Pesti Hírlap, 1938. november (60. évfolyam, 247-272. szám)

1938-11-01 / 247. szám

BUDAPEST, 1938 EX. ÉVFOLYAM, 247. (19.680) SZÁM KEDD, NOVEMBER­­ Előfizetés a Képes Va­sárnappal és a Képes Pesti Hírlappal együtt egy hóra 4.5 pengő, a negyedévre 10 pengő ,6 fillér. Egyes pél­­d­ányszám ára 8 fillér, vasárnap 12 fillér (a mellékletek nélkül)Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 112-295 Főkiadók: Vil­mos császár-ut 78. TeL 112-295. Erzsébet­ körút 1. Tel. 135-296. A fió­kok jegyzékét vasár­naponként az apróhir­detések élén közöljük Magyarok és lengyelek Az utolsó nehéz hetekben, amikor a ma­gyar nemzet minden idegszála megfeszült sú­lyos igazságharcában, fölmelegedő szívvel, meg­­megújuló örömmel láttuk, hogy a lengyel nem­zet mindig ott áll mellettünk, odasorakozik a magyar igazságkeresés oldalára.­­jól kezdjük a felsorolást? A lengyel közvéleménnyel, magával a len­gyl néppel, amely lelkes és tüzeshangú tünte­téseken szállt síkra a magyar követelések mel­lett? A lengyel sajtóval, amely a maga egészé­ben a magyar ügyért harcolt, egyetlenegy lapja sem volt Lengyelországnak, amelyik ne közölte volna napról-napra a Magyarország érdekét szolgáló cikkeket. (Mellesleg megjegyezve a kül­földi sajtóban gyakran mutatkozó tájékozatlan­sággal szemben jóleső dolog volt számunkra az a tökéletes tárgyismeret, részletekig ható ott­honosság, amellyel a lengyel sajtó a magyar­csehszlovák kérdést ismertette és fejtegette.) Vagy a politikusokra, az államférfiakra hi­vatkozzunk elsősorban, amint ez őket rangjuk­nál és jelentőségüknél fogva is megilletné? Az államférfiak ... Ez külön fejezet. Az ál­lamférfiak általában véve óvatos emberek, vi­gyáznak minden szóra, amit kimondanak, mert tudják, hogy azért alkalomadtán helyet is kell államok. Emlékeztetjük az olvasót: valahány­szor a lengyel államférfiak a magyar kérdés­ről nyilatkoztak, szavaikban nyoma sem volt ennek a mesterségükkel együtt járó és hosszú megszokással beidegzett óvatosságnak. A len­gyel államférfiak minden megnyilatkozása nyílt, egyenes állásfoglalás volt, teljes testtel álltak ki mellettünk és éppen olyan meleg szavakat találtak a magyar igazság védelmére, mintha a lengyel igazságért harcoltak volna. Olvassuk el például azt a Pesti Hírlap mai számában közölt nyilatkozatot, amelyben Beck külügyminiszter a magyar-lengyel közös határ szükségessége mellett Síkraszállott. A nemzet­közi, világban nem is lehetett volna jobb védő­ügyvédünk, mint a lengyel külügyminiszter, aki világossá tette mindenki előtt, hogy a tar­tós béke megalapozásának egyik legfontosabb előfeltétele a magyar nemzet ellen elkövetett igazságtalanság jóvátétele és a magyar-cseh­szlovák határ megfelelő megállapítása. A magyar nemzet nem felejti el Beck ezre­desnek, hogy a múlt hetekben megtett romá­niai útján is Magyarország igaza érdekében fá­radozott. Nem felejti el sem neki, sem a len­gyel nemzet többi nemes képviselőjének, hogy mindabban, amit Magyarországért tesznek, vagy mondanak, igazi élet van, élő szív dobo­gása. Amit a lengyelek érettünk tesznek, azt az őket jellemző lendülettel és föllobbanó me­legséggel teszik meg s ország-világ előtt meg­jelenítik annak a szállóigének az értelmét, ame­lyik igy hangzik: „Venger polak dwa bratanki“ — a magyar és a lengyel két testvér. Aki valaha Lengyelországban utazott, bizo­nyosan hallotta ezt az egyszerű és egyszerűsé­gében megható szólásformát. Hallhatta pedig nemcsak politikusoktól, íróktól és a nemzeti közszellem más hivatásos vezetőitől. Hanem a legegyszerűbb emberektől is. Az ország bárme­lyik legtávolabbi zugában, ha valakiről kide­rül, hogy magyar, körülötte egyszerre mosoly­góssá lesznek az arcok és mindig akad valaki, aki ezt mondja: „Venger polák dwa bratanki!“ Ez nemcsak azt mutatja, hogy a lengyel nem­zet legmélyebb rétegei tényleg rokonszenvez­nek a magyarokkal, hanem azt is, hogy ez a rokonszenv nem mai keletű. Tegnap vagy teg­napelőtt óta semmiféle szállóige nem lesz eny­­nyire közös szókincsesé, nem evődik úgy bele a nép vérébe. Csak azok a szállóigék lesznek ennyire általánosak, amelyek hosszú, sok szá­zados múltra tekinthetnek vissza. Mert akár­csak a gránitba vésett betű elkészítéséhez, idő kell ahhoz, hogy a nemzet lelkébe beleedződjék Horthy Miklós kormányzó szózata a volt felvidéki honvédezredek zászlóival tisztelgő frontharcosokhoz „Mondjátok meg felvidéki testvéreinknek, hogy tárt karokkal várjuk őket itthon és mindent megteszünk, hogy húszéves szenvedésüket feledtessük velük“ £^é,^h^.Képes Hétfőn délelőtt a főváros utcáin ismét fel­hangzottak a régi katonaindulók. A visszacsato­landó felvidéki magyar területekre menetkészen álló frontharcosszázad­ok vonultak fel a királyi várba, hogy a hazaviendő régi honvédlobogókkal tisztelegjenek a Legfelsőbb Hadúr előtt. Bent az oroszlános várudvaron, a palota bejá­ratával szemben sorakozott fel az Országos Front­harcos Szövetség öt készültségi bajtársi százada. Az arcvonal jobb szárnyán helyezkedett el a front­harcos zászlósszázad, az arcvonal előtt pedig a zászlóstisztek és zászlótartók sorakoztak fel az egykori 9-es, 11-es, 13-as, 14-es és 16-os felvidéki honvéd gyalogezredek ha­dilobogóival. Ezeket a sok vihart látott, megtépett lobogókat né­hány nappal ezelőtt vették át a frontharcosok a Hadimúzeumból, hogy a visszacsatoláskor húszéves távollét után visszavigyék azo­kat haza, régi felvidéki állomáshelyeikre. A kiigazodott arcvonaltól jobbra helyezkedtek el az Országos Frontharcos Szövetség elnökségé­nek tagjai: Engelbach Alajos ny. ezredes, Kertész Elemér törvényhatósági bizottsági tag, dr. vitéz Tóth András országgyűlési képviselő, dr. Kenessey Gyula sárbogárdi főszolgabíró, országos alelnökök, vitéz Martsekényi Imre és vitéz Kenyeres János országgyűlési képviselők, vitéz Hajnóczy Béla fő­városi bizottsági tag és a Frontharcos Szövetség vezetőségi küldöttsége. Festői képet nyújtott a várudvar az őszi nap­sütésben. A régi harcosok mellén csillogott a ren­geteg kitüntetés. Minden szem a palota kapuja felé fordult, ahol két alabárdos testőr várta a kormányzó érkezését. Pontban féltizenkét órakor felharsant a Him­nusz. A zászlók meghajoltak, harsány vezény­szavak, jobbra nézőt vezényelnek. A kapuban megjelent vitéz nagybányai Horthy Miklós kor­mányzó, vitéz gróf Takách-Tolvay József ny. altá­bornagy, a Frontharcos Szövetség országos el­nöke kíséretében. Zámory Imre nyugalmazott ezredes, a kivo­nult frontharcos alakulatok parancsnoka tett je­lentést a kormányzónak. Horthy Miklós ezután az elnökség tagjaihoz és a tiszti küldöttséghez lépett és ott többekkel elbeszélgetett. Majd elvonult a felsorakozott századok előtt. Több idős, szépen de­korált frontharcost a megszólításával tüntetett ki. A palota kapujában helyezkedett el ezután a kormányzó. A zászlóstisztek és zászlótartó kato­nák kemény léptekkel vonultak elő az öt hadilo­bogóval. Zámory Imre nyugalmazott ezredes je­lentkezett: — Főméltóságú Uram! Várjuk a további pa­rancsot! az ilyesmi. És ne felejtsünk el még egyet: a kemény gránitba sok fáradság árán bele lehet vésni azt is, ami nem igaz. Oh, de mennyi hazugsá­got örökítettek így meg már a türelmes és vé­dekezésre képtelen gránitoszlopokon! A nép lelke azonban kiveti magából a hamisságot. Ha az egyik nép úgy tudja, hogy a másik nép a testvére, barátja, akkor az valóban így is van, ezt a vélekedést a történelem során kifejlődött érdekközösség vitte, bele a köztudatba. Sok el­múlt század sok veszedelme, öröme, szorongó­ Horthy Miklós kormányzó harsány, messze­­hangzó hangon ezeket a szavakat intézte a front­harcosokhoz: — Vigyétek fel ezeket a golyótépte öreg lo­bogókat oda, ahonnan elszármaztak: a magyar Felvidékre. Hirdessék ott továbbra is a ma­gyar becsületet és kötelességtudást. Nagyon bol­dog vagyok, hogy ez a feladat éppen a fronthar­cosoknak jutott, akiket az országban a legmeg­bízhatóbb elemnek tartok, akik már bebizonyí­tották, hogy tudják mi a kötelességük és megáll­­ták a helyüket akkor is, amikor nem is egészen a saját, ügyünkért verekedtünk. — Mondjátok meg felvidéki testvéreinknek, hogy tárt karokkal várjuk őket itthon és mindent megteszünk, hogy 20 éves szenvedésüket felej­tessük velük. Az Isten kisérjen benneteket utato­­kon! A kormányzó szavai után gróf vitéz Takách- Tolvay József lépett feszes tisztelgéssel Horthy Miklós elé. — Főméltóságu uram! A legmagasabb pa­rancsot hiven, magyar becsülettel fogjuk teljesíteni. Országos elnökük fogadalmát a frontharcosok hatalmas háromszoros „Front! Huj! Hajrá!“-val erősítették meg. Horthy Miklós kormányzó még végighallgatta a Magyar Hiszekegyet és visszavonult a palotába. Az öt felvidéki honvédlobogót ezután bevitték a várkápolnába, ahol vitéz Hász István tábori püspök magasszárnyalású szavakban áldotta meg azokat és bocsátotta útjukra. A frontharcos századok ezután zeneszóval indultak ki a palotából. A Szent György-téren vitéz gróf Takách-Tolvay József elnök felment a miniszterelnöki palotába és ott jelentkezett a frontharcosok tiszteletét tolmácsolva, vitéz Imrédy Béla miniszterelnöknél. A miniszterelnöknél ekkor éppen ott tartózkodott Jaross Andor, a felvidéki magyarság vezetője. Vitéz Imrédy Béla miniszter­­elnök és Jaross Andor együtt siettek ki az er­kélyre, hogy köszöntsék a hazainduló honvédzász­lókat és megtekintsék a frontharcos századokat. Ugyanekkor lejött szemközti palotájából József királyi herceg tábornagy és a miniszterelnöki er­kély alatt állott meg, így vonultak el zeneszóval, tisztelgéssel a lobogók és a századok az erkély előtt.­­ A frontharcosok ezután a Deák-téri evangé­likus templomba vonultak, ahol Mágócs Károly püspöki másodlelkész, majd a Kálvin-téri refor­mátus templomba, ahol Muraközy Gyula lelkész áldotta meg a lobogókat. A zászlókat ezután visz­­szavitték a Frontharcos Szövetség székházába. Mása, diadalmas büszkesége, sok közös ural­kodó, sok közös ellenség ellen folytatott közös harc, sok egymás oldalán kiontott vér bujkál ebben a pár egyszerű szóban: „Venger polák dwa bratanki!“ A lengyel nemzet a mostani súlyos órákban is jelét adta annak, hogy nem változott meg, hogy ma is mint hű testvér és mint jó barát áll az oldalunk mellett. Ezt sohasem fogjuk neki elfelejteni. És mi is szívünk egész mele­gével visszonozzuk a Kárpátok túlsó oldaláról felénk áramló szeretetet.

Next