Pesti Műsor, 2006. július (55. évfolyam, 27-30. szám)

2006-07-20 / 29. szám

KOMOLY ZENE VAJDAHUNYADVÁR CSAJKOVSZKIJ: 6. SZIMFÓNIA Patetikus az alcíme a műnek, ami mai értelemmel in­kább lebeszélésként hangzik, pedig nincs mese, nagy mű, utolsó mű, végső üzenet. Szélsőséges, ijesztgetős darab, az első tételben akkorát vágnak a dobba, hogy rögtön vé­get ér az édes szerenádi hangulat, de így van ez rendjén. Nyilván nem könnyű, nyáresti szórakozás, de tudjuk jól, hogy attól még, hogy nyár van, az élet nem lesz sokkal egyszerűbb. Csak talán nem gondolunk annyit erre. Ligeti András vezényli a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekart 24-én. NEMZETI HANGVERSENYTEREM MOZART: DON GIOVANNI Vendégségbe jön a Theater an der Wien, és hozza magával a kővendéget is, lesz ne mulass és fogak csi­­korgatása. Akik látták az eredeti helyszínen is az elő­adást, csodákat mesélnek róla, így legalább kiderül: mindent megszépít Bécs, vagy egyszerűen importra van szükségünk az operai tehetség terén. Bertrand de Billy vezényel 26-án. 2006. július 20-26. MÁTYÁS-TEMPLOM VICTORIA: REQUIEM Olyan furcsák vagyunk. Minden további nélkül hisszük és valljuk, hogy a késő reneszánsz óriási mű­alkotásokat hozott létre, épületeket és festményeket, szobrokat és szökőkutakat. Azt is tudjuk, hogy erről a korról káprázatos zeneművek készültek, és senkinek sem kell bizonygatni, hogy Verdi Don Carlosa az ope­rairodalom csillagórájában készült. De a kettőt vala­hogy nem hisszük. Tomás Luis de Victoria csak a ke­vesek öröme, nem lehet azt mondani, hogy a halotti mise dallamai ott motoszkálnak az emberek fülében. Pedig Victoria volt a Don Carlosban szereplő spanyol király, II. Fülöp testvérének káplánja, és, persze, ked­venc zeneszerzője, és a Requiem is Habsburg Anna halálára készült. Talán nem kell mondani, hogy nem ez a legfőbb vonzereje, egyszerűen csak gyönyörű, mély, szomorú és érthető zene, átnyúl azon a vacak négyszáz éven, és öröm, nyugalom, meg amit csak várhat az ember a zenétől. A The Sixteen Choirt Harry Christophers vezényli 20-án. KZ PESTI MŰSOR LÜJUŰ ZENE A HÉT KONCERTJE A KEZDET FOLYTATÓDIK BEETHOVEN: 2. SZIMFÓNIA Mennyi is a különbség? Az utolsó Haydn-szimfónia bemutatója 1795-ben volt, a 2. Beethoven pedig 1803- ban. Az nyolc év. De nyolc év néha semmi, néha sok. Ha van közben egy világháború, akkor rengeteg. Ha közben egy Beethoven kezdi meg a munkásságát, akkor is. Egy másik világ kezdődött meg az 1. szimfóniával. Addig mindannyian tudtuk, mi a szimfónia, zenei műfaj, négy tétel, érdekes dolog. Beethoven 1. szimfóniája ugyan vi­szonylag hamar népszerű lett, és a világ érteni látszott, amit hallott, csak talán az nem tűnt föl, hogy mostantól minden másképpen van. Nem zenéről van szó, mond­hatni: nemcsak zenéről, hanem világról, emberről, is­tenről, hitről, félelemről, szerelemről, mindarról, ami fontos. Azt kell elmondani, lehetőleg négy tételben, de ha nem megy, akkor ötben vagy hatban. Nem a szabá­lyok számítanak, hanem a mondanivaló, nem a lelket kell a formához igazítani, hanem olyan formát kell talál­ni, amibe belefér a halhatatlan. Hű, de nehéz. Ehhez képest a 2. szimfónia vidám darab. Vidám, de furcsa, van benne valami szögletesség, komikum, ne­hezen megfékezhető erő. Csak ami a keletkezés ide­jét illeti: nem ezt várnánk Beethoventől. 1802 a heili­­genstadti végrendelet ideje, amikor Beethoven, legalább­is írásban, pontosabban szavak írásában csupa fájda­lom, elidegenedés, magány, arról ír, hogy kerülnie kell az embereket, mert nem akarja, hogy észrevegyék, egyre süketebb, már nem hallja a távoli hangokat, az élet csak tragédia és kétségbeesés. Azt többnyire el­felejtjük, hogy nem sokkal Heiligenstadt előtt íródott egy levél, amely valahogy igazabbnak tűnik, és amely körülbelül így szól: egyre erősebb vagyok szellemiek­ben és testben egyaránt, és most jön a lényeg, érde­mes szó szerint idézni: „Torkán ragadom a sorsot, nem fog engem leteperni. Ó, mily szép ezerszer élni az, életet." Ő az, a mi Beethovenünk. Mert persze nyavalygásra is lehet alapozni egy életművet, betegségre, bánatra, könnyekre, és még az sem biztos, hogy a hatás nem ma­rad meg századokon át, hiszen annyival több a szomorú ember, mint a boldog, de így nekimenni a világnak, ez a csodálatos. Tehetség és elszántság. Gyertek bajok, elbá­nok veletek. Jöjj sors, hadd kapom el a gigádat. Erről szól a 2. szimfónia. És tényleg nagyon messzire kerültünk már Haydntól és Mozarttól. Hogy ez most jó vagy sem, arra nehéz válaszolni, az biztos, hogy a szim­fóniának ez a felfogása százötven évre meghatározta az európai zene történetét, könnyelműen, csak a zene ked­véért többé senki nem mert szimfóniát írni. Viszont ma­ga a muzsika megnyílt azoknak is, akik nem sokat konyí­­tottak hozzá. Egyszerre közüggyé vált a zene, nem arról szólt, hogy B-dúr és g-moll, hanem erőről, életről, csu­pa mindennapos dologról. Beethoven az, akit az is meg­ért, aki csak hamisan énekel, és bot a füle. Beethoven óta írnak a zenéről úgy, hogy közben a szerző lelkéről beszélnek. A 2. szimfóniáról például pár év múlva azt ír­ta a kritika: Beethoven lelkében együtt élnek a galambok és a krokodilok. Mi, boldog utókor, tudjuk, hogy krokodi­lok nem éltek a lelkében, és hisszük, hogy ha sokat hall­gatjuk őt, akkor talán a miénkben sem fognak. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart Kovács János vezényli 22-én Martonvásáron. KARÁMY ZOLTÁN

Next