Pesti Hírlap, 1941. március (63. évfolyam, 50-73. szám)
1941-03-02 / 51. szám
Portugália: a függetlenségre ítélt ország A most folyó második világháborúban Portugália ismét semlegességét hangoztatta az ellenségeskedések megindulásának első pillanatától fogva. Ez a semlegesség nemcsak abból a meggondolásból fakad, hogy a portugálok nem akartak belekeveredni a nagyhatalmak viszályába, hanem valósággal földrajzi és politikai szükségszerűség következménye. — Portugáliát függetlenségre ítélték — mondotta Richelieu kardinális több mint 300 évvel ezelőtt és ezt a különös mondatot a portugálok ma is meggyőződéssel ismétlik. Túl sok érdek ütközőpontjában áll Portugália ahhoz, hogysem valamely más nép el akarja foglalni, még ha ez könnyű vállalkozás is lenne az ilyen kis ország esetében. Természetesen spanyol invázióról van minden esetben szó, de ez nem érdeke maguknak a spanyoloknak sem, akik így feltétlenül háborúba keverednének az angolokkal, nem érdeke az angoloknak, akik nem szeretnék megszaporodva látni ellenségeik táborát, nem érdeke az olaszoknak, akiket így a spanyolok a teljes Ibériai félsziget és Tanger birtokában, könnyűszerrel be tudnának a Földközi tengerbe zárni. Portugália tehát független, a nagy kérdés azonban az, hogy milyen sikerrel tudja ezt a függetlenségét felhasználni. Az ország 1910 óta köztársaság, ez a köztársaság azonban eleinte, túlzottan demokrata felfogása miatt, olyan tragikomikusan zavaros és felfordult helyzetekbe került, amelyek szinte példátlanok. Úgyszólván állandóan két kormány volt, egy Lisszabonban és egy Portóban, a miniszterek naponta változtak és a nevüket érdemes sem volt megtanulni, mert reggeltől estig amúgyis visszasülylyedtek a teljes ismeretlenségbe, ahonnan előkerültek. Az ország anyagi helyzete idővel olyan siralmassá vált, hogy a Népszövetség az 1920-as évek végén nagyobb kölcsön nyújtására határozta el magát. De bizalma nem lévén a portugál államférfiakban, a kölcsön helyes felhasználásának ellenőrzésére megbízottat akart kiküldeni. Ez végül is felébresztette a portugálok régi öntudatát, a Népszövetség ilyen feltételek mellett nyújtott kölcsönét visszautasították. Ekkor, a végleges összeomlás előtt, jelent meg Portugália megmentője, Oliveira Salazar, a coimbrai egyetem egyik profeszszora. Salazar 12 éve áll Portugália élén és azóta „csodákat művelt“ — mint itt mondják. Valóban, könnyen elképzelhető, hogy Európában ma nincs is több olyan ország, ahol az államháztartás állandó, sőt évről-évre növekvő többletet mutat. Igaz, hogy úgyszólván semmit sem költenek fegyverkezésre. Azt tartják ugyanis, hogy ha megtámadják őket, az ország úgyis túl kicsiny ahhoz, hogy minden hősiesség és önfeláldozás mellett is egykét hétnél tovább sikeresen ellenálljon; a megfelelő pénzt inkább az ország felvirágoztatására költik. És valóban, Salazar a semmiből teremtett elő nagy kikötőket, amelyekre most nagyobb szükség van, mint volt bármikor eddig, hiszen ez az egyetlen, az utolsó pontja Európának, ahonnan még szabad a forgalom a háború által megtépett kontinensen túlra. Iskolákat építtetett, templomokat, kórházakat, belefogott az ország legnehezebb problémájának a megoldásába, a népművelésbe. Ez a nép ugyanis érthetetlen ellentétkép itt él nyugaton és mégis meglepően távol a kultúrától. A lakosság 70—80 százaléka írástudatlan, az egészségi viszonyok igen rosszak, a csecsemőhalandóság nagy s mindennek a megváltoztatására sok idő kell. Legfeljebb az lehet Salazar segítségére, hogy az emberek igen jóakaratuak, tanulékonyak és egyszerűségükben is nagyon rokonszenvesek. A mostani Portugália egyike Európa legkülönösebb és talán legbizonytalanabb sorsú országainak. Egyelőre még ez itt az utolsó hely, ahol megvan minden, ahol nincsenek korlátozások, ahová minden külföldi árut, minden külföldi újságot behoznak, ahol semlegesség van a szó régi értelmében. „Valóságos paradicsomban élünk“ — mondják a portugálok. „De meddig?“ — teszik hozzá halkan és mind arra gondolnak, hogy esetleg mégse lenne igaz Richelieu régi mondása és egészen idáig terjedne ki az Anglia elleni támadás partvonala. Akkor pedig bezárulna Európa utolsó kapuja, lecsukódna az utolsó szem, amelyen éberen figyelt ki a világba. Rónai Klári: Salazar, a portugál elnök. .. lisszaboni Liberdade sugárút a Szabadság-emlékművel.