Pesti Hírlap, 1942. április (64. évfolyam, 74-97. szám)
1942-04-01 / 74. szám
A Pesti Hírlap 1948 ápr., szerda Allatok sorsa a hátsómban Vichy, március. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) Egyik francia napilap hasábjain két olyan hír került egymás mellé, mely minden állatbarát figyelmét felkelthette. Az első arról szólt, hogy a francia hatóságok, hosszú huzavona és tárgyalás után, mégis hozzájárultak, hogy a kutyák is élelmiszerjegyet kapjanak ... A másik hír elmondotta, hogy a japán hadsereg a maláji és burmai harcokban szép sikerrel használta fel a híres sziámi elefántokat a kitűnően idő-"yitható, okos óriások hátára páncélozott gépfegyverfészket szereltek és így nyomultak előre, ezekkel az eleven tankokkal a sűrű dzsungelben, hol a legmozgékonyabb acél-harckocsik is elakadtak. A lap a hír mellett mindjárt karikatúrát is közölt: csörgőkígyó-századot, melyet rohamsisakos csimpánz vezényel. Igen, ez a háború, melyet immár az egész emberiség vív, az állatokat is résztvevőivé léptette elő. A mozgósított csörgőkígyók ma még megmosolyogtatnak bennünket, de a francia kutyák élelmiszer jegye már megérteti velünk, hogy állataink élete és sorsa párhuzamos a miénkkel. Aki látta, sosem felejti el azt a jelenetet a párisi Gare de l’Esten, 1940 júniusában, midőn a menekülők vonatai kigördültek a lesötétített pályaudvarról, ugráló, kétségbeesetten vonuló kutyafalkát hagyva ott a sínek között. A nagy küzdelemben állataink — cselekvőleg vagy szenvedőleg — velünk együtt vívják a háborút. A hadseregek minden gépesítése ellenére ma is, a totális háborúban is, s még igen soká, leghűbb bajtársunk a ló marad: a huszár lova, a tüzér, a géppuskás, a vonatosztag lovai. De szárnyas katonáknak számítanak s halálig teljesítik kötelességüket a kis postagalambok is, hiszen, katonák helyett viszik a hírt s igen sokszor életet mentenek meg vele. Harcolnak a kutyák is: gondoljunk csak a sebesülteket felkutató vöröskeresztes kutyákra, a parancsvivő kutyákra, vagy azokra a szerencsétlen ebekre, melyeket az oroszok a hátukra kötözött robbanóanyaggal hajtanak neki a német páncélkocsiknak . . . Az északi sarkkör és Leningrád között a fehérköpenyes finn katonák lőszer- és sebesültvivő szánkóit az ötvenfokos hidegben, hóviharban ugyancsak kutyák és rénszarvasok vontatják. A háború elején, midőn a franciák Forbachnál megkísérelték megtámadni a Siegfried-vonalat, az előnyomuláskor disznócsordákat hajtottak maguk előtt, rá a német aknamezőkre, melyek itt is, ott, percenként repültek a levegőbe. A maiakkal dzsungel folyóiba és mocsaraiba, melyekben ezrével hemzsegnek a krokodilok, a japán katonák átkelés előtt bivalycsordákat hajtottak be, mert — állítólag — ez az egyetlen állat, mely elől a krokodil elmenekül. Senki sem számolta meg, hány bivaly fizetett az életével érte. A „dzsungel törvénye" úgy is mint fogalom, úgy is, mint jelkép, mindenesetre mélységes átalakuláson esett át ezekben a hónapokban. „Líbia oroszlánjai”' 13 kétségbeesetten kapkodhatják a fejüket az égen berregő halálmadarak és a földön csörgő acélállatok láttára. Csak a sakálok és keselyűk elégedettek. A francia kutyák tehát most végre elégtételt kapnak. A nagy emberközösség őket is védelmébe veszi. Havi tíz kiló hulladéklisztből készült kutyaeledel jár ezentúl nekik hivatalosan. Még elégtételt adóbb, valóban megható az az ünnepség, melyet Japánban tartottak a közelmúltban. Tokió egyik terén nagy tömeg jelenlétében Akihiro herceg, a japán trónörökös, saját fenséges tenyeréből etetetett meg egy katonalovat, mely három esztendős frontszolgálatot teljesített a kínai harctéren. Az ismeretlen katona hűséges bajtársa, „az ismeretlen ló“ részesült itt, japán szemmel nézve, a legnagyobb kitüntetésben. Meg is érdemli. Ha a háború véget ér s az emberiség elsiratja halottait, talán valakinek eszébe jut majd, hogy emlékművet állítson a velük együtt hősi halált halt hűséges kutyák, lovak, iramszarvasok és páncélozott elefántok emlékére, amint költői megemlékezést érdemel az a sas is, mely a görögországi harcokban az Olimposz háromezer méteres csúcsa felett találkozott szembe egy vadászrepülőgéppel és a birodalmába tolakodó idegen elleni dühében, nem tért ki az ismeretlen nagy madárnak. A légcsavar darabokra tépte és odadobta áldozatul az Olimposz halott isteneinek oltárára. D. G. Hacket. A „vidéki földesur“ írta Majthényi György Rendesen a legforgalmasabb utcákon járt. Viseletében volt valami a vidéki földesúrból. Ősszel bőrkamásnit, bőrbekecset és zergetollas kalapot viselt, ám ez a zergetoll valóságos meszelő volt s mindenkinek szembetűnt. Látszott, hogy nem sürgős a dolga. Szívesen elálldogált a hölgyeket érdeklő ruhakirakatok és ékszerészboltok előtt s nem tudni, mit szemlélt olyan kitartóan: a kiállított darabokat-e, vagy a kíváncsiskodó hölgyeket. Hosszan és műértően utánanézett egy-egy csinos hölgynek, de sohase volt tolakodó. Egyszer azonban felsóhajtott, levette kalapját, megtörölte — nem tudni, miért — a homlokát, s amikor a kalapot visszarakta, a meszelő előre került és szinte belekiabált mindenki arcába. A járókelők némelyike ránézett, mintha szólni akarna neki, egyesek mosolyogtak, vagy elfojtották kuncogásukat; volt, aki olyasmit dörmögött magában: Öreg bolond — Vagy: Vén majom! — míg aztán az ékszerész kirakatánál egy hölgy halkan igy szólalt meg: — Bácsi, fordítva tette fel a kalapját. Nyomban feléje fordult s legbarátságosabb ábrázatával köszönte meg a figyelmeztetést. — Hálásan köszönöm . . . Ó, ez a szórakozottság! Azért nevettek rám annyian! De nem szólnak, nem figyelmeztetnek, nem, — inkább kinevetnek. ó, hogyan is köszönjem meg angyali jóságát, asszonyom. Ha gazdag volnék, meginvitálnám ide, az ékszerészhez, hogy válaszszon ki valamit emlékül... De ezek a nehéz idők! ■— Ó, kérem, semmi az egész... azt hittem, feltűnő lehet, azért szóltam — felelte a hölgy és menni készült. — Kérem, elkísérhetem? — csatlakozott hozzá az Öregúr. A hölgy nem tiltakozott határozottabban, látszólag röstelte ugyan egy kicsit az egészet és aggodalmasan nézett körül, de aztán együtt mentek. Beszéd közben az öregúr alkalmat talált a formális bemutatkozásra is: Dalam Ábris, vidéki földbirtokos a vadászatokról beszélgetett, előkelő neveket emlegetett s elmondta, hogy csak átutazóban van, ámbár ismerős Pesten, de ma egy barátjával lesz tárgyalása, ugyan csak két órakor találkoznak, addig ráér s ha ahogy megengedi és nincs kedve ellenére, bemehetnének egy sörözőbe egy kis tízóraira, pohár sörre, mert már régen látott ilyen rokonszenves arcot, ennyi bájt és harmóniát. Hja, a vidéki élet nem tálalja az ember elé a szépségeket olyan mennyiségben, mint a főváros. Bőbeszédű volt, de nem kellemetlen, s ha az ember jól megnézte, megnyerő volt a pesti viselethez képest kissé marcona külsejével. Szórakoztató igyekezett lenni, a mozidarabokat, amint látszott, kitűnően ismerte, ötletes megjegyzéseket tett mind a moziszínészekre, mind az elébük vetődő járókelőkre s a hölgy mustrálva figyelte. Egyelőre nem igen felelt az öregúr szóáradatára, csak hébe-hóba bólogatott, roppant diszkréten mosolygott, kerülte az emberek tekintetét s ment, amerre az öregúr udvariassága vezette. A sörözőben a hölgy bőven s igen otthonosan rendelt, mintha az ebédjéhez csak öt-hat óra tájban jutna, és csak egy-egy pillantással bátorította lovagját a beszéd folytatására. Az öregúr akkor már a lóversenyeknél tartott. Régi versenyek diadalairól beszélt s csak úgy közbevetve említette meg, hogy egy ízben ő is tartott versenyistállót, de mivel maga nem ügyelhetett fel, lépten-nyomon félrevezették, becsapták. Ó, veszedelmes foglalkozás ez! Kétes egzisztenciák igyekeznek az emberhez közel férkőzni s ha az ember nem vigyáz magára, könynyen belerántják valami tiltott dologba ... — Igen, igen — bólintott a hölgy és még valamit rendelt. Étvágyát — a hölgyek szokása szerint — nem mentegette se a régi, unt közmondással, hogy: „evés közben jön meg az étvágya, se más kifogást nem hozott fel, hanem csak evett. Kitartóan és bőven. Pillantásaival bátorította társát és buzgón bólogatott. Az öregúr kezdett bizalmasabb lenni és fecsegés közben, mintha véletlenül úgy adódott volna, megérintette a karját. Ezek a dolgok szende pillantásokat váltottak id a hölgyből, de nyomban félre is húzódott, mintha méltánytalanság történt volna vele. Egyébként a sört is bátran itta és csak harmadszorra rendelt „pohár“ helyett „pikkelőt" s megjegyezi: — Még majd becsiccsentek! — s huncutul mosolygott. Az öregúr el volt ragadtatva. —■ Egyem a lelkit, aranyos kis nagyságos asszonyom, ne sajnálja — s megint azon volt, hogy megkaparintsa a hölgy kezét —, hiszen csak egyszer élünk!... Nagyon szeretnék én egyszer magával vacsorázni! Egy ilyen szép asszonnyal! Tyű, micsoda fenenagy szerencsém is van nekem... A szomszédok figyelni kezdtek rájuk, az öregúr elfojtotta a hangját, a hölgy pedig a karórájára pillantott: — Hű, mindjárt két óra! Magának menni kell, ugye? Az öregúr is kelletlenül állapította meg az idő előrehaladottságát. De aztán vállat vonz: — Eh, egy-két perc nem a világ. Legfeljebb várni fog a barátom. Elvégre ilyen gyönyörűséggel nem mindennap hozza össze az embert a véletlen... De drága nagyságos asszonyom, csak azt mondja meg, hogy mikor és hol találkozhatunk legközelebb. Anélkül én el nem megyek innen. Én máris úgy érzem, hogy halálosan szerelmes vagyok magába. — Fizessen — figyelmeztette a hölgy, mert a főúr már az asztaluknál állt. Az öregúr — a hölgy segítségével — kelletlenül mondta be a tételeket s kissé kijózanodva nézte a számlát — Tizennyolc pengő? Fölvetette a fejét, a nyelve kissé hebegett. Keservesen guberálta ki a pénzt. Látszott, hogy valamit magába fojt. De haragos volt. — Borravalót! — súgta a hölgy. —• Borravalót adjon! — Még azt is! — dörmögte. —« Hiszen... — Néznek bennünket. Ne okoskodjék! — Még ne is okoskodjak — fortyogott magában az öregúr. Le volt sújtva. Kifelé menet a hölgy megállt a bejáratnál, elővette púderdobozát s megigazgatta orrán a hamvas fehérséget. Aztán nyugodtan igy szólt: — Hát aztán, ha akarja, meglátogathat. — Hogy én magát . . . hát persze, de hol is lakik? — kérdezte az öreg kényszeredetten. A nő ránevetett: — A Józsefvárosban, Baross-utca százötvenkettő, negyedik emeleti. Az öregúrnak leesett az álla: — A... negyediken? — hebegte. — Ott bizony — nevetett a hölgy. — Pont a maga szomszédságában, Tüchleréknél lakom albérletben. Maga meg a bélyegkereskedőék albérlője, ismerem! No, csak ne ámuldozzék, kedves urlovas. Máskor jobban nyissa ki a szemét, s még egyszer meg ne lássam, hogy ilyen fordított kalappal sétálgat az utcán, maga szélhámos! Azzal búcsút intett s elszaladt a villamos után. — No, szépen állunk — gondolta a megszégyenült lovag. — Jól megjártam ez egyszer... Búsan lehorgasztott fejjel ballagott haza s elhatározta, hogy hoszszu ideig nem veszi föl „vidéki földesúri“ ruháját Öngyilkos lett egy négytagú család A Próféta utca 6. sz. ház lakóinak kedden délben feltűnt, hogy az egyik lakás bérlői reggel óta nem adtak életjelt magukról. Ebben a lakásban lakott Pongrácz Béláné 73 éves magánzónő 38 éves Vilmos fiával, 45 éves Vilma és a 43 éves Karolin leányával. A házfelügyelő rendőrt hívott és amikor felnyitották az ajtót, a konyha kövén holtan találták a négytagú családot. Kiderült, hogy éjszaka kinyitották a gázcsapot és megmérgezték magukat. A halott Pongrácz Vilmosnak revolver volt a kezében. Az éjszakai órákban mellbelőtte magát. A golyó a szíve fölött hatolt a testébe. A rendőrorvos véleménye szerint éjjel két óra tájban a családnak mind a négy tagja halott volt már. A revolvergolyó nem okozott halálos sérülést és így Pongrácz Vilmost is a nyitott csapból kiáramló gáz ölte meg. A rendőri bizottság helyszíni szemlét tartott és több búcsúlevelet talált amelyek közül az egyik nyitva volt Ebből kiderült, hogy miért követte el a Próféta utcai család a közös öngyilkosságot. Pongrácz Vilmos arról értesült az orvosától, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, viszont ő volt a család fő kenyérkeresője. Afeletti elkeseredésében, hogy ha meghal, a család kereset nélkül marad, öngyilkosságot követett el, viszont idős édesanyja és két nővére annyira szerették, hogy követték a halálba. Valarril, ami feledésbe merült. Részben a mai idők hajszájával és zaklatottságával függ össze, tehát ideges tünetnek kell tekintenünk, hogy kiejtésünk és hanghordozásunk általánosan romlik, hogy beszédünk kapkodó, zilált, hanyag. A rekedtes, fátyolozott hang, a kifejezéstelen vagy éneklő, vontatott beszéd, a hadarás és raccsolás egyre általánosabb lesz. Nyilván más gondunk is van, mint beszédünk stílusa és tisztasága felett őrködni.. Másrészt azonban egyszerűen nyegle divatról van szó, jó pesties elburjánzásokról, melyek bogáncs módjára ragadnak ránk a társaságban; szépnek és érdekesnek vélt modorosságokról van szó, melyek kitartóan ostromolják fülünket a színházban, a moziban, vagy a rádión keresztül is. Magyar beszédünk romlásának különböző lélektani, fiziológiai és nyelvszociológiai problémáira most nem térhetünk ki. Akár így, akár úgy, a baj oka mindenekelőtt abban gyökeredzik, hogy a beszédkultúra gondolata feledésbe merült és nem fordítunk kellő gondot a beszédnevelésre. Ilyen módon mindinkább elveszítjük érzékünket a magyar beszéd finomságai, sőt alapvető törvényszerűségei iránt. Ez éppen annyira magánügy, mint közügy. A szép, tiszta, dallamos beszéd, a helyes kiejtés elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi külső esztétikájához. Azonkívül: a hang és a beszéd kultúrája lelki kultúrát is jelent. Végül: a beszéd művészete mindenkor szuggesztív eszköz volt, erő, sőt hatalom. A magyar nyelv tisztaságának kérdését íróink és tudósaink újabban többé-kevésbé felszínen tartják. A beszéd kultúrájával azonban alig törődik valaki. Nem törődik vele sem az otthon, sem az iskola, sem pedig a színház, mely úgy látszik mindinkább lemond arról, hogy a magyar beszéd művészetének hivatott istápolója legyen. Legnépszerűbb sztárjaink között is bizony elég keveset találunk, akinek beszédje tökéletes volna. S hol van még innen az együttes beszédjének művészi összehangolása, a modern párbeszéd-stílus, a korszerű versmondás, a magyar nyelv sajátos melódiáján alapuló új parlandó, vagy a modern Shakespeare-dikció — szóval a magyar színpadi nyelv újirányú fejlesztése! Kezelésre szoruló, kimondott beszédhibák is akadnak bőven, amit a közönség nem vesz észre, vagy megbocsát, mert „jól áll“ a sztárnak. A helyes beszédkultúrán alapuló, szépen felépített beszéd hovatovább már csak a régi színészgeneráció sajátja. Manapság szinte külön érdemszámba megy (és a színházi kritikában külön megdicsérjük), ha a naiva, vagy a dizőz nem csipog, nem selypít, ha a drámai művésznő nem hadar, vagy nem fuvolázik affektáltan, ha az amorózó nem beszél orrhangon. Színészeink többnyire híjával vannak a helyes légzőtechnikának, ami nélkül pedig ökonomikusan fölépített helyes és művészi színpadi beszéd nincsen (nem is szólva arról, hogy ez a színpadi mozgás szempontjából is menynyire fontos). Igen gyakori az elnagyolt beszéd, a helytelen hangképzés, a magyar nyelv szellemének meg nem felelő helytelen kiejtés és hangsúlyozás. Még inkább azonban a mondatoknak természetellenes széttörése. Divatos a „modern“, „érdekes“, „zilált“ beszédmód. .Mélyértelmű“ szüneteket iktatni közbe, akkor is, amikor ezt sem a mondanivaló, sem az érzelmi feszültség, sem semilyen ritmusbeli vagy hangsúlytörvény nem indokolja. „Hiszen tudod, hogy . . . szeretlek“. Ez a maga helyén indokolt lehet, de ebből nem lehet iskolát csinálni. („Parancsol egy kis . . . szódabikarbónát?“). Divattá vált állandóan az „és“-ek és a „hogy"-ok, a kötőszók és jelzők után tartani szünetet és így a magyar mondatot szilánkokra zúzni széjjel. Miért? Valószínűleg azért, mert a színész nem képes az értelmi és érzelmi hangsúlyokból és hangszínekből természetesen építeni, így hát fogásokat alkalmaz, bevált közhelyekhez folyamodik, pátoszhoz, cél és értelem nélküli kiemelésekhez, vagy erőszakos széttagolásokhoz. S a rendezőnek sincs füle hozzá, hogy a dialógusok természetes ritmusából és dinamikájából induljon le. Ugyanez áll az előadók, a rádióbemondók, tanárok, tanítók és szónokok egy részére. Felnőtt és gyermek naponta rossz példák mételyének van kitéve. Annál fontosabb tehát, hogy a beszédkultúra fontosságát a köztudatba vigyük és a korszerű beszédnevelést általánosan kiépítsük. Hivatkozom Kodály Zoltán két beszédére, mely „A jó magyar ejtés aktái“ c. egyetemi kiadványban is olvasható. Kodály értékes fejtegetésekben foglalkozik, a magyar nyelv zenei rendszerével és rámutat a leggyakoribb vétségekre, melyeket a magyar beszéd rovására elkövetnek: a helytelen artikulációra, a ritmikai, hangszínbeli és hangmagasságbeli elváltozásokra. Én azonban nem tudományos-elméleti, hanem szigorúan gyakorlati szempontokból akarok itt a dologhoz hozzászólni s nem éppen a jó magyar ejtés, vagy beszédbeli nyelvhelyesség, stb. kérdésével óhajtok foglalkozni, hanem egyszerűen a beszédkultúra kérdésével — mely természetesen a magyaros ejtés, a helyes hangképzés vagy a magyar beszéd ritmikai-zenei szépségének problémáit is magában foglalja. Kodály riadójának és az Eötvös Collegiumi Szövetség átiratának eredményeként rendszeresítették a Pázmány Egyetem bölcsészeti karén a „jó magyar ldejtés" versenyeit az *KOR- ban — egy évben egyszer — édeskevés. Nem annyira időszaki versenyeket, mint inkább állandó beszédnevelési órákat kellene rendszeresíteni valamennyi főiskolában, mindenekelőtt azon hallgatók számára, akik beszédükkel keresik majd a kenyerüket Az új nyolcosztályos népiskola tanterve már több gondot fordít a beszédkultúra kérdésére. Az összes iskolatípusokba be kellene vezetni a beszédtechnikai tantárgyakat Dicséretes az is, hogy a szegedi egyetem fiataljai színjátszó-társaságot alakítottak a szép és művészi magyar beszéd ápolására. Érdemes célokat tűzött maga elé a debreceni beszédvédőlmmzi mozgalom is. Helyes intézmény a Madách Színház stúdiója és a Nemzeti Színház színészei számára alapított beszédművészeti tanfolyam. Mindennek azonban csakis akkor lehet valamelyes gyakorlati jelentősége, ha a rendező ott a próbán fogja meg és idomítja a színészt. Ami a színészképzést illeti, itt gyökeresen új módszereket kíván a haladás. Mindenekelőtt a helyes légzőtechnikával és a szakszerű beszédtechnikával kellene törődni, hogy a technikai eszközök birtokában, kiki ura lehessen saját hanganyagának és kifejleszthesse a maga egyéni kifejezésmódját, ne pedig modoros sztárok majmolója legyen. Fontos volna azután a szélesebb néprétegeknek is módot adni, hogy a maguk beszédét fejleszthessék. Elsősorban az iskolán kívüli népművelés vehetné kézbe ezt az ügyet, éspedig sokkal erőteljesebben, mint eddigelé, gyakorlati beszédtechnikai és beszédgyógyító tanfolyamokat létesítve országszerte. Persze ezzel is úgy vagyunk, hogy, a kevés végeredményben több lehet, mint a sok. Ha egy-két ponton jól megmarkoljuk a dolgot, többet tettünk, mintha hatalmas programokat dolgozunk ki, melyek proramok maradnak. Részben ez volt a baj eddigelé is. Másrészt nem annyira lelkes (és maradi) magyarsági kérdést kell ebből csinálnunk, mint inkább tárgyilagos pedagógiai kérdést, a haladás vonalában. Nem cenzorokra van itt szükség, akik az eleven nyelvet gúzsba kötik, hanem éppen ellenkezőleg. . A nyelv, a beszéd fejlődik, átalakul, új színekkel gazdagodik. Ezt nagyon is figyelembe kell vennünk. Azonkívül a városi ember, főleg pedig az értelmiség sose fog úgy beszélni, mint a falu népe. Nem is ez a cél. Aztán pedig a helyes magyar beszédnek megvannak a maga testkultúrái és beszédtechnikai alapjai. Mindenekelőtt tehát a pedagógia technikai módszereit kell korszerűvé tennünk, illetőleg korszerűen képzett beszédpedagógusokról kell gondoskodnunk. Méginkább: a megfelelő állásokban működő tanítókat, tanárokat és gyermekgondozókat kell kiképeznünk, hogy a gyermekek beszédnevelésével szakszerűen tudjanak foglalkozni. A múltban mindig ez járta: „Hogy beszélsz te magyarul?“ „nem szégyelled magad?“ Vagy: „már megint énekelsz?“ „megint hadarsz?“ stb. És ennyiben maradtunk, öreg hiba. A divatos testkultúra szó mellé jegyezzük föl most ezt a szót is: beszédkultura. Palasovszky Ödön. Textilcég Budapesten keres azonnali belépésre könyvelőt és levelezőt perfekt magyar-német nyelvtudással. Ajánlatok fizetési igénymegjelöléssel és lehetőleg fényképpel „Könyvelő 12053“ jeligére BLOCKNER J. hirdetőirodába, Városháza u. 10.