Pesti Hírlap, 1940. június (62. évfolyam, 122-146. szám)

1940-06-01 / 122. szám

A* hJ^L * A , jff; ’’ 'jjár BUDAPEST, 1840 ______________] LXII. ÉVFOLYAM: 122. 120.148) SZAW___________SZÓMAT, JUHN­G 1 MB­M Előfizet« ár» 1 Mr» filpljjh BPÜIES ipfS tJff ^§4 f ’P fllÄw flMAk cstaär'-ut***’ Tel*fon 2 pengő 50 fillér. Két Effif .Reg &£3j£8B fsBgfml al Wfflá Jlisfal BKB ISpSPj» pl \ JIMS tHBMBBt 112-295. Főkiadók.: VII-hóra 5 pengő. Negyed- lg® H BOT «9 kW? CHR ’All Hi H Ujj­mos császár-ut 7*. Tel. évre 7 pengő 50 fillér. BjR fHgt. Mg «Bl hAMB S®J|“ 'SB iSsI (Hl IWUWI 112-295. F.rZoebPt-kurut Félévre 15 pengő. Egy MEErV BBp Vk HB­­B blUHSMlBtd S3» IjgB­BVLift BHf 1. Tel. 135-29$. Szín­évre 30 pengő. Egyes SflHF TH* In SB - rífif fül HE SSj&Jsk F« M&tsSS EmKt házjegy- és utazási b­o. *7,ám ára hétköznap Batg Mg KÜ ÉSt fűl AA KSK! mSmUS» ISeM da. V., Vilmos csá-0 mi., vasárnap 12 fillér HB HsB8 Mi K§1 IV ' ' A- @£3 Hg Mtt 9| pSp MTIII §n Már-Ut 78. TcL 112 233. la pályaudvarokon is) BIO MBB ^BS 1r-Sy y ..... ..................mii m­in Nyugodtan nézhetünk a jövő elé Gróf Teleki Pál miniszterelnök pén­teken délelőtt a parlament folyosóján a sajtó képviselői előtt nagyfontosságú nyilatkozatot tett, amely bizonyára csillapítóan fog hatni arra a­ nyugta­lanságra, sőt itt-ott jelentkező izgalom­ra, amely a háború meglepő fordulatai­nak idegfeszítő hatása alatt egyes réte­gekben nálunk is tapasztalható. Mi sem könnyebb, mint a mostani túlfűtött nemzetközi légkörben a természetsze­rűen támadó izgalmakat riadozással, a háborús jelenségekhez és a szükség­szerű hivatalos intézkedésekhez fűzött alaptalan képzelgésekkel fokozni. De mi sem vétkesebb dolog, mint a riasztó hir­harang könnyelmű konga­­t­ása. Meg kell őriznünk nyugalmun­­k, higgadtságunkat és fegyelmezett­ünket a háborús vihar kavargó szél­­­e közepette is. A miniszterelnök megnyugtató szav­i szerint komoly okunk van rá, hogy­ülönösebb izgalom nélkül, bizakodva tekintsünk a fejlemények elé, hiszen a szénánk rendben van, meglehet az az öntudatunk, hogy húsz év alatt na­gyon sokat építettünk, erősödtünk, or­szágunk nemzetközi súlyát jelentős mértékben növeltük és fegyelmezett önuralmunknak, megőrzött nyugal­munknak — ma már minden oldalról elismerik — része volt abban, hogy sikerült mindmáig a balkáni és dunai békét fenntartani. Ezzel nagy szolgá­latot tettünk az ugyanezt a célt követő két baráti nagyhatalomnak: Olaszor­szágnak és Németországnak. A legkevésbé adhatnak okot aggodal­maskodó nyugtalanságra azok az elővi­­gyázati rendszabályok, amelyeket a kormány a mai háborús viszonyok kö­zött az előrelátó és minden irányban felkészülő gondoskodás parancsolata­ként megtenni köteles. Természetes, — mondotta gróf Teleki Pál — hogy ami­kor ilyen óriási háború rázza meg Európát, kivétel nélkül minden ország aggódva figyel és megteszi a szüksé­ges elővigyázati intézkedéseket. A kül­földön is mindenütt megértették, hogy a Duna völgyében oly fontos kulcshely­zetet elfoglaló Magyarország a legke­vésbé mellőzhette az óvatossági rend­szabályok megtételét és ép ezért nem láttak ebben részünkről semmi béke­bontó szándékot. Itthon is teljesen méltányolják és hazafias kötelezettség­ként készséggel tesznek eleget a kor­mány előrelátó, közérdekű rendelkezé­seinek, amelyek az ország biztonságá­nak és a termelő munka zavartalan flytatásának mindennél előbbre való­ontos érdekét összhangzóan szolgálják. Bizakodás csendül ki a miniszterel­nök nyilatkozatából abban a tekintet­ben is, hogy minden jel szerint a há­ború évekre nem húzódhatik el. A leg­utóbbi hadiesemények valószínűvé te­szik, hogy a háború várakozáson felül rövid időtartamú lesz. Ezzel szétfoszló­­ban van az a nagy aggodalom, amely minden kis nemzetet eltöltött, mert egy évekig tartó háborús feszültséget még a semlegességüket megőrizni tudó államok sem tudnának gazdaságilag ki­bírni, de a legkevésbé a nagy gazda­sági erőforrásokkal nem rendelkező kis országok. A miniszterelnöknek az a meggyőződése, hogy a polgári munka áldásos korszakának ránk virradása ha­marább fog bekövetkezni, mint ahogy a hosszú háborútól való félelmünkben eddig remélhettük. A kormány ebben a vonatkozásban előrelátó gondosko­dással máris foglalkozik ama nagy­án­ tosságú feladatok megoldásának terv­szerű előkészítésével, amelyeket a bé­kegazdaságra való visszatérés hárít úgy a kormányra, mint az egész gazdasági életre. Ebben a tekintetben nem köny­­nyű problémák merednek elénk, h­i­szen társadalmunk szociális viszonyait gyökeresen meg kell javítanunk és vég­leg ki kell emelnünk a magyar népi széles rétegét abból a nehéz gazdasági és szociális sorsból, amelyben eddig oly küzdelmes életet folytatott. Állandó légi bombázás és gránáttűz közben vonulnak vissza a szövetségesek Felmorzsolódtak vagy fogságba estek a körülzárt francia csapatok még néhány napig tart, amíg a foglyok számát és a hadizsákmány mennyiségét végleg megállapítják . A német hadosztályok zöme fel­szabadult új feladatokra A belga parlament Limoges-ban közösséget vállalt a kormánnyal „Az Isten szerelmére, adjatok nekünk több repülőgépet“ — mondják az angol katonák A belga hadsereg május 28-án, a hétfőről keddre virradó hajnalban tette le a fegyvert. Az Észak-Franciaország­­ban és Flandriában harcoló angol és francia csapatok sorsa ezzel megpecsé­telődött. Többé nem lehetett szó arról, hogy tartós védekezésre rendezkedjék be vagy éppen, hogy a Somme és Aisne fronton előbb-utóbb meginduló francia hadműveletekkel együttműködjék.­­ Kedd hajnal óta a német gyűrűbe zárt szövetséges hadsereg már csak ezért harcolt, hogy a tengerparton nyíló szűk rést fölhasználva, emberben, ha­dianyagban megmentse azt, ami még menthető. Azóta a németek is többször elismerték, hogy a körülzárt angolok és franciák rendkívüli szívóssággal és bátorsággal harcolnak a tisztességes visszavonulá­sért. Szerdán Lillétől délre a németek áttörték a francia frontot és a szövetsé­ges hadseregeket egymástól elvágva, a francia csapatok egy részét bekerítet­ték. Ugyanakkor Cassel tájékán vissza­vetették Prioux tábornok seregét és áttörték a Daladier-vonalat. A sereg egy részét, a vezénylő tábornokkal együtt, itt is bekerítették, a másik rész csatlakozott a tengerparton tömörülő angol sereghez. Csütörtökön a német jelentés ezt mondotta: „Flandriában és Artoisban a nagy ütközet az ott harcban állott angol és francia hadse­regek megsemmisítésével végéhez kö­zeledik.­ Ugyanezen a napon a Lille és Cassel mellett bekerített francia sereg egy része áttört a német gyűrűn, át­kelt a Lys-folyón és északi irányban utat nyitott magának Dunkeroue felé. A Cassel tájékán körülzárt sereg ke­vésbé volt szerencsés, a németek pén­teken ezt jelentik róla: „A Cassel kö­rül bekerített angol haderőket, annak a kísérletnek során, hogy észak felé át­törjenek, felmorzsoltuk.“ A „megsem­misítő csata“ a negyedik napon is vál­tozatlan hevességgel tovább folyik. Hosszú idő telik el addig, amíg erről a méreteiben és pusztításban példátlan csatáról tiszta képet alkothatunk ma­gunknak. A zavaros és egymásnak is ellentmondó jelentésekből csak nagy vonalakban lehet fölvázolni, mi tör­ténhetik tulajdonképpen itt, a La Manche csatorna keleti szájánál? Dunkerque körül a szövetséges csa­patoknak sikerült egy hídfőállást kiépíteni, ez fedezi a csapatok hajóra szállását. Az állást félkörszerűen vé­delmezi az Yser folyó, amelynek a tor­kolata Dunkerquetől keletre fekszik. Az angolok és franciák átvágták az Yser folyóval kapcsolatos Yser-csator­­nát, ami a nyugati államokból érkező jelentések szerint egészen St. Omerig eliszaposította és helyenként tőszerűen elárasztotta a vidéket. Az elárasztás ha­tóereje állandóan növekszik, mert a föld már telítődött vízzel és nem veszi magába az áradatot, amely olyan helyeken is, ahol nem nagyon mély, rendkívüli akadályt állít a német harci­kocsik és ágyuk felvonulása elé. A szövetségesek a megvert sereg hajóra­­szállításának nehéz műveletét azzal igyekeznek támogatni, hogy feltűnő nagy számban vetették harcba repülő­gépeiket, a tenger felől pedig a szál­lító gőzösök kíséretében felvonult hadi­hajók árasztják el tűzzel a folyton tá­madó német csapatokat. Az angolok „La Coruna"-vonalnak keresztelték el a dunkerquei állást. La Coruna spa­nyol kikötőváros, az ibériai félsziget nyugati partján. 1808-ban, amikor Na­póleon döntő csapást mért a Spanyolor­szágban harcoló angol seregre, bizo­nyosra vette, hogy azt fogságba ejti. Sir John Moor tábornok azonban La Coruna körül a dunkerqueihez ha­sonló hídfőállást teremtett meg, azt el­szántan védelmezte s ezzel lehetővé tette, hogy az angol hadsereg hajóra szállva, Napóleon rendkívüli bosszúsá­gára, megmeneküljön a francia fog­ságból. Az angolok most hasonló szerepet szántak Dunkerquenek. Kérdés, milyen sikerrel? Ha az angolok és franciák el­szántan és hősiesen védekeznek, a né­metek elszántan és hősiesen támadnak. A szűk területre zsúfolt szövetséges se­regek helyzete rendkívül veszélyes, már csak azért is, mert a német ágyúk szor­galmasan pásztázzák azt az egész te­rületet, amelyen még mozoghatnak és a tenger felé igyekezhetnek. A szövetséges hadsereget ebben a pillanatban három csoportra lehet osztani. Egy nagy csoport már hajóra szállt és meg is érkezett Angliába. A Havas­ ügynökség szerint: „A dunker­quei csapatok igen nagy részét már ha­jóra szállították.“ A másik csoport az angol hivatalos jelentés szerint „ádáz harcokat“ folytat Dunkerque körül,­ hogy időt nyerjen a tengerparton zsú­folódó csapatok hajóraszállítására. A harmadik csoport végül a német csa­patok hálójában harcol azért, hogy el­juthasson a dunkerquei megerősített tá­borba. Ez a német támadások és a fran­cia-angol utóvédharcok beláthatatlan szövevényét teremtette meg az egyre jobban összeszűkölő zsák területén. Ro­mantikus és véres küzdelmek egész lán­colata folyik itt, ezeknek a kimenetele fogja eldönteni, meg lehet-e még szá­mottevően növelni a flandriai pokolból menekülő francia és angol csapatok számát. Véres zűrzavar ez, amely tragikus összevisszaságban höm­pölyög a tenger felé. Az egyik helyen páni­futás, a másikon rendezett vissza- , vonulás, a harmadikon halálmegvetéssel folytatott küzdelem átláthatatlan szöve­vénye. A menekülés útját kereső szö­vetségeseket a földön páncélos kocsik, a levegőből repülőgépek üldözik. Két­ségtelenül ennek a harmadik csoport­nak a helyzete a legválságosabb, de nem rózsás a többi csoporté sem. Dunker­­quet és védelmezőit a legnehezebb né­met ágyúk lövik, repülőrajok bombáz­zák. A tengerparton hajóraszállásra vá­rakozó tömegnek ugyanez a sorsa. És még azok sem menekültek meg végle­gesen, akik csónakon, vagy úszva el­érik a rájuk várakozó hajókat, mert a hajók is állandó céltáblái a félelmetes német bukórepülőknek. A francia és angol jelentések azonban meg vannak elégedve a sereg hajóraszállásának ed­digi menetével. Egyelőre nem lehet megjósolni, hogy a flandriai utóvédharcok meddig tart­hatnak el. Minél tovább tartanak, an­nál több francia és angol katonát lehet megmenteni a további küzdelem szá­mára, annál több hadianyagot lehet megsemmisíteni. A németeknek min­denesetre kemény munkájuk van még hátra addig, amíg az utolsó ellenállást is megtörik a belga tengerparton. Közben természetesen mindig több és több német csapategység szabadul föl arra, hogy más színtéren alkalmazzák őket. A mai német jelentés már meg­említi: „Az Artoisban és Flandriában lévő német hadosztályok zöme felsza­badult új feladatokra.“ Mielőtt ezeket a csapatokat az új feladatokra fel le­hetne használni, természetesen újra kell rendezni őket. Kitölteni a soraik­ban támadt hézagokat. (Az elszánt küz­delem a németek soraiban is áldozato­kat követelt.) Pótolni kell az elhasznált­­és elpusztult hadianyagot. Az angolok és franciák szerint azok a gépkocsihad­osztályok, amelyek a német gépesített haderő zömét alkotják, negyven szá­zalékos veszteséget szenvedtek. Ez a szám önkényesen túlzottnak látszik, ha bizonyos, hogy minél nagyobbat üt a fejsze, annál jobban kicsorbul az éle, annál inkább rászorul a köszörükőre. A németeknek is akad pótolni valójuk elég. Bizonyos azonban, hogy a Harmadik­ Birodalomnak tartalékja is van bőven mindenből, a hihetetlen győzelmek pe­dig hatalmas lendülettel röpítik a sere­geket újabb vállalkozások felé. Merre fordul most Németország , — ezt kérdezik most világszerte, első­sorban pedig az angolok és a franciák. A világsajtó berlini képviselői egybe­hangzóan azt jelentik, hogy míg a né­met lapok egészen az utolsó időkig igen kíméletesen írtak Franciaország­ról, mostanában támadásaik élét a franciák ellen fordították. „A német

Next