Pesti Hírlap, 1943. május (65. évfolyam, 97-122. szám)
1943-05-19 / 112. szám
A Pesti Hírlap 1943 május 19. szerda Készen van „Európa erődje" Milyen az olasz szigeterődvonal? Ausztrália japán inváziótól tart. A bombázott Palermo. Robbanó töltőtollakat dobtak le Olaszországban. A páncélos híradózászlóalj csapatzászlójára zászlószalagot adományozott a Kormányzó Úr. Kísérleti léggömbök. Képes és rajzos riport a Milleniumi Díjról. Aktuális háztartási tanácsok. Szépirodalom. Képek a hét eseményeiről. Epizódok nagy emberek életéből. Rejtvények, tréfák, stb. ÁRA 20 FIÚ. Kulcsregények Kulcsregénynek hívják azt a műfajt, amikor az író élő alakról mintázza hősét, vagy hősnőjét és nemcsak testi és lelki tulajdonságait tárja az olvasó elé, hanem közismert és legtöbbször botrányos szó viselkedését, életének valamelyik kirívó esetével kapcsolatban. Ez önmagában nem éppen művészhez méltó dolog s az ilyen könyv, bár rendszerint szétkapkodják az illetővel ismerős körök, komoly irodalmi méltánylásra nem számíthat Tenni ellene nem igen lehet, mivel arról gondoskodik az író, hogy a nevek s a pellengérre ellított férfivagy nő arcvonásai és alakja különbözzenek az eredetitől, így, ha kérdőre vonják, nyugodtan felelheti, hogy ő távolról sem gondolt X vagy Y-ra, arról nem tehet, hogy ugyanez a történet, mely agyvelejének szüleménye, sajnálatosan hasonlít X vagy Y úr esetéhez, melyről ő különben most hall először életében. Valószínű az is, hogy az érdekeltek tartózkodni fognák az ügyet szóvátenni, mivel nem szívesen vallják be, hogy benne magukra ismertek. van azonban a kulcsregénynek egy másik vállfája is, mely, szerintem, még jóval gyűlöletesebb az elsőnek Ez, hogy úgy mondjam, az alkukeregény. Azilyenben az író apróra megrajzolja hőse külső alakját, leírja, hogy magas, fekete hajú, szeme kissé kancsal és orrán bibircsé virít, vagy hogy a hősnő morett, fehérbőrű, állán apró anyajeggyel, haját félhosszan viseli és barna szemében kis, arany pontocskák táncolnak, mellesleg az a betűt kissé selypítve ejti ki, úgyhogy még az se lehessen felőlük tévedésben, aki csak egyszer látta akár az egyiket, akár a másikat. Most aztán megadja a keretet, példának okáért, hogy bihircses X úr tiltott vonzódással közeledik hely- 1 pite Y úrhölgyhöz, amely tény, terermészetesen Á és B neveket használva, X és Y helyett, teljesen megfelel a valóságnak. A kereten belül aztán szabadon engedi csapongani képzelőtehetségét, még pedig, rendszerint X vagy Y, sőt néha mind a kettő rovására, olyan cselekedeteket, esetleg indító okokat tulajdonítva nekik, melyek nemcsak hogy nem válnak díszükre, hanem néha határozottan kimerítik a rágalmazás fogalmát. A nagyközönség, mely csak látásból ismeri az illetőket és hallomásból a külső keretet, készpénznek veszi a többit is és aljas gazembernek minősíti biblicus X-et, vagy léha hölgyikének selypítő Y-t, amikor, ellenkezőleg, a valóságban szép és nemes érzelemről van szó, mely ellen mind a kettő hosszan és becsületesen küzdött, amíg végre a külső körülmények úgy alakultak, hogy mégis egymáséi lehettek. Az ilyen alkulcsregény rendszerint gyűlöletből és bosszúból születik és egyike a leggyávább és legaljasabb módoknak, melyel valaki megtorolhatja a rajta valóban, vagy képzeletében ejtett sértést. Más formában körülbelül ugyanaz és ugyanolyan mértékkel mérendő, mint a politikai pamflet Én mindenesetre óvatosan távol tartanám magam attól az írótól vagy írónőtől, aki valaha ilyet elkövetett mert szennyes lelkű emberekkel való közlekedésből csakis piszok ragadhat reánk. S a lelki piszkot jóval nehezebb lemosni mint a testit. Az illetők ilyen esetben még kevésbbé kérhetik számon az írótól cselekedetét hiszen a kérdés maga bizonyíték arra, hogy felismerték magukat a történet hősében. Azonkívül egészen bizonyos, hogy rajtuk kívül még jó egynéhány magas, fekete, bibircses orrú és molett, anyajegyes, selypítő alak lézeng a földtekén, azt pedig, hogy akár ilyen, akár olyan alakot leírjon valaki, semmiféle kamara meg nem tilthatja vagy akadályozhatja, így védtelenek az orvtámadás ellen, mely sok esetben súlyos károkat okozhat nekik, a családban a családon kívül egyaránt. Mert tegyük fel, hogy valamelyik közismert színésznőről, aki mellesig igen jó házaséletben él férjével, ilyenfajta „álkulcsregényt“ ír egy író, aki hosszú ideig ostromolta őt kegyeiért, de hiába. Mivel a színésznő is, az író is, a nyilvánosság üvegfalai közt él, az ügy természetesen nem maradhat titokban a nagyközönség előtt. Az is valószínű, hogy az emberek legtöbbje, amint meghallotta az udvarlás tényét, máris hozzáképzelte a folytatást, mivel így jobban kielégíthette szenzáció-éhségét Lehettek természetesen olyanok is, akik nem gondoltak semmit, sőt, igaz hogy kevesen, akik az ellenkezőről voltak meggyőződve. Már most tessék elképzelni mi történik, amikor megjelenik az ,,álkulcsregény" pontosan lerajzolt figuráival, író, színésznő, udvarlás, epekedés, mind élethűen és a valóság szerint megírva, s utána a folytatás, mely ugyan szóról-szóra hazugság, de az előzményekkel együtt az indiszkrét valóság látszatát kelti. Nem nagyon akad szerelmes férfi a világon, akinek agyában fel ne ötlene, ennek olvasása után a gyanú, hogy hátha mégis? . . . Szegény feleség esküdözhetik, beszélhet, talán meg is győzi férjét ideig-óráig, de a fullánk benne marad, a házasság benső összhangja meg van bontva. Hogy az ismerősök és a közönség mit hisz el belőle, azt mondani sem kell Csak két szót, még többet ismétlem, ez ellen nincsen védekezés, sem pedig megtorlás. Azaz talán van, csak épp igen nehéz alkalmazni, mivel nem egy ember vagy fórum hajthatja végre az ítéletet, hanem maga a közönség. Az ilyen könyvet agyon kell hallgatni. A kritikusok ne írjanak róla, az, aki olvasta, ne említse senki előtt, így remélhetőleg nem lesz keletje és az Íróknak elmegy a kedvök az ilyenfajta szennyes munkáktól. Én, a magam részéről, ezt teszem, ahányszor ilyesfajta szemét kerül a kezembe, még akkor is, ha máskülönben jól és érdekesen megírt könyvről van is szó. Mert mentől tehetségesebb egy szó, annál nagyobb bűn, ha tehetségét aljas indulatok eszközévé teszi. És aki részt vesz az ilyen könyv terjesztésében, még ha csak közvetve is, részesévé válik a szennynek. Ez pedig, hogy keveset mondjak, kellemetlen és undorító érzés. Bethlen Margit. A Kormányzó Úr egy Abessziniát járt magyar orvos vetítettképes előadásán Dr. Mészáros Kálmán főorvos tizenöt évet töltött Abesszíniában, ahol Addisz-Abebában a régi uralkodó család, majd — trónvesztése és menekülése előtt — a négus háziorvosa volt. A magyar orvos, aki 1939-ben tért vissza Magyarországra, az Abesszíniában töltött másfél évtized során igyekezett megismerni az európaiak számára távoli és rejtelmes ország vadonait, különös népszokásait, főként pedig gazdag állatvilágát. Az erdők és puszták elejtett vadjainak bőrét összegyűjtötte és magával hozta Budapestre, hogy azok a Nemzeti Múzeum állattárába kerüljenek. Dr. Mészáros Kálmán abesszíniai tartózkodása idején sok felvételt készített vetítés céljára és két filmet is vett fel Addisz-A£neba nevezetességeiről, mozgalmas Utcaiéletéről, továbbá a távcső segítségével — filmre vette az élve meg nem közelíthető nagy és ritka fenevadakat. A főorvos most a Nemzeti Múzeum állattári osztályának rendezésében a székesfőváros oktató-filmintézetének helyiségében, előadás keretében, a Kormányzók Főméltóságának kisszámú meghívott közönség jelenlétében bemutatta vetített felvételeit és etiópiai filmjeit Etiópia fővárosáról, népének sajátságairól, szépfekvésű vidékeiről, vadonerdeiről gazdag növény- és állatvilágáról. Itt-ott egy történelmi mozzanat elevenült meg a filmen. Láttuk Badoglio olasz tábornok bevonulását Addi az- Abebába és bennszülött csapatok felvonulását olasz zászlók alatt. Nagyszámú vetített kép mutatta be azokat a ritka vadakat, amelyeknek bőre ma a Nemzeti Múzeum állattárában van. Az előadás és filmbemutató után a Kormányzó Úr megelégedését fejezte ki dr. Mészáros Kálmán főorvosnak a látottakon. Aláírták a magyar-szlovák hitelesítési egyezményt A múlt évi tárgyalások eredményeként Magyarország és Szlovákia között hitelesítési egyezmény jött létre, amelyet a magyar külügyminisztériumban hétfőn írtak alá. Az egyezmény a két állam közötti okirati forgalomban messzemenő könnyítéseket tartalmaz. Egyebek között kimondja, hogy a bírói hatóságok és a gyámhatóságok, valamint a legfelsőbb közigazgatási hatóságok által felvett vagy kiállított okiratok, valamint a közjegyzők által felvett vagy hitelesített okiratok nem szorulnak diplomáciai vagy konzuli hitelesítésre. A meghatalmazottak megállapodtak abban, hogy ezeket * könnyítéseket már az aláírás mt&m tagra* «Ifeahnami «ódák.: * Tapintatlan kérdések. Miért nem nősülsz ? — Mondd Sándor, miért nem nősülsz te tulajdonképpen? Jóképű ember vagy, elmúltál már harminc éves, kitűnő állásod van, szép jövő előtt állsz, kár lenne, ha belőled is agglegény válnék! Igen, igen, én mondom ezt neked, éppen én... aki már lekéstem a családi boldogságról! — mondta az elegáns, érdekesfejű, dúsgazdag agglegény. Nagy sikerek vannak a múltjában. Sikeres a munkában és sikerek a nők körül. Ma ötvennyolc éves, gazdag, előkelő, unott, fáradt és irigyli a bérház földhözragadt viceházmesterét, mert az nincs egyedül. Cserébe a napszámossal, aki minden este hazamehet a feleségéhez és hat gyermekéhez és nem tudja sajnálni azt a béna öregembert ott a szemközti villában, hiszen ahhoz minden áldott nap daliás fiai és szép unokái járulnak kézcsókra. Kedveli ezt a vállas, egészséges, okos és komoly Sándort, kicsit hajdani önmagát látja benne. És mintha az élete is hasonló lenne. Az ő keze is alkotó kéz, az agya teremtő ügy, a munkája eredményes munka és az eredmény, a siker, az alkotás az élet delén tökéletes tartalmat ad a férfi életének. Ami kevés úr marad, azt pedig betöltik a nők- Tolonganak körülötte. Válogathat és bizonyára válogat is bennük. Igen, így élt jómaga is harminctól ötvenig, mert ez így jó volt és kellemes. Aztán jött öt év, amikor már kényszerítette magát, hogy így éljen és ma már tudja, hogy hazugság volna ezt folytatni. Azt is tudja, hogy eltévesztette. A fiatalság rövid, az öregség hosszú és aki ifjúságában nem szerez társat magának, öregségére menthetetlenül egyedül marad. Mert nemcsak az öreg csont nem forr össze, de az öreg lélek sem. Az ifjúság lángja kell ahhoz, hogy két merőben idegen lélek összeforrjon. Az együtt eltöltött ifjúság megpróbáltatásai kellenek ahhoz, hogy az öregség szenvedéseit és rigolyáit el tudják viselni. Ő már elkésett, de ezért a Sándorért kár lenne, meg kell kérdezni tőle: — Mondd, öcsém, miért nem nősülsz tulajdonképpen? Minden szem Sándor felé fordult A lányos anyák szemében a zsákmányt látó vad feszültsége vibrált, a lányok egymásra néztek és ajkukba haraptak, mintha attól félnének, hogy ajkukon visszhangja támad az izgatóan érdekes kérdésnek: — Miért nem nősülsz, Sándor? —• Hogy miért nem nősülök? Sokan kérdezik ezt tőlem mindenfelé. Többnyire csak megvonogatom a vállamat, vagy pedig valami tréfás választ adok, hiszen rendszerint a biztatás is tréfás, vagy legalábbis tréfába burkolt. De te, érzem, komolyan kérdeztél most engem, Laci bátyám és valahogy olyan hangulatom is van, hogy komolyam felelek rá. — Hát tudjátok meg, azért nem nősülök, mert nem találok feleséget! — No de ilyent? — mondták többen és a tábornokné kegyelmes asszony már mondani is akarta, hogy ő pedig tudna valakit. Szenvedélyesen szeretett boronálgatni és híres volt arról, hogy romantikus tervei sohasem sikerültek: — Bocsánat, kegyelmes asszonyom, hogy közbeszólok... tudom, mit akart mondani, azt, hogy a világ tele van szebbnél-szebb, okosnál-okosabb, vonzónál-vonzóbb, gazdagnál-gazdagabb, előkelőnél-előkelőbb leányokkal. Valamennyi, kivétel nélkül, férjhez akar menni, hogy lehet az, hogy én mégsem találok feleséget magamnak? Hát azért nem találok, mert ezek szépek, vonzók, izgatóan érdekesek, hódítók, de hiába keresem, nem tudom megtalálni bennük a feleséget, a jövendőbeli társat, gyermekeim anyját. És most elárulok valamit: nemcsak a nőknek van titkuk, hanem a férfiaknak is. Ez a mi szemérmesen, féltve őrzött titkunk egy kép, amelyet a lelkünk mélyén hordozunk ... ez annak a nőnek a képe, akihez végzetesen tartozunk: az édesanyánk képe. Az 5 képéhez hasonlítottak , a nővéreink, hozzá kell hasonlítania jövendőbeli feleségünknek és ilyennek akarjuk látni majd egykor a leányunkat is. Merem áítani, hogy minden valamirevaló férfi, születésre, fajra, rangra és vagyonra való tekintet nélkül ha feleséget választ, a leányt gondolatban az édesanyjával hasonlítja össze. Én nem találkoztam egyetlen eggyel sem a társaság sok-sok szép és vonzó, művelt és okos leánya közül, aki az édesanyámat juttatta volna az eszembe. Ne értsenek félre, nem külső hasonlóságra gondolok, hanem azonos lelkiségre. Nem vagyok elfogult, az én édesanyám leánykorában bizonyára nem lehetett olyan szép, mint ezek a liánok. Pucik, Diták és ő és a korabeli leányok nem is tudták felkelteni az őket körülvevő fiukban — akiket akkor fiatalembereknek hívtak —, az érzéseknek azt a viharát ők megijedtek volna, ha azt látják, hogy kacérkodásukkal felkorbácsolták a fiú vérét és mélységesen szégyelték volna magukat miatta. De erre nem is kerülhetett sor, mert volt köztük valami aminek a nevét ma már egyre gyérebben és egyre gúnyosabban ejtik ki: tisztelet A fiatalemberek tisztelték a bulikisasszonyokat és ««tisztelet »embessel választott« jach» » kétfél* M* mű ifjúságot egymástól, hanem ellenkezőleg, k kiegyenlítette az ellentéteket és hidat vert a házassághoz. És most megint egy divatjamúlt szót fogok mondani, talán Jókai írta le utoljára és önök közt bizonyára többen lesznek, akik már csak a kártyával kapcsolatban hallották: Dáma. Pedig az anyám még dáma volt, a leányait és önöket is asszonyaim, még dámáknak nevelte az édesanyjuk, de önök már flappert nevelnek a lányukból Dáma és flapper! Micsoda szakadék van e két fogalom között! A dáma szóhoz a tisztelet szó tartozik, a flapperhez a pajtáskodás. Ki tisztelne egy flappert? Ki szeretne bele? _ Hiszen a flapper csak édes kis pajtás. Mindenben „benne van“. (Ismeri a fiú összes szükségleteit, a szellemiektől kezdve a gyomron keresztül az érzékiekig.) Nem érzeleg, nem kíván görögtüzes szerelmi ömlengést. A lényével, okosságával találékonyságával mindenben elébejön a férfinak. Tálcán hozza számára, kellő adagolásban, a szórakozást, a szerelmet, az izgalmat, mert tudja, hogy minderre szüksége van a fiúnak. A flapperért még küzdeni sem kell a flapper meg sem játssza az elérhetetlent. Külsőleg a démonhoz hasonlít. Kaja, öltözködése, sőt az eszközei is ugyanazok. A cél is ugyanaz: hódítás az érzékek útján. A különbség csak az, hogy a démon egy lépéssel tovább megy, a flapper pedig megáll az utolsó állomás előtt, felveti a fejét, édesen nevet és kijelenti: • — Téved, kedves Laci, vagy Puhl, vagy Miska... elvégre én úrilány vagyok! Édesek, bájosak, vonzók ezek a lányok. Vidámmá, kedvessé teszik az életünket, csak éppen nehezen veszszük feleségül őket. Isten tudja, nem jut az eszünkbe, vagy ahogy a mamák szokták mondani, eszünk ágában sincs elvenni őket! Éppen ezért, hölgyeim, itt valami végzetes tévedés van. Talán onnét eredt ez, hogy a fiatal úrilányok már a huszas években is nehezen mentek férjhez. A vőlegényjelöltek vagy elestek az első világháborúban, vagy pedig gyenge kis állásokban tengődtek. Az úgynevezett „jó parti“-kat pedig gyakran nem urileányok, hanem a társadalmon kívül élő, minden gátlás nélkül kalózkodó „démonok“ szerezték meg. Ez a néhány kivételt jelentő példa és a rossz sajtó lelkendező dobverése megdöbbentő hatással volt a leányifjúságra. Egyre-másra kezdtek feltünedezni még a legjobb társaságokban is a démont játszó fiatal úrileányok. A huszas években még csóválták a mamák a fejüket, a harmincas években kezdtek hozzászokni és ma már meg se merünk ütközni rajtuk, elismerjük, hogy szépek, ötletesek, izgatok és kedvesen „jópofák“, ahogy úri rassz-nyelven mondani szokás. Nem finomkodnak, nem sütik le a szemüket, csengőn nevetnek a kétértelműségeken és ösztönös rutinnal játszanak a férfi-természettel Nem is olyan régen egy előkelő úrileánnyal ismerkedtem meg. Nem ismerik, hiába is gondolkoznak rajta, nem fogok semmi olyant mondani, amiből kitalálhatnák, hogy ki lehet. Magasállású ember az apja, komoly, nagytudású ember, köztiszteletnek örvend, az élete is szép és példaadó. A leány is jól nevelte. Négy nyelven beszél, minden sporthoz ért, mindenhez hozzá tud szólni, mert nemcsak művelt, okos is. Kellemes, élvezetes délutánt töltöttem vele barátoméknál Úgy éreztem, hogy lelkünkben közös hurok feszülnek és bevallom azt reméltem, hogy talán... talán ő az! El is határoztam, hogy elmegyek hozzájuk, vagy ahogy régebben mondták, tiszteletemet teszem náluk. Nem volt rá szükség, hogy erre engedélyt kérjek, mert másnap egy csengő női hang szólalt meg a telefonban: — Nem ismer meg, Sándor? Én vagyok... Éva! Ugye, csodálkozik, hogy tudom a telefonszámát? Hja, én ügyes detektív vagyok. Hát csak azért hívtam fel, hogy megkérdezzem, nem volna-e kedve feljönni hozzánk, mamáéi ugyanis felmennek a Gallyára. Lesznek mások is, valamennyien édes pofák ... — azt mondta: „édes pofák“. Keserű szájízem támadt és szerettem volna, ha nem így történik, ha inkább nekem kell kikeresnem a telefonszámát és én kérek engedélyt arra, hogy elmehessek hozzájuk. Elmentem mégis, mert nagyon tetszett a lány. Az „édes pofák“ üres, társasági papírfigurái voltak. Elcsépelt bárgyúságokat mondtak és az artisták rutinjával táncoltak. Rengeteget íttak és zsebrevágták a monogrammos cigarettákat mert állítólag az is hozzátartozik a sikkhez, sőt az egyik általános nevetés közepette azt is elmesélte, hogy ő a sótartógyűjtők szektájához tartozik. Akárhol van, zsebrevág egy sótartót. Már egész gyűjteménye van, akad k£L e, amelyiken a Mátyás-pince neve díszeleg, de van egy-két Herend jelzésű is, őt a márka nem érdekli, az egészet csak virtusból csinálja. Legnagyobb csodálkozásomra a sótartó matador nagy tetszést aratott. Egy édes ide esők» rögtö»* híra jár lenttette, hogy csatlakozott a szektájához és hogy bebizonyítsa rátermettségét, utánozhatatlanul édes mozdulattal már a ruhája alá is csúsztatott egy parányi ezüst sótartót. Mindenki nevetett és én harmincöt évemmel egyszerre öregnek és ostobának éreztem magamat. Rosszkedvűen mentem haza és igyekeztem felejteni a társaságot, mert a lány igazán szép és bájos volt, külön kellett választanom tőle. Alig vártam, hogy újból láthassam. Másnap megint felhívott. Megkérdezte, hogy jó éreztem-e magamat náluk és megkért, hogy vigyem el este valahová, mert holnap már hazajönnek a szülei és akkor mégse lehet olyan szabadon... Készséggel vállalkoztam rá. Ajánlottam, hogy színházba menjünk, például a Nemzetibe. — Oh, a Nemzetibe? De, kedves Sándorkám, a tóga pont olyan, mint a papuskám, ő is mindig a Nemzetibe akar vinni, nem... nem... menjünk el mi csak a Parány-bárba... „édes“ hely... Elmentünk. Ittunk valami színes kotyvalékot, aztán ő kijelentette, hogy pezsgőt szeretne inni vörösborral, az a kedvence. Gyorsan és sokat ivott és bűvös pillantásokkal Viszonozta a dzseszdobos áhítatos hódolatát Hazafelé a taxiban vállamra hajtotta a fejét. Térdünk összeért és vörösre festett szája veszedelmesen közel volt. Mást gondolkozás nélkül megcsókoltam volna a férfikódex íratlan szabálya szerint, de valahogy ezt a lányt nem tudtam megcsókolni Ebben a lányban én azon a délutánon mást láttam, ez mintha egy pillanatra hasonlított volna ahhoz a képhez...» jövendő feleségem képéhez. Úgy éreztem akkor, hogy szeretni tudnám és a lelkem mélyén már tiszteltem is... Kiszálltunk, én a ház kapujáig kísértem. Kezet csókoltam és a következő telefonhívásra már valami átlátszó kifogást mondtam. És ezek után higgyék el, hölgyeim és hidd el kedves Laci bátyám, hogy bár lány sok van, mégis nehéz feleséget találni. Pedig talán nem rosszak ők, talán belőlük is derék feleség, i megértő társ lenne, talán képesek lennének lemondással küzdéssel, önmegtagadással gyermeket is nevelni, de hiába, magatartásukkal, külsejükkel látszólagos, vagy valódi erkölcsükkel nem a jövendőbeli férjet és családapát, hanem a kalandra éhes férfiembert ébresztik fel bennünk. Ne vegyék rossznéven, hogy mindezt elmondtam, tudom, hogy nagyfokú udvariatlanság volt tőlem, de talán érdemes volna gondolkozni a megfigyeléseimen. Új világ küszöbén állunk és nem mindegy, hogy milyen anyák fogják felnevelni ennek az új világnak a fiait. Ma még talán nem késő, talán még lehetne segíteni a dolgon, talán meg lehetne tanítani az ifjú leányokat arra, hogy meghódítani a férfit művészét, de megtartani tudomány ... a legnagyobb tudományok egyike. És a házasság nem nagy kaland, nem is elhelyezkedési lehetőség, hanem a testnek és léleknek végzetesen komoly szövetsége, — fejezte be Sándor és szavai után hosszú pillanatig csend volt. Aztán mozdult egy szék s utána egy másik alatt csikoryult meg a padló. Két fiatal leány kelt fel az asztal mellől és ment át a másik szobába. Láttam, amint egymáshoz hajolnak és szinte hallottam, ahogy az egyik odasugta a másiknak: — Te, nem is tudtam, hogy ez a Sándor ilyen ostoba... pedig kár érte! Nevettek utána és felhajtottak egyegy pohárka méregerős gint, L. P. (Folytatása a következő számban Elfogtak két éjszakai rablótámadót Jány József Ganz-gyári igazgató özvegye vasárnap éjszaka Újpesten, a Vörösmarty utca 19 szám alatti házban lévő lakásán arra riadt fel, hogy valami reccsent a szomszéd szobában. Villanyt gyújtott és hogy nyugtalanságát leküzdje, olvasni kezdett Alig vette kezébe a könyvet, feltárult a szomszéd, szoba ajtaja. A sötét szobából pokróc repült feléje és a fejére hullott. Ugyanekkor egy ismeretlen férfihang megfenyegette, hogy meg ne moccanjon, mert konyhakés van nála. Az özvegy megrémült és ismeretlen támadójának felszólítására utóbb azt is megmondta, hogy hol van a szekrény kulcsa. Csakhamar kiderült hogy a betörőnek társa is van. A szekrényben 30 pengőt találtak, de mivel ezzel nem elégedtek meg, felnyitották a többi szekrényt is és több pár cipőt vettek magukhoz. Mielőtt megszöktek, a konyhakést a szoba asztalán hagyták. A rendőrség megindította a nyomozást és a detektívek a Frangepán utcában elfogták Kis István és Lisper Tibor 20 éves foglakkozásnélkülieket. Éppen akkor érték őket tetten, amikor az elrabolt cipőket, akarták eladni. Letartóztatták őket. Valószinüleg rögtönitélő bíróság elé kerülnek. Az öregkorral járó makacs székret kedéseknél és emésztési zavaroknál gyakran már egész kis mennyiségű természetes „Ferenc Jitter keserű* víz rendszeres használata által is igei« kielégíti eredmények érhetők el Kérdesz» meg. owostftf