Pesti Műsor, 1983. június (32. évfolyam, 22-26. szám)

1983-06-22 / 25. szám

Júniusra, júliusra, augusztusra gazdag műsorválasztékot kínál országszerte a PM NYAr. ’83 PROGRAM MAGAZIN! Különszámunkkal SZÍNES TÉVÉT, AUTÓ­­NYEREMÉNY-BETÉTKÖNYVET is nyerhet! Tartalomjegyzék a 80. oldalon. Egy óra Sinkó Lászlóval Este fél kilenc. A Katona József Szín­ház Ahogy tetszik előadásán éppen szü­net van. A nézők az utcán levegőznek, a színészek a parányi társalgóba zsú­folódva nézik a­­televíziót. Az egyik sarokban a száműzött herceg alakítója, Sinkó László beszélget kollégáival. Fel­tűrt ujjú, barna bársonyingében, nap­barnított arcával, galambősz hajával — amely azonban csöppet sem öregíti — tényleg mintha az ardennes-i erdőből tévedt volna ide.­Lelkes szavai hallat­lan szakmaszeretetről és irigylésre mél­tó emberi, művészi közérzetről tanúskod­nak. — Több mint két évtizede van a pá­lyán, ebből tizenhat esztendőt a Nemzeti Színházban töltött. Rengeteg kiemelke­dő alakítás, pazar szerep van már a há­ta mögött. Tehetségére — meglehet, ko­romnál fogva —, én mégis az utóbbi években figyeltem fel. — Voltak nehéz éveim, de mindig tudtam, hogy a lehetőségeken alul ma­radok. Aztán három-négy éve, még a Nemzeti Színházban elkezdődött egy fo­lyamat, amely számomra a Jövedelmező állást, majd a IV. Henrik, a Halleluja, a Boldogtalanok, A Manó és az Ahogy tetszik című darabokat hozta. Most va­lamennyien, akik egyformán gondolkod­tunk a színházról, itt vagyunk a Petőfi Sándor utcában. Valamikor így képzel­tem el a pályát Úgy érzem, minden ter­mészetessé vált körülöttem, minden ér­telmet nyert. A színház végre azt jelenti, amit kell: a munkát. Számomra fontos, hogy érezzem, minden azért van, hogy dolgozhassunk. Minden egyes előadáson igyekszünk újítani, változtatni valamit, elkerülni a rutinmegoldásokat. Borzasz­tó boldog vagyok, hogy estéről estére telt ház előtt játszunk, nincs szörnyűbb dolog az üres nézőtérnél. Volt ebben is részem bőven. De ezt hagyjuk, nem sze­retek visszatekinteni a múltra. — Most elégedettnek látszik. — Szó sincs elégedettségről. A tökéle­tes elégedettség állapota számomra nem létezik, de jól érzem magam. Minden okom megvan rá. Örülök, hogy végre a koromnak megfelelő szerepeket játszha­tok, és negyvenedik évemet elhagyva, már nagyon vágytam rá, hogy velem egykorúakkal és fiatalabbakkal dolgoz­hassak együtt. Kiváncsiak vagyunk a kollégák munkáira, bejárunk egymás próbáira, előadásaira. Eleve feltételezzük a másikról, hogy tehetséges — amit én a mesterség leglényegesebb alapszabá­lyának tartok —, így a próbákon és az előadásokon nem egymásnak, hanem a közönségnek bizonyítunk• — A Manó Vojnyickije és az Ahogy tetszik idősebb hercege sokrétű, emberi ravm­ a

Next