Pesti Műsor, 1995. május (44. évfolyam, 18-21. szám)

1995-05-04 / 18. szám

ges, fiatal, szép fiú a színész­placcon. Miller Lajos boldog apaként járhatja végig fia pre­mierjeinek színhelyeit. De játszik a darabban Haumann Máté és Herényi Miklós Máté is. A gyerekszereplők mellett a felnőtt színészek­nél is lehet csodálkozni egy és máson: Hollai Kálmán utoljára Latinovitscsal játszott az Operettben, A kutya, akit Bozzi úrnak hív­tak című zenés játékban. Forgách Péter pe­dig a messzi „túloldalról”, a Tháliából — sze­rintem még soha. Valahol a folyosón bóklászom, amíg idáig jutok a morfondírozásban. Várom a rendező Hor­váth Pétert, akin látszik, hogy nincs több, mint 5-10 perce. — Ilyenre gondolt, amikor elkezdett „euró­­pásan” gondolkodni? — Persze, ilyenre. — Nem volt túl sok problémája? — A látszat ellenére — nem tudom, mennyire hat szerénytelenségnek — erre az a válaszom, hogy szakember vagyok. A legnagyobb harcot az idővel vívtuk. Annak ellenére, hogy folya­matosan dolgoztunk a februári olvasópróba óta. — Mit vár a Valahol Európában-tól? — Semmit. A filmhez való viszonya nem iz­gat. Ez egy zenés színpadi produkció. Új és sa­ját legendájának kell megszületnie. — Mi okozta a legtöbb gyönyörűséget? — A gyönyörűséget a premiernek szokás okoznia. Egyébként ugyanaz okozza a gyönyö­rűséget, mint a szenvedést. A munka. A gyere­kek helyesek, tehetségesek, fegyelmezettek és borzalmasak, elviselhetetlenek, fegyelme­zetlenek. Különben ugyanez vonatkozik — magamat is beleértve — mindenkire. Ezzel a rendezőt a színpadra hívják. Még egy ideig nézem a próbát. Hazafelé folyamatosan visszhangzik bennem egy szó. Méltó. MÉLTÓ. Egy előadás, amely a II. világháború befejezé­sének 50. évfordulója alkalmából kerül szín­padra, az nagyon méltó dolog. Radványi Géza a következő ajánlással indította útjára a film­jét, amely azóta bejárta a világot: „Filmünket a Névtelen Gyereknek ajánljuk, azoknak a gyerekeknek, akiknek ez volt a sorsuk a törté­nelmi idők országútjain. Valahol, ahol a hábo­rú vihara végigsepert az országokon, tájakon, embereken, életeken... Valahol Európában.” Kozsin­éti Jelen előadás szerzője (írója és rendezője; to­vábbiakban: Szerző — nem összetévesz­tendő Victor Hu­góval —) töredelme­sen bevallja, hogy nem érti, A nevető ember című alapmű miért és hogyan ke­rülte el mind mosta­náig a színházcsiná­­lók figyelmét — erőtlen ma­gyarázatnak tűnik, hogy eredetileg nem színpadra szánt műről (regényről) van szó, hiszen ha egy pilla­natra a szöveg konk­rét alakjától eltekin­tünk, itt minden ad­va van, ami a Színház szükséges és elégsé­ges feltétele. Átütő erejű figurák és hely­zetek, az élet álom­szerű sodrása és ké­pe, valamint egy színházi szempontból különösen érdekes, megrázó fi­gura, a neve­tő ember, aki eleven húsába írt örök „álarcá­val” a Színész és Em­ber felejthetetlen, tragikus archetípu­sa. Ő az, aki különös ar­cával, életútjának mitikus, szívszorító fordulataival alkal­mat és lehetőséget teremt arra, hogy megvalósítsuk a színpadi tör­ténések drá­maiságát — ez utóbbi talán unalmasan hangzik, pedig Szerző megítélése szerint éppen ez az, ami a Színház igazi kérdése és feltétele, itt ugyanis Színész és Néző életidejének „szent” egybeesésé­ről van szó, arról, hogy a dráma celeb­­rálása során kimon­datlan, tragikus evi­dencia játszik min­den mozdu­latban: „ez most törté­nik, éppen most — és soha többé.” PESTI MŰSOR Jeles András írja A nevető emberről Bemutató a Katona József Színházban, május 5-én

Next