Pesti Hírlap, 1939. április (61. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-01 / 75. szám
» BUDAPEST, 1939 LXI. ÉVFOLYAM, 75. (19.805) SZÁM SZOMBAT, ÁPRILIS 1 Előfizetés a Képes Vasárnappal és a Képes Pesti Hírlappal együtt egy hóra 4.5 pengő, negyedévre. 10 pengő 80 fillér. Egyes példányszám ára 8 fillér. Vasárnap 12 fillér (a mellékletek nélkül)Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 112-295 Főkiadók: Vilmos császár-ut 78. Tel. 112-295. Erzsébet-körút X. Tel. 135-298. A fiókok jegyzékét vasárnaponként az apróhirdetések élén közöljük Magyarország teendője Chamberlain felolvasta az alsóházban az angol kormány nyilatkozatát Biztosítékot nyújtott az angol kormány, hogy ha Lengyelország függetlenségét veszélyeztető cselekményekkel szemben haderejével ellenállást tanúsít, a lengyel kormánynak megad minden hatalmában álló segélyt Franciaország álláspontja ebben a kérdésben egyezik az angol nyilatkozattal . Az angol kormány tárgyalásokat folytat az együttműködés érdekében a szovjettel és a többi nagy- és kishatalommal A vezető európai államférfiak egymást követő nyilatkozatai után felfokozott érdeklődés várta, hogy Chamberlain angol miniszterelnök nagyjelentőségűnek jelzett alsóházi beszéde milyen hatással lesz a kuszált és feszült nemzetközi helyzetre. Megnyugtatóig hatott, hogy Chamberlain legott nyilatkozatának elején előrebocsátotta, hogy a Lengyelország ellen tervezett támadásokról terjesztett híresztelések hivatalos megerősítést nem nyertek és ennélfogva nem tehető fel, hogy az angol kormány e híreszteléseket igazak gyanánt fogadja el. Chamberlain kijelentése szerint tehát valójában nem fenyegeti veszedelem Lengyelországot és inkább elméleti feltevés, hogy esetleg valami veszedelem fenyegethetné. Bár Chamberlain nyilatkozatában bejelentette, hogy az angol kormány segélynyújtásra biztosítékot adott Lengyelországnak az esetre, ha a most folyó diplomáciai tanácskozások folyamata alatt a lengyel függetlenséget támadás érné, és ebben az ügyben Franciaország álláspontját is azonosnak jelezte, az angol miniszterelnöknek ebből a beszédéből, mint az eddig elhangzott különböző kijelentéseiből is, inkább a békevágy csendül ki, hiszen újra hangsúlyozta, hogy az angol kormány meggyőződése szerint nincs olyan kérdés, amelyet ne lehetne békés uton megoldani és éppenséggel nem látszik indokoltnak, hogy a tárgyalások és a megegyezések módszerét erőszakkal vagy erőszakos fenyegetéssel helyettesítsék. Nem kétséges, hogy jóra nem vezethet és az ellentéteket csak még inkább fokozza, ha Európa államai egymással élesen szembenálló csoportosulásokba tömörülnének. És vájjon van-e szükség védelmi szövetségek alakítására akkor, amikor a tengelyhatalmak nem akarnak támadni és Mussolini legutóbbi kijelentése szerint is a problémák megoldását nem erőszakos úton kívánják elérni. A békés kibontakozás érdekében konstruktív és tényleges békeajánlatra volna szükség, mert negatívumok, a merev és visszautasító elzárkózások csak zsákutcába vezetnek. Aggasztó jelenség — és ezt valamennyi polgári ország közvéleménye egyre hangosabban és megdöbbenő tiltakozással juttatja kifejezésre —, hogy a „védőszövetségbe“ a Szovjetet is bevonják és a forradalmi felforgatás szellemével akarják alátámasztani a béke épületét. Magyarország a saját bőrén keservesen tapasztalta, két évtizeddel ezelőtt, hogy mit jelent az, ha a kommunizmus vörös mételye előtt megnyílnak a polgári országokba vezető utak. Súlyos hiba volna, ha a támadások ellen való védekezés jelszava alatt folyó diplomáciai tanácskozások és tárgyalások arra a téves vágányra fut. A nemzetközi helyzet feszültségének jele: alig múlik el nap, hogy Európa vezető politikusai közül vagy az egyik, vagy a másik ne szólalna meg a nagy nyilvánosság számára. Mussolininak a feketeingesekhez intézett beszédét nyomon követte Daladier rádiónyilatkozata. Pénteken délután Chamberlain tett igen fontos kijelentéseket az angol alsóházban. Hir szerint a közeli napokban Hitler is beszélni fog. Ezek a szónoklatok úgy hangoznak el, mint egy drámai vita lélekzetfojtóan érdekes visszavágásai. A nyílt vita fényképeit pedig a sötét háttérben titokzatos sustorgás és zümmögés kíséri: titkos tárgyalások, rábeszélések, ígéretek és fenyegetések rotyogása a diplomáciai konyhákon. Amit ott főznek, akár tetszik nekünk, akár nem, mi, az érdekelt népek fogjuk megenni. Különösen kedvező alkalom a találgatásokra, a kombinációkra, egymás rémítgetésére és politikai jóslásokra. Mindebből részünk van már évek óta. Hosszú kínos esztendők tapasztalatai után egy dolog bizonyos: Európa népei, tartozzanak bármelyik táborhoz, sokkal jobban irtóznak a háborútól, mint ahogyan azt egymásról feltételezik. Ha nem így lenne, a két farkasszemet néző tábor már régen egymásnak esett volna, hiszen már se szeri, se száma azoknak az alkalmaknak, amikor ijedősebb lelkek már bizonyosra vették a legrosszabbat: a háborút. Reméljük most is, háború nem lesz. A mai feszült légkörben azonban minden nemzetnek önmaga iránt való kötelessége, hogy úgy készüljön és úgy viselkedjék, mintha ez a háború elkerülhetetlen volna. Nem rajtunk múlik, nem a kis népektől függ, hogy mi lesz. A kis népeknek az a kötelességük, hogy mindig készen álljanak a legrosszabbra, legszentebb érdekeiknek, önállóságuknak, öncélúságuknak elszánt védelmére. Mi lehet ilyen körülmények között a végső döntésre kevés vagy éppen semmi befolyással nem rendelkező kis népeknek a teendője? Mi a kötelessége például az adott helyzetben a magyar nemzetnek? Klasszikusan tömör, bölcs és széles körben visszhangot keltő szavakkal megmondotta ezt a csütörtöki nap folyamán Horthy Miklós, Magyarország kormányzója abban a beszédben, amelyet az Országos Alföldi Bizottság nagygyűlésén mondott. Ezen a nagygyűlésen nem a nagy nemzetközi kérdések szerepeltek napirenden. Nem volt ott szó világnézeti szempontokról, hatalmi törekvésekről, különböző „vonalvezetések“ megütközéséről s az ebből kirobbanható veszedelmekről. Sokkal kisebb, sokkal egyszerűbbnek látszó problémáról volt szó, arról, hogy a Duna-Tisza vidékén megtelepedett magyar nemzet hogyan hasznosíthatná jobban a maga kincsesházát, a zsíros termőföldben gazdag nagy Magyar Alföldet? Teleki Pál miniszterelnök a tudós és a messze ellátó államférfiú sokoldalúságával fejtegette, hogy a magyar síkság különleges klimatikus viszonyai és földrajzi kapcsolatai milyen lehetőségeket nyitnak meg előttünk. Megmagyarázta, hogy Európa legsűrűbben lakott területeinek szomszédságában nem a tömegáruk, hanem a minőségi áruk termelése volna a feladatunk, erre kell átállítanunk a magyar mezőgazdasági élet szerkezetét. Hasonló fejtegetések voltak találhatók Kállay Miklósnak, az alföldi bizottság elnökének a megnyitó beszédében is. A két beszéd után szólalt fel Horthy Miklós kormányzó. Miként az előtte szólók, ő sem beszélt politikáról. Ez a szó, hogy „politika“, egyetlenegy mondatában bukkant fel, amikor ezt mondta: „dolgozzunk többet és politizáljunk kevesebbet!“ A magyar államfő megnyilatkozása mégis politikai cselekedet volt, mert rámutatott arra, hogy a több munka és az okosabb munka, a nemzet gazdasági erőinek fokozása hogyan függ össze a nemzet jövőjével. „Mindent megtenni, hogy ezt az országot gazdagabbá tegyük“ — mondta a kormányzó. Emelni az életszínvonalat olyan módon, hogy az „alulról felfelé valamennyi társadalmi osztálynak több jövedelmet biztosítson“. Nem az a cél, hogy azoktól, akiknek van valamijük, egyszerűen elvegyük a vagyont és másnak adjuk, hanem az ország egészét kell gazdagabbá tenni. Ma, amikor minden eshetőségre fel kell készülnünk, nagyon kell vigyáznunk arra, hogy a gazdasági életben ne álljon be komoly visszaesés. Az általános jómódnak örvendő ország könnyebben el tudja viselni a hadsereg fejlesztésének terheit is. Márpedig láttuk, hogy honvédségünk megérdemli ezt az áldozatot. Ezt az utolsó megállapítást szűnni nem akaró taps fogadta. Mély benyomást tett a gyűlés résztvevőire és az ország közvéleményére is a kormányzói beszédnek ez a megállapítása is: „Az az érzésem, hogy fajunkat régen rosszul vezették. A legnagyobb hiba talán az volt, hogy pazarolták a magyar vért, akkor is, amikor arra nem volt szükség; nem a tatárjárás vagy a törökdúlás idejében, hanem később. A magyarban annyi volt mindig a harci készség, hogy azt mindenki kihasználta s bárhol is volt háború Európában, akárhol kellett meghalni, ott magyar csapatok álltak. S igy volt ez a világháborúban is.“ Ennek a lelkesen szép és nagyvonalú kormányzói beszédnek a tanulságai önmaguktól adódnak. Amennyire lehetséges, szakítsuk ki magunkat a belső és külső politika hullámzásának izgalmaiból, mindenki a maga helyén összeszorított fogakkal dőljön neki a munkának, mintha köröskörül a legtisztább és a legnagyodóbb volna a látóhatár. Az egyén növelje a maga jólétét. A köznek is használ vele. A kormány tagjai, a közélet vezetői pedig tegyék lehetővé az egyén számára, hogy minél sikeresebben munkálkodjék és minél teljesebben kiaknázhassa a magyar föld kincseit és terményeit. A természeti kincsek kiaknázása, a nyersanyag termelés mellett éppen ennyire fontos az ipari termelés is. A mezőgazdasági termelés és az ipari produkció egyformán értékes erőforrása a nemzetnek. Mind a kettőre egyenlően szüksége lehet a nemzet létérdekeit oltalmazó hadseregnek. Az ultima rációt, a magyar kardot pedig csak akkor szabad a sors mérlegébe venni, ha tiszta magyar érdekeket és a magyar jövő feltételeit kell megvédelmezni. Évszázadokon keresztül eleget véreztünk idegen érdekekért, úgy megfogytunk, olyan kevesen vagyünk, hogy ma már a magyar vér minden cseppje pótolhatatlan érték. A magyar létért, magyar jövőért, magyar élethivatásért, fiaink, unokáink jobb sorsáért igen! Ezért hajlandók vagyunk minden áldozatra. De semmi másért és senkiért másért. A magyar nemzet drágán vásárolta meg a jogot, hogy végre magával is és csakis magával törődjön. Ezt a vezérelvet követjük, miközben figyelemmel kísérjük Európa hatalmasainak üzenetváltását.