Pesti Hírlap, 1940. március (62. évfolyam, 49-72. szám)
1940-03-03 / 51. szám
Horthy Miklós három útja írta : Márai Sándor Az elmúlt húsz esztendőben sokan és sokat gondoltak arra, mit érezhet az ember, akit végzete és nagyszerű hivatása egy nemzet megmentésére, egy ország építésére hívott el, s aki engedelmeskedett e történelmi parancsnak, vállalta azt a nagyszerű és önkéntes lemondást, mely megkövetelte, hogy közel húsz éven át ne hagyja el hazája határait, ne lássa a világot, melyet oly alaposan megnézett, oly sokszor beutazott, mint kortársai közül kevesen? Tizenhét esztendő telt el úgy, hogy Horthy Miklós, az osztrák-magyar flotta hajdani admirálisa, távoli tengerek és ismeretlen világok utazója, nem lépte át a csonka ország határait. Nem volt ez fogadalom; ő maga, a nyilvánosság előtt, soha nem beszélt az érzésekről és szempontokról, melyek e magatartásra késztették. Az államférfiak utazhattak és utaztak is ez években, a nemzet érdekében, vagy tanulni és pihenni; az államfő nem mozdult el az építés évtizedeiben hazulról. Élete, melyet nem őrzött semmiféle különös, vagy fontoskodó etikett, a nagy nyilvánosság előtt telt el ez években: a nagy család, a nemzet, pontosan tudta, hol tartózkodik a családfő? Most Pesten van, most elment Gödöllőre, vagy Kenderesen pihen, végzi a gazda munkáját, otthon van aratáskor. Az ország minden nagybirtokosa „nagyvilágibb“, színesebb, változatosabb életet élt ez évtizedekben, mint az államfő, az ország első grand seigneur-je, akinek életéhez oly szervesen hozzátartozott az utazás, mint egy tudós, vagy kutató életéhez. A kormányzó az országot járta: ma egy vidéki városban állott meg gépkocsija, holnap nyílt pályán fékezték le a „Turul“ különvonatot, mert Horthy Miklós megnézett egy tanyát, megvizsgálta a nemzet valamely építő, alkotó kísérletét, vagy a honvédség alakulatait és intézményeit szemlélte, vagy megállt a mohácsi síkon, s néhány szóval, évtizedes távlatban előrevetített sorsdöntő kérdéseket. Akinek életeleme volt a tenger, közel két évtizeden át nem látta a tengert. Aki úgy beszélt idegen nyelveken, mint anyanyelvén, csak külföldi vendégeit ragadta el tökéletes nyelvtudásával, nem gyakorolta többé idegen városokban az olasz, a német, az angol, francia szavakat. Aki megszokta, hogy a csatahajó parancsnoki hídjáról nagy távlatokat lásson be, kemény és nyugodt pillantással vizsgálja a földi láthatárt, most egy nemzet történelmi láthatárát kémlelte és nem mozdult őrhelyéről. Egy napon elutazott Ausztriába, aztán Rómába és Németországba. Mindhárom utazás államfői feladat volt, történelmi szerep gyakorlása, egyszer sem utazott a maga gyönyörűségére. Még emlékezünk a szavakra, melyeket a nápolyi kikötőben mondott, mikor megszemlélte az olasz flottaparádét: „Most, mikor hosszú idő után megint először érzem a parancsnoki híd remegését és megtérek a tengerészek csodálatos családjába . . .“ És ezeken a szavakon először lehetett érezni azt a különös megindulást, mely eltöltötte a hallgatag embert, aki önként kizárta magát a világból, de második hazája volt, hogy szolgálhas: az elsőt és igazit, nemzetét. Ez a magány, melyet egy nemz szeretete enyhített, érlelt valami Mintha némán készült volna Horth Miklós egy utazásra, mely élete cél, és értelme volt. Egy napon elkövetkezett az óra, m kor útnak indulhatott: egy város, mely néhány órával előbb még „kü föld“ volt a békekonferenciákon és télen sietséggel rajzolt térképeket Egy városba, mely évszázadokon magyar volt, s magyar lett megint abban a pillanatban, mikor Horth Miklós fehér lován végiglovagolt a komáromi vashídon, s annak a városna földjére lépett, ahol a magyarság nag mesemondója, Jókai született. A rádi közvetítette ezt a pillanatot: az égé nemzet ott szorongott a hangszóró előtt, hallgatta Fülöp városbiró mer rendítő üdvözlését, felcsukló zokogását, hallgatta a kormányzó fátyoli hangú, szűkszavú válaszát. Ezekben szavakban egy élet vallomása vol mintha ezt mondta volna, Komárom főterén, hetvenéves korában: „Ezét éltem.“ Komáromba váratlanul érkezett kormányzó. A városban még tökélelenül működtek a biztonsági szervezetek, senki nem készült fel fogadását rendőrség és csendőrség még nem működött. A csehek által sebtiben elhagyott magyar város lelke őrizte csa a magyar államfőt. Biztonsági rendszabályokra idő sem lehetett. De kormányzó nem törődött e megfontolásokkal: valószínűleg nincs olyan ér mely ez órákban visszatartotta voln hogy belovagoljon az első magyar vírosba, mely husziesztendei megszálló után hazakerül a csonka országba Nem volt itt ellenőrzés, vizsgálat, nem volt itt más, csak a néma parancssz mélynek az ember, aki annyiszor nézett életében szembe a veszéllyel, azonnal engedelmeskedett. A lövöldöz rendszertelenül visszavonuló cseh irodák még ott bujkáltak a város határában, mikor Horthy Miklós sápadta szótlanul fellovagolt a komáromi vahidra. Ez volt az első, igazi ut a külföldre húsz év után. A második, néhány nappal később kassai bevonulás volt. A Felvida visszacsatolásának történelmi ünnenapjai során érzésben, külsőségben, természetesen rendezésben is. Kas hazatérése volt mindennek a betetzése, amit a nemzet e novemberi npokban megélt. Mint egy engeszte kifejletű tragédia utolsó jelenete, itt fejlődtek e napok eseményei a pilanat felé, mikor a magyar hovédség csapatai végre elhelyezkedettek a Bárca felől Kassára veze széles, rosszul kövezett út két oldal és az Orbán-toronyban megkondult h rangok zúgása közben elterjedt a 1 a tízezer között, kik az úttesten, házak ablakaiban, a háztetőkön szrongtak, hogy Horthy Miklós megékezett Kassa határába. E sorok írója megérte e pillanátát, s nem fogja soha elfelejteni. 1938 november 6-án vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, a magyar csapatok élén átlovagol a komáromi hídon a felszabadított városba. Komárom főterén vitéz Imrédy Béla miniszterelnök üdvözli a kormányzót. Balszélen Horthy Miklósné, a kormányzó mögött a kormány tagjai. — Alsó kép: a kormányzói pár Krasznahorka várában, 1939 augusztus 10-én. Alsó kép: a kormányzói pár fogadtatása trói kanonokrend 1939 augusztus 11-én Jászóváron, a premosi monostora előtt.