Pesti Hírlap, 1937. szeptember (59. évfolyam, 198-222. szám)

1937-09-01 / 198. szám

1937. szeptember 1., szerda. PESTI HÍRLAP Horthy Miklós kormányzó és felesége megtekintette a friedrichshafeni Zeppelin­műveket Szerdán továbbutaznak Svájcba A Pesti Hírlap kiküldött tudósítójának telefonjelentése (Felvételeink a Képes Pesti Hírlapban.) Friedrichshafen aug. 31. Az alig húszezer la­kosú városkában nem nehéz azt a szállodát meg­találni, amelynek nemzetközi vendégei között hétfőn délután vitéz nagybányai Horthy Miklós is szállást vett. A Bodeni-tó partján fekvő elő­kelő szálloda első emeletén mindössze két szobát kért a maga és felesége számára. A szálloda igaz­gatósága a tóra nyíló erkélyes, mahagóni és sárga szobákat bocsátotta rendelkezésre. A rangrejtve utazó kormányzó hétfőn reggel Ischlből elindulva Salzburgon haladt át és a mün­cheni Vier Jahreszeiten szállodában elköltött ebéd, majd a város rövid megtekintése után folytatta útját és délután fél hat órakor érkezett meg Fried­­richshafenbe. Az elől haladó hatalmas Mercedes­­kabrioletben a főméltóságú pár és Brunswick útimarsall utazott. A kormányzó egész útján ezt a Mercedes túrakocsit használja, amelyet az idén tavasszal Hitler kancellártól kapott ajándékba. A vendégek hosszabb gyalogsétát tettek a Bo­deni-tó partján, majd a fél kilenc órakor tálalt vacsora elfogyasztása után tíz óra tájban pihe­nőre tértek. Kedden kissé borongós időre ébredt a kor­mányzói pár. A reggeli elfogyasztása után hét órakor a Lénárt svéd herceg tulajdonát képező mainaui félszigeten fekvő park és a hozzátartozó regényes kastély megtekintésére került sor. A páratlanul ritka délszaki növények között mes­terségesen tenyésztett pálmák és ciromfák gyö­nyörködtették a látogatókat. A sok érdekes lát­nivaló után a kormányzóék helyet foglaltak egy motorcsónakban, amelyen azután vissza is tértek a Kurhotelbe. A szállodában közben megtérítet­ték a tóra néző terrasz egyik asztalát. A közön­ség, bár megismerte az előkelő vendégeket, tisz­teletben tartotta elvonultságukat. A kormányzó daralevest, körített borjasültet és­­almabefőttet kért, amihez sört ivott. A kormányzódó lazacot, hozzá merseburgi fehérbort és szilvás süteményt is fogyasztott, ami ennek a vidéknek különleges­sége. A feketekávé és derűs beszélgetés közben elszívott cigaretta után háromnegyed kettőkor a kormányzóék lepihentek. Pontosan négy órakor a kormányzó és fele­sége ismét kocsira ültek. A kormányzón ezúttal puha, kényelmes barna sportkabát s szürke nad­rág volt, sportsapkáját kezében tartotta. A kor­­mányzóné színes kis sállal diszített egyszerű sö­tétkék kosztümöt és barnaszalagos szürke sport­kalapot viselt. A vendégek első útja a Maybach-művekhez vezetett, ahol maga a tulajdonosfőnök, dr. May­bach és Rommel igazgató kalauzolásával közel egy órán át nézték a korszerű gépkocsigyár gyár­tási menetét. Néhány perccel öt óra előtt ismét gépkocsiba szálltak a látogatók, hogy a nap leg­érdekesebb élményeként a­ közelben fekvő Zep­pelin-művek telepét tekintsék meg. A hatalmas hangárok mellett szinte eltörpülő igazgatósági épület ajtajában a kormányzó tiszteletére Fried­­richshafenbe sietett dr. Eckener Hugó, Schobin­­ger igazgató és a Zeppelinek egyik kiváló terve­zője, dr. Dürr, fogadta a szemlátomást friss és kiváncsi kormányzói párt. A legendás hírű egykori gróf Zeppelin mai telepén éppen a friedrichshafeni léghajóművek legújabb csodája, az L. Z. 130 épül. A kinyíló kis oldalajtón át belépőt a közel 300 méter hosszú és 80 méter magas fém-üvegcsarnokban páratlanul lenyűgöző kép fogadja. Mint egy elképzelhetetle­nül óriási hüllő váza, úgy fonódik össze a magas­ban a sok, első pillantásra rendszertelennek és ért­hetetlennek látszó, valójában azonban a leghar­­monikusabb egységet képező borda, rúd, merevítő tartó, falváz és gerenda. A kormányzói pár is az első pillanatban csodálkozva állt meg és csak a vezető műszaki férfiak újabb szívélyes felszólítá­sára kezdte meg szemléjét. A vendégek az épülő léghajó orr-részétől elindulva előbb az óriási, 248 méteres törzs alján függő alig néhány négyzetmé­ternyi parancsnoki gondolát tekintették meg. A fülke feletti vázat oldalról már teljesen beborítja a Zeppelinek burkolására használt leheletvékony­­ságú, ezüstösen impregnált selyemvászon, alulról a léghajó hasáról azonban még hiányzik a külső burkolat és így valóban érdekes, szinte kereszt­­metszetszerű látvány nyílik a technika csodájának mastodoni belsejébe. Dürr főmérnök felhívta a fő­méltóságú asszony figyelmét arra, hogy a fiának egy ízben már volt alkalma a Zeppelint közelebb­ről tanulmányozni. A kormányzó feleségét legin­kább a hajónak szinte hihetetlen könnyűsége ejtette bámulatba. A vezetők közül valaki meg is jegyezte, hogy a számítások szerint a teljesen kész Zeppelin nem nyom majd többet, mint egy közép­nagyságú, egyszerű családi ház. A kormányzó megtekintette a már egyszer egészen készen állott, de az L. Z. 130 héliumos üzemre való átalakítása után ismét átépítésre szoruló utasfedélzetet. Maga is belépett az egyik fülkébe, körültekintően, fi­gyelemmel nézegette a két egymás felett lévő ágyat, a hófehér porcellánmosdót és a hangtalanul tovasikló tolóajtókat. A feltűnően vékony kabin­falakat fejcsóválva nézte. Dr. Eckener erre nevet­­ve jegyezte meg: — Itt a jelszó: hellyel és sullital takarékos­kodni. Bizony, ha tenoristák kerülnének két egy­más melletti fülkébe, nem tudom, hogy meddig lenne majd közöttük összhang ... A kormányzó élénken érdeklődött a legénység szolgálati ideje iránt, majd elmagyaráztatta magá­nak a Zeppelinek navigálási módszerét. Dr. Ecke­ner szolgált felvilágosítással és közben érdekes párhuzamot vont a légi és vízi hajózás tájékozó­dási technikája között. Az ősz léghajóparancsnok elmondta, hogy a könnyűtestű Zeppelin irányítá­sánál nem elegendő a tengeri közlekedésben ki­elégítő puszta helyzetmeghatározás, hanem igen lényeges a szélsebességek és szélirányok pontos megállapítása is. gyöngy —, nem volt mégsem boldog a király, mert nem volt fia, akire, ha meghal, koronáját, orszá­gát és tenger kincsét hagyja ... A gyerek arca széles mosolyra húzódik. — Hát elhiszi mindezt az anyja? Hogy gaz­dag emberek is vannak? Gazdag királyok? — gon­dolja és csodálkozik, hogy az anyja hisz a tün­dérekben, akik megjutalmazzák a jókat. Mennyit kínlódik az anyja! Mégsem jön egy tündér sem. Bizonyos, hogy nincsenek is tündérek, sem arany­­palotás királyok ... Aztán lassan elalszik. Az anyja lábujjhegyen feláll az ágya mellől. Kendőt kerít a vállára, rá­zárja az ajtót s elindul, hogy megkeresse vala­melyik kocsmában az urát. * Ugyanekkor a szomszédban, túl a lépcsőházon az anya bemegy a gyerekszobába. Selyemlámé belépő omlik el rajta, lábán kivágott estélyi cipő, csillogó kövekkel kirakott csattal. — Kisasszony, a gyereket fektesse le. Azt hi­szem nem jövünk későn haza. Csak az űrért me­gyek a kaszinóba. Most a gyerekhez lép. — Majd a kisasszony mesél neked, Aranykám, míg hazajövünk. De jobb lesz, ha te addig szépen elalszol A gyerek az anyját nézi. Ragyog a szeme. — Ugye, milyen szép az én anyukám! Az anya magához szorítja még egyszer kis­lányát, aztán visszaint és elmegy. A kisasszony vetkőzteti és mikor ágyba fektette, átöleli nyakát és kéri: — Mesélj most valami szépet! A kisasszony kezébe fogja Aranyka kis kezét és mesélni­ kezd: — Volt egyszer egy kisfiú, egy nagyon sze­gény kisfiú. Úgy hívták: Janika. Janika papája gyárban dolgozott. A mamája meg mosni járt. De akármennyit dolgoztak is, mégis szegények voltak, mert, ami pénzt a papája keresett, mind elitta. És, ha elfogyott a pénze, még azt is elvette, amit Janika anyukája keresett. — Miért adta oda Janika anyukája? — Oda kellett adni, mert nagyon nagyon rossz ember volt a Janika papája. Most Aranyka hirtelen felül az ágyban. — Rossz ember volt? Hát van rossz ember is? Én csak rossz gyerekekről hallottam. A nagyok nem lehetnek rosszak. Milyen is lenne a rossz ember? A kisasszony zavarban van. — Olyan, mint Janika papája. Aranyka láthatóan megnyugszik.­­ — Mint Janika papája? Akkor jó, mert az csak a mesében van... Aztán lassan lecsukódik a szeme, félálomban megsimogatja szegény Janikát, akit a mesében éppen most ver el apja a nadrágszíjjal. És már alszik.* Egyszerre felriad Janika. Vastag sötétség van a szobában. Hol van az anyja? Talán elvitte az apja? Vagy nagyon megverte? Remegni kezd és kis öklével verdesi a falat. — Anya! Anya! Vékonyak a nagyvárosi falak, még egy gyer­mekököl döngetésére is megremegnek. A szom­szédban a szundikáló kisasszony felébred. Aranyka is megmozdul a kis ágyban. Felnyitja szemét. — Miért kopogsz, kisgyerek? — kérdi a fal­nak fordulva a kisasszony. — Mama! Mama! — ordít még kétségbeeset­tebben Janika — Ki az? — kérdi Aranyka — Egy kisgyerek a szomszédban. — Hogy hívják? — kíváncsiskodik tovább. — Hogy hívnak, kisfiú? — kiált át a kis­asszony. — Janikaa... — húzza a szót a gyerek. — Janika? A Janikai Akiről az előbb mesél­tél... — és vékonyka hangján átkiált: — Mondd, rossz ember a papád? — Jaj, nagyon rossz! Talán már agyon is verte a mamát, — és hogy mindez eszébe jut, újra sírni kezd: — Mama! Mama! — Hát mégis vannak rossz emberek? Vagy ez is csak mese? — és hogy meggyőződjön, újra átkiabál: — Ne sírj, neked adom a kis kályhámat, ha átjössz érte. — Nem lehet, — kiált vissza Janika, — itt a fal. De ki vagy te tulajdonképpen? — kérdi. — Én Aranyka vagyok, — mondja a kislány. — Aranyka? A királyleány, akiről anya me­sélt ... Hát mégis lennének tündérek, meg na­gyon gazdag királyok? — gondolja és ettől a gon­dolattól boldogan dől hátra az ágyban. Behunyja szemét és rögtön elalszik. Aranyka feje is visszacsuklik. Ő is elalszik. És köztük boltosodik a fal. Innen fehérre meszelve, túl mikimauzos gir­landdal, játékokkal, de mindenütt tündérekkel, akik álmokat adnak Aranykáknak, meg Janikák­­nak egyformán. 3

Next