Pesti Műsor, 2006. július (55. évfolyam, 27-30. szám)
2006-07-20 / 29. szám
KOMOLY ZENE VAJDAHUNYADVÁR CSAJKOVSZKIJ: 6. SZIMFÓNIA Patetikus az alcíme a műnek, ami mai értelemmel inkább lebeszélésként hangzik, pedig nincs mese, nagy mű, utolsó mű, végső üzenet. Szélsőséges, ijesztgetős darab, az első tételben akkorát vágnak a dobba, hogy rögtön véget ér az édes szerenádi hangulat, de így van ez rendjén. Nyilván nem könnyű, nyáresti szórakozás, de tudjuk jól, hogy attól még, hogy nyár van, az élet nem lesz sokkal egyszerűbb. Csak talán nem gondolunk annyit erre. Ligeti András vezényli a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekart 24-én. NEMZETI HANGVERSENYTEREM MOZART: DON GIOVANNI Vendégségbe jön a Theater an der Wien, és hozza magával a kővendéget is, lesz ne mulass és fogak csikorgatása. Akik látták az eredeti helyszínen is az előadást, csodákat mesélnek róla, így legalább kiderül: mindent megszépít Bécs, vagy egyszerűen importra van szükségünk az operai tehetség terén. Bertrand de Billy vezényel 26-án. 2006. július 20-26. MÁTYÁS-TEMPLOM VICTORIA: REQUIEM Olyan furcsák vagyunk. Minden további nélkül hisszük és valljuk, hogy a késő reneszánsz óriási műalkotásokat hozott létre, épületeket és festményeket, szobrokat és szökőkutakat. Azt is tudjuk, hogy erről a korról káprázatos zeneművek készültek, és senkinek sem kell bizonygatni, hogy Verdi Don Carlosa az operairodalom csillagórájában készült. De a kettőt valahogy nem hisszük. Tomás Luis de Victoria csak a kevesek öröme, nem lehet azt mondani, hogy a halotti mise dallamai ott motoszkálnak az emberek fülében. Pedig Victoria volt a Don Carlosban szereplő spanyol király, II. Fülöp testvérének káplánja, és, persze, kedvenc zeneszerzője, és a Requiem is Habsburg Anna halálára készült. Talán nem kell mondani, hogy nem ez a legfőbb vonzereje, egyszerűen csak gyönyörű, mély, szomorú és érthető zene, átnyúl azon a vacak négyszáz éven, és öröm, nyugalom, meg amit csak várhat az ember a zenétől. A The Sixteen Choirt Harry Christophers vezényli 20-án. KZ PESTI MŰSOR LÜJUŰ ZENE A HÉT KONCERTJE A KEZDET FOLYTATÓDIK BEETHOVEN: 2. SZIMFÓNIA Mennyi is a különbség? Az utolsó Haydn-szimfónia bemutatója 1795-ben volt, a 2. Beethoven pedig 1803- ban. Az nyolc év. De nyolc év néha semmi, néha sok. Ha van közben egy világháború, akkor rengeteg. Ha közben egy Beethoven kezdi meg a munkásságát, akkor is. Egy másik világ kezdődött meg az 1. szimfóniával. Addig mindannyian tudtuk, mi a szimfónia, zenei műfaj, négy tétel, érdekes dolog. Beethoven 1. szimfóniája ugyan viszonylag hamar népszerű lett, és a világ érteni látszott, amit hallott, csak talán az nem tűnt föl, hogy mostantól minden másképpen van. Nem zenéről van szó, mondhatni: nemcsak zenéről, hanem világról, emberről, istenről, hitről, félelemről, szerelemről, mindarról, ami fontos. Azt kell elmondani, lehetőleg négy tételben, de ha nem megy, akkor ötben vagy hatban. Nem a szabályok számítanak, hanem a mondanivaló, nem a lelket kell a formához igazítani, hanem olyan formát kell találni, amibe belefér a halhatatlan. Hű, de nehéz. Ehhez képest a 2. szimfónia vidám darab. Vidám, de furcsa, van benne valami szögletesség, komikum, nehezen megfékezhető erő. Csak ami a keletkezés idejét illeti: nem ezt várnánk Beethoventől. 1802 a heiligenstadti végrendelet ideje, amikor Beethoven, legalábbis írásban, pontosabban szavak írásában csupa fájdalom, elidegenedés, magány, arról ír, hogy kerülnie kell az embereket, mert nem akarja, hogy észrevegyék, egyre süketebb, már nem hallja a távoli hangokat, az élet csak tragédia és kétségbeesés. Azt többnyire elfelejtjük, hogy nem sokkal Heiligenstadt előtt íródott egy levél, amely valahogy igazabbnak tűnik, és amely körülbelül így szól: egyre erősebb vagyok szellemiekben és testben egyaránt, és most jön a lényeg, érdemes szó szerint idézni: „Torkán ragadom a sorsot, nem fog engem leteperni. Ó, mily szép ezerszer élni az, életet." Ő az, a mi Beethovenünk. Mert persze nyavalygásra is lehet alapozni egy életművet, betegségre, bánatra, könnyekre, és még az sem biztos, hogy a hatás nem marad meg századokon át, hiszen annyival több a szomorú ember, mint a boldog, de így nekimenni a világnak, ez a csodálatos. Tehetség és elszántság. Gyertek bajok, elbánok veletek. Jöjj sors, hadd kapom el a gigádat. Erről szól a 2. szimfónia. És tényleg nagyon messzire kerültünk már Haydntól és Mozarttól. Hogy ez most jó vagy sem, arra nehéz válaszolni, az biztos, hogy a szimfóniának ez a felfogása százötven évre meghatározta az európai zene történetét, könnyelműen, csak a zene kedvéért többé senki nem mert szimfóniát írni. Viszont maga a muzsika megnyílt azoknak is, akik nem sokat konyítottak hozzá. Egyszerre közüggyé vált a zene, nem arról szólt, hogy B-dúr és g-moll, hanem erőről, életről, csupa mindennapos dologról. Beethoven az, akit az is megért, aki csak hamisan énekel, és bot a füle. Beethoven óta írnak a zenéről úgy, hogy közben a szerző lelkéről beszélnek. A 2. szimfóniáról például pár év múlva azt írta a kritika: Beethoven lelkében együtt élnek a galambok és a krokodilok. Mi, boldog utókor, tudjuk, hogy krokodilok nem éltek a lelkében, és hisszük, hogy ha sokat hallgatjuk őt, akkor talán a miénkben sem fognak. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart Kovács János vezényli 22-én Martonvásáron. KARÁMY ZOLTÁN