Pesti Hírlap, 1938. december (60. évfolyam, 273-297. szám)
1938-12-04 / 276. szám
1938 december 4., vasárnap PESTI HÍRLAP KÁRPÁTI SZELLŐ IRTA HEGEDŰS LÓRÁNT Nézem az erdőt. Már lehullatta nyári lombjait. Aludni készül. Lent a föld tele van színes levelekkel. Deres-zöld, rőtvörös, fakószürke levélhalmazok s rájuk esik egy-egy letörött fekete gally. Az ember azt hinné, minden meghalt, pedig ezt a szót a természet nem ismeri. Egyszerre egy levél mozogni kezd. Gally recsesen s betör a szél az erdőbe. Minden életre kel, az én levelem, amit nézek, feltámad halottaiból s íme, mikor már megtaposták, megint fenn lebeg, körötte kavarog a zöld, barna,vörös lombsátor ezernyi darabja. A szél, a szél, az északi szél megzavarta az erdő nyugalmát és megakasztotta, nehogy álomra szenderüljön. Élni kell! így néztem most a kora tél természeti báját, mikor a Felvidék kapui kinyíltak s a kárpáti szellő először kezd besüviteni a magyar közélet erdejébe. Különös, nagyon különös. Ezek a levelek, melyek most hirtelen életre keltek és kísérteties erővel száguldanak a levegőben, annyira, hogy néha egész látképünket eltakarják, — ezek a levelek mind itt voltak, csakhogy mi azt hittük, hogy nem élnek. Most a kárpáti szél életet lehelt beléjük és szárnyra keltek, mert nincs nyugalmuk. Mindez nagyon különös, de nagyon tanulságos is. Igazuk van azoknak, akik azt hiszik, hogy a Felvidék egy részének visszacsatolása nemcsak területi gyarapodást, hanem lelki megújhodást is jelent. Az igazat megvallva, a lehullott és életrekelt levélről szóló hasonlatom, amely nem tud kimenni a lelkemből, akkor jutott eszembe, mikor itt a budai hegyeken láttam a lepergő sárguló lombot s az asztalomon megtaláltam a Pesti Hírlapnak egy nem is régi, hanem tavalyi számát, amelyben azt sürgettem (amikor Darányi Kálmán akkori miniszterelnök az öregségi biztosítás törvényét vitte a törvényhozás elé), hogy ezt a cselédbiztosítást ne csak a férficselédnek, hanem az öreg nőcselédnek is adják meg. Fantasztikus. A felsőház azt találta, hogy nincs fedezet erre a költségre, bár az emberiesség megkívánná. Viszont kaptunk egy olyan hivatalos statisztikát, amelynek nem volt semmi értelme, mert abból indult ki, hogy ötven év múlva mennyivel több gazdasági cseléd lenne Magyarországon, mint most van, ennélfogva, hogy a föld terhe is mennyire növekednék, ha az én kis szociális reformtervem valóra válnék. Ebben a statisztikában az a nevezetes, hogy elfelejtette azt, hogy lesznek még földreformok, a nagybirtok aránya vissza fog esni s ennélfogva az egész számítás hibás, mert a gazdasági cselédek száma akként fog csökkenni, amint a kisbirtok lassan és óvatosan elfoglalja a latifundiumok helyét. Különös, nagyon különös. Ez a levél mozdult meg legelőször most, hogy belefújt az avarba, az erdő lehullatott lombjába, a törvényhozás elhagyott papírleveleibe igenis belefújt a kárpáti szellő. Az első, amit politikusaink észrevettek, az, hogy az idecsatolt Felvidéken már megvan ez a biztosítás. Első dolgunk tehát, amit tennünk kell: nálunk is behozni, mert nem maradhatunk el a hazafogadott területek népessége mögött a szociálpolitikában. Ez a szellő, ez a kárpáti szellő erősödni fog, ami azt jelenti, hogy november 10-étől, attól a naptól kezdve, amikor a magyar állami erő visszacsatolta a Felvidéknek ezt a részét és a hazafogadás nagy ténye megkezdődött, nem lesz ereje senkinek ahhoz, hogy a közjogot fontosabbnak tartsa a szociálpolitikánál. A magyar politikának az a régi nagy hibája, hogy mindig a képviselők és választók jogairól, nem pedig szociális állapotáról tárgyalt, a kárpáti szellő fuvására összeomlik. Kit érdekel ma már a képviselő urak összeférhetetlenségi törvénye, amely azelőtt valami óriási hegynek látszott, mely eltakarja a láthatárt? Igen kevésre apadt a választójogi konfliktusok száma is, ellenben minden sarokból a szegényebb néposztályok felemelkedésének, a munkatestvériségnek érzése, törekvése, reformja sodródik elő. A kárpáti szellő hozza őket s ez a szél, hála Istennek, nagyon erős. Hogy szemlélődésemet végezzem, annak a különös kárpáti szélnek egyetlenegy általam is jól meghallott fugalmát írom ide befejezésül, mert ez nekem nagyon jólesett. Mikor kedves barátomat, Jaross Andort, a mi felvidéki magyarságunknak kitűnő harcosát a magyar kormányba miniszterré nevezték ki, ő tiltakozott az ellen, hogy nagyméltóságúnak címezzék. Azt kívánta, címezzék csak miniszternek, mert az új magyar miniszter a Felvidéken megszokta azt, hogy a címzéseket s különösen a cimborság levegőjét már régen elfújta a kárpáti szellő. Mi pedig, beleszorítva a trianoni kürtőbe, azt képzeltük, hogy csak úgy tudunk egymás fölé emelkedni, ha minél több címet rakunk magunkra. Már valóságos tudomány lett a címtudás, a méltóságosak és kegyelmesekközt való eligazodás. Jaj annak, aki eltéveszti! És íme, a kárpáti szellő besurrant hozzánk, a miniszter maga azt mondja, hogy ő nem kíván nagyméltóságú lenni, hanem csak miniszter, vagyis csak ember. Ha a kárpáti szellő besuhanása nem véletlen, hanem, mint én hiszem, egy természetellenes állapotnak természetes megszüntetését jelenti, mint ahogy a Felvidék visszacsatolása is az, akkor ettől a friss, erős északi széltől mi sokat várhatunk. A díszét hullató erdőnek ez meghozza megint az életet, természeti kép veleje azon melegiben papirosra kerül. Mert bármily erős áttételekkel dolgozik is ez a művész, mégis mindig a valóság táplálja képzeletét, így azon a nagy sor olajfestményen is, amelyek betöltik a kiállítás legnagyobb termét. Itt emberképek és tájképek sorakoznak egymás mellé, legtöbbjük mélyrehangolt színharmóniában. Emberek, amilyenekkel nem találkozunk az életben és mégis életet sugallnak. Fel fog tűnni, hogy e fejek méretben is messze felülmúlják a valóságot, valami ősi erő feszül bennük, bár cselekvéstelenek. Egyszerűen itt vannak, mint az élet nehéz terhének hordozói; erélyt szorított beléjük a művész s kivetett belőlük minden aprólékosságot, a halk átmenetek, a gyengéd formák sallangjait, amelyek lesikálnák a bárdolatlan erő éreztetését. Tetézi ezt a színskála: mély rőtbarna és fekete. E csekély eszközök harmóniája emeli a nagy egyszerűséget, amely hozzátartozik e nem köznapi alakok nagyvonalúságához. Biztos, hogy a nagyközönségnek nem fognak tetszeni, de hiszen vannak művészek, akiknek fontosabb a lelkiismeret meggyőződése minden tapsnál. Kétségtelen, hogy egy művésznek, aki átszenvedte a mi tragédiánk minden keservét, joga van e drámai években fogant érzésvilágát kurtán és egyenesen vászonra vetíteni olyan egyéni stílusban, amely legjobban érezteti, hogy az élet nem felszínes játék, hanem a mélyebben látók számára sokszor komor, sokszor heroikus via crucis. Kifejező eszköze ezúttal az olajfesték. Ez testesebb a temperánál, nagyobb színmélységeket kínál s alkalmasabb az olyan tömör, széles ecsetjárású előadás számára, amilyent ezek a képek megkívánnak. Ugyanezzel a technikával készült az a sok tájképe is, amelyeknek alapjául szentendrei Három erdélyi művész kiállítása Barcsay Jenő, Bési-Huber István és Székessy Zoltán az Ernst Múzeumban Ez a kiállítás több tekintetből köti le érdeklődésünket. Elsősorban, mert a háború után kiserkedt művészetünket jellemzi, azután, mert ebben a körben sok, mástól eltérően erősen lírai hangoltságú, bár egymástól egyénileg különböző művészekkel ismerkedünk meg közelebbről, végül, mert mind a hárman messze elkerülik a rációra alapított formai művészetet és elsősorban művészösztönük kormányozza munkálkodásukat. Legközvetlenebbül érezzük ezt a, két festőn, Barcsayn és Dési-Huberen. Képeik valóban a világháborút követő húsz év magyar tragédiájában gyökereznek, nem témáikban, hanem érzésükben. Mély komolyságú, sőt olykor komor hangú vallomások. Aki derűt és játékosságot keres e vásznakon, akár meg se nézze ezt a kiállítást, azok meg éppen nem, akik a festett képet szórakoztató faldísznek tekintik, vagy azt keresik bennük, amit a zsúrokon szép nőnek vagy szép férfinak mondanak, vagy a mozikban ilyenekül mutogatnak. Ennek az esztétikai kozmetikának nincs itt nyoma. A másfélszáz műtárgy sorozatában külön kis sziget Barcsay akvarell-gyűjteménye, omlós festőiségével, színgazdagságával. A közönség megszokta az akvarellnél a hajszálig menő megdolgozást, itt azonban éppen a hirtelen jegyzetszerűség az, ami leköt minket, mert éppen ennek révén érezzük agoknak a perceknek forróságát, mikor a látott motívumok szolgáltak. Ezek a művek atyafiságot tartanak alakos képeivel, bár tárgyuk könnyebben csábíthat a részletek gazdagságának kibányászása felé. Azonban itt is ugyanaz a nagyvonalúság felé vonzó vágy vezette ecsetjét, mint alakos képein. Hozzájárult ehhez a halmos táj geológiai nagyvonalúsága is, amelyet még fokozott egyszerűsítéssel, a színek tartózkodó ökonómiájával. De mint alakos képein, ezeken is a szilárd szerkezet ad a képnek biztos egyensúlyt, a fioritúrák itt is ki vannak vetve, a szélesen járó ecsetvonások itt is tömör struktúrát adnak nekik. A rajzi készség és tétovázás nélkül való előadás emeli e képek sugalló erejét. Tudjuk, hogy ezeket a futólagos megjegyzéseket nem mindenki fogja elfogadni, mert hiszen sokféle másfajta művészet is van, de egyik sem zárja ki a másikat. Mi itt nem az irányt, hanem a kiváló tehetséget, az őszinteséget és a lelkiismeretetes felkészültséget tartottuk szem előtt. A másik festő, Dési-Huber, egész szobát betöltő grafikai munkát állított ki. Erőteljes, nagyrétű szénrajzok, minden átmeneti tónus nélkül; valódi grafikai éllel csupán a vonalra és foltra bízta a hatást és ezzel értékesítette a rajzszén komor színtelenségét, a rajzvonal határozottságát is. A csatlakozó termekben Dési-Hubernek többévi munkája foglal helyet: táj- és emberképek. Az utóbbiak egyike-másika ugyan képmás, mégis távol állanak attól, amit modellfestésnek mondanak. Révedező alakok tekintenek reánk olyan alakításban, amelynél a súly a könyörtelen jellemzésre esik. E cél érdekében a művész a színt is egyszerűsítette, ez kevésszólamú és lefokozott, akárcsak a formák. Valamely fojtott keserűséget érzünk az ábrázatokon. HÍREK Mikulás December hatodikénak öreg vándora, a kedves, villogó szemű, fehérszakállas Mikulás már készülődik rendes évi látogatására. Megtörni a szatyort mindenféle jóval, hogy aztán a vállára akassza a kellő pillanatban és elinduljon vele a vágyakozói várakozó gyerekek felé. Díszes prémes sipka van a Tündérmesék Öreg Urának a fején és piros-fehér prémes mesebeli garabonciás kabátban szárnyal felhők között, városok tornyai fölött, hogy aztán bekopogtasson a házak ablakain. Sokszor be se kell kopogtatni, régi kedves szokás szerint ott a cipőcske az ablakban, azt tömi meg ajándékaival. Ezek az ajándékok is máskévpen festenek ma, mint ezelőtt: porcellánbábuk helyett pilóták, kis kocsik helyett apró áramvonalas autók, vicinális vonatocskák helyett szivar alakú repülőmasinák ma a gyerekek kedvencei. Mikulás bácsi se a régi többé. Nem nagyon nézi, jók voltunk-e egész esztendőben? Megelégszik azzal, hogy jók akartunk lenni. Nem igen hord már virgácsot... minek az? Mikulás bácsinak még a szeme se villog olyan kutató-haragosan, mint ezelőtt, nem is olyan régen. Mintha megunta volna azt, hogy büntessen. Ma csak jutalmazni szeret. Talán tudja, talán érzi, hogy ma nagyobb, szebb, nemesebb dolog mint bármikor: jutalmazni, ajándékozni, örömet szerezni. Ezelőtt, régi, nagy telek idején csörgő felhőszánon érkezett, ma már ritkán akad hó, zúzmara, jégvirág! Felhős, zimankós, esős ég alatt különös memento a mesék várvavárt vendégének bíbor és fehér bundája, hófehér szakálla. Mert akármilyen fehér is ez a szakáll, friss, fürge Mikulás ma is, a szeme fiatalosan csillog és rengeteg dolgát december hatodikán ma is elvégzi pontosan. Mikulás ma is fürge és tettrekész, ami nem is meglepetés, mert ott van tarsolyában a csodaszer, amely örökké frissen és boldogan tartja a szívet: a jóság, a gyöngéd figyelem és a szeretet. Ez a három élő igazság teszi különösen kedvessé és öröké élővé a tündérmesék öreg vándorának, Mikulás bácsinak várva várt alakját!_______ F. I. Személyi hírek — Külföldi kitüntetés. A kormányzó legfelsőbb elhatározásával megengedte, hogy vitéz Szentváry Alfréd, ny. gépkocsizó csapatbeli őrnagy a Magyar Vörös Kereszt- Egylet Mentésügyi Osztályának vezetője a német Vöröskereszt díszjelvénye tiszti érdemkeresztjét, az osztrák Vöröskereszt díszjelvénye tiszti keresztjét, a finn Vöröskereszt érdemérmét, a norvég Vöröskereszt érdemkeresztjét, a jugoszláv Vöröskereszt érdemérmét, a belga Vöröskereszt érdemkeresztjének első osztályát, a japán Vöröskereszt érdemérmét, a spanyol Vöröskereszt érdemcsillaga II. osztályát elfogadja és viselje. Egyesületi hírek — A Magyar Soroptimista Egyesület tízéves fennállása és a Felvidék visszacsatolása alkalmából díszközgyűlést tartott. Az új tisztikarválasztás során elnökké dr. Spurné dr. Bárdos Féltoronyi Magdát, alelnökökké dr. Hrabéczy Oszkárnét és Liskáné Simonfay Margitot, pénztárossá Sz. Holló Valériát, ellenőrré Posch Líviát, titkárokká Götz Editet és Posch Klárát választották. 29