Pesti Hírlap, 1940. november (62. évfolyam, 250-273. szám)
1940-11-10 / 256. szám
Drága jó Édesapám Irja L'Kvánczy .Julia Elment. A halála is olyan csendes volt, mint ő maga egész életében. Zárkózott, keveset beszélő Ember volt. Belülről élt. Érzelmeit magába zárta mindig. Sohasem hallottam hangosan nevetni. Csak mosolyogni. Ilyenkor a jóságos, meleg tekintetű szép barna szeme együtt mosolygott az ajkával. Könnyezni sokszor láttam. Amikor a Himnuszt hallgatta vagy egy-egy szép magyar nótát, melyet halkan eldudolt, a könnyek ott csillogtak a szemében. Egyszer láttam zokogni! Amikor a rádiónál ülve hallgatta katonáink bevonulásának közvetítését a felszabadult Erdélybe! Néha-néha leült a zongorához és nagyon halkan magyar nótákat játszott. Kedvenc nótája a „Maros vize folyik csendesen“ volt. Jellegzetesen szép keze lágyan futott végig a zongora billentyűin. Lángoló hazafi volt! És ebben nem ismert megalkuvást. Hazája iránti nagy szeretete volt a vallása. Ezért imádkozott, élt és dolgozott. Törhetetlenül hitt Nagy- Magyarország feltámadásában. A szivéről, az áldott jó szivéről, a legszebben ragyogó drágakőről hasábokat lehetne írni Az ő öröme a mások örömének a keresésben és megadásában vált teljessé. Akkor volt boldog, ha adhatott. És adott. Sokat, nagyon sokat. Szerénysége nem ismert határt! Irtózott minden ünnepeltetéstől. Menekült előle. Most, alig két hete lázas boldogsággal készült hazamenni! Minden idegszálával otthon járt. Az arca átszellemült. A máskor hallgatag, drága jó Édesapám beszédesebb lett. Tele volt tervekkel! Várjon mit érezhetett, mi minden ment végbe a szívébenlelkében, amikor huszonkét szenvedésekkel teli év után először léphetett imádott Erdélye földjére? Mit érezhetett, amikor újra Kolozsváron sétált? Elmehetett a Szent Mihály templomába és viszontláthatta Mátyás királyunk szobrát? Ez elé a szobor elé tervezte felavatni 1941 március hó 15-én az általa adományozott gyönyörű Országzászlót! De vájjon mit érzett, amikor megérkezett Maroshévizre és a kocsi begördült a hatalmas fenyőfákkal övezett ősi Urmánczy-kastély gyönyörű parkjába? Amikor érezhette azok szeretetét, akiket kényszerűségből elhagyott és akik őt soha sem feledték el. Erre megfelelt szenvedés nélküli gyönyörű halála: Erdélyért dobogó drága jó szive nem bírta elviselni a hirtelen reászakadt nagy, boldog viszontlátás örömét. Csendesen elaludt az édes szülőotthonban, a birtokán, imádott fenyvesei között, hogy megpihenjen szive legforróbb vágya és álma szerint az Limánczyak kriptájában. Bementem szobájába. A karosszék még ott állott szemben az ablakkal, ahol utoljára ült és ahol a jó Isten a homlokára csókolta a halál lehelletét. Kinéztem a nyitott ablakon! Előttem a Maros és a fenyvesekkel borított hegyek. Felnéztem a felhős, szomorú égre és messze túl a fellegek közt kerestem Őt, a legdrágább Édesapámat, akit a világon legjobban szerettem. És hívtam . . . Egy pillanatra úgy éreztem, mellettem áll és egymást átölelve nézzük, ahogy a „Maros vize folyik csendesen“ . . . Urmánczy Nándor. (Molnár Margit felv.) Tormánczy mint huszárönkéntes. (Koller u. Szenes felv.) Vrmánczy díszmagyarban. (Halmi felv.) Vrmánczy ünnepi beszédet mond a Petőfi-szobornál. Alsó képek: Vrmánczy temetése Maroshévizen. Baloldalon: óriási tömeg kiséri utolsó útjára, elől az özvegy és az Vrmánczy-család tagjai. Jobboldalon: a gyászszertartás a sírnál, balszélen Bónyi Adorján (szemüveggel), mellette Kelemen Ernő, a Pesti Hírlap szerkesztőségének képviselői.