Pesti Hírlap, 1943. október (65. évfolyam, 222-247. szám)

1943-10-13 / 231. szám

4 Pesti Hírlap 1943 okt. 13. szerda Egy korszakalkotó szabadalom félszázados évfordulója Mialatt a világháború harcterei és a hadbanálló országok városai fölött hatalmas repülőgépek, légi erődök és a levegő egyéb gépszörnyetegei keringenek, Németország hálásan emlékezik meg egy olyan szabadalom ötvenedik évfordulójáról, amely talán az első lépést jelentette a levegő meghódításának történetében Lilienthal Ottó, német gépészmérnök, akinek nevéhez — mint ezt csak igen kevesen tudják — olyan ártatlan, kedves és az egész világon elterjedt találmány fűződik, amilyen az Anscer-féle építőkőszekrény és aki egy másik találmányával a bányászat terén tette ismertté nevét, hosszú évek munkája és kísérletei után megépítette első „repülő szerkezetét“, ahogy akkor a repülőgépet nevezték Tizenhat négyzetméter nagyságú volt aszerkezet Motor nem volt benne. Lüenthal karjaival függeszkedett a gépre, a nehézkedési erő váltogatásával kormányozta és a géppel sikerült is siklórepülést végeznie. Körülbelül 30 méteres magasságból indult el gépével és a berepült távolság 4—500 méter volt 1893 szeptember 29-én kapta meg Lilienthal a szabadalmat gépére, a szabadalom száma 77.916 volt. Most már arra gondolt a feltaláló, hogy motort épít bele gépébe és ha ezt a tervét valóra válthatta volna, ma őt tekinthetnénk a motoros repülőgép egyik első úttörőjének. Mielőtt azonban ezt a tervét megvalósíthatta volna. 1898 augusztus 5-én, a rhinowi hegyekben, utolsó motornélküli repülésére indult, egy szélroham tizenöt méteres magasságban elkapta a gépet, földreverte és Lilienthal a szerencsétlenség alkalmával életét vesztette. Lilienthal előre érezte sorsát, hirtelen bekövetkező halálát. A szerencsétlenség előtt néhány héttel kiöntötte szívét legjobb barátjának, Meyer- Fünter írónak, a világhírű „Heidelberg diákok“ című színdarab szerzőjének. „Legnagyobb vágyam — mondotta Lilienthal —, hogy minél több fiatalember foglalkozzék gépemmel. De még egyet sem találtam, aki önként érdeklődnék Iránta. Én magam már túl öreg vagyok ehhez. Ha az ember túl van a negyvenen, a legjobb akarat mellett is hiányzik az, ami a legfontosabb, a rugalmasság, a fiatalos erő, a fáradhatatlan kitartás és ami talán még fontosabb: a bátorság. A bátorságnak azt a fajtáját értem, amely nem riad vissza semmitől. Gyakran, ha repülni akarok, elfog a félelem, különösen szeles időben. De hát mégsem akarom azt a nagy utat Berlinből a repülőhelyig hiába megtenni. Ilyen szeles időben a levegő kiszámíthatatlan és ha az ember nem szegezheti vele szembe a saját sebességét, akkor végzetessé válhat.“ Ezt mondta röviddel halála előtt az az ember, aki több mint ezer siklórepülést végzett — ezeket ma vitorlázó repülésnek nevezik — és a gépben Lilienthal mellett bizony mindig ott ült a halál, Alma azonban mégis valóra vált halála után, hiszen ma már az egész világ ifjúsága itt A Vöröskereszt gyűlésének eredménye október 9-ig: 3,1413Ló pengő A Magyar Vöröskereszt kétnapos gyűjtésének eredménye október 8-ig a következő: Özv. vitéz nagybányai Horthy Istvánná, báró Apor Gizella és gróf Hunyady Józsefné 148.581.94 P, dr. Stállay Miklósné, dr. Szinyei Merse Jenőnné és vitéz Lukács Bélánné 119.773 P, dr. vitéz Simon Elemérné, vitéz nemes Merschalkó Kornélné és Válay Gyuláné 103.913 P, dr. Imrédy Kálmánná (5 urna) 93.943 P, vitéz Csatay Lajosné és Ruszkiczay-Rudigsz Imrénné 92.SS7.20 P, vitéz Izeresztes- Fischer Ferencné 80.893 P, dr. Zsindely Ferencné 63.906 P, dr. Kuzmics Gáborné 47.052.52 P. Poós Gyuláné és Quandt Richárdné 45.876 P. Magyar Vöröskereszt Véradóközpontja Resner Ferencné vezetésével 43.927.23 P, vitéz Kárpáthy Kamillóné 32.477 P, dr. Perczel Györgyné és dr. Patz Sándorné 32.391 P, Lukács Sarolta 30.507.20 P, dr. Baranyay Lipótné 29.562 P, ifj. Sorgin Antalné (4 urna) 23.100.94 P, Hocpfner Guidóné 21.000.70 P, vitéz Gátföldy Egonná 18.383 P, Ifjúsági Vöröskereszt dr. Petri Pálné vezetésével 17.175.50 P, Báncs Emilné 16.457.54 P, Bronts Gézáné 14.253 P, Nemzeti Munkaközpont Bodor Ákosné vezetésével (3 urna) 12.702 P, Wulff Olafné és dr. Wilhelmné Mátray Irén (V. kerületi vöröskeresztfiók) 12.407 P, levente leányközpont dr. Kokas Eszter vezetésével 11.080.73 P Gróf Károlyi Józsefné 8543 P, dr. Szegedy-Maszák Aladárné 7866 P, Pöldkereszt Vizy Marianne vezetésével 7521.53 P, gróf Zichy Isfaelná 6821 P, vitéz Haász Aladárná 8615.20 P, dr. Bereczky Jenőné 6107 P, Vöröskereszt tanoncotthonai Tóth József vezetésével 6063 P, Kaláka Központ Pálvölgyi Jánosné vezetésével 6929.04 P, Gyarmathy Béláné 6016 P, gróf I Hunyady Ferencné 5985 P, HONSZ pestszentlőrinci csoportja özv. Czsnk Lajosné vezetésével 5626.26, báró Heilenbach Gottfriedné 5311.46 P, dr. Juhász Mihályné és Rudinál Molnár Jenőné 5234 P, Magyar Vöröskereszt teve utcai Tanoncotthona Posasz Ivánná vezetésével 5087 P. Frecot Nándorné 4607 P, Magdolna Otthon özv. Fodor Jenőné vezetésével 4455 P. HONSZ budapesti csoportja Özv. Csere Ferencné vezetésével 4210.12 P. Keresztény Szocialista Női Alkalmazottak 4171 P. Magyar Vöröskereszt Budapest, VI. kerületi választmánya Tödy Józsefné vezetésével 3427 P. Hahn Frigyesné 3203 P. Kovács Gusztávné 2801 P, gróf Hadik Barkóczy Endréné 2504.04, dr. Bessenyey Zénóné 1573.50 P, dr. Molnár Ferencné 1172 P. Ez összesen 1,241.906.63 P. A fentiekhez járul a budapesti leventék gyűjtése 100.816.4 P, a bankok és vállalatok adománya 574.837.59 és a vidéki gyűjtés a mai napig 1,223.304.05, így a gyűjtés eredménye október 9-ig összesen 3,141.385 pengő és 13 fillér. gos volt a jókedvtől, most mintha őrjöngök szigete volna. A nők zokognak, a férfiak kiabálnak, mindenki tanácstalan. Elmúlik talán egy negyedóra. Milyen kis része az örökkévalóságnak és néha mégis maga az örökkévalóság. A zajt lassan a tehetetlen kétségbeesés némasága váltja fel. Az emberek mintha koporsó mellett állnának. Előremeredő tekintettel, de tapadó úszóruhában. Soha furcsább gyászoló gyülekezetét. A keresés lassan abbamarad, minden hiába. Böbének vége, a mindig mosolygó, bájos kis Bébé nincs többé. Az imént még maga az élet, a derű, most pedig — de mi ez? Valaki telkiált és merően mutat a tenger felé. Minden szem odafordul. Nem látni semmit .„Valamit himbált ott a tenger!“ kiáltja újból. A tekintetek odamerednek. Nem látni semmit. A tenger lélekzik és akkor bizony, bár simának látszik, de csónakot is eltakar. Végre látható lesz egy kis pont, messze kint a nagy vizen. Hátha ő az. Még nem merik hinni, de minden szem lángban ég. Az izgalom mindenkit elragad, az arcokon a kétség küzd a reménnyel. Lassan azonban időnként már kivehető a kis sipkás fej: igen, igen, nincs kétség! Csónakok rohannak felije, úszók vetik magukat a vízbe. A kis sipka pedig közeledik és már lehet látni, amint két kar szépen, nyugodtan simul bele a hullámokba, mintha egy kis felső úsznék. D az! Ö az! Az emberek sírnak a boldogságtól, egymás nyakába borulnak. Az egyik csónak beemeli Bébét és diadallal hozza. Bébé pedig mosolyog kedvesen és szelíden, csak kissé halványabb talán, de ő az, a maga valóságában, ölelés, minden kéz felé nyúl, legalább érinteniakarja, mintha egyszerre szeretne mindenki kárpótlást az elmúlt percek megpróbáltatásáért. Száz kérdés ostromolja egyszerre, Bébé pedig mosolyog, kissé bágyadtan és hallgat, legfeljebb anynyit mond, nem tudja, ő úszkált. Ezer találgatás, mi történt hát? Hogy került ki olyan messzire? Eszméletét vesztette volna, vagy a víz alatt úszott ki kis gyermektüdejével, közbe talán fel is bukva, csak nem vették észre? Bébé ül szemben a kékeszöld tengerrel és csendesen mosolyog; 5 nem tette, 3 nem tudja. Nézem őt, nézem a tengert, miért kedveskedik őt körül ez apró hullámok azt lefetyelve: bántottak, kislányom, bántottak kislányom ? Mi lopta a szemébe azt a kékeszöld fényt? Miért oly egyforma a mosolygásuk? És eszembe jut az a kép, mikor az öles termata keresztes vitéz, páncélos kezeibe fog egy csöppséget, eltartja magától és ránéz. Aki pedig látja mosolygó ezemüket és azt a kis hajlatot szájuk szögletében, azt mondja: Istenem... A tutajon elhalkul és elhallgat a tehetetlen emberi néps zaja, csak a tekintetekben röpködnek még itt-ott méltatlankodva egymás felé a kérdések: Ez a kis gyermek fizetett volna vissza ilyen keményen a mókákért? Nem tette, nem tette, de hát akkor ki tette? Kicsoda? A tenger pedig mormol nyugodtan, fenségesen, tudja ! kés híve a repülésnek és talán maga Lilienthal sem hitte volna, amikor kezdetleges és törékeny lélekvesztőjén imbolygott a levegő szeszélyes óceánján, hogy a 77.916-os számú szabadalomból félszázad múlva már sokmotoros óriás repülőgépek vannak. Találítsdsom Csao-kung apáttal Részletek egy utinaplóból Egy német újságíró-barátom vitt el hozzá, egy júliusi estén. Akkor még nem tudtam, milyen hírhedt ember házába kerülök. Kollégámmal a buddhizmusról beszélgettünk s véletlenül szaladt ki a számon . — Éppen most olvastam, hogy Rómában egy kínai származású papot szenteltek püspökké. Arról azonban még sohasem hallottam, hogy fehér ember akárcsak egyszerű buddhistapapságig is felvitte volna. — Téved hírem! Itt Sanghajban mindjárt akad egy híres buddhista apát. Fehér ember, valamikor anglikán pap volt, összeveszett honfi tárcáival, megundorodott a nyugati képmuszustól s belépett egy buddhista szerzetbe.’ Ma már apát s nagy szerepe lesz míg Kína egyesítésében. . — Érdekes ember lehet. Sohase hallottam róla. Mi a neve? — Csao-kung. Persze ez a szerzetesi neve. A világi nevére most hamarjában nem emlékszem... — Ismeri az apátot személyesen? — Természetesen! Holnap fogadónapja van s ha kedve tartja, jöjjön velem hozzá ötórai teára. Szívesen látott vendég lesz. Időmből bőven tellett Másnap riksába ültem s az adott címre hajtattam. A kapuban, amely magas kőfalból nyílott, a megszokott kínai szolga helyett egy sárgaruhás fiatal buddhista szerzetes fogadott. A kis élőkor íven már várt a barátom. Bekísért a házba. Odabent, az egymásba nyíló szobákban, hemzsegtek a vendégek. Egyik csoporttól a másikhoz sodródtam- így közelítettem feléje. A lekés után rögtön ráismertem. Tényleg európai ember volt. Kissé színpadiasan hatott sárga szerzetesi ruhájában. Csao-kung szeme nyugtalanul repdesett egyik szomszédjáról a másikra. Közben állandóan az ajtó felé pislogott, mintha várna valakit Amikor bemutattak neki, ugyanilyen szórakozottan nézett el a fejem felett. Tökéletes angolsággal beszélt, de egy pillanatig se tartottam született angolnak. Az volt az érzésem, hogy e furcsa embori körül valami nem lehet rendben. Keleten elég gyakran találkoztam túlfűtött agyú európaiakkal, de újdonsült ismerősömet nem lehetett ezek közé sorolni. Vilápies modora, gyakorlati észjárása sehogyre illett szerzetesi ruhájához. Váljon ki lehet ez a csodabogár? Miért tetszeleg a világ előtt a buddhista apát sztrepálom? Félreházódtam , és szórakozottan szürcsölgettem a teámat Német kollégám eltűnt, elaggatottan álltam egy sa meg ismeretlen ember között. De a világ igazán egy kis falu. Valaki gyengéden megérintette a vállamat. Madams T. volt, akivel utoljára Nápolyban találkoztam, ezelőtt két esztendővel. — Mindenre gondoltam, — mondta mosolyogva, — csak arra nem, hogy magát mister Trebitsch házában látottt újra... — Annyira meglepődtem, hogy köszönni és elfelejtettem. —Mit mondott? Mister Trebitsch? Talán Trebitsch .Lincoln? — Az! Miért csodálkozik? — Sejtelmem sem volt róla! Véletlenül kerültem ide, így már sok mindent megértek. Tudja maga, ki ez az ember? Jóízűen felnevetett: — Az előbb még azt sem tudta, kinek a házában vendég, most meg előadást akar tartani a házigazdáról? — Eddig még nem volt hozzá szerencsém, de egy időben sokat beszéltek nálunk róla... — Megnyugtatom, máshol is. Mozgalmas Századunk egyik legérdekesebb alakja... — És kalandorai — tettem hozzá súgva. — Felfogás dolga. Nekem tetszenek az olyan emberek, akik nem hagyják magukat legyűrni. Mister Trebitsch egy világhatalommal áll szemben. Ez már egymagában is érdekes. A bosszú dolgozik benne. Vissza akar fizetni Angliának a fia haláláért. — Ha ez így van, akkor nem értem, miért érintkeznek vele az angol urak is... — Ez megint más lapra tartozik. Talán hivatalból vannak itt. Jó a görényt szemmel tartani, mielőtt bebújna a tyúkólba.. Bólongattam. Közben azon töprengtem,várjon megszólítsam-e az egykori paksi rabbi fiát magyarul? Úgy határoztam, hogy nem. Érdeklődni jöttem ide, s nem kellemetlenkedni. Mikor ismét a közelébe jutottam, mégsem álltam meg egy kérdést. — Mint újságíróit érdekel, tisztelendő úr, — mondtam angolul, hogy európai ember létére, miként jött arra a gondolatra... — Hogy buddhista szerzetes legyek? — folytatta a kérdést. — Igen! — Ezt már sokan kérdezték. Most se tudok mást felelni, mint legelőször. Meguntam a tülekedést, a profín világ hazug, céltalan képmutatását. Pihenni vágyom. A tökéletes nyugalmat pedig csak Buddha ösvényéin érheti el a földi halandó . Merőn a szemébe néztem. Ő is fürkészve vizsgált. Azután kenetteljes hangon hozzátette: ... Aki igazán boldog szegent, annak szakítani kell minden földi érzelemmel! Ezek a kijelentések sehogy sem egyeztek azzal, amit körülötte láttam. De még inkább ellentétben voltak ténykedéseivel. Kínában évezredes szokás, hogyha az ember elégedetlen sorsával, akkor nevet cserél, így próbálja félrevezetni a végzetet. De Tretoltschnek nem sikerült megtéveszteni se a végzetet, se az embereket. Egész életében nyugtalan politikai kalandor volt Szerzetesi kámzsájában is az maradt A Pancsó láma fennhatósága alatt meg akarta szervezni a kínai buddhistákat, hogy vallási alapon ezt a sok százmilliós tömeget szembe állítsa Angliával, amelyet halálosan gyűlölt Keresztül is vitte, hogy a Pancsó láma ellátogasson Shanghaiba és Narkíngba. Ekkor írtatk utoljára nagy cikkeket a kínai lapok Csao-Kung apátról, aki előkészítette „őszentsége“ tárgyalásait A belpolitikai események azonban keresztülhúzták terveit. Az öregedő Trebttacket elfogta a a honvágy. Vissza akart térni Angliába. Zseniális tervet eszelt ki. A nankingi kormányt rávette, követelje az angoloktól kölcsönösségi alapon: ha keresztény missziók jöhetnek Kírába, akkor a buddhisták is mehessenek igét hirdetni Angliába. Az angolok vállvonogatva beleegyeztek. Egy félév múlva Trebitsch három buddhista szerzetessel és szerzetesnővel hajóra szállt, hogy Angliában megkezdje térítő munkáját. Nem engedték partraszállni, Hollandiában sem. Párhónapos világkörüli hánykolódás után egy amerikai hajón ismét Sarghaiba érkeztek. Az újságírók eléje siettek. Még messzire járt a gőzös, amikor meginterjúvolták a fedélzeten. Trebitsch elkeseredetten nyilatkozott. Most már egész Európát szidta. Az egyik amerikai újságíró közbevágott: — Az apát ur hetedmagával indult el s most csak öten vannak. Egy szerzetes és egy szerzetesnő hiányzik. Ezek hol maradtak? — Nem vesztek el, itt vannak — mondta kelletlenül Trebitsch —, csak büntetésből a harmadik osztályon hoztam vissza őket. Ugyanis szerzetesekhez nem illő módon viselkedtek... Ezzel a halk akkorddal zárult Csao- Kun Bapát európai missziója. Azóta sem hallottam róla többet, csak most a halála hírét. Marco Polo. ! Távnyaralók (Két szomszédos balatoni válatulajdonos beszélget egymással.) . Jó reggelt, szomszéd. No, mikor csomagol? Mikor indul haza Budapestre? — Én? Én még maradok. Oly szép ez az ősz.— Az ősz igen szép, de úgy mondotta, szeptember elején befejezi a nyaralást. — Így gondoltam. De aztán, hogy elhalasztották az iskolák nyitását... —• Azt elhalasztották, de az nem érdekli magát- Nincs iskolás gyermeke. — Nekem nincs, azért ez mégis jogcím. Az ősz szép, az iskolákat meg csak novemberben nyitják... — Szóval novemberig akar maradni? Bezzeg más években, még tavaly is, már augusztusban mondogatta: Sietünk haza, befűzni. — Idén nincs befőzés. Nincs cukor. —• Uborkát, paprikát eltenni, ahhoz nem sok cukor kell. — Savanyúságot sem teszünk el idén. Étkezésnél majd arra gondolunk, mi volt az ára az ételnek, ad az elég savanyú izt! De miért faggat? ■— Csak azért, mert máskor már Szent István után mindig bezárta a villát és elutazott — Persze, de idén... A szép ősz, az iskolák, a cukorhiány és a bőség a savanyú izekben... és a többi nyaraló is itt van még mind. Maga is itt van. Maga miért nem megy haza? — Én? Az más. Én a szüretet várom. — Ugyan menjen. Az a pár szőlőtő! Egy nagy kosárban is utánaküldhetik, amit leszednek. — Magam akarom leszüretelni. Idén nem lopják le a fejét. — Szép, örülök, hogy ilyen jó gazda lett magából. De mondja, miért rendelte azt a vaskályhát, amit tegnap hoztak ki magának? Talán télen is?... — Lehet. Valószínű. Idén télen fakutyázni fogok. Orvos rendelte. — Talán beteg. — Nem. Csak az idegeim... — Hja, az idegei. Az idegeim nekem is rosszak. Már meg is vizsgáltattam magamat. — És mit mondott az orvos? Magának nem rendelt vaskályhát? — Nem. Kályhát nem rendelt. Inkább azt ajánlotta, ha befejeztem a balatoni üdülést, menjek még pár hétre a Mátrába. Egy csendes, kis eldugott helyre. — És megy? — No, hallja! Ha az orvos így kívánja. Novemberre már meg is van a szobám a Mátrában. — No,nézd csak, a kis elővigyázatos! És meddig marad fent a Mátrában? —Nem sokáig, csak amíg újból lejöhetek a Balaton mellé. Májusig. .. % Magyzorás Sajnos, nemzeti hibánk. A legtöbb magyar, valljuk be őszintén, szívesen mutatja magát többnek, mint amenynyi a valóságban. Mintha nem is a lényeg volna a fontos, olyan szívesen címezteti magát nagyságosnak, ha tekintetes, kegyelmesnek, ha méltóságos s úgy képzelem, a fenséges címet csak azért nem bitorolja senki, mivel azt úgysem hinnék el. Ez az oka annak is, hogy ellentétben a többi nemzet nyelvi szokásával, az uram, asszonyom és kisasszony megszólítás nem képes gyökeret verni nálunk. „Mit?“ — gondolja magában minden egyes ember — „én csak úr legyek, ép úgy, mint szomszédom a szatócs, vagy kőfaragó, esetleg a csatornatisztító? Amikor én...“ — és gondolatban felsorolja magában összes kiválóságait Városokban a tekintetes rímnek nincsen már ázsiója. Ezt a szép, régi címet, mely a tekintély megszemélyesítőinek járt ki valaha, a magyar címkórság lehúzta talapzatáról és piaci kofáknak adományozta, akik azt testvériesen megosztják a jobbfajta szakácsnőkkel. Téni asszony mindenki, aki nem „nagysága“, nagysága pedig az, aki képes legalább is egy cse- Ifcnnt tartani. Kétszáz esztendő múlva valószínűleg a kofák lesznek „kégyi“ asszonyok, a szatócsnék pedig „fenségek“, de hogy mi lesz az akkori előkelőségek megtisztelő jelzője, azt valóban nem tudom elképzelni. Ugyanebbe a rubrikába tartozik a rendjelekkel való hivalkodás. A rendjelnek az a célja, hogy kitüntesse és szemmel láthatólag megjelölje azt az egyént, aki valamilyen módon különösképen hasznosan szolgálta hazáját, akár háborúban, akár békés úton. Ez igen helyesen van elgondolva és érthető, ha valaki, aki valóban többet teljesített a többinél, örül annak, ha ezz ország-világ láttára elismerik. De... Tömegesen vannak olyanok, akik valódi aknamunkát folytatnak az irányban, hogy teljesen érdemtelenül valami rendjelhez jussanak, melyet aztán ünnepélyes alkalmakkor mellükra akaszthatnak. Hogy az a rendjel honi, vagy külföldi, meglelt munkáért és érdemért, vagy tisztán valamilyen külföldi minisztérium zaklatása révén kapta meg az illető, az teljesen mellékes, fő az, hogy csillog és elhódítja a hozzá nem értőket, akik úgysem tudhatják, hogy a kínai sárkány kis keresztjét, vagy a botokudi yam-yam pálmalevelét milyen alkalmakkor szokták osztogatni? A külföldi követségek tagjai egyértelműen panaszkodnak arról, hogy a honi különböző hivatalok munkatársai között sokszor akadnak olyanok, akik külföldi kitüntetések alkalmával, idejük nagyobb részét avval töltik, hogy őket ösztökélik arra, zsaroljanak ki valahogy kitüntetéseket számukra, melyekkel aztán legritkább esetben vannak megelégedve. Mindegyik azt tartja, hogy neki, mindenesetre, egy nagyobb dukált volna! Ami valakinek „dukál “! Ez az amit igazságosan megítélni, úgyhogy mindenki meglegyen az ítélettel elégedve, teljesen lehetetlen, ő maga, akiről szó van, mindig kevesli, a többi, akik nem részesülnek benne, úgyszólván mindig igen soknak tartják. Ha pedig „középen az igazság" jelszóval kettévágják a gordiusi csomót, mind a kettő hangos szóval fogja az illetőt szidni. Furcsa kinövései vannak a nagyzolásnak. Olyan helyen burjánzanak fel, ahol épeszű ember nem is sejtené őket Példának okáért nem figyelték meg, hogy a vasúti kocsi azon oldalán, melyen az első osztályvan, kétszer annyi ember tódul ki, mint a második osztály jelzésű oldalon,, pedig tudvalevő, hogy második osztályban többen utaznak, mint az elsőben. Úgy tolonganak át a szűk kis folyosón pogygyásszal, gyerekkel, kalapskatulyával, hogy teljesen elállják az utat, a valóban első osztályon utazók elől, csakis azért, hogy az érkezésnél avval hódítsák el a hordárt, az esetleg ott lézengő ismerősöket, vagy tudj’ Isten kicsodát, hogy ők a drágább, tehát előkelőbb helyen töltötték az utazás óráit. Emlékszem régen, a fiákerek és konflisok boldog idejében, hogy magára tartó úr vagy hogy, pén-szűk hóvégi napokon inkább otthon kuksolt szobájában, szén, tavaszi ni esetésben, mintsem egy lovazon ment volna ki a ligetbe. Hogy ezt cmn'bu,azon tegye meg, arra nem is gondolt. „Utóvégre vannak dolgok ugyebár...?“ Olyannak tekintették volna ezt a cselekedetet, mintha manapság valaki a mi körünkből, aki szórakozni jön fel a fővárosba, takarékossági szempontból nem a szállodában venne szobát, hanem ágyra járna valahol a külvárosban. Most bezzeg... előkelő szalonokban “kedvenc téma arról crevegni, hogy a 44-es vagy a 66-es villamosnak berendezése megfelelőbb-e? De a ragyzolás, azért én egy vidáman és dúsan virágzik, mint akkoriban. Csak ép a külső formái változtak meg valamennyire. Betlen Margit