Pesti Hírlap, 1944. szeptember (66. évfolyam, 198-222. szám)

1944-09-30 / 222. szám

4 Pesti Hírlap 1944 szept. 30, wombat Do Irány az Operaházban Apróságok hatvanéves dalszínházunk műfajból 1. 1884 szeptember 27-e, a Magyar Ki­rályi Operaház megnyitásának napja nemcsak a magyar zenei élet történe­tében nevezetes dátum, hanem a fő­város rendőri krónikái­ban is, mert az Operaház megnyitó ünnepségén olyan botrányos jelenetek játszódtak le Ybl Miklós pompás palotájában, miknek alig van párjuk a magyar botrányok testes évkönyveiben. A kiváncsi és tüntető tömeg — mint az akkori Pesti Hírlapban olvassuk — elárasztotta a színházat, a meghí­­­­ottak nem tudtak bejutni az épület­be, a tolongás oly nagy volt, hogy többen megsebesültek, sőt egy gyáros meg is halt, agyonnyomták. A megnyitó ünnepségen megjelent a király is — az Operaház jórészben az ő adományából épült — és Ferenc József még élt, a helyszínen meg­mondta véleményét a rendőrségről a ■miniszterelnöknek, Tisza Kálmánnak. Thaisz Elek volt akkor a főkapi­tány; panamák Százai fűződtek a ne­véhez; a megvesztegetések aranykora volt az a negyedszázad. A panamák nem sokat ártottak Thaisznak, az operaházi botrány azonban kettétörte karrierjét. Tisza menesztette és Thaisz ■ zajos életének hátralévő részét a ko­lostorban túli­te, a besnyői kapuci­nusok kolostorában. 2. Az Operaház építőbizottságának el­nöke báró Podmaniczky Frigyes in­tendáns volt. Ő azt szerette volna, ha a megnyitó előadás közönsége meghí­vottakból kerül ki és pénzért nem árulnak jegyeket Javaslatát azonban felügyeleti hatósága nem fogadta el Podmaniczky nem fordult jogorvos­latért barátjához, a miniszterelnökhöz, hanem összeírta azokat, akiket ott akart látni a megnyitó előadáson, nem feledkezett meg a munkafelügye­lőkről, a nevezetesebb iparosokról és munkásokról sem, azután elővette a pénztárcáját s az új műintézet pénz­­­­táránál megváltotta számukra a je­gyet. Készpénzzel! Annak a színház­nak a pénztáránál, amelynek ő volt az intendánsa! Amikor a jegyekért járó tekintélyes summát átadta a pénztárosnak, az ő sajátságos dialektusában igy szólt: — Ezsék­ási urák nálam fizsették. Amiből nyilvánvaló, hogy nem csak Th­ais­zok éltek akkor, hanem Podma­­niczkyak is. Nem merjük állítani, hogy Podmaniczky volt a szabály, de Thaisz egészen bizonyosan kivétel volt. 3. Podmaniczky után gróf Keglev­ich István, majd Beniczky Ferenc lett az Operaház intendánsa. Talpig úrnem­­nőtt, de keveset értett a színház­hoz és szűkmarkú volt a végletekig. ..Színház finánc“ volt a csúfneve. A rossz nyelvek a következő történetet terjesztették róla: „Beniczky egyszer azt a megfigye­lését közölte az Operaház első kar­mesterével, hogy egyes zenészek időn­ kint amerikáznak, nem játszanak, ha­nem pihennek. Azt kívánta, hogy a karmester fegyelmezze meg ezeket a lusta és közömbös zenekari tagokat. A karmester azt felelte, hogy nem teheti. A zenészek azért nem, játszot­tak, mert a kérdéses percekben éppen pauzájuk volt, vagyis­ a zeneszerző szünetet írt elő a számukra. Beniczky felcsattant: — De ne legyen pauzájuk! Mi az egész időre fizetjük őket! Ha pauzá­juk van, akkor fölöslegesek! Nem kell négy kürtös! Kettő is elég! De azok fújjanak szorgalmasan, folyvást, folyvást, pauza nélkül.­" így­­,fűrészeltek“ a rossz nyelvek Pesten, a nyolcvanas években. 4. AZ Operaház igazgatóinak sorában ott találjuk a századforduló legna­gyobb karmestereit: Erkel Ferencet, Erkel Sándort, Mahler Gusztávot, Nikisek Artúrt Mahler nemcsak nagy muzsikus volt, hanem felsőséges szellem is. Pél­dául: fütyült a kitüntetésekre. Amikor megvált a bécsi Operaház­tól, titkára figyelmeztette, hogy ne feledje íróasztalának fiókjában a medáliáit — Kérem, adja át az utódomnak — rendelkezett Mahler. 5. Ney Dávidról szól ez a történet. Hí­res szerepe volt Marcellé, az ősz hu­genotta fegyvernöke. Első fellépésé­nek huszonötödik évfordulóján is eb­ben a szerepben jelent meg a közön­ség előtt. Egyik kritikusa ekkor ezt írta róla: „..meglátszik alakításán, hogy alapos és elmélyedő történeti tanulmányok előzték meg a puritán hugenotta harcos alakjának megfor­málását ...“ Ney könnyezve köszönte meg a bí­rálatot, majd így szólt: — Már régen meg akartam kér­dezni, de mindig reszéltem... doktor úr azonban olyan jóindulatú hozzám... Kérem, mondja meg nekem: kik vol­tak tulajdonképpen azok a huge­nották? Ekkor már húsz éve énekelte Mar­adit. A A magyar operai emberábrázolás klasszikusa volt Takáts Mihály. Az ő nevéhez kapcsolódik ez a történet. Volt a Városi Színháznak egy igen­­igen ügyes énekes színésze. Minden­áron az Operaház tagja szeretett vol­na lenni, mindent elkövetett, hogy szerződtessék. A hangja azonban nem volt értékes hang, az operaiak nem irigyelték a Városi Színháztól. Hevesi Sándor, az­­­peraház igaz­gatója így szólt hozzá, amikor szolgá­latait neki felajánlotta: — Amíg Takáts Mihály él, lehetet­len önt szerződtetni. Fedezet sincs rá... —­ Ha nyugalomba vonulna, én ke­rülhetnék a helyébe? — Az mindenesetre más helyzet lenne — felelte óvatosan Hevesi. A beszélgetés után egy-két eszten­dővel, váratlanul és fiatalon meghalt Takáts Mihály. Az Operaházban ra­vatalozták fel a magyar operai ének­lés nagy halottját, koporsóját mély meghatottsággal állták körül művész­­társai. A temetésen megjelent az acélkö­­nyökű baritonista is. És ott, a rava­tal mellett emlékeztette Hevesit be­szélgetésükre. — Remélhetek, igazgató úr? Én ke­rülök a helyébe? Hevesi szomorú tekintettel nézett a ravatalra: — Ha a család beleegyezik, nekem semmi kifogásom ellene, — felelte készségesen. 7. Az Operaházban hatvan esztendő alatt közel ötszáz vendégművész lé­pett fel A legkedvesebb valamennyi között Burián Károly volt, a Wagner-éneklés Carusója. Hozzá fű­ződik a legnépszerűbb operai anek­dota. (Bocsánatot kérek azoktól az ol­vasóimtól, akik ismerik.) Lohengrint játszották. Lo­hengrin csalódott a brabanti herceg­kisasszonyban és elhatározza a szakí­tást. A hattyús csónak előáll. Ekkor Ortrud, a bajkeverő közli, hogy a hat­­­tyú nem más, mint az elvarázsolt bra­­banti herceg. Lohengrin imádkozik: a hattyú visszaváltozik herceggé. A hattyú helyett galamb száll alá, hogy elvontassa a csónakot. Igen ám! De Lohengrin nem mer beszállni a Schel­de vizén ringó járműbe. Nem mer, vagy talán nem is tud. Mert Lohengrin szereti a sört és mire elkövetkezett a harmadik felvonás, biztosan énekel, de bizonytalanul áll a lábán. A galamb ebből mit sem vesz ész­re, vagy nem is akar észrevenni és maliciózusan elindítja a csónakot. Lo­hengrin a parton marad. Általános megrökönyödés. A hű brabantiak körülveszik­­ a Grál-lovagot, hogy leplezzék a különös fordulatot. De Burián nem jön zavar­ba. Vállatván, mélabúsan a távolodó csónak után tekint és odafordul az el­ső brabanti vitézhez: — Mondja csak . . . mikor indul a következő galamb? 9 . Vezérképv. Rajnoga Ambrus, Budapest, Irányi­ utca 1. Tel.: líij—137. A ,.Foresti“ Magyar-Olasz Faipari és Fa­­kereskedelmi Részvénytársaság (elhívja a szászrégeni és ratosnyai üzemeitől eltávozott tisztviselőit és sértelmazottait hogy szolgálati viszonyuk ügyében az igazgatóság által hozott határozatának tu­­do­másul vétele végett budapesti központi irodájában (V., Gróf Vigyázó Ferenc­ u. 3., II.) személyesen vagy írásban azonnal je­lentkezzenek, amennyiben az e tárgyban eddig ismert elmükre feladott ajánlott levelet nem kapták volna meg. 6055 Postai szállítási korlátozások miatt rendeléseket nincs módunkban ki­szállítani. Igen tisztelt vidéki és környékbeli vevőinket a gyárban, XIII., Véső­ u. 7.( készséggel, kiszol­gáljuk szombat kivételével 8—14 óráig )a Marosvölgyi Fa­termelő Részvénytársaság felhívta a maroshévizi, gyergyóhodosi vagy bármely erdélyi üzemétől eltávozott alkalmazottait, hogy a szolgálati viszonyuk ügyében az igazgatóság által hozott határozat­nak tudomásulvétele végett a buda­pesti kirendeltség irodájában (V., Zoltán­ utca 16.) személyesen vagy írásban azonnal jelentkezzenek, amennyiben az e tárgyban eddig is­mert clmükre feladott levelet nem kapták volna meg. 6033 A Budapest 70. sz. postahivatal VII., Mu­rányi­ utca 7. sz., föld­sz. alatti raktárhelyi­­s­égében október hó 2—7-ig és 16—21-ig terjedő napokon naponta ’19 órai kezdettel kézbesitheteten s főleg ruha, cipő stb. tartalmú­­ csomagok árvereztetnek. Az árverésen a postai alkalmazottak és az 1-4­. i.v. t.-c. hatálya alá,eső egyének ki­vételével bárki r­észtvehet. M. kír. posta igazgat­óság, Bídeptft. Sok ember meghalt, mert légi támadáskor fegyelmezetlen volt Az illetékes légoltalmi hatóságok, sajtóban, rádióban, előadásokban nyo­matékosan figyelmeztették a közönsé­get, hogy légi riadókor mindenki men­jen le az óvóhelyre. Tapasztalati ada­tokkal mutattak rá, hogy az óvóhely, még a nem bombabiztos óvóhely is sokat ér, mert minden fedezék óv a szilánkok és a légnyomás ellen. Ezek a figyelmeztetések átmentek a köztu­datba, a legtöbb helyen a riadó el­hangzásakor fegyelmezetten le is vo­nul a közönség az óvóhelyre, ennek köszönhető, hogy Magyarországon a fégii támadásoknak kevesebb áldozata van, mint külföldön. Akadnak azonban városok, mihol az emberek nem szívlelték meg ezeket a támadásokat, könnyelműen veszik a légi riadót, nem mennek le az óvó­helyre, hanem az utcákon kíváncsis­kodnak. Hogy milyen súlyos következ­ménnyel jár a közönségnek ez a ma­gatartása, szomorú bizonyosságát adta egy vidéki város ellen történt leg­utóbbi légi támadás. A bombatámadás egyik vasárnap történt, amikor na­gyobb tömeg tartózkodott az utcákon. A közönség egy része nem ment az óvóhelyre. Azok közül is, akik lemen­tek, később kíváncsiságból többen fel­jöttek a kapualjakba, mások pedig ki­ültek a­ sétány padjaira. A támadás ál­dozatai és sebesü­ltjei kizárólag ezek közül származnak. Az óvóhelyeken sem hal­álé­set, sem sérülés nem történt Felhívás a légi támadások miatt árvaságra jutott gyermekek hozzátartozóihoz A magyar társadalom nemes szíve az ellenséges légi támadások áldoza­tainak megsegítésére az első felhívás­ra megnyílt. Rövid idő alatt hatalmas összeg gyűlt össze. Az állam az anyagi károkat csak­nem teljes egészében megtéríti, azon­kívül a személyi veszteséget szenve­detteknek — a hadigondozottak jára­dékának mértékében — állami jára­dékot folyósít. A társadalmi gyűjtésből befolyt adományok rendeltetése az állami tá­mogatáson felül a személyi vesztesé­get szenvedettek támogatása. Ezért Bonczos Miklós belügyminiszter a be­gyűlt jelentős összeg egy részét — hárommillió pengőt — az Országos Hadigondozó Szövetséghez azzal az utasítással adott át, hogy abból az .Adjunk apát a hadiárváknak“ moz­galomban támogatott hadi (honvédel­mi) árvák támogatásához hasonlóan, a légi támadások következtében árva­ságra jutott gyermekeket segítse. Ennek következtében a Szövetség a törvényhatósági bajtársi szolgálatokat utasította, hogy mindazokat a 16 éven aluli támogatásra szoruló gyermeke­ket, akiknek apja vagy anyja, vagy mindkettőjük, illetve elüknek eltartó­ja vagy eltartói ellenséges légi táma­dás következtében életük­et vesztették vagy eltűntek s magukról harminc nap óta életjelt nem adtak. Írják össze, rá­szorultságukat vizsgálják meg és a támogatásra javasoltakat a budapesti központhoz terjesszék fel. Az ilyen támogatásra szorult gyer­mekek, amíg a rendelkezésre bocsátott összeg fedezetet nyújt, fejenként havi 30—50 pengő állandó segélyben része­sülnek. A szövetség az első három hó­napi segélyt előre folyósítja. Felhívja ezért a Szövetség a vesz­teséget szenvedett érdekelt gyermeke­ket, illetve hozzátartozóikat vagy is­merőseiket, hogy a lakóhelyük szerint illetékes­ községi (járási, megyei, vá­rosi, törvényhatósági jogú városi­­baj­társi szolgálatnál (esetleg a hadigon­dozó tisztnél) a veszteséget haladékta­lanul jelentsék be. Jelentkezéskor be kell adni a veszteséget igazoló hatósá­gi bizonyítványt, valamint a gyermek­re és családjára vonatkozó hatósági vagyoni bizonyítványt. (MTI.) Egy letűnt vilá­g emlékei a hortobágyi pusztai múzeumban Lépten-nyomon az az érzésünk, ahogy oldalgunk a hortobágyi puszta úttalan útjain, a göröngyös marha­csapásokon és el-eltünedez­ő szekér­­nyomokon, hogy ez a szűzén itt ma­radt ősi­­világ, amely még mindig őr­zi a nomád magyar életmód halvá­nyuló emlékeit, nagyon az utolsó napjait éli már. A civilizáció alaposan betört a pusztára. Vasút szeli át, mű­­út fut rajta végig s repülőgépek ke­ringenek fölötte. Pásztorélete idegen­­forgalmi látványosság, az ősi csárda pedig osztályba nem sorolt luxus­hely, akár a pesti Ritz. A peleskei nótárius még csodál­hatta a puszta számtalan kárakato­­náját, kótsagok­ s túzokok sommáját, meg az ezernyi ludat és rétzét, mi meg úgy vonulunk végig a határtalan síkon, hogy néhány bíbicen s egy-két szürkegémen kívül másmilyen ma­dár elénk­ sem kerü. Régen tova­­szálltak a Hortobágyról, kiűzte őket a pusztára betört modernség. A világ egyetlen pusztai múzeuma Nagyon jól tette hát néhaivaló Ecssdy István, hogy­­a nagycsárda, három szobájában összegyűjtötte a puszta madárvilágának és növényta­karójának nevezetesebb példányait s­üveg alatt, vagy kitömött állapotban megőrizte az utókor számára. A világ egyetlen pusztai múzeuma ez. Már csak ezért is különlegesség, de főképp azzá teszi gazdagsága: a Hortobágy 287 madárfajtájából álló gyűjtemény, amely teljes­ képet ad arról, micsoda „töménytelen madárság“ ülte meg valamikor a puszta fertőit/ nádasait, zsombékos, lápos rétségeit. Ma is temérdek a vadliba a Horto­bágyon, másfajta madár is szép szám­mal akad még, de mi ez ahhoz a pa­zar bőséghez képest, amivel még a múlt század derekán is dicsekedhe­tett a vadvizes Nagykunsággal és a Sárrétjével egybefolyt Hortobágy. Olyan madárritkaságok, amilyeneket ma legfeljebb átvonulóban lehet lát­ni, állandóan lakói voltak a pusztá­nak s bizony még a múlt, század vé­gén is nem kitömött daruban és kó­csagban gyönyörködött a f­ortobágy­­járó utasember. Most üveg alatt, lát­juk őket, sokszáz ritkasággá vált ma­dártársukkal egyetemben. A dürgő tuzokkakas áll a díszhe­lyen, mellette a hófehér kiskócsag, a peckes daru és két különleges ritka­ság: a bütykös ásólúd meg az énekes hattyú. Odább büszke rétisasok, bat- fák, szárcsák a egy-egy búbosvöcsök, seregély meg ugartyúk néz szembe a látogatóval Az átvonuló északi ma­darak közül a sarki búvár, a jégma­dár és a különféle sirályfélék a fel­tűnőbbek. A puszta ragadozóit pedig a galambászó héják, a vércsék meg a hatalmas gatyás ölyv képviseli, mely utóbbi észak tundrás vidékeiről érkezik jelen mint a Hortobágyra, és fogolyra, fácánra s nyulra vadászik. A villámgyors vándorsólyom is közé­jük tartozik. Irtózatos kémiaival Úgy áll szemben velünk a falon, mintha most akarna lecsapni a sipákolva me­nekülő vadludakra. Ősi háziállatunknak, a híres fekete magyar juhnak, a rackának csak a fényképét őrzi a pusztai múzeum. Alig van már belőle élő példány az országban. Úgy tudjuk, hogy a túrke­­vei Ecseg-pusztán őriznek még kegye­letből egy kis racka­nyájat. Pedig milyen hűséges, minden viszontagsá­gunkat együtt tűrő társunk volt. Már az uralmelléki őshazában velünk járt, elkísért ide, a Kárpátok medencéjébe s az évezredek őt is megedzették. Va­lódi szilaj jószág volt. Nem kellett neki hodály, a legkegyetlenebb tele­ket is szabadban töltötte, a puszta ege alatt Nagy kár lenne végkép kiveszni hagyni. A pásztorélet emlékeit, a pásztor­­művészet tárgyait őrzik a második szoba egyes tárlói. A puszta népének művészete főkép a fonás, kötés, fara­gás és bőrdíszités terén jelentkezett Akad itt pompás fokos és juhászkam­pó, díszesen faragott késhüvely és beretvatok, bárányjegy, nádkés, favil­la, csiholóvas , a szarutárgyak között szebbnél-szebb ivótülkök. Az ugyan­csak kiveszőben lévő pásztorművészet eme ritkuló emlékeinek jelentős ré­szét maguk a puszta emberei hordták be ide. A csárdában megforduló pusz­taiak — csikósok, juhászok, gulyások, kanászok — gyakran keresik fel a múzeumot s ahol hiányt tapasztaltak a gyűjteményekben, maguk gondos­kodtak a kiegészítésről. Nem egyszer még használatban lévő készségeiket tették be nagy szeretettel az üveg alá. A nagykun Skansen terve A Hortobágyihoz valamikor szerve­sen csatlakoztak a karcagi puszták: a náddal, sással, lépi növényekkel benőtt nagykunsági és sárréti végte­len vizes térségek. Ahogy a Horto­bágyról erre a tájra érünk ki, egy másik letűnt világ nyomait leljük. A szilaj­i pásztorok és rétes emberek bi­rodalma volt ez, akiknek Győrffy István adott örök életet a Nagykun­sági Krónikában. Mennyi emléket kellene itt is megőrizni a réti pász­torkodás és a lápi gyűjtögető életmód területéről Karcagon régóta foglalkoznak­ is azzal a gondolattal hogy a városháza padlásán hányódó Nagykun Múzeum nagyértékű anyagát egy szabadtéri múzeum keretébe építik bele. Az a terv, hogy a kipusztuló félben lévő szélmalmok egyik utolsó szép példá­nyát, amely a karcag—hortobágyi földút mellett, a Város alatt áll, meg­mentik a lebontás elől, emeletein be­rendezik a Nagykun Múzeumot, kö­rülötte pedig felépítenek egy Nagy­kun Skansent A szélmalmot övező zsombékos lapos igen alkalmas arra, hogy életrekeltsék benne a hajdani vízinövény-világot, az újjáéledő nád- és sásrengetegben aztán élethűen len­nének elhelyezhetők a „rétes embe­rek“: a pákászok, madarászok, csíká­szok, halászok és darvászok készsé­gei. A pákászkunyhó és csónak, az ingóláport való járás elősegítő több­­ágú tapogató bot, a lápmetsző, ami­vel lápi kutat nyitottak, a madará­szok hurkai, csapdái, tőrei, a réti mé­hészek primitív kasai stb. De meg­férnének­ a szélmalom körül a szilaj­­pásztorok f­enyhelyei, kontyos nád­­kunyhói és helyet kaphatna itt a ma­ga 250 éves Valóságában a kiveszni induló bogárhátis, szalmatetős al­tanya, benne az ősi tűzhelytípusok, a gátoros, pltar-konyhás fődház s a lá­nyai gazdálkodás egyéb első emlékei. A Karcagon élő nagyképességű fia­tal néprajzi író, Szűcs Sándor bizo­nyára alkalmas volna a nagykun sza­badtéri múzeum megszervezésére , ha a város vezetőségében nagyobb ér­deklődés és érzék, a város közönsé­gében pedig egy parányi­ áldozatkész­ség jelentkezne, az utolsó pillanatban meg lehetne menteni valamit ebből az elsüllyedő világból is. A hortobá­gyi múzeumnak pedig méltó társa születne a karcagi Skansenban, Antalffy Gyula. A csend vérese Ilyen is van ma? Nem anakroniz­mus-e a mai dübörgő időkben a csend városáról beszélni, mikor repülőgépek zúgnak el vad robajjal a legcsönde­sebb városok felett és bombák robban­nak a temetőkertek elhagyott sírjai között is? Még a Jó békevilágban is költői túl­zás volt Ravennát a csend városának, vagy a halál városának nevezni Mert ugyan évszázadok óta valóban ott állt és eszmei súlyának grandiózus hatal­mával csöndet parancsolt maga kö­rül a Poklot és a Mennyországot ál­mában megjárt költőnek, Dante Ali­­ghierinek sirja, de az olasz nép, a fiatal olasz fiúk .a leányok épp olyan hangosan és lelkesen énekeltek estén­ként az ódon utcácskák nyitott abla­kai mögött, mint bármely más olasz városban. Az apró bodégák és kávé­főző bárok ajtaján minden este zene hallatszott ki, s a város élete nem volt zajtalan, mint ahogyan nem is lehet zajtalan sehol az élet Még Dante sír­jának árnyékában sem. A csöndet, a nehéz, fojtogató némaságot, az eltűnt időnek, az elsüllyedt századoknak nagy hallgatását csak az idegenek hallották Ravennában, azok, akik magukkal hozták ezt a csöndet a szívükben. Amikor, sok évvel ezelőtt Raven­nában jártam, az egyik Piazza kis ven­déglőjében a legújabb párisi drilok hangja mellett vacsoráztam meg. Csak a komor külsejű, ezer esztendősnél is öregebb templomok előtt nehezedett a telkekre valami nyomasztó, kopár csönd. A ravennai templomok külse­jének mogorva dísztelenségében van valami ijesztő. Mintha néptelen kül­városok elhagyott malomépületei, vagy börtönei volnának, olyan kopáran, dísztelenül állnak előttünk Ravenna templomai. Vakolatlan, meztelen tég­latorony a híres San Vitale-templom, a dísztelen külsejű, elhagyott apró­ vasúti raktárhelyiségnek látszik kívülről Galla Placidia kis sírkápolnája is. Ko­mor téglaépületek Szent Apollinarius híres, ezerháromszázéves bazilikái is. Ezek a templomok színtelen, nehéz barátcsuhába burkolózva állnak a ra­vennai táj Izzó kék ege alatt A külső színtelenség komor takarója alá rejtik azt az ezer színben villogó káprázatos szépséget, mely a belsejükben lángol, izzik, muzsikál Ha belépsz a San Vi­taléba, vagy a kis Galla Plapidia temp­­lomocskába, a nehéz arany és a bíbor­vörös, türkisz­ kék, smaragdzöld színek csodálatos szimfóniája tárul eléd, misz­tikus keleti gazdagság, fojtogatóbb a nehéz tömjén szagánál! Évezredes tá­volokból is perzsel ez a dús, bizánci pompa, a keleti ízekkel telített hal­dokló római császárság gőgös áhítatá­nak egyszerre barbár és keresztény gazdagsága. A nagyszerű Battistero, a régi római fürdőházból átépített ke­resztel­őtemplom, kívülről olyan, mint egy ódon víztorony. Belül ragyogó kék színű mozaikok ékköveitől csillog a le­vegő. A sok színtől izzik a csend ezek­ben a templomokban. Az utcán az alkonyat nehéz mocsár­­szagú párákkal nehezedik a tüdőre. A hűtlen tenger, mely csúnyán elhagyta a még Augustus császár idejében, nagyfontosságú adriai kikötővárost , kilométerekkel visszavonta hullámait a város határától, rossz, pocsolyás vi­zeket, vizenyős, süppedékes földet ha­gyott csak maga­ után. Lassan a lakos­ság is hűtlen lett az egykor virágzó városhoz. Századok óta folyton csak fogy a népesség?. De azért nem csen­desedett el az élet egészen a falai kö­zött A turisták százezrei keresték fel állandóan Ravennát a világ legérde­kesebb művészettörténeti dokumentu­mainak múzeum­városát , a fiatalok itt is fiatalok és hangosak, hiszen ola­szok. Most a háború túlhangos viharainak középpontjába került Ravenna. Bíz­zunk benne, hogy ezt a vihart is át­vészeli a mostoha sorshoz annyira hoz­zászokott város, mely abba se pusztult bele, hogy hűtlen lett hozzá hatalma. kedvese, a tenger...________ (szegi) HAIDEKKER-BOLT

Next