Pesti Hírlap, 1944. május (66. évfolyam, 98-121. szám)
1944-05-07 / 103. szám
Vadvizek közt írta és fényképe ize: Homoki .»sy István úr. A nedves rétek, vizes kaszálók akkor ébrednek tavasszal, amikor a bíbicek felkeltik őket Messze délről, talán a Pó völgyéből jönnek haza ezek a fehér-fekete madarak. Február végén, március elején jelennek meg az első imbolygó tarka árnyak egy ködös hajnalon. Aztán egyre többen lesznek hangos tőlük a nádasok tája..» Imbolygó, nagy tarka lepkék, átható, éles jajkiáltásaik messziről hangzanak. Vadász, pásztorgyerek nem érhet közelükbe, ha csengő hangjuk felsivít, mereven állnak a zöld nádszálak, meglapul a cankó és némává csendesednek az apró nádilakók. Március derekán már első tojásaikat találtam. Aztán jöttek a sziszegő éjjeli fagyok, benyomultak a nádasba, csillogó jégpáncéllá dermesztették a zöld vizeket és hajnalonként a fű alig látszott a dér alól. Nap nap után, hosszú délutánokon járták csatárláncot húzva alvadászaia (madárfotografálásra betanított gyerkőcsereg) a réteket, de sehol sem takart bíbicfészket a zöldelő fű. Múltak a hetek, javában ragyogott már az április és egy reggel „Szaniszló“ alvadászom csillogó szemmel jelentette: „Négytojásos bíbicfészket találtam a nádasok mögött anyany derült szépen...“ Másnap már a réten ágaskodott fotósátram rúdja és fejcsóválva károgtak nagy fekete távcsövemre az átvonuló varjak. Sátramban minden műszerdarabot a célszerűség alakított Zöld zománcfesték borította a sátorlyukak bőrfedeleit, zöld volt a távcsövem vége, még rajam is zöldszínű ing feszült. Nyitott vadászszék várta a hosszú les óráit, lábamnál villamos száraztelep. Kilengett 45 fokra a kis voltmérő, az a vadászok pedig rohanva húzták a vékony gumikábeleket a teleptől a bíbicfészekig. Ott felállítottuk földbeszúrt karóra a kis fényképezőgépet, a karót pedig zöld vászonnal takarjuk. Aztán kicseréljük a gépben a közönséges fémkioldót, helyébe csavarom a háromcentiméteres, ceruzahegyvédő nagyságú műszert, a német finomtechnika csodáját, az elektromágneses távkioldót. A csöppnyi henger sűrített glicerinjében spirálrugó. Működtetésére kiugrik a spirálrugó támasztéka és a kifeszülő rugó vékony szeget tast a fényképezőgép zárjába. Szóval: sokszáz méterről „elsüthető“ vele a gép. Az egészet sással körülrakjuk, olyan, mintha zöld zsombék, elhagyott, kákacsomó volna. Lenyúlok a tojásokhoz, olajos fényűek, forróak, mintha az anyamadár szíve lüktetne bennük a vékony héj mögött, ezt szilárdan fogják ülni a szülők. Zöld hátizsákból előhúzom az esztergályos remekművét. Puhafából esztergályozott fabábú, nagysága, méretei teljesen a bíbicet formázzák, hiszen anatómiai könyvekből vettem az adatait. Legfontosabb segédeszközöm ez mostan. Ráteszem óvatosan, a tojásokra, a fejnek kinevezett fagymó éppen a gép felé néz, szeme helyén stanioldarabka csillog, arra állítom az élességet. Fűszállal megjelölöm a fej irányát (csak akkor kattinthatom el majd a gépet, ha a valódi madár feje is a most „bemért" helyen lesz). Kész, futunk a sátor felé, ahol elnyel a ponyváik közti félhomály. Ott lapul most a bibicsészek 100 méterre a sátramtól. Április volt, a tavasz szerelmesét csókolt a földre, szinte hallani véltem. Pedig csak a feketekámzsás szárcsák csobbanása hallatszott a nyílt vizek tükréről. Reszketve táncol a távcső ragyogó fényköre, pontosan középre veszem a fészket... ahá... látom a fűszáljelzést is, rendben van, jöhet a madár ... Odakünn hallik a nádas ezer apró nesze, messziről békák zsonganak ütemesen. Feljebb hág a nap, megrövidülnek az árnyékok, a látóhatáron, elszórt fehér tanyák fölött izzik a levegő. Végtelen messzeségből jajgat egy bíbic, aztán elhallgat és csak cankók tilinkóznak a szomszéd szigetecskék zöldjén. Tudják, most nem rajtuk a sor. Múlnak a hosszú percek, zsibbadni kezd a lábam, párás a szemüvegem. A kémlelőlyukakon bevilágít a nap, olyan a sátor belseje, mintha piros opállámpát gyújtott volna valami arrajáró manócska. Csörgőruhák úszkálnak a vizen, a tőkéskacsák pelyheseiket vezetgetik a csendes víztükrökön. Nagy darabon víz alatt áll a vetés, fekete csíborok járnak-kelnek vízalatti alagutakon és kíváncsian nézdegélik, vájjon fenn van-e még szédületes magasságban a mezei pacsirta? Egyre közelebb hajlik a bíbic rajongása. Megfeszül kezem a távcsövön, az alvadászok egymásra hunyorognak. Susogva pattog a levegő, mintha kártyacsomót pergetne valami láthatatlan korhely mancsa. Villanás a sátornyílás előtt... riadt kiáltás és eltűnik a bíbic kéklő messzeségben, kietlen foltot mutat csak a távcső fészke helyén... Értem sajnos. A sátor gyanús neki! Ez a szemfüles őr, minden rétek csésze, a nyitott sátorrészre gyanakszik. Pattannak az alvadászok, földig befűzik a nyílását. Csak türelem... Múlnak az órák gólya lépked a kaszálón, a távcső mutatja a fényes ragyogást szembogarán. Karminpiros a csőre, lépdel néma méltósággal. Lepkék is kergetődznek, átlátszó kis fekete köpenyként forog a füvön árnyékuk. Lassan megszokja szemem a sátor félhomályos pirosságát. Először a csillogó fémtárgyak válnak láthatóvá, aztán e gyerekek körvonalai tűnnek elő. Enyhe szellő támad, hűvös lehelletét elküldte a nádas... Óra múlva pedig látom, amint kibújik a sátor földjén sötét kamrájából a cselőpók nesztelen alakja. Szinte megrezzen a távcső, mintha éppen reászállott volna, pedig csak a távol részekre ereszkedett hirtelen-váratlan a bibicmadár. Észhez sem térek, máris szaladgál a gép körül, nekifut, mintha felöklelné, megnézi oldalt is, elmegy előtte háromszor-négyszer, reszket vékony bóbitája, megrebben a fehér hónalja. Aztán jajongva vágódik felfelé... Elrepült ismét... Nem esem kétségbe, ötletem támad. Kimegyek a rétre — olyan vakító a vesórák után, mint bálterem a vakondnak —, jó marék sárga virágot szedek. Fehér nedv szivárog a szárak végén, mintha gyöngyöt sírnának halottaságyukon. Teletűzdelem velük a géptakaró vásznát, úgy virít a gyermekláncrű, mintha mindig fényképezőgépem fényaknáján illatozott volna. Sátor mélyén vagyok újra, megebédelünk. Szalámihéj kunkorodik, halkan zörög a sütemény papírja. „Zakarbátyó“ — próbaszolgálatos alvadász — vidáman csámcsog. Éles jajkiáltás, földredobva szalámi és keménytojás... ott illegeti magát a bíbic közvetlen a gép előtt Oda se hederít, a vadvirágok nem gyanúsak neki. Körülfutja fészkét... gyors mozdulat, rátelepedett a tojásaira... Igen ám, de hogyan! Pontosan szembe a lencsével, mintha kifeszített lénna volna!! Egymásra bámulunk ... hiába ... „éllel“ ül a gépnek, mintha karót szúrtak volna a lencse elé, feje, nyaka, csőre egybeolvad, nem is látni madáralakját. Feje meg távol áll a jelzőfűszál irányától, kár volna a felvételért, meg sem csinálom... Belefújok a mélyhangú sípba, felvágódik a madár... Jöhetnek az újabb lesben töltött órák ... Megtelt a fészekalj .. Első pillantás a nagyvilágba ... Különös érzés: saját lábakon állni . .. Göröngyökön szárítkozik a tojásból bújt pelyhes nemzedék. Vidám nyújtózkodás a fényözönben... — Alsó kép: ha elközeleg az este, meglapulva alszik a bibiccsije. Fiatal bibices ide első arcképe Alsó kép: tojásain ül a vadvizek őre. Mayabibic.)