Pesti Hírlap, 1937. augusztus (59. évfolyam, 173-197. szám)
1937-08-01 / 173. szám
Egy történt háromszor írta Harsányi Zsolt I. — És volt valami érdekes kalandod, Béla? — Azt elhiszem. Nyugodtan elmondhatom, hiszen nevet nem említek. Kérlek, a dolog úgy kezdődött, hogy megjelentem abban a kis penzióban és szentül feltettem magamban már a vonaton, hogy semmiféle ismeretségbe nem megyek bele. Annyi dolgom van emberekkel itthon, hogy az idegeimnek egy kis magánnyal tartozom. Vittem jó sok könyvet, horgászó szerszámot és öszszevásároltam egész csomó magyar és német rejtvényújságot. Mikor az első étkezésnél kijelölték az asztalomat, jóformán körül sem néztem. De már másnap délben észrevettem, hogy egy hölgy nagyon néz. Eleinte szándékosan nem vettem tudomásul a dolgot, gondoltam, pihenni jöttem ide, minek nekem bonyodalom. De aztán mégis szemügyre vettem, mikor nem látta. Hát, barátom, valami tündöklő egy remek szépség ült a terem másik végén. Középtermetű, szőke, de nem az a festett haj, barátom, hanem az az igazi, természetes világosszőke. És pompás termete hozzá. Tyű, a kutyafáját, mondtam magamban, ez aztán valami. És láttad volna azt a viselkedést, milyen dáma volt, milyen előkelő, milyen finom. Senki sem vehette észre, hogy érdeklődik, csak én. De még mindig haboztam, nem megyek én bele ebbe a dologba, minek nekem izgalmakkal elrontani ezt a három hetemet. Harmadnap, barátom, átrendezték az asztalokat az ebédlőben. Két kis asztalhoz kerültünk közvetlenül egymással szemközt. Akkor már tudtam is, hogy kicsoda. Egy grófné. Rendes, igazi, grófné. Válófélben. Jól ismersz engem, tudod, hogy nekem a címek és a rangok nem imponálnak. De ez a nő, barátom, ez valami olyan hallatlan finom volt és vonzó, gondoltam magamban, ha már a sors így rendelte, miért ne ismerkedném meg vele? Elhatároztam, hogy szólok a penziósnénak: mutasson be. Elvégre egy ilyen mágnásasszonyt mégsem lehet csak úgy leszólítani. De a véletlen úgy adta, hogy még aznap délután, séta közben megláttam az erdőn, a ruhája beleakadt valami tövisbe és ő maga szólított meg, hogy segítsek neki. Olyan egyszerűen, olyan közvetlenül, barátom, hiába, ezeknek az arisztokrata asszonyoknak van valami különleges modoruk, amit más nem tanulhat meg. Engedelmet kértem, hogy bemutatkozzam, és ő megengedte. Elkezdtünk beszélgetni. Hát, barátom, micsoda egy intelligencia. Minden színdarabot ismert, zenéhez értett, művészethez, mindenhez. És nyelvtudás, barátom! Hallottad volna, hogyan beszél franciául. Folyton együtt sétáltunk reggeltől estig. Egy hét múlva, nem tagadom, már kissé megégettem magam. Meg is mondtam neki. És ő is azt mondta, hogy én sem vagyok neki közömbös. Az első csók, barátom, annak az emléke feledhetetlen. A csónakházban csókoltuk meg egymást, egy este. Micsoda csókolódzások következtek. De hagyjuk, úriember nem beszél az ilyenről. Mondhatom, életem legcsodálatosabb két hete volt. És egy reggel, barátom, cédulát hozott be a szobalány, hogy a grófné küldte. „Jobb, ha így válunk el, soha nem lát többet, gyönyörű volt, köszönöm, Baba.“ Éjjel elutazott. A cédulát most is itt hordom magamnál. Micsoda hihetetlen finomság, erre is csak ilyen mágnásasszony képes. Sajnos, én aztán otrombaságra ragadtattam magam. Maradt utána valami számla, valami nevetséges apróság, amit szórakozottságában elfelejtett. Én azt kifizettem. Nem lett volna szabad. Képzeld el, milyen arcot vágott, mikor később irt a számla miatt és azt felelték neki, hogy ki van fizetve. Csalódott bennem. Most utólag ordenáré fráternak tart. Biztosan azt mondja magában, hogy úgy kell neki, mit kezd ki egy jöttment biztosítási tisztviselővel. Ez a gondolat most fáj nekem. De hagyjuk, így is legszebb emléke életemnek. Olyan szép nőt életedben nem láttál. Na, szervusz. II. — Volt valami odalent? — Remek volt. Azt sem tudták, hogy mit csináljanak velem. Egyszerűen ünnepeltek. Grófné ide, grófné oda. Ez már együtt jár az ember rangjával. Eleinte rossz kedvem volt, mert rettentő fel voltam háborodva a férjem ügyvédjére, hogy egy vas nélkül hagy nyárára, csak hogy kiéheztessen, na, de hát jóval kezdenek, csak azért sem adok válást, majd én nekik megmutatom. Szóval nagyon rossz kedvem volt, de akkor jött egy férfi. Bankigazgató, a legnagyobb biztosítási izének a legfőbbje, szóval dúsgazdag ember. Azt vettem észre, hogy folyton néz. Persze én diszkréten viselkedtem, a férjem ügyvédjétől kitelik, hogy figyeltet. Erre, kérlek, az az ember megvesztegette az egész penziót és átrendeztette az éttermet. Azon vettem észre magam, hogy egymás mellett ülünk. Én még mindig nem reagáltam. Pedig már nagyon tetszett. Tudod, az az érettebb, aki a halántékán őszül. Elegáns, borotvált. Igazi mozialak. Kérlek, ez belémerült, nem hagyott élni. Reggeltől estig a nyomomban. Nézett, a sétáimon utánam jött, nem is tudom neked leírni, mit művelt a férfi. Végre megsajnáltam és megismerkedtem vele. Nem bántam meg, mert kitűnően lehetett vele beszélgetni, roppant okos és művelt. Csak még Bukarestben ismertem egy ilyen okos bankárt, azt már meséltem neked. BUDAPEST, 1937. LIX. ÉVFOLYAM, 173. (19.305) SZÁM: VASÁRNAP, AUGUSZTUS Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 1-122-95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Telefon 1-122-95. Erzsébet körút 1. Telefon 1-352-96. A fiókok jegyzékét vasárnap közöljük az apróhirdetések élér« !Befizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, negyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára (pályaudvarokon is) 10 fillér, a vasárnapi szám ára 32 fillér, a Képes Vasárnap nélkül 12 fillér A magyar kard írta Nagy Emil A büszkeség villamos érzelmi szikrája szaladt végig a magyar szíveken annak a hírnek hallatára, hogy a magyar kard Párizsban micsoda páratlanul szép és hatalmas dicsőséget aratott újra a kardok világmérkőzésének a porondján. A Pesti Hírlap részletesen megírta annak a nagyszerű küzdelemnek minden izgalmasfordulatát, amelyből legendás felsőbbséggel került ki győztesként a magyar kard, Kováts Pál tüzérhadnagy és öt jeles társa izmos markában. A harmadik világbajnokság dicsősége ragyog le immár fajtánkra, a magyar női tőrcsapat és a magyar kardcsapat előző világbajnoki sikerei után. Voltak nekünk a közelmúlt időkben más világmérkőzési sikereink is a sportok többféle ágazatában, de ez a mostani győzelem egyrészt annyira fölényes, amire alig volt még példa a világmérkőzések történetében, másrészt a kardvívás valami eszmeileg egészen más jellegű vetélkedés, mint minden egyéb nemes sportküzdelem. Mert valóban a karddal bánni tudásnak nagy eszmei tartalma is van, ami egybeforr a nemzeti dicsőség és harci erények történelmi fogalmával, s hogy ezen a téren a magyar mindig elöljárt az összes népek között, az olyan igazság, aminek színtiszta ereje e nélkül a gyönyörű párizsi világbajnoksági győzelmi pecsét nélkül is közismert dolog. Ha visszatekintünk nemzetünk történetére, attól az időponttól kezdve, amikor több mint ezer évvel ezelőtt megjelentünk a népek akkori kulturvilágában, minden elfogultság nélkül is megállapíthatjuk, hogy a magyar kardot voltaképen nem győzték le sohase. Igaz, hogy eltiport bennünket a tatár, de annak a reánk zúdult iszonyatos ázsiai vízözönnek kevés köze volt a kardok mérkőzéséhez. Igaz, hogy másfél száz éven át a félhold díszelgett Budavár tornyain, de a rettenetes török túlerő győzelmének nem a magyar kard erőtlensége volt az oka. Mikor nemzetünk szabadságáért küzdöttünk századokon át, a rodostói végzetes befejeződést se lehet a magyar kard rovására írni. Az mindig becsülettel megállta a helyét s a kuruc kard ereje világfogalommá vált. Hogy mégis elbuktunk, annak sok mindenféle európai és belső oka volt, de a fényesen verekedő magyar kard mint csatázó eszme azokból a harcokból is glóriás emlékkel villog elénk ma is. Lehet-e elképzelni gyönyörűbb sikereket, mint amiket a magyar kard vívott ki honvédeink kezében s hogy a vitéz kardnak annyi dicsősége után mégis Világoshoz jutott Szent István népe, azt is a nagypolitika idézte elő a reánk bocsátott orosz henger képében, amit éppen úgy nem lehetett többé karddal feltartóztatni, mint ahogy az oroszlán se tudná megállítani a feléje zúduló bölénycsordát. A világháborút se a magyar kard veszítette el, hanem a világpolitikai felső erők összjátéka nyerte meg. A magyar kard dicsőségét még jóhiszemű volt ellenfeleink is egyhangúlag elismerik. A magyar kard villámgyors ereje mint pompás harci eszme maradt meg a világ tudatában a nagy háború után is, s a magyar kard mostani párizsi fényes győzelme csak a fair play szellemében működött igazságos sportbírósági szentesítése a magyar kard jelessége irányában már régen kialakult köztudatnak. Ha a világháború befejeződése után ugyanilyen igazságos szellemben mérték volna fel Párizsban nemzetünk belső kard-értékét, úgy nem juthattunk volna el Trianonhoz. Vagytalán éppen azért kellett így eljárniok, mert botor tévedéssel azt hitték, hogy a magyar kard harci erejének megcsonkításával saját biztonságuk ügyét szolgálják? A magyar kard nem repül ki hüvelyéből igaztalan ügyért s aki bennünket nem bántott, azt mi se szoktuk bántani. A magyar kard hozzátapadó jeligéje az, hogy »ne bántsd a magyart«, ami azt jelenti, hogy a magyar kard nemcsak harci eszköz, hanem elsősorban a nemzeti becsület szent talapzatán nyugvó békeeszme önvédelmi jelképe. Ha az egész világot átkaroló diplomáciai ügyességben győztesek azoknak az úgynevezett párizsi béketárgyalásoknak a során a fair play szellemében ítélkeztek volna felettünk, nemzeti létünk megrendítése és nemzeti becsületünk durva megtaposása helyett, úgy egy független Nagy-Magyarország az európai béke legerősebb támasza lenne, hisz közismert dolog, hogy a háború megindulása előtt a nemzet akkori közjogi vezére írásban kötötte ki, hogy bárhogyan győz a magyar kard, az semmiképen sem vezethet területi hódításra. E helyett az egyedül bölcs eljárás helyett rettenetesen megcsonkítottak bennünket. S mi lett a következmény? Annak ellenére, hogy nemzetközi paranccsal és lefegyverzés jelszavával intézményesen hüvelybe kényszerítették a magyar kardot, mégis reszketnek tőle az állig fölfegyverzett szomszédok s a hüvelyébe szorított magyar kardra épített békemű az európai béke legnagyobb ellensége. Mi büszke nemzeti öntudattal és férfias önérzettel nyugtatjuk kezünket hüvelybe tett dicső kardunk markolatán s bízunk a békés igazság győzelmében, ugyanolyan lélekkel, ahogy most örvendünk annak, hogy Párizsból újból világgá röppent a magyar kard dicsősége.