Pesti Hírlap, 1938. december (60. évfolyam, 273-297. szám)

1938-12-04 / 276. szám

1938 december 4., vasárnap PESTI HÍRLAP KÁRPÁTI SZELLŐ IRTA HEGEDŰS LÓRÁNT Nézem az erdőt. Már lehullatta nyári lomb­jait. Aludni készül. Lent a föld tele van színes levelekkel. Deres-zöld, rőtvörös, fakószürke levélhalmazok s rájuk esik egy-egy letörött fe­kete gally. Az ember azt hinné, minden meg­halt, pedig ezt a szót a természet nem ismeri. Egyszerre egy levél mozogni kezd. Gally recs­­esen s betör a szél az erdőbe. Minden életre kel, az én levelem, amit nézek, feltámad ha­lottaiból s íme, mikor már megtaposták, me­gint fenn lebeg, körötte kavarog a zöld, barna,­­vörös lombsátor ezernyi darabja. A szél, a szél, az északi szél megzavarta az erdő nyugal­mát és megakasztotta, nehogy álomra szende­rül­jön. Élni kell! így néztem most a kora tél természeti bá­ját, mikor a Felvidék kapui kinyíltak s a kár­páti szellő először kezd besüviteni a magyar közélet erdejébe. Különös, nagyon különös. Ezek a levelek, melyek most hirtelen életre keltek és kísérteties erővel száguldanak a le­vegőben, annyira, hogy néha egész látképün­ket eltakarják, — ezek a levelek mind itt vol­tak, csakhogy mi azt hittük, hogy nem élnek. Most a kárpáti szél életet lehelt beléjük és szárnyra keltek, mert nincs nyugalmuk. Mindez nagyon különös, de nagyon tanul­ságos is. Igazuk van azoknak, akik azt hiszik, hogy a Felvidék egy részének visszacsatolása nemcsak területi gyarapodást, hanem lelki megújhodást is jelent. Az igazat megvallva, a lehullott és életrekelt levélről szóló hasonla­tom, amely nem tud kimenni a lelkemből, ak­kor jutott eszembe, mikor itt a budai hegye­ken láttam a lepergő sárguló lombot s az asz­talomon megtaláltam a Pesti Hírlapnak egy nem is régi, hanem tavalyi számát, amelyben azt sürgettem (amikor Darányi Kálmán akkori miniszterelnök az öregségi biztosítás törvényét vitte a törvényhozás elé), hogy ezt a cselédbiz­­tosítást ne csak a férficselédnek, hanem az öreg nőcselédnek is adják meg. Fantasztikus. A fel­sőház azt találta, hogy nincs fedezet erre a költségre, bár az emberiesség megkívánná. Vi­szont kaptunk egy olyan hivatalos statisztikát, amelynek nem volt semmi értelme, mert abból indult ki, hogy ötven év múlva mennyivel több gazdasági cseléd lenne Magyarországon, mint most van, ennélfogva, hogy a föld terhe is mennyire növekednék, ha az én kis szociális reformtervem valóra válnék. Ebben a statisz­tikában az a nevezetes, hogy elfelejtette azt, hogy lesznek még földreformok, a nagybirtok aránya vissza fog esni s ennélfogva az egész számítás hibás, mert a gazdasági cselédek száma akként fog csökkenni, amint a kisbirtok lassan és óvatosan elfoglalja a latifundiumok helyét. Különös, nagyon különös. Ez a levél moz­dult meg legelőször most, hogy belefújt az avarba, az erdő lehullatott lombjába, a tör­vényhozás elhagyott papírleveleibe igenis bele­­fújt a kárpáti szellő. Az első, amit politikusaink­­ észrevettek, az, hogy az idecsatolt Felvidéken már megvan ez a biztosítás. Első dolgunk tehát, amit tennünk kell: nálunk is behozni, mert nem maradhatunk el a hazafogadott területek népessége mögött a szociálpolitikában. Ez a szellő, ez a kárpáti szellő erősödni fog, ami azt jelenti, hogy november 10-étől, attól a naptól kezdve, amikor a magyar állami erő visszacsatolta a Felvidéknek ezt a részét és a hazafogadás nagy ténye megkezdődött, nem lesz ereje senkinek ahhoz, hogy a közjogot fon­tosabbnak tartsa a szociálpolitikánál. A ma­gyar politikának az a régi nagy hibája, hogy mindig a képviselők és választók jogairól, nem pedig szociális állapotáról tárgyalt, a kárpáti szellő fuvására összeomlik. Kit érdekel ma már a képviselő urak összeférhetetlenségi tör­vénye, amely azelőtt valami óriási hegynek látszott, mely eltakarja a láthatárt? Igen ke­vésre apadt a választójogi konfliktusok száma is, ellenben minden sarokból a szegényebb néposztályok felemelkedésének, a munkatest­vériségnek érzése, törekvése, reformja sodró­dik elő. A kárpáti szellő hozza őket s ez a szél, hála Istennek, nagyon erős. Hogy szemlélődésemet végezzem, annak a különös kárpáti szélnek egyetlenegy általam is jól meghallott fugalmát írom ide befejezésül, mert ez nekem nagyon jólesett. Mikor kedves barátomat, Jaross Andort, a mi felvidéki ma­gyarságunknak kitűnő harcosát a magyar kor­mányba miniszterré nevezték ki, ő tiltakozott az ellen, hogy nagyméltóságúnak címezzék. Azt kívánta, címezzék csak miniszternek, mert az új magyar miniszter a Felvidéken megszokta azt, hogy a címzéseket s különösen a cimbor­­ság levegőjét már régen elfújta a kárpáti szellő. Mi pedig, beleszorítva a trianoni kürtőbe, azt képzeltük, hogy csak úgy tudunk egymás fölé emelkedni, ha minél több címet rakunk ma­gunkra. Már valóságos tudomány lett a címtu­­dás, a méltóságosak és kegyelmesek­­közt való eligazodás. Jaj annak, aki eltéveszti! És íme, a kárpáti szellő besurrant hozzánk, a miniszter maga azt mondja, hogy ő nem kíván nagymél­­tóságú lenni, hanem csak miniszter, vagyis csak ember. Ha a kárpáti szellő besuhanása nem véletlen, hanem, mint én hiszem, egy ter­mészetellenes állapotnak természetes megszün­tetését jelenti, mint ahogy a Felvidék vissza­csatolása is az, akkor ettől a friss, erős északi széltől mi sokat várhatunk. A díszét hullató erdőnek ez meghozza megint az életet, természeti kép veleje azon melegiben papirosra kerül. Mert bármily erős áttételekkel dolgozik is ez a művész, mégis mindig a valóság táplálja kép­zeletét, így azon a nagy sor olajfestményen is, amelyek betöltik a kiállítás legnagyobb termét. Itt emberképek és tájképek sorakoznak egy­más mellé, legtöbbjük mélyrehangolt színharmó­niában. Emberek, amilyenekkel nem találkozunk az életben és mégis életet sugallnak. Fel fog tűnni, hogy e fejek méretben is messze felülmúlják a valóságot, valami ősi erő feszül bennük, bár cselekvéstelenek. Egyszerűen itt vannak, mint az élet nehéz terhének hordozói; erélyt szorított be­léjük a művész s kivetett belőlük minden apró­lékosságot, a halk átmenetek, a gyengéd formák sallangjait, amelyek lesikálnák a bárdolatlan erő éreztetését. Tetézi ezt a színskála: mély rőtbarna és fekete. E csekély eszközök harmóniája emeli a nagy egyszerűséget, amely hozzátartozik e nem köznapi alakok nagyvonalúságához. Biztos, hogy a nagyközönségnek nem fognak tetszeni, de hiszen vannak művészek, akiknek fontosabb a lelkiisme­ret meggyőződése minden tapsnál. Kétségtelen, hogy egy művésznek, aki átszenvedte a mi tra­gédiánk minden keservét, joga van e drámai évek­ben fogant érzésvilágát kurtán és egyenesen vá­szonra vetíteni olyan­ egyéni stílusban, amely leg­jobban érezteti, hogy az élet nem felszínes játék, hanem a mélyebben látók számára sokszor komor, sokszor heroikus via crucis. Kifejező eszköze ezúttal az olaj­festék. Ez tes­tesebb a temperánál, nagyobb színmélységeket kí­nál s alkalmasabb az olyan tömör, széles ecset­­járású előadás számára, amilyent ezek a képek megkívánnak. Ugyanezzel a technikával készült az a sok tájképe is, amelyeknek alapjául szentendrei Három erdélyi művész kiállítása Barcsay Jenő, Bési-Huber István és Székessy Zoltán az Ernst­ Múzeumban Ez a kiállítás több tekintetből köti le érdeklő­désünket. Első­sorban, mert a háború után ki­ser­kedt művészetünket jellemzi, azután, mert eb­ben a körben sok, mástól eltérően erősen lírai hangoltságú, bár egymástól egyénileg különböző művészekkel ismerkedünk meg közelebbről, végül, mert mind a hárman messze elkerülik a rációra alapított formai művészetet és elsősorban művész­ösztönük kormányozza munkálkodásukat. Legközvetlenebbül érezzük ezt a, két festőn, Barcsayn és Dési-Huberen. Képeik valóban a vi­lágháborút követő húsz év magyar tragédiájában gyökereznek, nem témáikban, hanem érzésükben. Mély komolyságú, sőt olykor komor hangú vallo­mások. Aki derűt és játékosságot keres e vászna­kon, akár meg se nézze ezt a kiállítást, azok meg éppen nem, akik a festett képet szórakoztató fal­­dísznek tekintik, vagy azt keresik bennük, amit a zsúrokon szép nőnek vagy szép férfinak mondanak, vagy a mozikban ilyenekül mutogatnak. Ennek az esztétikai kozmetikának nincs itt nyoma. A másfélszáz műtárgy sorozatában külön kis sziget Barcsay akvarell-gyűjteménye, omlós festői­­ségével, színgazdagságával. A közönség megszokta az akvarellnél a hajszálig menő megdolgozást, itt azonban éppen a hirtelen jegyzetszerűség az, ami leköt minket, mert éppen ennek révén érezzük agoknak a perceknek forróságát, mikor a látott motívumok szolgáltak. Ezek a művek atyafiságot tartanak alakos képeivel, bár tárgyuk könnyeb­ben csábíthat a részletek gazdagságának kibányá­­szása felé. Azonban itt is ugyanaz a nagyvonalú­ság felé vonzó vágy vezette ecsetjét, mint alakos képein. Hozzájárult ehhez a halmos táj geológiai nagyvonalúsága is, amelyet még fokozott egyszerű­sítéssel, a színek tartózkodó ökonómiájával. De mint alakos képein, ezeken is a szilárd szerkezet ad a képnek biztos egyensúlyt, a fioritúrák itt is ki vannak vetve, a szélesen járó ecsetvonások itt is tömör struktúrát adnak nekik. A rajzi készség és tétovázás nélkül való előadás emeli e képek sugalló erejét. Tudjuk, hogy ezeket a futólagos megjegyzése­ket nem mindenki fogja elfogadni, mert hiszen sokféle másfajta művészet is van, de egyik sem zárja ki a másikat. Mi itt nem az irányt, hanem a kiváló tehetséget, az őszinteséget és a lelkiisme­­retetes felkészültséget tartottuk szem előtt. A másik festő, Dési-Huber, egész szobát be­töltő grafikai munkát állított ki. Erőteljes, nagy­­rétű szénrajzok, minden átmeneti tónus nélkül; valódi grafikai éllel csupán a vonalra és foltra bízta a hatást és ezzel értékesítette a rajzszén ko­mor színtelenségét, a rajzvonal határozottságát is. A csatlakozó termekben Dési-Hubernek több­évi munkája foglal helyet: táj- és emberképek. Az utóbbiak egyike-másika ugyan képmás, mégis távol állanak attól, amit modellfestésnek monda­nak. Révedező alakok tekintenek reánk olyan alakításban, amelynél a súly a könyörtelen jel­lemzésre esik. E cél érdekében a művész a színt is egyszerűsítette, ez kevésszólamú és lefokozott, akárcsak a formák. Valamely fojtott keserűséget érzünk az ábrázatokon. HÍREK Mikulás December hatodikénak öreg vándora, a kedves, villogó szemű, fehérszakállas Mikulás már készülő­­dik rendes évi látogatására. Megtörni a szatyort mindenféle jóval, hogy aztán a vállára akassza a kellő pillanatban és elinduljon vele a vágyakozói várakozó gyerekek felé. Díszes prémes sipka van a Tündérmesék Öreg Urának a fején és piros-fehér prémes mesebeli garabonciás kabátban szárnyal felhők között, váro­sok tornyai fölött, hogy aztán bekopogtasson a házak ablakain. Sokszor be se kell kopogtatni, régi kedves szokás szerint ott a cipőcske az ablakban, azt tömi meg ajándékaival. Ezek az ajándékok is máskévpen festenek ma, mint ezelőtt: porcellán­­bábuk helyett pilóták, kis kocsik helyett apró áramvonalas autók, vicinális vonatocskák helyett szivar alakú repülő­masinák ma a gyerekek ked­­vencei. Mikulás bácsi se a régi többé. Nem nagyon nézi, jók voltunk-e egész esztendőben? Megelég­szik azzal, hogy­­ jók akartunk lenni. Nem igen hord már virgácsot... minek az? Mikulás bácsinak még a szeme se villog olyan kutató-haragosan, mint ezelőtt, nem is olyan régen. Mintha megunta volna azt, hogy büntessen. Ma csak jutalmazni sze­ret. Talán tudja, talán érzi, hogy ma nagyobb, szebb, nemesebb dolog mint bármikor: jutalmazni, ajándékozni, örömet szerezni. Ezelőtt, régi, nagy telek idején csörgő felhő­­szánon érkezett, ma már ritkán akad hó, zúzmara, jégvirág! Felhős, zimankós, esős ég alatt különös memento a mesék várvavárt vendégének bíbor és fehér bundája, hófehér szakálla. Mert akármilyen fehér is ez a szakáll, friss, fürge Mikulás ma is, a szeme fiatalosan csillog és rengeteg dolgát decem­ber hatodikán ma is elvégzi pontosan. Mikulás ma is fürge és tettrekész, ami nem is meglepetés, mert ott van tarsolyában a csodaszer, amely örökké frissen és boldogan tartja a szívet: a jóság, a gyöngéd figyelem és a szeretet. Ez a három élő igazság teszi különösen kedvessé és öröké élővé a tündérmesék öreg vándorának, Mikulás bácsinak várva várt alakját!_______ F. I. Személyi hírek — Külföldi kitüntetés. A kormányzó legfelsőbb elha­tározásával megengedte, hogy vitéz Szentváry Alfréd, ny. gépkocsizó csapatbeli őrnagy a Magyar Vörös Kereszt- Egylet Mentésügyi Osztályának vezetője a német Vörös­­kereszt díszjelvénye tiszti érdemkeresztjét, az osztrák Vöröskereszt díszjelvénye tiszti keresztjét, a finn Vörös­­kereszt érdemérmét, a norvég Vöröskereszt érdemkereszt­jét, a jugoszláv Vöröskereszt érdemérmét, a belga Vö­röskereszt érdemkeresztjének első osztályát, a japán Vö­röskereszt érdemérmét, a spanyol Vöröskereszt érdem­csillaga II. osztályát elfogadja és viselje. Egyesületi hírek — A Magyar Soroptimista Egyesület tízéves fennál­lása és a Felvidék visszacsatolása alkalmából díszközgyű­lést tartott. Az új tisztikarválasztás során elnökké dr. Spurné dr. Bárdos Féltoronyi Magdát, alelnökökké­ dr. Hrabéczy Oszkárnét és Liskáné Simonfay Margitot, pénz­tárossá Sz. Holló Valériát, ellenőrré Posch Líviát, titká­rokká Götz Editet és Posch Klárát választották. 29

Next