Pesti Hírlap, 1938. július (60. évfolyam, 145-171. szám)

1938-07-03 / 147. szám

1938 július 3., vasárnap PESTI HIRLAP Vasárnapi sírja Mára­ Sándor A diszdoktorK­ét amerikai egyetem — a „Harvard“ és a „Yale“ — diszdoktori címmel tüntette ki Walt Disney-t, a rajzos trükkfilmek világ­hírű tervezőjét. Diszdoktorságot, mindenütt a világon, a legkülönfélébb érdemekért lehet kapni, adják például azért is, ha valaki idejé­ben elvesztett egy csatát, vagy, ha idejében ki­talált egy új adónemet. Disney úr díszdoktor­­isága éppen ezért rokonszenves és nemzetközi örömet kelt: a „mikimauzi“, a „három kis ma­lac“, a „Hófehérke és a hét törpe“, s más, min­dig mulatságos, mindig ötletes mozgó rajzocs­kák megalkotója nem akart semmi mást, csak megnevettetni az embereket. A „Három kis malac“ Kínában éppen olyan silter volt kipit Oslo-ban. Disney,a­mikor a jelent­és az w­­sor elismerésére számított, a nehezebb részt válasz­totta, mert mindig könnyebb halhatatlanná válni, ha az ember nem nevettetni, hanem ri­­katni akarja az embereket. Ez a siker, Disney rajzos, tréfás mozgóképei­nek világraszóló sikere az utolsó évtized egyik legérdekesebb lélektani mesterfogása. A „Yale“ egyetem rektora hangsúlyozta ünnepi beszé­dében, hogy az új díszdoktor műveiben „lelket adott az állatoknak“. A fogalmazás szerencsés; lehet, hogy csakugyan ez és ennyi volt Disney sikerének titka. E boszorkányos kézügyességű rajzoló emberi tulajdonságokkal ruházta fel az állatot. Az ember ült a sötét moziban és neve­tett a hőscincéren, mely egészen úgy viselke­dett, mint egy huszáratillás és ostort csattog­tató cirkuszigazgató, megbámulta a hörcsögöt, mely a csalódásig emlékeztetett a Wall Street egyik híres bankházának tulajdonosára, hasát fogta nevedében, mikor megjelent a Disney­­színen az élveteg Don Juan, aki a valóságban nem volt más, csak­ közönséges disznó. Igen, a diszdoktor emberi lelket adott az állatoknak. Szerencse, hogy az állatok nem járnak moziba; nem lehetetlen, hogy e fejlett érzékenységű vi­lágban tiltakozással fogadnák az emberi aján­dékot. -­Tiltakoznának, mert ez az emberiesített ál­latvilág, amelyen úgy nevetett az emberi világ, mintha a véknyát csiklandoznák, nem is olyan derűs, mint első látásra tetszik. Mint minden nagy, igazi humorista, Disney is komor lélek­búvár. Ez az emberiesített természet, ez a pol­­gáriasított flóra és fauna oly mulatságos, hogy az ember könnyeit törülgeti jókedvében; s csak később, sokkal később, mikor a mozgókép em­léke elillant és jókedvünk elszállt, dereng a ké­tely, hogy valaki­ játszott velünk, emberekkel és állatokkal, nagyon fölényesen, s talán nem is egészen jóindulatúan? Mint minden nagy hu­morista, Disney is ítél az emberi fölött,­­ mu­latságosan és groteszken ítél, de legalább olyan kegyetlenül, mint a nagy és zord moralisták. Disney megmutatta az állatban az emberit, de a kísérlet feltétele volt, hogy előbb felismerje az emberben az állatit. Ez az, amire a puritán­­,Harvard“ és „Yale“ egyetemek tudorai nem gondoltak, mikor díszdoktori címmel tüntették ki az amerikai rajzolót; nem gondoltak, vagy, ha eszükbe jutott, a tudomány e tengerentúli fellegvárai rendkívül haladó szellemű és el­fogulatlan szellemi testületek. , Budapest egyik mozijában néhány esztendő előtt mintegy kétszáz napon át nem lehetett másféle műsort bemutatni, mint azt a miki­­mauzi-egyveleget, mely Disney élet- és ember­szemléletének egyik legszerencsésebb csoporto­sítása. Kétszáz napon át, délután és este, sorba álltak a pénztár előtt az emberek: magasrangú katonák, elemisták, szigorú ízlésű írók és művé­szek hasukat fogták Mikimauzi emberiesített kalandjai és csínytettei láttára. E sorok írója bevallja, hogy a műsort legalább háromszor nézte meg. Mikimauzi és­­ a Három kis malac erősebben hatott reám, mint — az egyetlen jöttfilm­ kivételével­­— mindaz, amivel a film valaha megajándékozott. Először, természetesen, nevettem. Másodszor már nem nevettem, ha­nem figyeltem. Harmadszor már csak figyeltem, hozzá illedelmesen és komolyan figyeltem, valami volt e filmekben, amit első látásra nem értett a néző; valamilyen rejtett, másodlagos tartalom, tehát az a rejtélyes anyag, mely min­den nagy, forradalmi művészi tettnek igazi ér­telme. Valami volt itt, ami egyszerre volt ke­serű és édes; arra emlékeztetett, amit a leg­nagyobbak mondtak valaha az emberiségnek. Swiftre és Andersenre emlékeztetett. Igen, a mese és a játék jelképes nyelvén egy nagy és keserű szellem szólott e képekben hozzánk, s amit mondott, attól gurult az ember, de mikor letörölte könnyeit, később, sokkal később, va­lahányszor eszébe jutott ez a derűs műélvezet, észre kellett venni, hogy rejtett feszengés és zavar maradt az öröm és a mulatság alján. Ezek az emberbőrbe bújt disznók és farkasok figyelmeztettek, hogy aki szól hozzánk, a mű­vész, csakugyan andersenbőrbe bujt Swift, de ugyanakkor kegyetlen ítész, játék­moralista, aki nem kegyelmez az embern­­nek, akármilyen tetszetős és mulatságos jelme­­zesra s iparkodik is elrejteni az állatit. Ez a fel­­iafferes figyelmeztet, hogy Disneynek sikerült valami, amit korunkban a szellem embere nem tud, vagy nem mer többé szavakkal kimondani: egy emberiséget, Kínától Oslóig, figyelmezte­tett ceremóniáinak, hajlamainak, ünnepélyei­nek, szerelmeinek, jellemének és szándékainak burkolt, jelmezekbe és szokásokba, rendszabá­lyokba és kultúrákba göngyölt, de igazi tartal­mában változatlan és nyers animalitására. A szellemi ember, aki e tapasztalást ma a civilizáció védett jogkörein belül szavakkal meri elmondani, becsukják, felnégyelik, s ezen­felül apró, higiénikus nikkel szögeket vernek mind a tíz körme alá, mellyel véleményét pa­pírra merte rögzíteni. Swift ma börtönben ülne Angliában, tíz láb mélyen a föld alatt. Disney bohócsapkát nyomott fejébe, s megint egyszer bebizonyosodott, hogy korszakokban, mikor a szellemi ember és a moralista hallgatásra kény­szerül, a bohócnak mindent szabad. A Disney­­filmen a szereplők elmondták Amerikának és a világnak mindazt, amit a nagy álomgyárak­ban gyártott mozgóképeken Greta Garbo és Adolphe Menjou nem mondhattak, el; a cenzúra tehetetlenül szemlélte ezt az emberiesített és civilizált állatvilágot, ahol a szerelmes Sertés cilindert viselt és pénzzel csábítgatta az ábrán­dos süldő Vízilovat, ahol a Hörcsög mohón és leplezetlenül hordta össze odvában a rabolt ja­vakat, s a Nagy Gonosz Farkas elfogulatlanul iparkodott felfalni a jámbor és sivitozó Hárok­t Kis Malacot, — elfogulatlanul, szószerint, sző­röstül és bőröstül, tehát nem olyan szemforga­­tóan és udvariasan, esetleg részvények és tőzs­dei manipulációk jelképes fogcsattogtatásával, mint az emberi világban. Disney mindent el­mondott, vígan és teli tüdővel, amit a könyv, a színház, a film írói, kiadói és producerei már­ jó ideje pedzeni sem mernek; elmondta az „örök emberit“, minden művészet örök témá­ját, s volt mersze, ravaszsága és bátorsága hoz­zá, hogy megmutassa emberlátásában az örök állatit. Mondom, utoljára csak Swift merte ezt* De amit Swift csak bátortalanul ajánlgatott —* például, hogy a szegények egyék meg gyerme­keiket, mert minden szociális válságnak ez a legegyszerűbb és legsimább megoldása —, azt Disney vígan és bátran meg is csinálta: e tré­fás rajzokon a szereplők zsakettben és meny­asszonyi ruhában, a közélet minden jelmezé­ben, vígan és fesztelenül felfalják, megsemmi­sítik, kínozzák és csúfolják egymást. Boldog bohóc! Vagy boldogtalan bohóc? ... Minden­esetre, hosszú idő után, valaki, aki végre el­mondta, s egy friss és elfogulatlan szemléletű társadalom bátorsága kellett hozzá — amilyen az amerikai —, hogy ezt az embert diszdoktorrá avassák. . . A repülő luxusvonat Körséta Budapest felett Európa legnagyobb repülőgépén Ott állunk­ a budaörsi repülőállomás terra­­szán. Előttünk a pázsitos kerek sík, körülötte a dombok szelíd, hullámos láncával, a domboldalra kapaszkodó pirostetős faluval, — ebben az idil­likus tájban úgy hat az óriási hangárépület az előtte legelésző kisebb-nagyobb repülőgépekkel, mint valami modern festmény antik keretben. " Az eget kémleljük, amelynek vakító kékségé­ben nemsokára meg kell jelennie annak a két né­met óriásrepülőgépnek, amelynek tiszteletére ma idejöttünk. A hangárépület előtt már ott áll egy gyönyörű csontfehér, négymotoros repülőóriás, az olasz Savoya Marchetti, mellette, mintha ezüstbe öltö­zött kisfia volna, egy másik, alacsony kép, már érkezik és leszáll a prágai járat, az utasok­­ szállnak, gurul a poggyásztalicska, éj senki se törődik vele, ezt a pályaudvari jelenetet—eléggé hálátlanul — már megszokta az ember. Min­denki azt a két csillogva és növekedve közeledő pontot figyeli, amely egy pillanat múlva már óriásmadárnak látszik az ég alján, hogy egy újabb pillanat múlva, egészen alacsonyan, az állomásépület fellobogózott árbocait szinte sú­rolva, hasítson el felettünk és csillogva fúródjék a kék égbe. Megérkezett a két óriásgép. Az egyik a Preussen JU 90, amely ma Európa legnagyobb utasrepülőgépe, a másik a kisöccse, Westphalen (Focke-Wulf 200 Condor).­­A Preussen ezüstszínű, a Westphalen szürke és fe­kete. Az előbbi hatalmas­­testű légi szörnyeteg, az utóbbi karcsú, mint egy repülő hal. És amint ott cikáznak, köröznek, hem­peregnek felettünk, köny­­nyedén, játékosan, szinte súlytalanul, olyanok, mint játszadozó óriáspillangók, egy ezüst és egy fekete­szürke. A prágai gép elindul utasaival, kicsit sértődöt­ten, hogy senki sem fi­gyeli. De most minden érdeklődés a német Luft­hansának ezé a két leg­újabb gépóriásáé. Leszáll az egyik, utá­na a másik. Ott állnak előttünk teljes szépségükben. Mert igen, ez már­ szépség: az építkezésnek ez a nemesen sima egy­­szerűsége, amelyben nincs egy fölösleges vonal, egy szükségtelen forma,­­ ez a huszadik század szépsége. A félemeletnyi magasságú géptesten aj­tók nyílnak, kiszállnak az utasok, üdvözlés, csak a pilóták maradnak a gépben. A Preussen JU 90 pilótája a híres Robert Unrudit, a Westphalené a nem kevésbé híres gróf Schach. Most újra a levegőbe emelkedik a két gép és olyan repülőgyakorlatokat mutat be, hogy a leg­könnyebb kis sportrepülőgép is megirigyelhetné. Közhatást mégtudjuk von Gablenz úrtól, a Luft­hansa ig­aj­álójától, aki a Preussennel érkezett,­­ hogy­­z a gép a mai német repülőtechnika csúcs­teljesítménye. Négy motorja 4000—6000 lóerő épes, óránkénti legnagyobb sebessége , és a gép Berlintől Bécsig 1 óra 50 , Budapestig 40 perc alatt repült, kifejtését 360 körs­ perc, Berlin—Budapest 2 és félóra, — hova fejlő­dik még a technika, mikor alig pár éve, hogy a berlin—budapesti repülőút ötórás teljesítményét is úgy üdvözöltük, mint a légi közlekedés sebes­ségrekordját! De már nem is nézzük a két kergetődző óriás­madarat, — alig várjuk a beszállást. Végre ott állunk a gép hágcsójánál. Kitárul a nagy szárnyasajtó, felmegyünk a hágcsón. — Európa legnagyobb repülőgépe, a 15 személye» „Grosse Dessauer" a budaörsi repülőtéren« F5

Next