Pesti Hírlap, 1942. május (64. évfolyam, 98-122. szám)

1942-05-12 / 107. szám

Kína a Japán harapófogóban Mire e sorok napvilágot látnak, a japán csapatok, melyek igazi „villámháborúval“ hódították meg Észak-Burmát, már kínai területen nyomulnak előre, Csungking felé. Lehetséges, hogy ugyanekkor a Tenno más hadseregei előkészítik India ostromát is, pillanatnyilag azonban a támadás súlypontja Kína délnyugati részére tolódott el. Az angolszász hatalmakat újabb csalódás és kiábrándulás érte: a híres burmai műúton, melyet háromszázezer kuli rekordidő alatt épített a Csangkajsek részére érkező hadianyagszállítmányok lebonyolítása végett, ma már japán gépesített osztagok robognak s utánpótlásukat ugyanez a műút könnyiti meg! Ha valaha, úgy ez esetben méltán lázadozhat Washington és London a „Sors gúnyja“ellen. E sokak szemében meglepő fordulattal döntő szakaszához érkezett az immár öt éve dúló, roppant arányaival megdöbbentő japán-kínai háború, öt év nagy idője utáni mérkőzés a legszenvedélyesebbek és sorsdöntőbbek egyike a világtörténelemben. Mindenképpen megokolt, ha most, a végkifejlés előtt, emlékezetünkbe idézzük főbb mozzanatait.★ Mi késztette a Felkelő Nap birodalmát az ellenségeskedések megindítására? Még mielőtt átment volna a köztudatba a nagy keletázsiai „élettér“ fogalma, nyílt titok volt, hogy Nipponnak terjeszkednie kell. Az anyaország egy négyzetkilométeren nem tarthatott el 182 lakost. Másrészt Mandzsukuo megszállása és japán védelem alá helyezése — 1932 szeptemberében — nem egészen váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A mandzsu érc- és kőszénbányák termelése a várakozáson alul maradt; a japán szigetekről áttelepített, mintegy tízezer földművelő csak nehezen tudta elviselni Mandzsukuo zord éghajlatát. Mi több, a japán belpolitikai helyzet, a katonai párt mind hangsúlyozottabb szereplése szintén hozzájárult a háborús légkör kialakulásához Így állottak a dolgok, amikor 1937 július 8-án véres összeütközés zajlott le Peking közelében kínai és japán csapatok között. Július 19-én Japán ultimátumot küldött Kínának s ezt Csangkaisek kormánya visszautasította. A következő napon a hivatalos Dömei ügynökség jelentette, hogy a Pekingtől délkeletre eső Vanping környékén a Tenno csapatai megkezdték büntető hadjáratukat a kínai hadsereg ellen. A szédítő méretekben kibontakozó küzdelem menetéről az európai válság kiéleződése lassan kint elterelte a Nyugat figyelmét Japán közben céltudatosan haladt előre. Hadserege 1937 novemberében szívós harcok árán elfoglalta Shanghait, alig egy hónap múlva Nankingot, a „nemzeti Kína“ addigi fővárosát, majd 1938 októberében Hankaut. E három fényes győzelem előnyeit a legendás harckészségű, kitűnően vezetett és megszervezett japán csapatok mindenütt kiaknázták. Vezetőik nemcsak hősiesek voltak, óvatosak és előrelátók is. Minthogy állandóan szemmel kellett tartaniuk a front mögött szétszórt kínai szabadcsapatokat és utánpótlási vonalaikat sem akarták túlságosan elnyújtani, nem nyomultak be az óriási birodalom szívébe, de a Kína számára nélkülözhetetlen keleti kikötővárosok egy három-négyszáz kilométer mélységű partszegélylyel állandóan birtokukban maradtak és szilárdan megvetették lábukat a gazdag északkínai tartományokban, valamint Belső- Mongóliában is. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Tokiónak — a hármasszövetség megkötése és a tengely háborúbalépése előtt — számolnia kellett a minduntalan felbukkanó diplomáciai nehézségekkel. Japán akkor még nem kockáztathatta sem az amerikai, sem az angol hadüzenetet; az angolszász hatalmakkal való leszámolás órája még nem jött el. Hogy milyen akadályokat kellett Tokió kiforrott diplomáciai művészetének leküzdenie, erre vonatkozólag is megemlíthetünk néhány példát. Cordell Hull, az Egyesült Álamok külügyminisztere, néhány nappal a vanpingi események után kijelentette, hogy „nem támadhatnak olyan komoly bonyodalmak a Távol- Keleten, amelyek valamilyen módon ne érintenék az Egyesült Államok jogait és kötelezettségeit“. Később pedig az USA közleményt adott ki, amely szerint a távolkeleti harcokban Japánt tekinti a támadó félnek. Nagy- Britanniával is többször vált feszültté a viszony. Annál meglepőbb volt, amikor Chamberlain 1939 július 23-án mégis azt a kijelentést tette az alsóházban, hogy AngliaKínában elismeri Japán kivételes jogait(!). Ami a Szovjet Uniót illeti, 1937 szeptember 2-án megnemtámadási egyezmény jött ugyan létre Tokió és Moszkva között, de azért a mandzsu-koreai határon egymást érték a csetepaték s a halászati egyezményről szóló tárgyalásoknak sem akart végükszakadni. Nem kevésbbé jellemző a japán diplomácia rendkívüli ügyességére, hogy Tokió 1940 április elsején Csangkajsek régi politikai ellenfelét, Vangcsingveit tette meg ama nankingi kormány fejének, amelynek fő célja tudvalévően Csangkajsek lemondatása és Kína megbékéltetése. * A japán-kínai mérkőzés eddigi menetét azonban még valószerűbben ítélhetjük meg bizonyos tények erejénél fogva, melyekre csak most, a japán-angolszász ellenségeskedések kirobbanása óta derült világosság. Tokiói hivatalos helyen nemrégiben hangsúlyozták, hogy Japán a kínai háborúba harci erejének csak alig negyven százalékát vetette latba, mert teljes mértékben fel kellett közben készülnie az angolszászokkal való összeütközésre. Ez a nyilatkozat önmagában véve ismegmagyaráz egyet és mást. Még tanulságosabb bepillantást enged a Kínában négy és fél éven át keresztülvitt japán hadvezetés igazi terveibe a most beállott fordulat. Arról a vezérkarról ugyanis, amelyről immár köztudomású, hogy páratlanul tudatosan, több mint tíz év óta, részletről részletre dolgozta ki Hongkong és Szingapúr bevételének, továbbá a holland szigetvilág megszállásának terveit , és e tervek hajszálnyi változtatás nélkül, az előirányzott ütemben valósultak meg! —, föltehető az is, hogy ugyanilyen tudatosan mérlegelte, hogyan mérhetne aránylag kis kockázattal halálos csapást legrégibb ellenfelére, Csangkajsekre. Más szóval: bármilyen elképesztő is első hallásra, valószínű, hogy Japán azért sem támadott Kínában kelet felől teljes erejével, mert számításba vette, hogy Csungkingot, a kínai ellenállás szívét, könnyebben közelítheti meg látszólagos kerülővel, hátulról, vagyis délnyugatról, mint magán a kínai anyaországon keresztül. A Csungkingot támadó japán csapatok utánpótlása ugyanis sokkal könnyebb, akár a Nippon hatalmába került Szingapúr—Rangoon tengeri útján, akár a megszállott Indokínán, Sziámon és Burmán átvágva, mint a mindvégig ellenséges területet jelentő kínai szárazföldön át. Csungking-Kína most tehát bekerült a japán harapófogóba. Ne felejtsük: a burmai határ és Csangkaisek fővárosa között a távolság mindössze ezer kilométer, ami sokkal kevesebb a Távol-Keleten, mint európai viszonylatban. El kell ismerni: a terep kedvezőtlen, de az ősbozóton és az „áthatolhatatlan“ dzsungelen keresztültört japán csapatok nyilván meglehetősen ismerik a terepet. Csangkaisek személyesen vette át a yünnam hadműveletek irányítását? Lehet, hogy a „nemzeti Kína“ vezére jó katona — hiszen a tokiói hadiakadémián tanult —, de hadserege az amerikai lapok szerint is csak könnyű fegyverekkel rendelkezik, nincsenek harckocsijai alig van repülőgépe és nincs nehéztüzérsége sem. Ellent tud-e majd állni e most már három oldalról szorongatott sereg a burmai úton felvonuló japánoknak, amíg Amerikából meg nem kapja azt a hadianyagot, amelyről csak Roosevelt tudja (állítólag), hogy milyen módon jut el rendeltetési helyére? Igaz, itt van hátráltatónak az esős időszak beköszöntése is. Csakhogy a japánok kemény katonák, aligha hajlandók elismerni „Monszun tábornok“ felsőbbségét. Ilyen előfeltételek mellett veszi kezdetét a japán-kínai háború utolsó, talán legdrámaibb része Japán gyalogság előrenyomul valahol a kínai hadszíntéren Japán tisztek egy pagoda mellől figyelik a hadműveleteket MANDZSÚRIA :ARGA-T. Nanking Vuhan Sziangtan Jünnan Hainan—«»»— Senpán-öbin. MAGYARÁZAT: «...A Japán által megszállt területek Japán támadás iránya 0 300 600 km K Lassza TIBET Baloldali kép: mezítlábas kínai katonák harapófogóba került Csungking. A burmai betörés következtében sungking nemcsak az angol-amerikai utánpótlást vesztette el, hanem a támadó japán csapatok harapófogójába került.