Pesti Hírlap, 1942. április (64. évfolyam, 74-97. szám)

1942-04-01 / 74. szám

A Pesti Hírlap 1948 ápr.­­, szerda Allatok sorsa a hátsómban Vichy, március. (A Pesti Hírlap tu­dósítójától.) Egyik francia napilap ha­sábjain két olyan hír került egymás mellé, mely minden állatbarát figyel­mét felkelthette. Az első arról szólt, hogy a francia hatóságok, hosszú huzavona és tárgyalás után, mégis hozzájárultak, hogy a kutyák is élel­miszerjegyet kapjanak ... A másik hír elmondotta, hogy a japán hadse­reg a maláji és burmai harcokban szép sikerrel használta fel a híres sziámi elefántokat a kitűnően idő-"­yitható, okos óriások hátára páncé­lozott gépfegyverfészket szereltek és így nyomultak előre, ezekkel az ele­ven tankokkal a sűrű dzsungelben, hol a legmozgékonyabb acél-harcko­csik is elakadtak. A lap a hír mellett mindjárt karikatúrát is közölt: csör­gőkígyó-századot, melyet rohamsisa­kos csimpánz vezényel. Igen, ez a háború, melyet immár az egész emberiség vív, az állatokat is résztvevőivé léptette elő. A mozgó­sított csörgőkígyók ma még megmo­solyogtatnak bennünket, de a francia kutyák élelmiszer jegye már megér­teti velünk, hogy állataink élete és sorsa párhuzamos a miénkkel. Aki látta, sosem felejti el azt a jelenetet a párisi Gare de l’Esten, 1940 júniu­sában, midőn a menekülők vonatai kigördültek a lesötétített pályaudvar­ról, ugráló, kétségbeesetten vonuló kutyafalkát hagyva ott a sínek kö­zött. A nagy küzdelemben állataink — cselekvőleg vagy szenvedőleg — ve­lünk együtt vívják a háborút. A had­seregek minden gépesítése ellenére ma is, a totális háborúban is, s még igen soká, leghűbb bajtársunk a ló marad: a huszár lova, a tüzér, a gép­puskás, a vonatosztag lovai. De szár­nyas katonáknak számítanak s ha­lálig teljesítik kötelességüket a kis postagalambok is, hiszen, katonák he­lyett viszik a hírt s igen sokszor éle­tet mentenek meg vele. Harcolnak a kutyák is: gondoljunk csak a sebe­sülteket felkutató vöröskeresztes ku­tyákra, a parancsvivő kutyákra, vagy azokra a szerencsétlen ebekre, me­lyeket az oroszok a hátukra kötözött robbanóanyaggal hajtanak neki a né­met páncélkocsiknak . . . Az északi sarkkör és Leningrád között a fehér­köpenyes finn katonák lőszer- és se­besültvivő szánkóit az ötvenfokos hi­degben, hóviharban ugyancsak kutyák és rénszarvasok vontatják. A háború elején, midőn a franciák Forbachnál megkísérelték megtámad­ni a Siegfried-vonalat, az előnyomu­láskor disznócsordákat hajtottak ma­guk előtt, rá a német aknamezőkre, melyek itt is, ott, percenként repül­tek a levegőbe. A maiakkal dzsungel­­ folyóiba és mocsaraiba, melyekben ezrével hem­zsegnek a krokodilok, a japán kato­nák átkelés előtt bivalycsordákat haj­tottak be, mert — állítólag — ez az egyetlen állat, mely elől a krokodil elmenekül. Senki sem számolta meg, hány bivaly fizetett az életével érte. A „dzsungel törvénye" úgy is mint fogalom, úgy is, mint jelkép, minden­esetre mélységes átalakuláson esett át ezekben a hónapokban. „Líbia oroszlánjai”' 13 kétségbeesetten kap­kodhatják a fejüket az égen berregő halálmadarak és a földön csörgő acél­állatok láttára. Csak a sakálok és ke­selyűk elégedettek. A francia kutyák tehát most végre elégtételt kapnak. A nagy emberkö­zösség őket is védelmébe veszi. Havi tíz kiló hulladéklisztből készült ku­tyaeledel jár ezentúl nekik hivatalo­san. Még elégtételt­ adóbb, valóban megható az az ünnepség, melyet Ja­pánban tartottak a közelmúltban. Tokió egyik terén nagy tömeg jelen­létében Akihiro herceg, a japán trón­örökös, saját fenséges tenyeréből ete­tetett meg egy katonalovat, mely há­rom esztendős frontszolgálatot telje­sített a kínai harctéren. Az ismeret­len katona hűséges bajtársa, „az is­meretlen ló“ részesült itt, japán szem­mel nézve, a legnagyobb kitüntetés­ben. Meg is érdemli. Ha a háború véget ér s az emberiség elsiratja ha­­lottait, talán valakinek eszébe jut majd, hogy emlékművet állítson a velük együtt hősi halált halt hűséges kutyák, lovak, iramszarvasok és pán­célozott elefántok emlékére, amint költői megemlékezést érdemel az a sas is, mely a görögországi harcokban az Olimposz háromezer méteres csú­csa felett találkozott szembe egy va­dászrepülőgéppel és a birodalmába tolakodó idegen elleni dühében, nem tért ki az ismeretlen nagy madárnak. A légcsavar darabokra tépte és oda­dobta áldozatul az Olimposz halott isteneinek oltárára. D. G. Hacket. A „vidéki földesur“ írta Majthényi György Rendesen a legforgalmasabb ut­cákon járt. Viseletében volt valami a vidéki földesúrból. Ősszel bőr­­kamásnit, bőrbekecset és zergetol­­las kalapot viselt, ám ez a zergetoll valóságos meszelő volt s minden­kinek szembetűnt. Látszott, hogy nem sürgős a dolga. Szívesen elálldogált a höl­gyeket érdeklő ruhakirakatok és ékszerészboltok előtt s nem tud­ni, mit szemlélt olyan kitartóan: a kiállított darabokat-e, vagy a kí­váncsiskodó hölgyeket. Hosszan és műértően utánanézett egy-egy csi­nos hölgynek, de sohase volt tola­kodó. Egyszer azonban felsóhajtott, levette kalapját, megtörölte — nem tudni, miért — a homlokát, s ami­kor a kalapot visszarakta, a mesze­lő előre került és szinte belekiabált mindenki arcába. A járókelők némelyike ránézett, mintha szólni akarna neki, egyesek mosolyogtak, vagy elfojtották kun­cogásukat; volt, aki olyasmit dör­­mögött magában: Öreg bolond — Vagy: Vén majom! — míg aztán az ékszerész kirakatánál egy hölgy halkan igy szólalt meg: — Bácsi, fordítva tette fel a ka­lapját. Nyomban feléje fordult s legba­rátságosabb ábrázatával köszönte meg a figyelmeztetést. — Hálásan köszönöm . . . Ó, ez a szórakozottság! Azért nevettek rám­ annyian! De nem szólnak, nem figyelmeztetnek, nem, — inkább ki­nevetnek. ó, hogyan is köszönjem meg angyali jóságát, asszonyom. Ha gazdag volnék, meginvitálnám ide, az ékszerészhez, hogy válasz­­szon ki valamit emlékül... De ezek a nehéz idők! ■— Ó, kérem, semmi az egész... azt hittem, feltűnő lehet, azért szól­tam — felelte a hölgy és menni ké­szült. — Kérem, elkísérhetem? — csat­lakozott hozzá az Öregúr. A hölgy nem tiltakozott határo­zottabban, látszólag röstelte ugyan egy kicsit az egészet és aggodalma­san nézett körül, de aztán együtt mentek. Beszéd közben az öregúr alkalmat talált a formális bemutat­kozásra is: Dalam Ábris, vidéki földbirtokos a vadászatokról be­szélgetett, előkelő neveket emlege­tett s elmondta, hogy csak átuta­zóban van, ámbár ismerős Pesten, de ma egy barátjával lesz tárgya­lása, ugyan csak két órakor talál­koznak, addig ráér s ha a­hogy megengedi és nincs kedve ellenére, bemehetnének egy sörözőbe egy kis tízóraira, pohár sörre, mert már régen látott ilyen rokonszenves ar­cot, ennyi bájt és harmóniát. Hja, a vidéki élet nem tálalja az ember elé a szépségeket olyan mennyiség­ben, mint a főváros. Bőbeszédű volt, de nem kelle­metlen, s ha az ember jól megnéz­te, megnyerő volt a pesti viselet­hez képest kissé marcona külsejé­vel. Szórakoztató igyekezett lenni, a mozidarabokat, amint látszott, ki­tűnően ismerte, ötletes megjegyzé­seket tett mind a moziszínészekre, mind az elébük vetődő járókelőkre s a hölgy mustrálva figyelte. Egy­előre nem igen felelt az öregúr szó­áradatára, csak hébe-hóba bóloga­tott, roppant diszkréten mosolygott, kerülte az emberek tekintetét s ment, amerre az öregúr udvarias­sága vezette. A sörözőben a hölgy bőven s igen otthonosan rendelt, mintha az ebéd­jéhez csak öt-hat óra tájban jutna, és csak egy-egy pillantással bátorí­totta lovagját a beszéd folytatására. Az öregúr akkor már a lóverse­nyeknél tartott. Régi versenyek diadalairól beszélt s csak úgy köz­bevetve említette meg, hogy egy ízben ő is tartott versenyistállót, de mivel maga nem ügyelhetett fel, lépten-nyomon félrevezették, be­csapták. Ó, veszedelmes foglalkozás ez! Kétes egzisztenciák igyekeznek az emberhez közel férkőzni s ha az ember nem vigyáz magára, köny­­nyen belerántják valami tiltott do­logba ... — Igen, igen — bólintott a hölgy és még valamit rendelt. Étvágyát — a hölgyek szokása szerint — nem mentegette se a régi, unt közmondással, hogy: „evés köz­ben jön meg az étvágya, se más kifogást nem hozott fel, hanem csak evett. Kitartóan és bőven. Pil­lantásaival bátorította társát és buzgón bólogatott. Az öregúr kezdett bizalmasabb lenni és fecsegés közben, mintha véletlenül úgy adódott volna, meg­érintette a karját. Ezek a dolgok szende pillantásokat váltottak id a hölgyből, de nyomban félre is hú­zódott, mintha méltánytalanság tör­tént volna vele. Egyébként a sört is bátran itta és csak harmadszorra rendelt „pohár“ helyett „pikkelőt" s megjegyezi: — Még majd becsiccsentek! — s huncutul mosolygott. Az öregúr el volt ragadtatva. —■ Egyem a lelkit, aranyos kis nagyságos asszonyom, ne sajnálja — s megint azon volt, hogy meg­kaparintsa a hölgy kezét —, hiszen csak egyszer élünk!... Nagyon sze­retnék én egyszer magával vacso­rázni! Egy ilyen szép asszonnyal! Tyű, micsoda fenenagy szerencsém is van nekem... A szomszédok figyelni kezdtek rájuk, az öregúr elfojtotta a hang­ját, a hölgy pedig a karórájára pil­lantott: — Hű, mindjárt két óra! Magá­nak menni kell, ugy­e? Az öregúr is kelletlenül állapí­totta meg az idő előrehaladottságát. De aztán vállat vonz: — Eh, egy-két perc nem a világ. Legfeljebb várni fog a barátom. Elvégre ilyen gyönyörűséggel nem mindennap hozza össze az embert a véletlen... De drága nagyságos asszonyom, csak azt mondja meg, hogy mikor és hol találkozhatunk legközelebb. Anélkül én el nem megyek innen. Én máris úgy ér­zem, hogy halálosan szerelmes va­gyok magába. — Fizessen — figyelmeztette a hölgy, mert a főúr már az aszta­luknál állt. Az öregúr — a hölgy segítségé­vel — kelletlenül mondta be a té­teleket s kissé kijózanodva nézte a számlát — Tizennyolc pengő? Fölvetette a fejét, a nyelve kissé hebegett. Keservesen guberálta ki a pénzt. Látszott, hogy valamit magába fojt. De haragos volt. — Borravalót! — súgta a hölgy. —• Borravalót adjon! — Még azt is! — dörmögte. —« Hiszen... — Néznek bennünket. Ne okos­kodjék! — Még ne is okoskodjak — for­tyogott magában az öregúr. Le volt sújtva. Kifelé menet a hölgy megállt a bejáratnál, elővette púderdobozát s megigazgatta orrán a hamvas fehérséget. Aztán nyugodtan igy szólt: — Hát aztán, ha akarja, meglá­togathat. — Hogy én magát . . . hát per­sze, de hol is lakik? — kérdezte az öreg kényszeredetten. A nő ránevetett: — A Józsefvárosban, Baross-utca százötvenkettő, negyedik emeleti. Az öregúrnak leesett az álla: — A... negyediken? — hebegte. — Ott bizony — nevetett a hölgy. — Pont a maga szomszédságában, Tüchleréknél lakom albérletben. Maga meg a bélyegkereskedőék al­bérlője, ismerem! No, csak ne ámul­dozzék, kedves urlovas. Máskor jobban nyissa ki a szemét, s még egyszer meg ne lássam, hogy ilyen fordított kalappal sétálgat az utcán, maga szélhámos! Azzal búcsút intett s elszaladt a villamos után. — No, szépen állunk — gondolta a megszégyenült lovag. — Jól meg­jártam ez egyszer... Búsan lehorgasztott fejjel balla­gott haza s elhatározta, hogy hosz­­szu ideig nem veszi föl „vidéki föl­desúri“ ruháját Öngyilkos lett egy négytagú család A Próféta­ utca 6. sz. ház lakóinak kedden délben feltűnt, hogy az egyik lakás bérlői reggel óta nem adtak életjelt magukról. Ebben­ a lakásban lakott Pongrácz Béláné 73 éves ma­gánzónő 38 éves Vilmos fiával, 45 éves Vilma és a 43 éves Karolin leányával. A házfelügyelő rendőrt hívott és amikor felnyitották az ajtót, a kony­ha kövén holtan találták a négytagú családot. Kiderült, hogy éjszaka kinyi­tották a gázcsapot és megmérgezték magukat. A halott Pongrácz Vilmos­nak revolver volt a kezében. Az éj­szakai órákban mellbelőtte magát. A golyó a szíve fölött hatolt a testébe. A rendőrorvos véleménye szerint éjjel két óra tájban a családnak mind a négy tagja halott volt már. A re­volvergolyó nem okozott halálos sé­rülést és így Pongrácz Vilmost is a nyitott csapból kiáramló gáz ölte meg. A rendőri bizottság helyszíni szem­lét tartott és több búcsúlevelet talált amelyek közül az egyik nyitva volt Ebből kiderült, hogy miért követte el a Próféta­ utcai család a közös öngyil­kosságot. Pongrácz Vilmos arról érte­sült az orvosától, hogy gyógyíthatat­lan betegségben szenved, viszont ő volt a család fő kenyérkeresője. Afe­letti elkeseredésében, hogy ha meghal, a család kereset nélkül marad, öngyil­kosságot követett el, viszont idős édes­anyja és két nővére annyira szerették, h­ogy követték a halálba. Valarril, ami feledésbe merült. Részben a mai idők hajszájával és zaklatottságával függ össze, tehát ide­ges tünetnek kell tekintenünk, hogy kiejtésünk és hanghordozásunk álta­lánosan romlik, hogy beszédünk kap­kodó, zilált, hanyag. A rekedtes, fá­tyolozott hang, a kifejezéstelen vagy éneklő, vontatott beszéd, a hadarás és raccsolás egyre általánosabb lesz. Nyilván más gondunk is van, mint beszédünk stílusa és tisztasága felett őrködni.. Másrészt azonban egyszerűen nyegle divatról van szó, jó pesties el­burjánzásokról, melyek bogáncs mód­jára ragadnak ránk a társaságban; szépnek és érdekesnek vélt modoros­ságokról van szó, melyek kitartóan ostromolják fülünket a színházban, a moziban, vagy a rádión keresztül is. Magyar beszédünk romlásának külön­böző lélektani, fiziológiai és nyelv­szociológiai problémáira most nem térhetünk ki. Akár így, akár úgy, a baj oka mindenekelőtt abban gyö­keredzik, hogy a beszédkultúra gon­dolata feledésbe merült és nem for­dítunk kellő gondot a beszédnevelés­re. Ilyen módon mindinkább elveszít­jük érzékünket a magyar beszéd fi­nomságai, sőt alapvető törvénysze­rűségei iránt. Ez éppen annyira ma­gánügy, mint közügy. A szép, tiszta, dallamos beszéd, a helyes kiejtés el­választhatatlanul hozzátartozik az em­beri külső esztétikájához. Azonkívül: a hang és a beszéd kultúrája lelki kultúrát is jelent. Végül: a beszéd művészete mindenkor szuggesztív esz­köz volt, erő, sőt hatalom. A magyar nyelv tisztaságának kér­dését íróink és tudósaink újabban többé-kevésbé felszínen tartják. A beszéd kultúrájával azonban alig tö­rődik valaki. Nem törődik vele sem az otthon, sem az iskola, sem pedig a színház, mely úgy látszik mindin­kább lemond arról, hogy a magyar beszéd művészetének hivatott istápo­lója legyen. Legnépszerűbb sztárjaink között is bizony elég keveset találunk, akinek beszédje tökéletes volna. S hol van még innen az együttes beszédjé­nek művészi összehangolása, a mo­dern párbeszéd-stílus, a korszerű versmondás, a magyar nyelv sajátos melódiáján alapuló új parlandó, vagy a modern Shakespeare-dikció — szó­val a magyar színpadi nyelv újirányú fejlesztése! Kezelésre szoruló, kimon­dott beszédhibák is akadnak bőven, amit a közönség nem vesz észre, vagy megbocsát, mert „jól áll“ a sztárnak. A helyes beszédkultúrán alapuló, szé­­pen felépített beszéd hovatovább már csak a régi színészgeneráció sajátja. Manapság szinte külön érdemszámba megy (és a színházi kritikában külön megdicsérjük), ha a­ naiva, vagy a dizőz nem csipog, nem selypít, ha a drámai művésznő nem hadar, vagy nem fuvolázik affektáltan, ha az amo­­rózó nem beszél orrhangon. Színé­szeink többnyire híjával vannak a he­lyes légzőtechnikának, ami nélkül pe­dig ökonomikusan fölépített helyes és művészi színpadi beszéd nincsen (nem is szólva arról, hogy ez a szín­padi mozgás szempontjából is meny­nyire fontos). Igen gyakori az elna­gyolt beszéd, a helytelen hangképzés, a magyar nyelv szellemének meg nem felelő helytelen kiejtés és hangsúlyo­zás. Még inkább azonban a monda­toknak természetellenes széttörése. Divatos a „modern“, „érdekes“, „zi­lált“ beszédmód. .Mélyértelmű“ szü­neteket iktatni közbe, akkor is, ami­kor ezt sem a mondanivaló, sem az érzelmi feszültség, sem semilyen rit­musbeli vagy hangsúlytörvény nem indokolja. „Hiszen tudod, hogy . . . szeretlek“. Ez a maga helyén indokolt lehet, de ebből nem lehet iskolát csi­nálni. („Parancsol egy kis . . . szóda­bikarbónát?“). Divattá vált állandóan az „és“-ek és a „hogy"-ok, a kötő­szók és jelzők után tartani szünetet és így a magyar mondatot szilánkokra zúzni széjjel. Miért? Valószínűleg azért, mert a színész nem képes az értelmi és érzelmi hangsúlyokból és hangszínekből természetesen építeni, így hát fogásokat alkalmaz, bevált közhelyekhez folyamodik, pátoszhoz, cél és értelem nélküli kiemelésekhez, vagy erőszakos szét­tagolásokhoz. S a rendezőnek sincs füle hozzá, hogy a dialógusok természetes ritmusából és dinamikájából induljon le. Ugyanez áll az előadók, a rádióbemondók, ta­nárok, tanítók és szónokok egy részé­re. Felnőtt és gyermek naponta rossz példák mételyének van kitéve. Annál fontosabb tehát, hogy a beszédkultúra fontosságát a köztudatba vigyük és a korszerű beszédnevelést általánosan kiépítsük. Hivatkozom Kodály Zoltán két be­szédére, mely „A jó magyar ejtés aktái“ c. egyetemi kiadványban is olvasható. Kodály értékes fejtegeté­sekben foglalkozik, a magyar nyelv zenei rendszerével és rámutat a leg­gyakoribb vétségekre, melyeket a ma­gyar beszéd rovására elkövetnek: a helytelen artikulációra, a ritmikai, hangszínbeli és hangmagasságbeli el­változásokra. Én azonban nem tudo­mányos-elméleti, hanem szigorúan gyakorlati szempontokból akarok itt a dologhoz hozzászólni s nem éppen a jó magyar ejtés, vagy beszédbeli nyelvhelyesség, stb. kérdésével óhaj­tok foglalkozni, hanem egyszerűen a beszédkultúra kérdésével — mely ter­mészetesen a magyaros ejtés, a helyes hangképzés vagy a magyar beszéd ritmikai-zenei szépségének problémáit is magában foglalja. Kodály riadójának és az Eötvös Collegiumi Szövetség átiratának ered­ményeként rendszeresítették a Páz­­mány­ Egyetem bölcsészeti karén a „jó magyar ld­ejtés" versenyeit az *KOR- ban — egy évben egyszer — édes­kevés. Nem annyira időszaki verse­nyeket, mint inkább állandó beszéd­­nevelési órákat kellene rendszeresí­teni valamennyi főiskolában, minde­nekelőtt azon hallgatók számára, akik beszédükkel keresik majd a kenye­rüket Az új nyolcosztályos népiskola tanterve már több gondot fordít a be­szédkultúra kérdésére. Az összes is­kolatípusokba be kellene vezetni a beszédtechnikai tantárgyakat Dicsé­retes az is, hogy a szegedi egyetem fiataljai színjátszó-társaságot alakítot­tak a szép és művészi magyar beszéd ápolására. Érdemes célokat tűzött maga elé a debreceni beszédvédőlmmzi mozgalom is. Helyes intézmény a Ma­dách Színház stúdiója és a Nemzeti Színház színészei számára alapított beszédművészeti tanfolyam. Minden­nek azonban csakis ak­kor lehet vala­melyes gyakorlati jelentősége, ha a rendező ott a próbán fogja meg és idomítja a színészt. Ami a színész­­képzést illeti, itt gyökeresen új mód­szereket kíván a haladás. Mindenek­előtt a helyes légzőtechnikával és a szakszerű beszédtechnikával kellene törődni, hogy a technikai eszközök birtokában, kiki ura lehessen saját hanganyagának és kifejleszthesse a maga egyéni kifejezésmódját, ne pedig modoros sztárok majmolója­ legyen. Fontos volna azután a szélesebb nép­rétegeknek is módot adni, hogy a ma­guk beszédét fejleszthessék. Elsőso­r­­ban az iskolán kívüli népművelés ve­hetné kézbe ezt az ügyet, éspedig sok­kal erőteljesebben, mint eddigelé, gyakorlati beszédtechnikai és beszéd­­gyógyító tanfolyamokat létesítve or­szágszerte. Persze ezzel is úgy vagyunk, hogy, a kevés végeredményben több lehet, mint a sok. Ha egy-két ponton jól megmarkoljuk a dolgot, többet tet­tünk, mintha hatalmas programokat dolgozunk ki, melyek proramok ma­radnak. Részben ez volt a baj eddig­­elé is. Másrészt nem annyira lelkes (és maradi) magyarsági kérdést kell ebből csinálnunk, mint inkább tár­gyilagos pedagógiai kérdést, a haladás vonalában. Nem cenzorokra van itt szükség, akik az eleven nyelvet gúzs­ba kötik, hanem éppen ellenkezőleg. . A nyelv, a beszéd fejlődik, átalakul, új színekkel gazdagodik. Ezt nagyon is figyelembe kell vennünk. Azonkívül a városi ember, főleg pedig az értelmi­ség sose fog úgy beszélni, mint a falu­ népe. Nem is ez a cél. Aztán pedig­ a helyes magyar beszédnek megvan­nak a maga testkultúrái és beszéd­technikai alapjai. Mindenekelőtt tehát a pedagógia technikai módszereit kell korszerűvé tennünk, illetőleg korsze­rűen képzett beszédpedagógusokról kell gondoskodnunk. Méginkább: a megfelelő állásokban működő tanító­kat, tanárokat és gyermekgondozókat kell kiképeznünk, hogy a gyermekek beszédnevelésével szakszerűen tudja­nak foglalkozni. A múltban mindig ez járta: „Hogy beszélsz te magya­rul?“ „nem szégyelled magad?“ Vagy: „már megint énekelsz?“ „megint ha­darsz?“ stb. És ennyiben maradtunk, öreg hiba. A divatos testkultúra szó mellé jegyezzük föl most ezt a szót is: beszédkultura. Palasovszky Ödön. Textilcég Budapesten keres azonnali belépésre könyvelőt és levelezőt perfekt magyar-német nyelvtudással. Ajánlatok fizetési igénymegjelöléssel és lehetőleg fényképpel „Könyvelő 12053“ jeligére BLOCKNER J. hirdető­irodába, Városháza u. 10.

Next