Pesti Hírlap, 1939. április (61. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-01 / 75. szám

» BUDAPEST, 1939 LXI. ÉVFOLYAM, 75. (19.805) SZÁM SZOMBAT, ÁPRILIS 1 Előfizetés a Képes Va­sárnappal és a Képes Pesti Hírlappal együtt egy hóra 4.5 pengő, negyedévre. 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­­dányszám­ ára 8 fillér. Vasárnap 12 fillér (a mellékletek nélkül)Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 112-295 Főkiadók: Vil­mos császár-ut 78. Tel. 112-295. Erzsébet-körút X. Tel. 135-298. A fió­kok jegyzékét vasár­naponként az apróhir­detések élén közöljük Magyarország teendője Chamberlain felolvasta az alsóházban az angol kormány nyilatkozatát Biztosítékot nyújtott az angol kormány, hogy ha Lengyelország függetlenségét veszélyeztető cselekményekkel szemben haderejével ellenállást tanúsít, a lengyel kormánynak megad minden hatalmában álló segélyt Franciaország álláspontja ebben a kérdésben egyezik az angol nyilatkozattal . Az angol kormány tárgyalásokat folytat az együttműködés érdekében a szovjettel és a többi nagy- és kishatalommal A vezető európai államférfiak egymást követő nyilatkozatai után felfokozott érdeklődés várta, hogy Chamberlain angol miniszterelnök nagyje­lentőségűnek jelzett alsóházi beszéde milyen ha­tással lesz a kuszált és feszült nemzetközi hely­zetre. Megnyugtatóig hatott, hogy Chamberlain legott nyilatkozatának elején előrebocsátotta, hogy a Lengyelország ellen tervezett támadásokról ter­jesztett híresztelések hivatalos megerősítést nem nyertek és ennélfogva nem tehető fel, hogy az angol kormány e híreszteléseket igazak gyanánt fogadja el. Chamberlain kijelentése szerint tehát valójában nem fenyegeti veszedelem Lengyelor­szágot és inkább elméleti feltevés, hogy esetleg valami veszedelem fenyegethetné. Bár Chamberlain nyilatkozatában bejelentette, hogy az angol kormány segélynyújtásra biztosí­tékot adott Lengyelországnak az esetre, ha a most folyó diplomáciai tanácskozások folyamata alatt a lengyel függetlenséget­ támadás érné, és ebben az ügyben Franciaország álláspontját is azonosnak jelezte, az angol miniszterelnöknek ebből a beszé­déből, mint az eddig elhangzott különböző kije­lentéseiből is, inkább a békevágy csendül ki, hi­szen újra hangsúlyozta, hogy az angol kormány meggyőződése szerint nincs olyan kérdés, amelyet ne lehetne békés uton megoldani és éppenséggel nem látszik indokoltnak, hogy a tárgyalások és a megegyezések módszerét erőszakkal vagy erő­­szakos fenyegetéssel helyettesítsék. Nem kétséges, hogy jóra nem vezethet és az ellentéteket csak még inkább fokozza, ha Európa államai egymással élesen szembenálló csoporto­sulásokba tömörülnének. És vájjon van-e szükség védelmi szövetségek alakítására akkor, amikor a tengelyhatalmak nem akarnak támadni és Musso­lini legutóbbi kijelentése szerint is a problémák megoldását nem erőszakos úton kívánják elérni. A békés kibontakozás érdekében konstruktív és tényleges békeajánlatra volna szükség, mert ne­gatívumok, a merev és visszautasító elzárkózások csak zsákutcába vezetnek. Aggasztó jelenség — és ezt valamennyi pol­gári ország közvéleménye egyre hangosabban és megdöbbenő tiltakozással juttatja kifejezésre —, hogy a „védőszövetségbe“ a Szovjetet is bevonják és a forradalmi felforgatás szellemével akarják alátámasztani a béke épületét. Magyarország a sa­ját bőrén keservesen tapasztalta, két évtizeddel ezelőtt, hogy mit jelent az, ha a kommunizmus vörös mételye előtt megnyílnak a polgári orszá­gokba vezető utak. Súlyos hiba volna, ha a támadások ellen való védekezés jelszava alatt folyó diplomáciai tanács­kozások és tárgyalások arra a téves vágányra fut. A nemzetközi helyzet feszültségének jele: alig múlik el nap, hogy Európa vezető politi­kusai közül vagy az egyik, vagy a másik ne szólalna meg a nagy nyilvánosság számára. Mussolininak a feketeingesekhez intézett be­szédét nyomon követte Daladier rádiónyilatko­zata. Pénteken délután Chamberlain tett igen fontos kijelentéseket az angol alsóházban. Hir szerint a közeli napokban Hitler is beszélni fog. Ezek a szónoklatok úgy hangoznak el, mint egy drámai vita lélekzetfojtóan érdekes vissza­vágásai. A nyílt vita fényképeit pedig a sötét háttérben titokzatos sustorgás és zümmögés kí­séri: titkos tárgyalások, rábeszélések, ígéretek és fenyegetések rotyogása a diplomáciai kony­hákon. Amit ott főznek, akár tetszik nekünk, akár nem, mi, az érdekelt népek fogjuk meg­enni. Különösen kedvező alkalom a találgatá­sokra, a kombinációkra, egymás rémítgetésére és politikai jóslásokra. Mindebből részünk van már évek óta. Hosszú kínos esztendők tapasz­talatai után egy dolog bizonyos: Európa népei, tartozzanak bármelyik táborhoz, sokkal jobban irtóznak a háborútól, mint ahogyan azt egy­­­másról feltételezik. Ha nem így lenne, a két farkasszemet néző tábor már régen egymásnak esett volna, hiszen már se szeri, se száma azok­nak az alkalmaknak, amikor ijedősebb lelkek már bizonyosra vették a legrosszabbat: a há­borút. Reméljük most is, háború nem lesz. A mai feszült légkörben azonban minden nemzetnek önmaga iránt való kötelessége, hogy úgy ké­szüljön és úgy viselkedjék, mintha ez a háború elkerülhetetlen volna. Nem rajtunk múlik, nem a kis népektől függ, hogy mi lesz. A kis né­peknek az a kötelességük, hogy mindig készen álljanak a legrosszabbra, legszentebb érdekeik­nek, önállóságuknak, öncélúságuknak elszánt védelmére. Mi lehet ilyen körülmények között a végső döntésre kevés vagy éppen semmi befolyással nem rendelkező kis népeknek a teendője? Mi a kötelessége például az adott helyzetben a ma­gyar nemzetnek? Klasszikusan tömör, bölcs és széles körben visszhangot keltő szavakkal meg­mondotta ezt a csütörtöki nap folyamán Horthy Miklós, Magyarország kormányzója abban a beszédben, amelyet az Országos Alföldi Bizott­ság nagygyűlésén mondott. Ezen a nagygyűlésen nem a nagy nemzet­közi kérdések szerepeltek napirenden. Nem volt ott szó világnézeti szempontokról, hatalmi törekvésekről, különböző „vonalvezetések“ megütközéséről s az ebből kirobbanható vesze­delmekről. Sokkal kisebb, sokkal egyszerűbb­nek látszó problémáról volt szó, arról, hogy a Duna-Tisza vidékén megtelepedett magyar nemzet hogyan hasznosíthatná jobban a maga kincsesházát, a zsíros termőföldben gazdag nagy Magyar Alföldet? Teleki Pál miniszterelnök a tudós és a messze ellátó államférfiú sokoldalú­ságával fejtegette, hogy a magyar síkság külön­leges klimatikus viszonyai és földrajzi kapcso­latai milyen lehetőségeket nyitnak meg előt­tünk. Megmagyarázta, hogy Európa legsűrűb­ben lakott területeinek szomszédságában nem a tömegáruk, hanem a minőségi áruk termelése volna a feladatunk, erre kell átállítanunk a ma­gyar mezőgazdasági élet szerkezetét. Hasonló fejtegetések voltak találhatók Kállay Miklós­nak, az alföldi bizottság elnökének a megnyitó beszédében is. A két beszéd után szólalt fel Horthy Miklós kormányzó. Miként az előtte szólók, ő sem be­szélt politikáról. Ez a szó, hogy „politika“, egyetlenegy mondatában bukkant fel, amikor ezt mondta: „dolgozzunk többet és politizáljunk kevesebbet!“ A magyar államfő megnyilatko­zása mégis politikai cselekedet volt, mert rá­mutatott arra, hogy a több munka és az oko­sabb munka, a nemzet gazdasági erőinek foko­zása hogyan függ össze a nemzet jövőjével. „Mindent megtenni, hogy ezt az országot gaz­dagabbá tegyük­“ — mondta a kormányzó. Emelni az életszínvonalat olyan módon, hogy az „alulról felfelé valamennyi társadalmi osz­tálynak több jövedelmet biztosítson“. Nem az a cél, hogy azoktól, akiknek van valamijük, egyszerűen elvegyük a vagyont és másnak ad­juk, hanem az ország egészét kell gazdagabbá tenni. Ma, amikor minden eshetőségre fel kell készülnünk, nagyon kell vigyáznunk arra, hogy a gazdasági életben ne álljon be komoly vissza­esés. Az általános jómódnak örvendő ország könnyebben el tudja viselni a hadsereg fejlesz­tésének terheit is. Már­pedig láttuk, hogy hon­védségünk megérdemli ezt az áldozatot. Ezt az utolsó megállapítást szűnni nem akaró taps fo­gadta. Mély benyomást tett a gyűlés résztve­vőire és az ország közvéleményére is a kor­mányzói beszédnek ez a megállapítása is: „Az az érzésem, hogy fajunkat régen rosszul vezet­ték. A legnagyobb hiba talán az volt, hogy pa­zarolták a magyar vért, akkor is, amikor arra nem volt szükség; nem a tatárjárás vagy a tö­­rökdúlás idejében, hanem később. A magyar­ban annyi volt mindig a harci készség, hogy azt mindenki kihasználta s bárhol is volt há­ború Európában, akárhol kellett meghalni, ott magyar csapatok álltak. S igy volt ez a világ­háborúban is.“ Ennek a lelkesen szép és nagyvonalú kor­mányzói beszédnek a tanulságai önmaguktól adódnak. Amennyire lehetséges, szakítsuk ki magunkat a belső és külső politika hullámzá­sának izgalmaiból, mindenki a maga helyén összeszorított fogakkal dőljön neki a munká­nak, mintha köröskörül a legtisztább és a leg­­nagyodóbb volna a látóhatár. Az egyén növelje a maga jólétét. A köznek is használ vele. A kormány tagjai, a közélet vezetői pedig tegyék lehetővé az egyén számára, hogy minél sike­resebben munkálkodjék és minél teljesebben kiaknázhassa a magyar föld kincseit és termé­nyeit. A természeti kincsek kiaknázása, a nyers­anyag termelés mellett éppen ennyire fontos az ipari termelés is. A mezőgazdasági termelés és az ipari produkció egyformán értékes erő­forrása a nemzetnek. Mind a kettőre egyenlően szüksége lehet a nemzet létérdekeit oltalmazó hadseregnek. Az ultima rációt, a magyar kar­dot pedig csak akkor szabad a sors mérlegébe venni, ha tiszta magyar érdekeket és a magyar jövő feltételeit kell megvédelmezni. Évszáza­dokon keresztül eleget véreztünk idegen érde­kekért, úgy megfogytunk, olyan kevesen va­­gyünk, hogy ma már a magyar vér minden cseppje pótolhatatlan érték. A magyar létért, magyar jövőért, magyar élethivatásért, fiaink, unokáink jobb sorsáért igen! Ezért hajlandók vagyunk minden áldozatra. De semmi másért és senkiért másért. A magyar nemzet drágán vásárolta meg a jogot, hogy végre magával is és csakis magá­val törődjön. Ezt a vezérelvet követjük, miköz­ben figyelemmel kísérjük Európa hatalmasai­nak üzenetváltását.

Next