon szól Magyarország igaz ba­­rátjáról, Mussoliniról is. A továbbiakban ismertette a Herczeg Ferencnek, Benito Mussolininak és lord Rothermerenek elkül­dendő üdvözlet szövegét, amely a „Turda“ című lap feletti megbotránkozást is tartalmazza. A lelkes hangulatú nagygyűlés a Himnusz el­­éneklésével ért véget. Hajaro! lehet megismerni ezt a szép asszonyt! Erről a hajról, melynek olyan mély a fénye és ragyogó a színe ..Mi segít ehhez a szépséghez jobban, mint a helyes ápolás Tőle lesz minden haj simulékony, jótartású és hullámos... KAMILLOFLOR SZŐKÉKNEK BRUNETAFLOR BARNÁKNAK . A házigazda fülig pirosan felelte: — Tudja jól, hogy felmondtam neki! A jövő héten elmegy! De csak nem dobhatom ki a hóba? Télbe? Mikor semmit se vétett! — Semmit se vétett! — kacagott fel az asz­­szony gúnyosan. — Gyalázatos teremtés! Egy pufókképű, malacszemű fiatalember rö­högve szólt közbe: — Adok én neki szállást! A béke kedvéért!­­ — És rákacsintott a házigazdára: — Küld el hoz­zám reggel, Gyuri! • — Mefisztó! — sziszegte felé Irénke. — Azt hiszi nem látok át a kis játékain? — De nagyságos asszony! Én csak segíteni akarok! — mentegetődzött a pufók sunyi mosoly­­lyal.­— Segíteni!... De nekik!... Mert összefog­tak valamennyien!... Hát ez aljasság! A barnabajuszu csendes restelkedéssel csó­válta a fejét: — De Cucikám, hát mi közöd hozzá? Mit izgatod fel magad ilyen haszontalanság miatt? Az asszony felelni akart, de ebben a pillanat­ban felugrott a kanapéról a fiú és azt kiáltotta: — Úgy van! Mi köze hozzá? Mit törődik vele, Gyuri akármit csinál is? A leány, aki mellette ült, megpróbálta csilla­pítani, de ez csak olaj volt a tűzre. A fiú topor­­zékolni kezdett és azt ordította: — Ezt nem lehet kibirni! Én nem birom!... — Azzal sírva fakadt és visszaroskadt a kanapéra. — Szamár! — szólt Irénke megvetően. A barnabajusza hozzátette: — Részeg szamár! ... De te is az vagy, Cu­cikám! — Aztán nagyot sóhajtott és felhajtott egy pohár bort. Egy pillanatra elhallgatott a vita, csak ve­lem szemben magyarázta egy szakállas úr, néme­tül a szomszédjának: — Volt vagy kilencven lépésre. De ez a bal eső úgy visz, hogy csoda! Nem akartam hinni a szememnek, mikor . . . — Mondja, hát nincs igazam? — fordult hozzám az asszony! Csak mondja meg elfogulat­lanul!... Én nem jöhetek olyan házba... A pufókképe közbeszólt: ’ — Bocsánat, nagyságos asszony! Károlytól Sohasem tetszett rossznéven venni! Pedig róla aztán mindenki tudta, hogy vadházasságban él a gazdasszonyával! ... — Az más! — legyintett Irénke. — Károlyt senki se vette soha komolyan . . . — Hát Gyurit ki veszi komolyan — kér­dezte a pufókábrázata gonoszul. — Az én feleségem! — mondta fanyarul a barnabajuszú és gyilkos szemet vetve az asz­­­­zonyra, érdes hangon kérdezte: — Ugy­e, Cu­cikám? Kis édes. De a következő pillanatban, a megdermedt és ijedt arcok láttára homéri kacagásra fakadt, mire felszabadultan vele kacagott mindenki, a szakál­las németet kivéve, aki még mindig a balcsövet magyarázta. Irénke is elnevette magát, de aztán újra dühbe jött: — Kár ízetlenkedni! Okosabb lenne, ha meg­magyaráznád Gyuri úrnak, hogy úriember nem tesz ilyet! Most újra felugrott a kanapéról a fiú és köze­lebb lépett az asztalhoz. A szeme vörös volt — a sírástól-e, vagy az italtól? — és a nyelve alig forgott: — Úriasszony nem tesz ilyet! Érti? És te meg ... — fordult oda a házigazdához — csaló, gazember vagy! Pedig becsületszavadat adtad! — Bubi! — sikoltotta az asszony. — Meg vagy őrülve? — Taknyos kölyök! — ordította Gyuri ma­gából kikelve. — Ha részeg vagy, takarodj aludni! És felemelt ököllel rohant neki a fiúnak, de a leány közéjük vetette magát és hisztérikusan visította: — Ne merje bántani!... Nem szégyelli ma­gát? Egy ilyen szemérmetlen rongy miatt. — Kire mondtad ezt? — ugrott fel az asszony és a leány felé lépett. —Azt hiszed, nem tudom, hogy te is? . . . — Csend! — ordította el magát szentori han­gon a férj, mire egy pillanatra csakugyan döb­bent csend támadt, csak a rádió szólt és a sza­kállas t­ert tovább nyugodtan: — A jobbcső tud­niillik koncentrált futása . — Kire mondta volna? — szólt a férj csen­desebb hangon. — Zsuzsira, a szolgálóra! Hiszen róla beszélünk!... Ugy­e, kis sógorasszony? Csak nem is a testvéredre? A leány lesütötte a szemét: — Hát persze! — szólott és visszaült a ka­napéra. A pufókképű fogta a borosüveget és töl­tögetni kezdett: — Csak beszélünk, hozzá csupa hiábavaló­ságot és nem iszunk! Gyere Gyuri! Koccints Bu­bival erre a nagy ijedtségre! Ekkor felállt egy részeg az asztal végén és hosszú felköszöntőbe kezdett a baráti és testvéri szeretetről, de nem hallgatott rá senki. Jövés­menés kezdődött, csoportok alakulása és izgatott suttogás. A pufókképe szétnézett: — Gyuri! Hol vagy, Gyuri? — De Gyuri nem volt a szobában. — Behívom! — szóltam, de kimehettem volna ürügy nélkül is, nem törődött velem senki. Meg akartam szökni szó nélkül, de beleüt­köztem Gyuriba, aki a tornácon sugdosódott egy csinos parasztlánnyal. — Én a képibe vágom a tálat! Nem bánom! — mondta a leány. — Ronda, vén boszorkány! Odaléptem Gyurihoz és elbúcsúztam tőle. Egész sereg érvem volt, ha marasztalni talált volna, de csak annyit felelt sóhajtva: — Bár én is mehetnék! . .. Zsuzsi! Vidd le a nagyságos úr holmiját a szánkóhoz! Péterrel aztán összefoldoztuk a szerszámot. Némi borravalóért kaptam kölcsön egy új rudat is és mondhatom boldog voltam, mikor megint kinn kocogott velem a szánkó a hófúvásban. Vagy háromszor ugyan még ki kellett ásni magunkat a hóból, de bántam is én! Csakhogy kint lehet­tem! Utóbb kisült, hogy a vasúttól nem voltunk olyan messze, mint Péter gondolta. Igaz, hogy nem annál az állomásnál értük el, ahová indul­tunk, hanem egy távolabb esőnél. Mikor esztendőre rá megint arra járnám va­dászni, kérdeztem a házigazdámat, miféle embe­­­­rek, kicsodák lehettek, akikhez betévedtem. Csak­­ a fejét rázta:­­ — Mifelénk nincsenek ilyenek! — szólott. — És Péter se mond­ az egészről semmit! ... A hó zavart meg téged akkor bizonyosan. Álmod­hattál! — Hol van Péter? — kérdeztem. — Hi­vasd be. Kérdezzük meg! Péter azonban időközben már máshová sze­gődött és nem lehetett megkérdezni. r­ co 11 ti­­­h LA 13

Next