Pesti Hírlap, 1938. június (60. évfolyam, 122-144. szám)

1938-06-02 / 123. szám

2 addig, míg az egyes dunai államok közötti politi­kai kérdések nincsenek tisztázva, minden gazda­sági elgondolás keresztülvitelének lehetősége is már eleve kétséges? — Ha ön a politikai problémák alatt a jogegyenlőséget vagy kölcsönös be nem avat­­kozást érti — felelte a miniszterelnök —, ezeket elvben és gyakorlatilag megoldottak­nak tekinthetjük. Tudvalevő dolog továbbá az is, hogy a magyar kormány éppen úgy, mint a magyar közvélemény, milyen nagy­mértékben érdeklődik a csehszlovákiai, va­lamint a kisantantbéli magyar nemzetiségek sorsa iránt. Mégis azt kell mondanom, hogy minden tisztulást célzó megoldás leghelye­sebb módja az lenne, ha a nemzetiségi kérdé­seket mint belpolitikai ügyeket, vagyis a külpolitikai szempontoktól függetlenül, old­hatnák meg. E szempont szem előtt tartása mellett ismeretes, hogy Csehszlovákiában en­nek az oly végtelenül fontos problémának megoldása máris folyamatban van, ezek a kérdések az új nemzetiségi statútum alapján nyernek majd végleges közjogi kifejezést. Ezzel kapcsolatban csak mellesleg jegyzem meg, hogy ismerem a magyar belügyminisz­ter úrnak azt a tavaly júliusban tett nyilat­kozatát, mely a magyarországi nemzetiségi kérdés rendezését is megállapította. Mindeb­ből tehát az következik, hogy sorrendi szem­pontok aligha játszhatnak szerepet. Minden komoly dunai együttműködés ugyanis a gaz­dasági, valamint a vázolt politikai érdekek egyidejű kielégítését követeli.­­ A külügyminiszter úr által adott tájékozta­tásból az tűnik ki, hogy az új nemzetiségi statútum most már rövidesen elkészül. Miután az új sta­tútumot illetően a nemzetiségek álláspontja tulaj­donképpen már kezdettől fogva ismeretes, mi a cseh és a szlovák pártok álláspontja, ugyanebben a kérdésben, pontosabban: mennyire lehet ki­hatással ezeknek a pártoknak a felfogása magá­nak a kormánynak végleges elhatározására?­­ Valóban én is megerősíthetem, hogy a nemzetiségi statútum két hét óta már any­­nyira készen áll, hogy éppen csak a végleges megfogalmhazásra van szükség. Ezt viszont azért tartottam mindeddig függőben, mert éppen az volt a felfogásom, hogy a megoldá­soknak elsősorban maguknak a nemzetiségi pártoknak a felfogásához kell idomulniok. Hogy ez mennyire lehetséges, az a legköze­lebbi időben fog eldőlni. A magam részéről csak azt jelentem ki, hogy a kormány a leg­­mélyrehatóbban óhajtja végrehajtani a ren­­­dezést. Félreértések elkerülése végett azon­ban azt is rögtön megjegyzem, hogy a cseh­szlovákiai közvélemény nagy többségével egyetértésben már régebben világosan kifej­tettem, hogy mi a csehszlovák államiságnak a hivatása ezen az európai területen. Ez a hivatás nem lehet más, mint az az elv, hogy köztársaságunk ne csak a cseheknek és a szlovákoknak adjon államot, hanem azoknak a nemzettöredékeknek is, amelyek gazdasági vagy geopolitikai okokból a világháború után határaink között rekedtek. Ha tehát a köz­társaság egyik legfontosabb hivatása a cseh és szlovák érdekek mellett a más nemzetisé­gek békés megszervezése is, csak természetes, hogy ez a megszervezés kizárólag a teljes egyenjogúságon alapulhat. Tudom, hogy az egyenjogúság hasonló esetekben úgy a múltban, mint a jelenben is meglehetősen tág fogalom volt. A csehszlo­vákiai alkotmány azonban módot nyújt arra, hogy a köztársaság összes nemzetiségi ügyeit a jövőben a helyi önkormányzatok útján a legmesszebbmenően rendezze. Talán megem­líthetem azt is, hogy ezt a gyökeres rendezést másfél esztendő óta éppen én propagálom és készítem elő leginkább. Hogy a mostani vál­ság ezt az előkészületben levő rendezést elő­­segíti-e vagy sem, az nem is annyira poli­tikai, mint inkább lélektani kérdés. Kérdé­sére azonban mindenesetre kijelenthetem, hogy a vázolt rendezést nemcsak a kormány, hanem a kormányt támogató valamennyi párt is teljes egyöntetűséggel készíti elő. A csehszlovákiai nemzetiségi kérdésből nem lesz puskaporos hordó. — Megerősíti Nagyméltóságod azt az értesü­lésemet, hogy a csehszlovák kormány sürgősen törli a köztársaság alkatával és a benne élő nem­zetiségek jogi helyzetével összeegyeztethetetlen „ki­sebbség“ kifejezést és azt a „nemzetiség“ fogalma váltja fel? Ha igen, úgy milyen biztosítékokra számíthatnak a nemzetiségek abban a tekintetben, hogy a tökéletes egyenjogúság elvi rendezése után most már a tényleges végrehajtás sem lesz hiá­nyos? — Válaszom erre nagyon rövid: a nem­zetiségek lojalitását nem lehet sem elren­delni, sem ellenőrizni. Tudom azonban, hogy miként kell helyes bel- és külpolitikát csi­nálni: becsületesen és előrelátóan.­­ E probléma tökéletes biztosításához egy to­vábbi fontos kérdést kell tisztázni: a nemzetiségek egyenjogúsítása az egymás közötti vagy pedig az általános egész csehszlovákiai népességi szám­szerszámot és azt mondta: — Azért viszem ezt magammal, hogy onnan is gyönyörködjem szép arcodban. Ezért, vala­hányszor ott dolgom van, te csak maradj itt az ablakban, hogy lássalak. Olajkár Márta szófogadó, engedelmes asszony volt. Hűségesen ott ült az ablakban és valahány­szor az ura a bányába ment, a tőle való elbucsu­­zás percétől ura visszaérkezése mosolygós percéig el nem mozdult az ablakból a világért sem. A bányagróf minden alkalommal kocsin ment a mélyuton a bányába s hogy az asszonyka el­­higyje, hogy csakis szerelemből, nem féltésből fi­gyeli, a bányába menet a kényelmetlen kisülésre telepedett, igy szemben ült a bányagrófi kastély­­nak. De tulajdonképen azért ült igy, mert gon­dolta, ki tudja, ha a hátsó ülésre telepszem, há­tam mögött valaki még beosonhat a kastélyba az asszonyhoz. Az ördögnek — igy szól a legenda — nem tetszett az asszonyka hűsége. Azért egy nyári nap délután, amikor Filátor bányagróf elment és azóta már a tárnában lehetett, a kovácsmester fiának alakját vette fel az ördög, odaállt az ablak alá és könyörögve kisértette az asszonyt. — Mártukám — mondta — hajolj ki az abla­kon és csak egyetlen csókot adj, egy utolsót. Vi­lággá megyek, mert itt elemészt a bánat, úgy sze­retlek, de bucsucsókod nélkül nem akarok el­menni, Márta. — Még egy csókkal sem vétkezem a hűség ellen — felelte az asszony — mellyel uramnak, férjemnek tartozom. De különben is meglátná, ha megtenném, mert messzelátó van nála és a mély­uton végig egyenesen idelát az ablakra. — Úgy? — sziszegte az ördög — nos, idenézz. — És úgy látta a fiatal asszony, hogy egy hatal­mas szénásszekér döcög a mélyuton a bánya felé és zárja el a látást a tárnából a bányagrófi kas­télyba. — Most megcsókolhatsz — kisértette az ördög — a szekértől nem láthatja az urad. — Nem, nem! — kiáltotta az asszony és úgy megrémítette az ördöngösség és a kísérteties szé­­násszékér, melyet fél perccel azelőtt még nem lá­tott és amely most már a mélyút közepén járt, hogy ijedtében elájult és leesett székéről a földre, arány alapján fog történni? Mivel a kulcs megál­lapításának erről a lényegéről eddig csak keveset hallottunk, a válasznak hézagpótló jelentősége lehet.­­ A kulcs kettős: a számarány elvi meg­­állapítása természetesen a köztársaság össz­­lakosságának arányában történik. A gyakor­lati megvalósítás alkalmazásával azonban, éppen olyan készséggel mindig a helyi szám­arányokat kívánjuk majd a nemzetiségek ön­­kormányzatának rendelkezésére bocsátani.­­ Krafta külügyminiszter úr kifejtette előt­­ tünk, hogy a Csehszlovákia mellett álló szövet-* ségi és baráti tömb milyen szilárd. Nincs azonban okunk kételkedni abban, hogy a Magyarország mellett álló baráti kapcsolatok nem kevésbé szi­lárdak. Megelégedhetik tehát a prágai kormány azzal, hogy a mellette álló blokkot öncélúnak te­kinti, vagy pedig határozott elgondolásai vannak arra nézve is, hogy — különös tekintettel a Nép­­szövetség közismerten gyenge eredményeire —­ külpolitikai kapcsolatait a nagy európai feladatok­ sikeres megoldásának szolgálatába állítja? — Nézzük csak, miről is van tulajdonkép­pen szó. Csak beszélni kívánunk a két blokk­ közeledéséről vagy pedig helyes politikával tenni is akarunk valamit ennek érdekében? Mivel én azt hiszem, hogy az utóbbi sokkal fontosabb, úgy magát az eszmecserét talán halasszuk későbbi időpontra. — Krofta külügyminiszter úr elméletileg nem tartja kizártnak a kormánynak nemzetiségi tár­cával való kiegészítését. Mivel azonban a külügy­miniszter úr részletkérdések tisztázását Nagymél­tóságodra hárítja, legyen szabad megtudnom, mi az elgondolása ebben a kérdésben a csehszlovák miniszterelnöknek? — Az én álláspontom a következő: e kí­vánság felvetése nem annyira a kormányzati­ elv, mint inkább célszerűség kérdése. Nekemtt az a benyomásom, hogy a mi eddigi rendsze­rünk, mely már a múltban is lehetővé tette, hogy a kormányban például több német nemzetiségű miniszter is helyet foglaljon, célszerűbb, mert kevésbé vezethet ügyköri súrlódásokhoz. Én azonban ennek alapján egy másik megoldást is lehetségesnek tartok. És­pedig azt, hogy ezután minden esetben a kormányba beválasztott különféle nemzeti­ségű miniszterek, államtitkárok stb. maguk legyenek egyben a mögöttük álló nemzetisé­gek ügyeinek képviselői. Remélni szeretném, hogy ez a megoldás éppen olyan eredmé­nyesnek bizonyul. Doros Ferenc. PESTI HÍRLAP 1938 Június 2. csütörtök1 ­ Az ördög szénásszekere írta Csermely Gyula A radna-szamosérdi népes bányásztelepről nyílegyenes mélyút vezet a hegynek, a bányához. Annak idején, több mint kétszáz esztendővel ez­előtt, Filátor Cornelius bányagróf vágatta ezt az utat, mely vagy nyolcszáz méter hosszú, mindkét oldalt meredek falu, alig másfélölnyi szélességű. Azért vágatta ezt az utat, melynek az in­nenső végén a bányagrófi kastély áll, túlsó vé­gén pedig a bánya egyik tárnája tátja trapéz­­alakú száját, hogy abból a tárnából, ha dolga volt a bányánál, szemmel tarthassa házát és szépséges ifjú feleségét, egy falusi harangozó leányát. Nagyon érdekes legenda fűződik a leányagróf­­hoz és a háregyenes mélyúthoz, amelyet vágatott. Filátor Cornelius leányagróf ötvenkét éves ko­ráig agglegény maradt, mert nagyon is húzódo­zott a nőktől. Már őszülő fejjel meglátta a ha­rangozó leányát és annyira elvesztette az eszét, hogy azonnal megkérte a kezét. És Olajkár Márta is, így hívták a csodaszép harangozólányt, jólle­het félig-meddig már el is ígérkezett a kovács­mester fiának, szintén elvesztette az eszét és igent mondott a bányagrófnak, aki a legnagyobb úr volt a környéken. Filátor uramat már , mint vőlegényt kezdte ki a féltés, tehát azt gondolta magában: — Mi lesz még akkor, ha Mártát idehozom mint felesége­met, nekem meg dolgom lesz a bányában? Ezért még vőlegénysége hónapjai alatt munkába állí­tott száz bányászt és azt a nyílegyenes mélyutat vágatta a kastély és a tárna között, hogy esküvője után, ha fel-felmegy a bányába, messzelátóval föl­szerelten megfigyelhesse akár a tárnából is, mi történik odaát a háza körül. És csak azután eskü­dött meg Mártával, hogy a mélyut, melyet maga mért ki, az utolsó kapavágásig készen állt. Nem titkolta az asszony előtt, hogy a bányá­ból szemmel tartja, amikor ott van, de elhitette vele, hogy csak szerelemből, Isten ments, hogy féltésből tenné. Megmutatta neki a messzelátó A bányagróf ezalatt fent sebtében elvégezte a dolgát, majd kijött a tárnából és szeméhez igazí­totta a távcsövet. Az asszonyka nem ült az ablakban! Erre megtörölte a messzelátó üvegét, hátha abban van a hiba, azért nem lát, de hogy újból a szeme elé tartotta, ő is meglátta a szekeret, ahogy szénával megrakottan a mélyúton a bánya felé nyikorgott. — Hah, az ördöggel cimborás az asszony! — ordított fel a szerelemféltő bányagról és lerohant a tárnából be a mélyútba. Alig tett száz lépést, a szénásszekér hirtelen eltűnt, de feleségét most sem látta a helyén. — Az ördöggel cimborái! — ez a gondolat vert gyökeret a fejében. Nem is ment haza a kas­télyba, hanem egyenesen a városba hajtatott és feljelentette az asszonyt, hogy az ördöggel cimbo­rái, ítéljék el! Eddig szól a legenda, mely nemzedékről nem­zedékre tovább élt ■— és később, amikor bánya­­grófok után bányaigazgatók költöztek a kastélyba, sokszor ingerkedtek ezekkel vig poharazás közben az urak: — Nem láttátok az ördög szénásszekerét a mélyutban? Vagy húsz évvel a háború előtt uj igazgató került a bányához, akinek szintén nagyon szép ifjú felesége volt. Ugyanabban a kastélyban la­kott s természetesen ismerte az ördög szénássze­keréről szóló legendát s amelyet az asszonyka is ismert. És éppen azért, mert az asszony is ismerte, egy délután, amikor az ura a bányában járt, ő meg az ablakban ült és végignézett a mélyúton fel a tárnáig, ennek feketeségében két csillogó fényfoltott vett észre. — Mi lehet az? — döbbent meg az asszony és egyszerre az eszébe villant: tán a színházi messzelátót vitte magával az uram, annak a két lencséje a két fényfolt és az ablakomat nézi az uram? Nyomban felállt és kereste a távcsövet, de nem találta a megszokott helyén. Másnap és harmadnap: megint azok a fény­foltok a tárnában! *

Next