Pesti Hírlap, 1938. május (60. évfolyam, 97-121. szám)

1938-05-01 / 97. szám

BUDAPEST, 1938 LX ÉVFOLYAM (7. (19,530) SZÁM VASÁRNAP, MÁJUS 1 Kifizetés a Képes Va­sárnappal és a Képes Pesti Hírlappal együtt egy hóra 4.5 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára 8 fillér, vasárnap 12 fillér (a mellékletek nélkül)Pesti Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Tele­­on 112-295. Főkiadók: Vil­mos császár-ut 78. Tel. 112-295. Erzsébet­ körút 1. Tel. 135-296. A fió­kok jegyzékét vasár­naponként az apróhir­detések élén közöljük Ear népgyű­lés mérlege • Í­r­t­a • • Írta Herczeg Ferenc A múlt vasárnapi népgyűlés az európai közvéleménynek szóló nyomatékos figyelmez­­tetés volt, hogy a magyarság nem mondott le és nem is mond le a békeszerződés revíziójáról. Bár ebben az országban minden komolyan vehető ember a revízió alapján áll, az elmúlt években alig esett erről szó, sőt olyan mélysé­ges volt a hallgatásunk, hogy a külföld a kis­­antant-propaganda hatása alatt már-már bele­szokott a gondolatba, hogy a hivatalos Magyar­­ország lemondott a békeszerződés megváltoz­tatásáról. Mikor újabban Németország fesze­getni kezdte a szudéta­németek börtönfalát, Irti ugyancsak méla csendben ültünk és el­tűrtük annak a balhitnek elterjedését, hogy a németség jogos kivánságainak kielégítésével a csehszlovák köztársaság megfizette összes adós­ságait — legalább a magyar nemzetnek nincs már követelése rajta. Jellemző, hogy némely angol és francia jóbarátunk mind idegesebben sürgette, „tegyünk már valamit“, mert ha to­vább is némák és mozdulatlanok maradunk, megeshetik, hogy a történelem halottnak néz minket és keresztüllép rajtunk. A vasárnapi népgyűlés elég érthető hangon odakiáltotta a világnak, hogy a magyar kérdés elrendezése nélkül nem lehet nyugalom, nem lehet normális élet a Duna völgyében. A nép­­gyűlést forma szerint a Revíziós Iligával és a Frontharcosokkal szövetkezett társadalmi egyesületek hirdették — forma szerint, mon­dom, a valóságban Budapest és az ország né­pének egyre fokozódó aggodalma és türelmet­lensége kényszerítette ki. Aki közülünk vasárnap délelőtt megfordult a Vigadóban vagy akár csak a Vigadót kör­nyező utcákon és tereken, abban a ritka és fe­ledhetetlen látványban részesült, az ötvenezer fejű embertömeg hogyan olvad testvéri egyet­értésbe egyetlen gondolat fölemelő hatása alatt. A Magyar Revíziós Liga fennállása első napjától kezdve a békés revíziót hirdette. A békés revízió gondolatához ragaszkodik ma is. Határozati javaslatában, melyet a nagygyűlés­sel elfogadtatott, nincs egyetlen szó sem, melyet bármely békebarát, ha egyébként jó magyar, alá nem írhatna. Elhangzottak azonban a Vi­gadó termében szenvedélyes, éleshangú, sőt harcias nyilatkozatok is. Ezt nincs miért ta­gadnunk és ezen nincs is miért csodálkoznunk. Ha egy férfias és önérzetes nép annyi esztendei rendszeres lealázta­tás és galád bántalmazás után fölemeli szavát, vér helyett savónak kel­lene az ereiben folynia, ha lakatot tenne a szá­jára. Nos, a népgyűlés szónokai nem raktak lakatot a szájukra. Mi értékeseknek és tanulsá­gosaknak tartjuk ezeket a nyilatkozatokat, mert őszinték voltak, a nemzeti lélek mélysé­geiből törtek elő és mert jellemzik azt a mér­hetetlen felháborodást és szűnni nem tudó ke­serűséget, mely a trianoni magyarság lelkét betölti. Azt természetesen senki sem kívánja, hogy a magyar kormány azonosítsa magát ezzel a hanggal. A diplomáciai szokásjog kötelezettsé­geket ró a nemzet sorsának felelős intézőire, a nyilatkozataikat és cselekedeteiket a nemzet­közi helyzet által nyújtott lehetőségekhez kell hozzászabniuk. Ez rendben volna. Viszont senki se várja, hogy egy társadalmi megmozdulás lábujjhegyen sompolygó óvatosságot tanúsít­son. Az ilyen népgyűlés arra való, hogy a nép maga hozzászóljon saját sorsának alakulásához, a gyűlés szónokai tehát beszéljenek a nép és nem a diplomácia nyelvén. Értelmetlenség volna, ha valaki lenézne vagy kicsinyelné a gondolatokat és érzéseket, melyeket a nagypolitika fordulatai a tömegek lelkéből kiváltanak. Ami a hazafias sokaság lel­kében él, erjed és forr, az nem egyéb, mint a gőz, mely az egész nemzeti gépezetet hajtja. Gőz nélkül halott a gép. Jó gépész az, aki dolgoz­tatni tudja a gőzt; kontár az, aki leforráztatja magát. Megállapíthatjuk­ a célt, hogy a magyar kérdésre terelje a világ figyelmét, teljes mér­tékben elérte a népgyűlés. Erről meggyőződ­hetik bárki, ha megnyitja fülét a külföldi sajtóhangok kórusa előtt. És arról is meggyő­ződhetik, hogy a gyűlésen elhangzott éles­hangú beszédek is csak hasznára váltak az ügynek, mert beledörögtek olyan dobhártyák­ba is, amelyek egyébként szeretnek nagyot­hallani. De nemcsak a külföld, mi magyarok is ta­nulhattunk a vasárnapi népgyűlésen. Megtanul­hattuk, ha már előbb nem tudtuk, hogy ebben az országban nincs politikai gondolat, amely olyan elemi, minden ellenállást elsepr­ő erővel tudná egyesíteni a nép kicsinyeit és nagyjait, mint a revíziós gondolat. Erről jó lesz­ tudo­mást vennie mindenkinek, azoknak is, akik ki­felé a magyar nép becsületének és méltóságá­nak őrei. Az új Erópus írta Harsányi Zsolt­­ ■ A rádió és a zongora A rádió és a zongora ugyanabban a szobában laktak, sőt egymás tőszomszédságában. Mikor la­kótársakként összekerültek, állandó volt köztük a torzsalkodás. A zongora régebben ott lakott és te­kintélyes, megbecsült kedvence volt az otthonnak. De mióta a rádió odakerült, megszégyenítő napok virradtak reá! Alig foglalkoztak vele, a rádió lett a kedvenc. A rádió ezerszer többet tudott, mint a zongora. S minden, amit tudott, szebben tudta. Rö­vid idő alatt teljes győzelmet aratott. A zongora fedele hónapokon át nem nyílt ki többé, takaró­jára fényképek és virágvázák kerültek. Ez nagyon fájt neki. Némán szenvedett. S amellett reggeltől­­estig hallani kellett diadalmas ellenségét: a rádió már korán reggel harsány testgyakorlással kezdte, attól kezdve aztán egész nap zenélt, szavalt, híre­ket újságolt, bömbölt, labdarúgó-mérkőzéseket közvetített, okszerű trágyázásra oktatott és ami legjobban fájt a zongorának, zongoraszámokat is muzsikált a leghíresebb­­művészek előadásában. Ettől a sikertől a rádió elszemtelenkedett. Gyakran megtagadta a munkát. Ha nem volt kedve dolgozni, krákogott, recsegett és sípolt. Or­vosul szerelőt hivattak hozzá, az elkezdte érzé­keny testrészeit csavargatni, amitől a rádió eszére tért és megint rendesen működött egy darabig. Aztán megint szeszélyes lett és járta a bolondját.. — Nézd — mondta a zongora —, mi mind a ketten szerelmesek vagyunk gazdánkba. Nekem, mint szerelmes nőnek nem érdekem, hogy kiok­tassalak. De önzetlenül mégis figyelmeztetlek: ennek rossz vége lesz. — Te, csak ne taníts engem. Akit mind a ket­ten szeretünk, az engem nem nélkülözhet. A vi­lág minden tarkaságát elébe, tudom ontani. Meg­becsülhetetlen dolgokra tanítom. Varázslatom folytán ott tudok lenni a földgömb minden neve­zetes eseményénél személyesen. Minden újságot tőlem hall meg legelőször. Nyelvekre oktatom, művelem, gyönyörködtetem. Én megengedhetem magamnak, hogy néha szeszélyes legyek. Te pe­dig annál kevésbé kellesz neki, mert bukásod folytán le vagy hangolva. A lehangolt nőt senki sem szereti. A zongora nem felelt csak szomorkodott to­vább és várt. S íme, még aznap alkonyatkor mi történt: a rádió gombját egy politikai beszéd kel­lős közepén elcsavarta egy kéz. Mingyárt utána felnyílt a zongora fedele, a billentyűkön ujjak szaladtak végig. A zongora, bár kissé lehangoltan, de teljes igyekezettel énekelni kezdte a Holdvilág­szonátát. — Mi történt itt?­­— kérdezte a mellőzött rá­dió megdöbbenve. — Sokat tudsz — felelte a zongora —, de nem vagy bölcs. Ez mindig így volt, mióta a vi­lág áll. A férfiak attól a nőtől, aki mindenkié, mindég visszatérnek ahhoz, aki csak az övék. II. A gáz Az ostromlott városban a folyóparton sétál­gatva találkoztak egymással az egyszerű gyújtó és az öngyújtó. Az egyszerű gyújtó sima fehér ruhát viselt és piros kalapot. Az öngyújtó azonban színaranyból való ruhát hordott. — Miért fogadod olyan zordul a köszönése­met, — mondta a gyújtószál, — hiszen rokonok vagyunk. Mind aketten a Tűzistentől származunk. — Elég távoli rokonság. És ne feledkezzünk meg a társadalmi különbségről. Nálad csak a gáz büdösebb. — Szegény vagyok, az igaz. De frontharcos­­ voltam. A gázt pedig ne szidd. Békés úriember, főz és világít. — Az nekem nem imponál. Én a háború szü­lötte vagyok. Ha nem tudnád származásom tit­kát, elmondhatom. A félkarú rokkantak nem tud­tak téged használni feleségeddel együtt, azzal a szegletes vén skatulyával. Erre feltaláltak engem. És oly remekül sikerültem, hogy elterjedtem az egész világon. Innen is látszik, hogy a háború átka áldásos eredményeket is hozhat. — Azért mégsem kellene ennyire, fenn hor­dani a tűzkövedet. Azt hallom, hogy néha haszna­vehetetlen vagy a mesterségedben. Én bezzeg so­hasem mondom fel a szolgálatot. — Ki mondta rólam ezt a rágalmat? Idenézz, te nyavalyás. Megkattant az öngyújtó és remekül lángolni kezdett. A gyújtószál tűzbe jött, magdörzsölte a fejét és ő is lángolni kezdett. Ekkor repülőgép berregése hallatszott a fejek felett. Gázbomba esett le közvetlen melléjük. A bomba rájuk or­dított: — Mit jár a szátok, nem tudjátok, hogy há­ború van? Az öngyújtó némán megdermedt, a gyújtószál könyörögni kezdett a fojtóan terjedő rokonnak: — Engem ne bánts. Éppen az imént védtelek. — Az nekem mindegy, én nem ismerek sem társadalmi, sem egyéb szempontokat. Én a há­ború vagyok. És a két láng egyszerre kialudt. III. Az írógép és a töltőtoll Abban a boltban, ahol jövőjük eldőltét vár­ták, hogy kikerüljenek az életbe, sokat beszélge­tett egymással az Írógép és a töltőtoll. Szüntele­nül vetélkedtek egymással. — Nézd, — mondta az Írógép, — minden vita hiábavaló. Mind aketten cselédeknek születtünk.

Next