Pesti Hírlap, 1943. május (65. évfolyam, 97-122. szám)

1943-05-19 / 112. szám

A Pesti Hírlap 1943 május 19. szerda Készen van „Európa erődje" Milyen az olasz szigeterődvonal? Ausztrália japán inváziótól tart. A bombázott Palermo. Robba­nó töltőtollakat dobtak le Olasz­országban. A páncélos híradó­­zászlóalj csapatzászlójára zász­lószalagot adományozott a Kormányzó Úr. Kísérleti lég­gömbök. Képes és rajzos riport a Milleniumi Díjról. Aktuális háztartási tanácsok. Szépiroda­lom. Képek a hét eseményeiről. Epizódok nagy emberek életé­ből. Rejtvények, tréfák, stb. ÁRA 20 FIÚ. Kulcs­regé­nyek Kulcsregénynek hívják azt a mű­fajt, amikor az író élő alakról min­tázza hősét, vagy hősnőjét és nem­csak testi és lelki tulajdonságait tár­ja az olvasó elé, hanem közismert és legtöbbször botrányos szó viselkedé­sét, életének valamelyik kirívó eseté­vel kapcsolatban. Ez önmagában nem éppen művészhez méltó dolog s az ilyen könyv, bár rendszerint szétkap­­kodják az illetővel ismerős körök, komoly irodalmi méltánylásra nem számíthat Tenni ellene nem igen le­het, mivel arról gondoskodik az író, hogy a nevek s a pellengérre ellított férfi­­vagy nő arcvonásai­­ és alakja különbözzenek az eredetitől, így, ha kérdőre vonják, nyugodtan felelheti, hogy ő távolról sem gondolt X vagy Y-ra, arról nem tehet, hogy ugyanez a történet, mely agyvelejének szüle­ménye, sajnálatosan hasonlít X vagy Y úr esetéhez, melyről ő különben most hall először életében. Valószínű az is, hogy az érdekeltek tartózkodni fognák az ügyet szóvátenni, mivel nem szívesen vallják be, hogy benne magukra ismertek. van azonban a kulcsregénynek egy másik vállfája is, mely, szerintem, még jóval gyűlöletesebb az elsőnek Ez, hogy úgy mondjam, az alkuk­e­­regény. Az­­ilyenben az író apróra megrajzolja hőse külső alakját, leír­ja, hogy magas, fekete hajú, szeme kissé kancsal és orrán bibircsé virít, vagy hogy a hősnő morett, fehérbőrű, állán apró anyajeggyel, haját fél­­hosszan viseli és barna szemében kis, arany pontocskák táncolnak, mel­lesleg az a betűt kissé selypítve ejti ki, úgyhogy még az se lehessen felőlük tévedésben, aki csak egyszer látta akár az egyiket, akár a mási­­­­kat. Most aztán megadja a keretet,­­ példának okáért, hogy bihircses X úr tiltott vonzódással közeledik hely- 1 pite Y úrhölgyhöz, amely tény, tere­r­mészetesen Á és B neveket használ­­­­va, X és Y helyett, teljesen megfelel a valóságnak. A kereten belül aztán szabadon engedi csapongani képzelő­tehetségét, még pedig, rendszerint X vagy Y, sőt néha mind a kettő rová­sára, olyan cselekedeteket, esetleg indító okokat tulajdonítva nekik, me­lyek nemcsak hogy nem válnak dí­szükre, hanem néha határozottan ki­merítik a rágalmazás fogalmát. A nagyközönség, mely csak látás­ból ismeri az illetőket és hallomásból a külső keretet, készpénznek veszi a többit is és aljas gazembernek minő­síti biblicus X-et, vagy léha hölgyi­­kének selypítő Y-t, amikor, ellenke­zőleg, a valóságban szép és nemes érzelemről van szó, mely ellen mind a kettő hosszan és becsületesen küz­dött, amíg végre a külső körülmé­nyek úgy alakultak, hogy mégis egy­máséi lehettek. Az ilyen alkulcsregény rendszerint gyűlöletből és bosszúból születik és egyike a leggyávább és legal­jasabb módoknak, melyel valaki megtorol­hatja a rajta valóban, vagy képzele­tében ejtett sértést. Más formában körülbelül ugyanaz és ugyanolyan mértékkel mérendő, mint a politikai pamflet Én mindenesetre óvatosan távol tartanám magam attól az írótól vagy írónőtől, aki valaha ilyet elkö­vetett mert szennyes lelkű emberek­kel való közlekedésből csakis piszok ragadhat reánk. S a lelki piszkot jó­val nehezebb lemosni mint a testit. Az illetők ilyen esetben még ke­­vésbbé kérhetik számon az írótól cse­lekedetét hiszen a kérdés maga bizo­nyíték arra, hogy felismerték magu­kat a történet hősében. Azonkívül egészen bizonyos, hogy rajtuk kívül még jó egynéhány magas, fekete, bi­­bircses orrú és molett, anyajegyes, selypítő alak lézeng a földtekén, azt pedig, hogy akár ilyen, akár olyan alakot leírjon valaki, semmiféle ka­mara meg nem tilthatja vagy akadá­lyozhatja, így védtelenek az orvtá­­madás ellen, mely sok esetben sú­lyos károkat okozhat nekik, a család­ban a családon kívül egyaránt. Mert tegyük fel, hogy valamelyik közismert színésznőről, aki mellesig igen jó házaséletben él férjével, ilyen­fajta „álkulcsregényt“ ír egy író, aki hosszú ideig ostromolta őt kegyeiért, de hiába. Mivel a színésznő is, az író is, a nyilvánosság üvegfalai közt él, az ügy természetesen nem maradhat­ titokban a nagyközönség előtt. Az is valószínű, hogy az emberek legtöbb­je, amint meghallotta az udvarlás té­nyét, máris hozzáképzelte a folyta­tást, mivel így jobban kielégíthette szenzáció-éhségét Lehettek termé­szetesen olyanok is, akik nem gon­doltak semmit, sőt, igaz hogy keve­sen, akik az ellenkezőről voltak meg­győződve. Már most tessék elképzelni mi történik, amikor megjelenik az ,,álkulcsregény" pontosan lerajzolt fi­­guráival, író, színésznő, udvarlás, epekedés, mind élethűen és a valóság szerint megírva, s utána a folytatás, mely ugyan szóról-szóra hazugság, de az előzményekkel együtt az indisz­krét valóság látszatát kelti. Nem na­gyon akad szerelmes férfi a világon, akinek agyában fel ne ötlene, ennek olvasása után a gyanú, hogy hátha mégis? . . . Szegény feleség esküdözhetik, be­szélhet, talán meg is győzi férjét ideig-óráig, de a fullánk benne ma­rad, a házasság benső összhangja meg van bontva. Hogy az ismerősök és a közönség mit hisz el belőle, azt mondani sem kell Csak két szót, még többet ismétlem, ez ellen nincsen védeke­zés, sem pedig megtorlás. Azaz ta­lán van, csak épp igen nehéz alkal­mazni, mivel nem egy ember vagy fórum hajthatja végre az ítéletet, hanem maga a közönség. Az ilyen könyvet agyon kell hallgatni. A kri­tikusok ne írjanak róla, az, aki ol­vasta, ne említse senki előtt, így re­mélhetőleg nem lesz keletje és az Íróknak elmegy a kedvök az ilyen­fajta szennyes munkáktól. Én, a magam részéről, ezt teszem, ahányszor ilyesfajta szemét kerül a kezembe, még akkor is, ha máskü­lönben jól és érdekesen megírt könyvről van is szó. Mert mentől te­hetségesebb egy szó, annál nagyobb bűn, ha tehetségét aljas indulatok eszközévé teszi. És aki részt vesz az ilyen könyv terjesztésében, még ha csak közvetve is, részesévé válik a szennynek. Ez pedig, hogy keveset mondjak, kellemetlen és undorító érzés. Bethlen Margit. A Kormányzó Úr egy Abessziniát­ járt magyar orvos vetítettképes előadásán Dr. Mészáros Kálmán főorvos tizen­­öt évet töltött Abesszíniában, ahol Addisz-Abebában a régi uralkodó csa­lád, majd — trónvesztése és menekü­lése előtt — a négus háziorvosa volt. A magyar orvos, aki 1939-ben tért vissza Magyarországra, az Abesszíniá­ban töltött másfél évtized során igye­kezett megismerni az európaiak szá­mára távoli és rejtelmes ország va­­donait, különös népszokásait, főként pedig gazdag állatvilágát. Az erdők és puszták elejtett vadjainak bőrét összegyűjtötte és magával hozta Bu­dapestre, hogy azok a Nemzeti Mú­zeum állattárába kerüljenek. Dr. Mé­száros Kálmán abesszíniai tartózko­dása idején sok felvételt készített ve­títés céljára és két filmet is vett fel Addisz-A£neba nevezetességeiről, moz­galmas Utcai­­életéről, továbbá a táv­cső segítségével — filmre vette az élve meg nem közelíthető nagy és ritka fenevadakat. A főorvos most a Nemzeti Múzeum állattári osztályának rendezésében a székesfőváros oktató-filmintézetének helyiségében, előadás keretében, a Kormányzó­k Főméltóságának kis­számú meghívott közönség jelenlété­ben bemutatta vetített felvételeit és etiópiai filmjeit Etiópia fővárosáról, népének sajátságairól, szépfekvésű vidékeiről, vadonerdeiről gazdag nö­vény- és állatvilágáról. Itt-ott egy tör­ténelmi mozzanat elevenült meg a fil­men. Láttuk Badoglio olasz tábornok bevonulását Addi az- Abebába és benn­szülött csapatok felvonulását olasz zászlók alatt. Nagyszámú vetített kép mutatta be azokat a ritka vadakat, amelyeknek bőre ma a Nemzeti Mú­zeum állattárában van. Az előadás és filmbemutató után a Kormányzó Úr megelégedését fejezte ki dr. Mészá­ros Kálmán főorvosnak a látottakon. Aláírták a magyar-szlovák hitelesítési egyezményt A múlt évi tárgyalások eredménye­ként Magyarország és Szlovákia kö­zött hitelesítési egyezmény jött létre, amelyet a magyar külügyminiszté­riumban hétfőn írtak alá. Az egyez­mény a két állam közötti okirati for­galomban messzemenő könnyítéseket tartalmaz. Egyebek között kimondja, hogy a bírói hatóságok és a gyámha­tóságok, valamint a legfelsőbb köz­­igazgatási hatóságok által felvett vagy kiállított okiratok, valamint a köz­jegyzők által felvett vagy hitelesített okiratok nem szorulnak diplomáciai vagy konzuli hitelesítésre. A megha­talmazottak megállapodtak abban, hogy ezeket * könnyítéseket már az aláírás mt&m tagra* «Ifeahnami «ódák.: * Tapintatlan kérdések­­. Miért nem nősülsz ? — Mondd Sándor, miért nem nő­sülsz te tulajdonképpen? Jóképű em­ber vagy, elmúltál már harminc éves, kitűnő állásod van, szép jövő előtt állsz, kár lenne, ha belőled is agg­legény válnék! Igen, igen, én mon­dom ezt neked, éppen én... aki már lekéstem a­ családi boldogságról! — mondta az elegáns, érdekesfejű, dús­gazdag agglegény. Nagy sikerek van­nak a múltjában. Sikeres­ a munká­ban és sikerek a nők körül. Ma öt­vennyolc éves, gazdag, előkelő, unott, fáradt és irigyli a bérház földhözra­gadt viceházmesterét, mert az nincs egyedül. Cseréb­e a napszámossal, aki minden este hazamehet a felesé­géhez és hat gyermekéhez és nem tudja sajnálni azt a béna öregem­bert ott a szemközti villában, hiszen ahhoz minden áldott nap daliás fiai és szép unokái járulnak kézcsókra. Kedveli ezt a vállas, egészséges, okos és komoly Sándort, kicsit hajdani ön­magát látja benne. És mintha az éle­te is hasonló lenne. Az ő keze is al­kotó kéz, az agya teremtő ü­gy, a munkája eredményes munka és az eredmény, a siker, az alkotás az élet delén tökéletes tartalmat ad a férfi életének. Ami kevés úr marad, azt pedig betöltik a nők- Tolonganak kö­rülötte. Válogathat és bizonyára vá­logat is bennük. Igen, így élt jómaga is harminctól ötvenig, mert ez így jó volt és kellemes. Aztán jött öt év, amikor már kényszerítette magát, hogy így éljen és ma már tudja, hogy hazugság volna ezt folytatni. Azt is tudja, hogy eltévesztette. A fiatalság rövid, az öregség hosszú és aki ifjú­ságában nem szerez társat magának, öregségére menthetetlenül egyedül marad. Mert nemcsak az öreg csont nem forr össze, de az öreg lélek sem. Az ifjúság lángja kell ahhoz, hogy két merőben idegen lélek összeforrjon. Az együtt eltöltött ifjúság megpróbálta­tásai kellenek ahhoz, hogy az öregség szenvedéseit és rigolyáit el tudják vi­selni. Ő már elkésett, de ezért a Sán­dorért kár lenne, meg kell kérdezni tőle: — Mondd, öcsém, miért nem nősülsz tulajdonképpen? Minden szem Sándor felé fordult A lányos anyák szemében a zsákmányt látó vad feszültsége vibrált, a lányok egymásra néztek és ajkukba harap­tak, mintha attól félnének, hogy aj­kukon visszhangja támad az izgatóan érdekes kérdésnek: — Miért nem nősülsz, Sándor? —• Hogy miért nem nősülök? Sokan kérdezik ezt tőlem mindenfelé. Több­nyire csak megvonogatom a vállamat, vagy pedig valami tréfás választ adok, hiszen rendszerint a biztatás is tré­fás, vagy legalábbis tréfába burkolt. De te, érzem, komolyan kérdeztél most engem, Laci bátyám és valahogy olyan hangulatom is van, hogy komolyam fe­lelek rá. — Hát tudjátok meg, azért nem nő­sülök, mert nem találok feleséget! — No de ilyent? — mondták többen és a tábornokné kegyelmes asszony már mondani is akarta, hogy ő pedig tudna valakit. Szenvedélyesen szere­tett boronálgatni és híres volt arról, hogy romantikus tervei sohasem sike­rültek: — Bocsánat, kegyelmes asszonyom, hogy közbeszólok... tudom, mit akart mondani, azt, hogy a világ tele­ van szebbnél-szebb, okosnál-okosabb, von­­zónál-vonzóbb, gazdagnál-gazdagabb, előkelőnél-előkelőbb leányokkal. Va­lamennyi, kivétel nélkül, férjhez akar menni, hogy lehet az, hogy én még­sem találok feleséget magamnak? Hát azért nem találok, mert ezek szépek, vonzók, izgatóan érdekesek, hódítók, de hiába keresem, nem tudom meg­találni bennük a feleséget, a jövendő­beli társat, gyermekeim anyját. És most elárulok valamit: nemcsak a nőknek van titkuk, hanem a férfiak­nak is. Ez a mi szemérmesen, féltve őrzött titkunk egy kép, amelyet a lel­künk mélyén hordozunk ... ez annak a nőnek a képe, akihez végzetesen tartozunk: az édesanyánk képe. Az 5 képéhez hasonlítottak , a nővéreink, hozzá kell hasonlítania jövendőbeli feleségünknek és ilyennek akarjuk lát­ni majd egykor a leányunkat is. Merem á­ítani, hogy minden vala­mirevaló férfi, születésre, fajra, rang­ra és vagyonra való tekintet nélkül ha feleséget választ, a leányt gondolatban az édesanyjával hasonlítja össze. Én nem találkoztam egyetlen eggyel sem a társaság sok-sok szép és vonzó, mű­velt és okos leánya közül, aki az édes­anyámat juttatta volna az eszembe. Ne értsenek félre, nem külső hasonló­ságra gondolok, hanem azonos lelki­ségre. Nem vagyok elfogult, az én édesanyám leánykorában bizonyára nem lehetett olyan szép, mint ezek a liánok. Pucik, Diták­ és ő és a kora­beli leányok nem is tudták felkelteni az őket körülvevő fiukban — akiket akkor fiatalembereknek hívtak —, az érzéseknek azt a viharát ők megijed­tek volna, ha azt látják, hogy kacér­kodásukkal felkorbácsolták a fiú vé­rét és mélységesen szégyelték volna magukat miatta. De erre nem is kerül­hetett sor, mert volt köztük­ valami aminek a nevét ma már egyre gyéreb­ben és egyre gúnyosabban ejtik ki: tisztelet A fiatalemberek tisztelték a b­ulikisasszonyokat és ««tisztelet »em­bess­el választott« jach» » kétfél* M* mű ifjúságot egymástól, hanem ellen­kezőleg, k kiegyenlítette az ellentéteket és hidat vert a házassághoz. És most megint egy divatjamúlt szót fogok mondani, talán Jókai írta le utoljára és önök közt bizonyára többen lesz­nek, akik már csak a kártyával kap­csolatban hallották: Dáma. Pedig az anyám még dáma volt, a leányait és önöket is asszonyaim, még dámáknak nevelte az édesanyjuk, de önök már flappert nevelnek a lányukból Dáma és flapper! Micsoda szakadék van e két fogalom között! A dáma szóhoz a tisztelet szó tartozik, a flapperhez a pajtáskodás. Ki tisztelne egy flap­pert? Ki szeretne bele? _ Hiszen a flapper csak édes kis pajtás. Minden­ben „benne van“. (Ismeri a fiú összes szükségleteit, a szellemiektől kezdve a gyomron keresztül az érzékiekig.) Nem érzeleg, nem kíván görögtüzes szerelmi ömlengést. A lényével, okos­ságával találékonyságával mindenben elébejön a férfinak. Tálcán hozza szá­mára, kellő adagolásban, a szórako­zást, a szerelmet, az izgalmat, mert tudja,­ hogy minderre szüksége van a fiúnak. A flapperért még küzdeni sem kell a flapper meg sem játssza az el­érhetetlent. Külsőleg a démonhoz ha­sonlít. Kaja, öltözködése, sőt az eszkö­zei is ugyanazok. A cél is ugyanaz: hódítás az érzékek útján. A különb­ség csak az, hogy a démon egy lépés­sel tovább megy, a flapper pedig meg­áll az utolsó állomás előtt, felveti a fejét, édesen nevet és kijelenti: • — Téved, kedves Laci, vagy Puhl, vagy Miska... elvégre én úrilány vagyok! Édesek, bájosak, vonzók ezek a lá­nyok. Vidámmá, kedvessé teszik az életünket, csak éppen nehezen vesz­­szük feleségül őket. Isten tudja, nem jut az eszünkbe, vagy ahogy a mamák szokták mondani, eszünk ágában sincs elvenni őket! Éppen ezért, hölgyeim, itt valami végzetes tévedés van. Talán onnét eredt ez, hogy a fiatal úrilányok már a huszas években is nehezen mentek­ férjhez. A vőlegényjelöltek vagy el­estek az első világháborúban, vagy pedig gyenge kis állásokban tengőd­tek. Az úgynevezett „jó parti“-kat pe­dig gyakran nem urileányok, hanem a társadalmon kívül élő, minden gát­lás nélkül kalózkodó „démonok“ sze­rezték meg. Ez a néhány kivételt je­lentő példa és a rossz sajtó lelkendező dobverése megdöbbentő hatással volt a leányifjúságra. Egyre-másra kezd­tek feltünedezni még a legjobb társa­ságokban is a démont játszó fiatal úrileányok. A huszas években még csóválták a mamák a fejüket, a har­mincas években kezdtek hozzászokni és ma már meg se merünk ütközni rajtuk, elismerjük, hogy szépek, ötle­tesek, izgatok és kedvesen „jópofák“, ahogy úri rassz-nyelven mondani szo­kás. Nem finomkodnak, nem sütik le a szemüket, csengőn nevetnek a két­értelműségeken és ösztönös rutinnal játszanak a férfi-természettel Nem is olyan régen egy előkelő úri­­leánnyal ismerkedtem meg. Nem is­merik, hiába is gondolkoznak rajta, nem fogok semmi olyant mondani, amiből kitalálhatnák, hogy ki lehet. Magasállású ember az apja, komoly, nagytudású ember, köztiszteletnek ör­vend, az élete is szép és példaadó. A leány is jól nevelte. Négy nyelven be­szél, minden sporthoz ért, mindenhez hozzá tud szólni, mert nemcsak mű­velt, okos is. Kellemes, élvezetes dél­utánt töltöttem vele barátoméknál Úgy éreztem, hogy lelkünkben közös hurok feszülnek és bevallom azt re­méltem, hogy talán... talán ő az! El is határoztam, hogy elmegyek hoz­zájuk, vagy ahogy régebben mondták, tiszteletemet teszem náluk. Nem volt rá szükség, hogy erre engedélyt kér­jek, mert másnap egy csengő női hang szólalt meg a telefonban: — Nem ismer meg, Sándor? Én va­gyok... Éva! Ugy­e, csodálkozik, hogy tudom a telefonszámát? Hja, én ügyes detektív vagyok. Hát csak azért hívtam fel, hogy megkérdezzem, nem volna-e kedve feljönni hozzánk, mamáéi­ ugyanis felmennek a Gallyára. Lesz­nek mások is, valamennyien édes po­fák ... — azt mondta: „édes pofák“. Ke­serű szájízem támadt és szerettem volna, ha nem így történik, ha inkább nekem kell kikeresnem a telefonszá­mát és én kérek engedélyt arra, hogy elmehessek hozzájuk. Elmentem mégis, mert nagyon tet­szett a lány. Az „édes pofák“ üres, társasági papírfigurái­ voltak. Elcsé­pelt bárgyúságokat mondtak és az ar­tisták rutinjával táncoltak. Rengete­get íttak és zsebrevágták a mono­­grammos cigarettákat mert állítólag az is hozzátartozik a sikkhez, sőt az egyik általános nevetés közepette azt is elmesélte, hogy ő a sótartógyűjtők szektájához tartozik. Akárhol van, zsebrevág egy sótartót. Már egész gyűjteménye van, akad k£L e, amelyi­ken a Mátyás-pince neve díszeleg, de van egy-két Herend jelzésű is, őt a márka nem érdekli, az egészet csak virtusból csinálja. Legnagyobb csodálk­ozásomra a só­­tartó matador nagy tetszést aratott. Egy édes ide esők» rögtö»* hí­ra jár lenttette, hogy csatlakozott a szektá­jához és hogy bebizonyítsa rátermett­ségét, utánozhatatlanul édes mozdu­lattal már a ruhája alá is csúsztatott egy parányi ezüst sótartót. Mindenki nevetett és én harmincöt évemmel egyszerre öregnek és ostobának érez­tem magamat. Rosszkedvűen mentem haza és igyekeztem felejteni a társaságot, mert a lány igazán szép és bájos volt, külön kellett választanom tőle. Alig vártam, hogy újból láthassam. Másnap megint felhívott. Megkér­dezte, hogy jó éreztem-e magamat náluk és megkért, hogy vigyem el este valahová, mert holnap már hazajön­nek a szülei és akkor mégse lehet olyan szabadon... Készséggel vállalkoztam rá. Aján­lottam, hogy színházba menjünk, pél­dául a Nemzetibe. — Oh, a Nemzetibe? De, kedves Sándorkám, a tóga pont olyan, mint a papuskám, ő is mindig a Nemzetibe akar vinni, nem... nem... menjünk el mi csak­ a Parány-bárba.­.. „édes“ hely... Elmentünk. Ittunk valami színes kotyvalékot, aztán ő kijelentette, hogy pezsgőt szeretne inni vörösborral, az a kedvence. Gyorsan és sokat ivott és bűvös pillantásokkal Viszonozta a dzseszdobos áhítatos hódolatát Hazafelé a taxiban vállamra hajtot­ta a fejét. Térdünk összeért és vörösre festett szája veszedelmesen közel volt. Mást gondolkozás nélkül meg­csókoltam volna a férfikódex íratlan szabálya szerint, de valahogy ezt a lányt nem tudtam megcsókolni Ebben a lányban én azon a délutánon mást láttam, ez mintha egy pillanatra ha­sonlított volna ahhoz a képhez...» jövendő feleségem képéhez. Úgy érez­tem akkor, hogy szeretni tudnám és a lelkem mélyén már tiszteltem is... Kiszálltunk, én a ház kapujáig kí­sértem. Kezet csókoltam és a követ­kező telefonhívásra már valami át­látszó kifogást mondtam. És ezek után higgyék el, hölgyeim és hidd el kedves Laci bátyám, hogy bár lány sok van, mégis nehéz felesé­get találni. Pedig talán nem rosszak ők, talán belőlük is derék feleség, i megértő társ lenne, talán képesek len­nének lemondással küzdéssel, önmeg­tagadással gyermeket is nevelni, de hiába, magatartásukkal, külsejükkel látszólagos, vagy valódi erkölcsükkel nem a jövendőbeli férjet és család­apát, hanem a kalandra éhes férfi­embert ébresztik fel bennünk. Ne vegyék rossznéven, hogy mind­ezt elmondtam, tudom, hogy nagyfokú udvariatlanság volt tőlem, de talán érdemes volna gondolkozni a meg­figyeléseimen. Új világ küszöbén ál­lunk és nem mindegy, hogy milyen anyák fogják felnevelni ennek az új világnak a fiait. Ma még talán nem késő, talán még lehetne segíteni a dolgon, talán meg lehetne tanítani az ifjú leányokat arra, hogy meghódítani a férfit művészét, de megtartani tu­domány ... a legnagyobb tudományok egyike. És a házasság nem nagy ka­land, nem is elhelyezkedési lehetőség, hanem a testnek és léleknek végzete­sen komoly szövetsége, — fejezte be Sándor és szavai után hosszú pilla­natig csend volt. Aztán mozdult egy szék s utána egy másik alatt csikor­­yult meg a padló. Két fiatal leány kelt fel az asztal mellől és ment át a má­sik szobába. Láttam, amint egymáshoz hajolnak­ és szinte hallottam, ahogy az egyik odasugta a másiknak: — Te, nem is tudtam, hogy ez a Sándor ilyen ostoba... pedig kár érte! Nevettek utána és felhajtottak egy­­egy pohárka méregerős gint, L. P. (Folytatása a következő számban Elfogtak két éjszakai rablótámadót Jány József Ganz-gyári igazgató öz­vegye vasárnap éjszaka Újpesten, a Vörös­marty­ utca 19 szám alatti ház­ban lévő lakásán arra riadt fel, hogy valami reccsent a szomszéd szobában. Villanyt gyújtott és hogy nyugtalan­ságát leküzdje, olvasni kezdett Alig vette kezébe a könyvet, feltárult a szomszéd, szoba ajtaja. A sötét szobá­ból pokróc repült feléje és a fejére hullott. Ugyanekkor egy ismeretlen férfi­­hang megfenyegette, hogy meg ne moccanjon, mert konyhakés van nála. Az özvegy megrémült és ismeretlen támadójának felszólítására utóbb azt is megmondta, hogy hol van a szek­rény kulcsa. Csakhamar kiderült hogy a betörőnek társa is van. A szekrényben 30 pengőt találtak, de mivel ezzel nem elégedtek meg, fel­nyitották a többi szekrényt is és több pár cipőt vettek magukhoz. Mielőtt megszöktek, a konyhakést a szoba asztalán hagyták. A rendőrség meg­indította a nyomozást és a detektívek a Frangepán­ utcában elfogták Kis István és Lisper Tibor 20 éves foglak­kozásnélkülieket. Éppen akkor érték őket tetten, amikor az elrabolt cipő­ket, akarták eladni. Letartóztatták őket. Valószinüleg rögtönitélő bíróság elé kerülnek. Az öregkorral járó makacs székret kedéseknél és emésztési zavaroknál gyakran már egész kis mennyiségű természetes „Ferenc Jitter keserű* víz rendszeres használata által is igei« kielégíti eredmények érhetők el Kérdesz» meg. owostftf

Next