Pesti Műsor, 1983. június (32. évfolyam, 22-26. szám)
1983-06-22 / 25. szám
Júniusra, júliusra, augusztusra gazdag műsorválasztékot kínál országszerte a PM NYAr. ’83 PROGRAM MAGAZIN! Különszámunkkal SZÍNES TÉVÉT, AUTÓNYEREMÉNY-BETÉTKÖNYVET is nyerhet! Tartalomjegyzék a 80. oldalon. Egy óra Sinkó Lászlóval Este fél kilenc. A Katona József Színház Ahogy tetszik előadásán éppen szünet van. A nézők az utcán levegőznek, a színészek a parányi társalgóba zsúfolódva nézik atelevíziót. Az egyik sarokban a száműzött herceg alakítója, Sinkó László beszélget kollégáival. Feltűrt ujjú, barna bársonyingében, napbarnított arcával, galambősz hajával — amely azonban csöppet sem öregíti — tényleg mintha az ardennes-i erdőből tévedt volna ide.Lelkes szavai hallatlan szakmaszeretetről és irigylésre méltó emberi, művészi közérzetről tanúskodnak. — Több mint két évtizede van a pályán, ebből tizenhat esztendőt a Nemzeti Színházban töltött. Rengeteg kiemelkedő alakítás, pazar szerep van már a háta mögött. Tehetségére — meglehet, koromnál fogva —, én mégis az utóbbi években figyeltem fel. — Voltak nehéz éveim, de mindig tudtam, hogy a lehetőségeken alul maradok. Aztán három-négy éve, még a Nemzeti Színházban elkezdődött egy folyamat, amely számomra a Jövedelmező állást, majd a IV. Henrik, a Halleluja, a Boldogtalanok, A Manó és az Ahogy tetszik című darabokat hozta. Most valamennyien, akik egyformán gondolkodtunk a színházról, itt vagyunk a Petőfi Sándor utcában. Valamikor így képzeltem el a pályát Úgy érzem, minden természetessé vált körülöttem, minden értelmet nyert. A színház végre azt jelenti, amit kell: a munkát. Számomra fontos, hogy érezzem, minden azért van, hogy dolgozhassunk. Minden egyes előadáson igyekszünk újítani, változtatni valamit, elkerülni a rutinmegoldásokat. Borzasztó boldog vagyok, hogy estéről estére telt ház előtt játszunk, nincs szörnyűbb dolog az üres nézőtérnél. Volt ebben is részem bőven. De ezt hagyjuk, nem szeretek visszatekinteni a múltra. — Most elégedettnek látszik. — Szó sincs elégedettségről. A tökéletes elégedettség állapota számomra nem létezik, de jól érzem magam. Minden okom megvan rá. Örülök, hogy végre a koromnak megfelelő szerepeket játszhatok, és negyvenedik évemet elhagyva, már nagyon vágytam rá, hogy velem egykorúakkal és fiatalabbakkal dolgozhassak együtt. Kiváncsiak vagyunk a kollégák munkáira, bejárunk egymás próbáira, előadásaira. Eleve feltételezzük a másikról, hogy tehetséges — amit én a mesterség leglényegesebb alapszabályának tartok —, így a próbákon és az előadásokon nem egymásnak, hanem a közönségnek bizonyítunk• — A Manó Vojnyickije és az Ahogy tetszik idősebb hercege sokrétű, emberi ravm a