Pesti Műsor, 1982. április (31. évfolyam, 14-17. szám)
1982-04-28 / 17. szám
CÍMOI.MIXXKOX: Peremartoni Krisztina Ilyen kacérnak, kihívónak még talán sohasem láthattuk színpadon. A Józsefvárosi Színházban — Eduardo de Filippo kétrészes „kísértetjárásában” — belép a színpadra és muszáj rácsodálkozni a karja karcsúságára, helyénvaló kerekségeire, a lába ruganyos szép ívére. Nő. Aki a színpad, a játék kedvéért hamar válik modern clownná, hogy már csak nevetni tudjunk rajta, s álmélkodjunk fergeteges temperamentumán. Hamis könnyeket csikar ki magából, hogy ezzel elmázolja a szemfestékét, s mulattasson „bohócarccal”. Pergő nyelvvel veszekszik, zokogása csuklásba torkollva, nevetést csal ki a nézőkből. Megújult, egészen más Peremartoni Krisztinát láthatunk. — Vajon a vígjáték, vagy az új feladat, új környezet is „ludas” ebben a változásban? « — Új kollégákkal mindig más, frissebb tud lenni az ember, legalábbis én. Az új színek, reagálások, maga az ismerkedés, izgalmas számomra, önmagam megújulását jelenti. Az, hogy a könnyeimmel összefolyik a szemfesték és maszatolom szét magamon, rendezői koncepció. A hatáseszközök egyike. Bár visszahallottam már, hogy a nézők egy része sajnálkozik, azt hívén, véletlen ... A csuklás pedig az egyensúlyhoz kell. Túl drámai a jelenet, ahol használom, nem való igazán a vígjátéki hangvételbe. A csuklás teszi komikussá. — Mi történne, ha egyszer valóban elkapná a csuklás a színpadon? — Az lenne a gyönyörű! Vágyom is rá, bár nem hiszem, hogy „beugrik”. Én szeretem a különös szerepeket, felvállalom a bohócságot is, ha így más lehetek, mint a megszokott. — Bár egészen eltérő műfajú A két árva, amiben szintén főszerepet kapott, itt is rendkívüli típust kelt életre. — Nagyon érdekes vállalkozásnak tartom a melodráma bemutatását. Több évtizede nem játszott műfaj, így mindnyájunknak friss élmény ez a játékstílus. Az én szerepem borzasztóan fárasztó, nemcsak azért, mert hosszú a darab, hanem mert belülről, nehéz lélekkel kell játszanom, és nem vagyok állandóan színpadon, így, minden jelenethez újból „doppingolnom” kell magam, hogy ugyanazon a hatásfokon tudjak létezni. Ez a fajta játék, aminek nincs végigélhető íve, nagyon igénybe vesz. Az állandóoncentrálás is meglehetősen fárasztó. Nem szabad elfelejtenem egy másodpercre sem, hogy vak vagyok. Rá kell kényszerítenem magam, hogy bár nyitva a szemem, nem használhatom. Csupán a többi érzékszervemmel reagálhatom le a körülöttem történteket. Annyira szuggerálom ezt a szerepbéli vakságot, hogy valóban nem látok rendesen az előadás alatt. Csupán színes, mozgó foltokat érzékelek. — A látványos külső jegyeket megfigyelheti világtalanokon. Megtette ezt Louise kedvéért? — Nem tanulmányoztam senkit, inkább kitaláltam magamnak a szükséges mozdulatrendszert. És megtanultam befelé figyelni. Az írott szöveg, annak nyelvezete, gesztusrendszere is sok mindent feltételez a színésztől, és ha megvan már a szerep lelke, mindez működni kezd. — Három főszerepet kapott ebben az évadban. A harmadikról még nem beszéltünk. — Az Ágacska címszerepe, a Játékszínben. Nagyon fontos esemény az életemben. Csupa napfény, derű az egész darab, és azelőtt még sohasem játszottam gyerekeknek. Szeretem! — Meg sem kell kérdeznem, hogy érzi magát. A választ leolvashatom az arcáról. Kiegyensúlyozott, mosolygós, jókedvű. — A színésznek ott a helye, ahol játszhat. Remek évadom volt, rengeteget dolgoztam. Bőven van rádiós, szinkron munkám, tévézgetek, most tárgyaltam a filmgyárban két szerepről. Az egyik amerikai vállalkozás: Fantom az operában. Ez azért is izgalmas, mert angolul kell beszélnem. A másik a Wagner film, Richard Burton címszereplésével. Nyárra is vállaltam szerepet vidéken, Goldoni Kávéházában... Szóval jól vagyok! Tudom, nem nagyon divat ilyen elégedettnek lenni, de mit tegyek? Jól érzem magam! " Nyerges Mária □ HU