Pesti Hírlap, 1940. augusztus (62. évfolyam, 173-197. szám)

1940-08-01 / 173. szám

BUDAPEST, 1940 LXII. ÉVFOLYAM, 173. (20.199) SZÁM 08018rték, AUGUSZTUS 1 Előfizetési ár* 1 hóra 2 pengő 50 fillér. Két hóra 5 pengő. Negyed­évre 7 pengő 50 fillér. Félévre 15 pengő. Egy évre 30 pengő. Egyes szám ára hétköznap 8 fill., vasárnap 12 fillér (a pályaudvarokon is)Pesti Hírlap Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon 112-295. Főkiadók: Vil­mos császár-ut 78. Tel. 112-295. Erzsébet-körút 1. Tel. 135—298. Szín­házjegy- és utazási Iro­da: VI. Vilmos csá­szár-ut 79. Tel. 112-295. Magyarország feltételeit Románia képviselői Salzburgban már tudomásul vették A jugoszláv sajtó a délkeleteurópai újjárendezésről — Romániát a magyar és bolgár követelések irányában engedékenységre szólították fel — jelenti Ciano lapja — „Úgy látszik, a magyar-román tárgyalások a megállapított alapokon már a közeli napokban megkezdődhetnek“ . Olasz hírek szerint Bulgária visszakapja Dél-Dobrudzsát Az angolok számolnak azzal, hogy kikötőik használhatatlanokká válnak „Az Anglia elleni háború nem villámháború, hanem a felőrlés és a fokozódó pusz­títás háborúja“ — írja Gayda — „Japán nincs abban a helyzetben, hogy esetleges angol tiltakozást figyelembe vegyen“ Az angol lapok cikkeinek tanúsága serint Nagy-Britanniában épen ellen­kező a vélemény, itt azt állítják, hogy az idő az ő számukra dolgozik s nagy eredményeket várnak azoktól a gaz­dasági háborúra vonatkozó új rendel­kezésektől, amelyeket Dalton az angol alsóház keddi ülésén jelentett be. (Ez a rendszer szerdán éjfélkor lépett életbe.) Az új rendszer a régitől fő­képpen két szempontból különbözik. Az egyik: a blokádot kiterjesztik Fran­ciaország, Algír és Tunis partjaira is. A másik, hogy az eddigi ellenőrzés rendszerét, amely abból állott, hogy a brit hadihajók a gyanús hajó­kat ellenőrző kikötőkbe kísérték, megváltoztatják, a tengeren csak azok a hajók közlekedhetnek szaba­don, amelyek az úgynevezett ,navicert“ rendszernek engedelmeskedve, áruik rendeltetését a kiindulási kikötőkben­­igazoltatják, a dugárut szállító hajó­t pedig az angol hadihajók egysze­rűen elkobozzák. Nagy-Britanniában azt várják, hogy ez az utóbbi rendel­kezés arra fogja kényszeríteni a sem­leges országok hajótulajdonosait, hogy kétszer is meggondolják, amíg tilalmas áruk szállítására vállalkoznak. Az an­golok fogadkoznak, hogy a semleges országok szükségleteinek kielégítését nem akarják megakadályozni. Mindezzel bizonyos összefüggésbe kell hozni azt a washingtoni Reuter­jel­entést, amely szerint az Egyesült Államok kormánya megtiltotta a re­pülőgép-benzin kivitelét mindazokba az országokba, amelyek a nyugati fél­tekén kívül feküsznek. Early, Roose­velt titkárja informálta az újságírókat erről az intézkedésről. Az egyik új­ságíró megemlékezve arról, hogy Ang­lia is kívül fekszik, a nyugati féltekén, megkérdezte, vájjon ez az intézkedés azt jelenti-e, hogy Anglia sem kap többé benzint az Egyesült Államokból? Early azt felelte, hogy ezt nem tudja. Azt sem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy ez az intézkedés első­sorban mégis Japánnak szól. Az angol-japán viszony kiélesedésének korszakában ez nagyon is figyelemre­méltó, mint újabb jele annak, hogy a Távol Keleten a két angolszász biroda­lom megosztott szereppel a közös cél érdekében dolgozik. A közös cél: meg­akadályozása annak, hogy Japán az európai bonyodalmakat és Nagy-Bri­­tannia szorongatott óráit döntő pozí­ciók megszerzésére használja föl a Csendes óceán partvidékén. Anglia a burmai fegyverszállítás ügyében — legalább három hónapra — teljesítette Tokió követelését s eltiltotta a Csang­­kaiseknek szóló küldemények továbbí­tását. Általános figyelmet kelt, hogy Ja­pán ez után a siker után, a kémkedés­sel gyanúsított angol alattvalók letar­tóztatásával, újabb lépést tett Nagy- Britannia ellen. Londonban úgy vélik, ezek az intézkedések a japán katonai körök számlájára írandók, amelyek tervszerűen meg akarják rontani Ja­pán és Anglia viszonyát. Ezt az angol fogalmazást más szavakkal így lehetne kifejezni: Japán úgy látja, itt az idő, hogy keletázsiai érdekeit az angolszász birodalmakra való tekintet nélkül kö­rülbástyázza. Egy hír szerint Tokióban most japán-orosz megegyezésre töre­kednek. Eszerint Japán garantálná Oroszország eddigi keletázsiai birto­kait, ennek fejében Oroszország sza­bad kezet engedne Japánnak a dél felé való terjeszkedésre. Japántól délre nemcsak Kína fekszik, hanem a fran­cia Indokina, az angol Burma, a hol­land Kelet-India, Újzéland, sőt az an­gol dominium, Ausztrália is. Mindmeg­annyi olyan terület, amelynek a meg­támadása casus belli volna nemcsak Nagy-Britannia, hanem az Amerikai Egyesült Államok számára is. Nem lehetetlen, hogy a közel­jövő fejleményei igen érdekesek lesznek a Csendes óceán partvidékén. Az angol sajtó egy részében megjelent értesülések szerint szeptember tizen­ötödike az a végső időhatár, ameddig Romániának meg kell egyeznie szomszédjaival Magyarországgal és Bulgáriával. Ha addig a megegyezés nem jönne létre, a tengelyhatalmak döntőbíráskodása következik. Ugyancsak az angol sajtó értesülése szerint az első lépésnek Ro­mánia részéről kell megtörténnie. Azt természetesen nem tudhatjuk, hogy az angol sajtó híreit mennyire igazolják majd az események, jól értesült buda­pesti körökben azonban úgy tudják, hogy: 1. azok a hírek, amelyek már ponto­san tudták, hogy a román-magyar tár­gyalások melyik városban fognak meg­indulni s azt állították, hogy Románia jószándéka bizonyítékául a tárgyalások megkezdése előtt bizonyos városokat fog Magyarországnak átadni, a találga­tások birodalmába tartoznak;­­2. azok a hírek pedig, amelyek úgy tudják, hogy a közvetlen tárgyalások sikertelensége esetén az érdekelt álla­mok a tengelyhatalmak döntőbírásko­dását fogják kérni, merő találgatások, hiszen a tárgyalások még meg sem in­dultak, Magyarországnak és Romániá­nak tehát alkalma sem volt még rá, hogy a döntőbíráskodás kérdésében megállapodjék. Eddig csak egy dolog bizonyos: ha Románia egyre nyomatékosabban han­goztatott szándéka szerint őszintén és fenntartás nélkül bele akar illeszkedni a tengelyhatalmak rendszerébe és tevé­kenyen részt kíván venni a délkelet­európai együttműködésben, ami a tar­tós béke feltétele ezen a területen, rá kell szánnia magát bizonyos áldozatok meghozatalára. És az is bizonyos, hogy ebben az irányban a kezdeményezés­nek Romániából kell kiindulnia. Álta­lában azt hiszik, hogy a helyzet már teljesen megérett a problémák megol­dására és azért azt várják, hogy az új délkeleteurópai rend kialakításához szükséges tárgyalások igen hamar meg­indulnak, ezek a tárgyalások pedig a Münchenben Magyarország bevonásá­val megállapított elvekre fognak föl­épülni. Az Anglia és a tengelyhatalmak között elkerülhetetlen nagy mérkőzés egyelőre még nem öltött tiszta képet. Úgy látszik, ezidő szerint mind a két oldalról csak olyan műveletek folynak, amelyeknek a céljuk az ellenfél poli­tikai, gazdasági és erkölcsi erőinek fel­őrlése. A tengelyhatalmak nézőpontját igen tömören összefoglalta Virginio Gauda a „Giornale d’Italia“ legutóbbi vezércikkében, amelyet a Pesti Hírlap más helyén közlünk.­­Ez az eddigi hí­resztelésekkel szemben sok tekintetben új szempontokat nyújtó cikk azt állít­ja, hogy tévednek azok, akik azt hiszik, hogy az Anglia elleni háború ugyan­olyan körülmények között fog lezaj­lani, mint a fratícia háború. A sziget­­ország és gyarmatbirodalom elleni küz­delemben elsősorban a felőrlés eszkö­zeit kell alkalmazni, miért is „az Ang­lia­ elleni háború nem lehet villámhá­ború.“ Gayda szerint „Nagy-Britannia és az angol­­ gyarmatbirodalom erejének felőrlése gyors ütemben folyik.“ Az olasz és német lapok állandóan számon­­tartják a­ tengeri és légi támadásokban elsüllyesztett hajótér kérdését, a for­galomból kirekesztett angol kikötők szaporodását s azon a véleményen van­nak, hogy az idő most már a tengely­­hatalmak számára dolgozik és a blokád mint hadifegyver teljesen a szigetor­szág ellen fordult. Franciaországban a bűnbak­keresés egyre kézzelfoghatóbb formában jelent­kezik. Egy Vichyből érkezett Havas­jelentés szerint a legfőbb állami tör­vényszéket megbízták, folytassa le az eljárást azok ellen a miniszterek, volt miniszterek, vagy polgári és katonai közvetlen alantasaik ellen, akikkel szemben az a vád merült fel, hogy hi­vatásuk gyakorlásában bűnt, vagy ki­hágást követtek el, vagy nem teljesítet­ték a feladatukkal járó kötelességeiket. Ezeket a személyeket az állam bizton­sága ellen elkövetett merénylettel vá­dolják és vád alá helyezik bűntársai­kat is. A bűnt elkövetőket a bíróság nyilvánosan felelősségre vonhatja a bűn elkövetésétől számított tíz éven belül abban az esetben is, ha a bűnt a tör­vény kihirdetése előtt követték el. Az eljárást az illetők távollétében is le­folytathatják. A legfelsőbb állami tör­vényszék ítéletei ellen még semmiségi panasszal sem lehet élni. Azt, hogy ezek az előkészületek nem üres fenyegetőzések, kormányintézke­dések bizonyítják. Daladier volt minisz­terelnököt Marseilleben, Mandel volt belügyminisztert Marokkóban letartóz­tatták, azoknak a névsorában, akik bí­róság elé kerülnek, franciaországi hír­források emlegetik Pierre Cot volt lég­ügyi minisztert, sőt Reynaud-t is, aki a harctéri összeomlás idején Francia­­ország kormányelnöke volt. Egyes hí­rek szerint Reynaud-t már internálták. Semmi sem bizonyítja jobban mint ez, a katasztrófába zuhant francia lélek ziláltságát és kétségbeesését. Francia­­országban nagy történelmi múltja van a történelmi bűnösök felelősségrevoná­­sának, a nemzeti szerencsétlenségeket és vereségeket mindig nyomon követte a bűnbakok hajszolása. Az öreg Pétain, aki olyan tüntetően szakított a fran­cia forradalom hagyományaival, hogy gyásznapot csinált július tizennegyedi­kéből, a Bastille elfoglalásának emlék­ünnepéből, ezen a téren tulajdonkép­pen a nagy forradalom legszélsőbb pártjának, a jakobinusoknak a példáját követi. A jakobinusok szokása volt, hogy a csatavesztő tábornokok fejét le­­üttették. A rémuralom Párisában vala­hányszor pánik támadt a forradalmi seregek vereségei miatt, a tábornokok vérével oltották el azt a tüzet, amely a kormány ellen­ fordulhatott volna. Ettől a sorstól a tábornokokat nem mentette meg a forradalom szolgálatá­ban szerzett érdemek hosszú sorozata, sem. Legfeltűnőbb Houchard tábornok ese­te, aki megverte a Dunkerquet ost­romló yorki herceg seregét, mégis guil­lotine alá került, mert „nem tanúsított elég erélyt“ és „nem tette tönkre az ellenséget“. Custine, aki valamikor marquis volt, a forradalmi hadseregben azonban csak „tábornok polgártárs“, hiába foglalta el Mainzot, a szent biro­dalom első egyházi fejedelmének, a mainzi hercegérseknek birtokát, hiába terjesztette ott olyan sikerrel a jako­binus elveket, hogy az érseki város pol­gárságának többsége kimondta a fran­cia köztársasághoz való csatlakozást, minden érdemét elfelejtették, amikor Mainzot elvesztette és hóhér kezére adták. Ugyanez lett a sorsa Custine dan­dárparancsnokának, Alexandre Beau­­harnais tábornoknak, aki a forradalom kitörése után eldobta az őseitől örökölt vicomte címet. Az ő esetében is elfe­lejtették, hogy végigharcolta az ame­rikai szabadságharcot, s a francia nem­zetgyűlésen a címek és kiváltságok el­törlése mellett szavazott. Kivégezték, mert „része volt Mainz elvesztésében“. Valószínűleg a nevét is elfelejtette vol­na a történelem, ha nincsen egy kü­lönleges érdeme: szülőhelyéről, Marti-

Next