Pesti Műsor, 2006. július (55. évfolyam, 27-30. szám)

2006-07-27 / 30. szám

KOMOLY ZENE A HÉT KONCERTJE CSAK ELRONTANI MOZART: SERENATA NOTTURNA Megint Mozart, és megint ez a szörnyű nyomasztás, hogy annyira, de annyira jó, hogy csak elrontani lehet. Ez persze zavarja csak az előadókat, a közönségnek ez majd­nem fordított öröm, annyira, de annyira jó, hogy el sem le­het rontani. Lehet vitatkozni, hogy vajon csúcs volt-e Mozart az ope­rában, hiszen jöttek az olaszok, és egy Rossini, Verdi vagy Puccini mégis más, másik csúcs. Lehet azon veszekedni, hogy a zongoraverseny műfajában ki volt a legnagyobb, Mozart vagy Beethoven, Brahms vagy Liszt, mert elférnek egymás mellett a csúcson. De hogy szerenádban meg sem lehet közelíteni Wolfit, az biztos. Létezik Csajkovszkij, Dvorák és Brahms, az értőknek talán Elgar is, de fityfirity­­tyek, ha megszólal a Kis éji zene vagy ez másik, ami két­szeresen is éjjeli zene, a Serenata notturna. Illetve azóta kiderült, hogy Mozart tudta jobban, a szerenád szóban nem az olasz sera, vagyis este szó van benne, hanem se­­reno, vagyis a derű. De hát Szabó Lőrinc óta tudjuk, hogy Mozart hallgatása közben a derű óráit kell számolni. A helyzet persze ennyire nem egyszerű, egyrészt azért, mert Mozart sokkal többet tud a napóránál, vagyis egyál­talán nem csak a derű óráit mutatja, bár a Serenata not­­turnában azért igen nehéz lenne kimutatni a leplezett tra­gédiát. Viszont mégis nehéz napirendre térni egy olyan bevallottan, a címe szerint is éjszakai muzsika fölött, amelyben üstdobot püfölnek. Akármilyen lágyan is érinti oda a vevőt a játékos, azért az üstdob az mégis komoly do­log, nehéztüzérség, menetelés. Valóban az, szerenád ide vagy oda, az első tetes bizony induló. Nem igazi katonaság, csak olyan nyalka egyenruhás társaság. Az a furcsa, hogy az ember hajlamos lenne azt mondani a Serenata nottur­­nára, hogy komolytalan dolog, vér nincs benne, csak mu­­lattatás, de ez így nem igaz. Mert van katonaság, de olyan békeidejű, ifjú, nyalka társaság, lányszívek rablói. És a fi­nom erotika az üstdobolás ellenére is a mű legjellemzőbb tulajdonsága marad. Akkor is, amikor masíroznak, a me­nüettben is, ami igazán olyan, mint amikor valaki szépe­ket mond szíve hölgyének, az utolsó tétel pedig játék, ker­getőzés, egy pillanatnyi elkomolyodás, és aztán szaladnak tovább, ha egyszer megállnak, megcsókolják egymást. De soha nem állnak meg. Csak szaladnak, örökké fiata­lon, csak szeretnek, és mindig süt a nap a fejük fölött. A Liszt Ferenc Kamarazenekar Rolla János vezetésével 30-án ad koncertet a Kiscelli Múzeum udvarán. KARÁMY ZOLTÁN IUJ­I PESTI MŰSOR MARTONVÁSÁR BEETHOVEN: G-DÚR ZONGORAVERSENY Az édes, szép Martonvásár, a kastély, amelyben Beetho­ven hajfürtjét is őrzik, a platánok, amelyeket feltehetően ő is látott, a sziget, ahol kőszobra áll. A percre pontosan a tá­volban elrobogó vonat, amely rejtélyes módon még soha nem zavarta meg a hangulatot. Tulajdonképpen nem is kell zenélni ahhoz, hogy meghatottan üldögéljen az em­ber, de azért fognak. Az sem mellékes, hogy kik, mert Ko­csis és a Nemzeti Filharmonikusok mellé egy roppant fia­tal zongoristát kapunk szólistának, Fejérvári Zoltánt, és az ember reménykedik, hogy nem véletlenül, és nem sze­szélyből, szóval lehet, hogy felfedezéssel zárul a nap. És ha nem? Ha be kell érnünk a régi tanulsággal, hogy Beethoven azért mégis Beethoven, hogy ennél jobban még nem kezdtek el zongoraversenyt, mindenki várja, hogy na most eldörren a zenekar, azért ülnek itt, hogy va­lami igazi, komoly bevezetőt rendezzenek, ehelyett a zon­gorista üt le e­gyetlen akkordot, és ebből bontakozik ki, szinte rögtönzésszerűen a teljes mű. Ez persze már nem mindenkit ér meglepetésként, de ha igazán jó az előadás, valami hasonlót mégis át kell élnünk. Aztán együtt cso­dálkozni a második tételre, amire azt mondják, hogy az alvilág ura előtt könyörgő Orfeuszt ábrázolja, és valami hasonlóról lehet valóban szó, van a finoman, reszketegen szóló zongora és a határozottan elutasító zenekar. Eluta­sító, mert később, a 9. szimfóniában ugyanígy fogja a ze­ne elutasítani a korábbi tételek témáit, és milyen jól te­szik, hiszen emiatt kerülhet sor az Örömódára. Csakhogy ennek a tételnek egyáltalán nem logikus folytatása a harmadik, ami megint erőfitogtatás, lel­­kendezés, tempó, ritmus, igazi Beethoven. A fiatal Bee­thoven, de hát az is fiatalember volt, aki annak idején Martonvásáron nyaralt. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar 29-én lép fel. KZ MÁTYÁS-TEMPLOM A PENINSULA NŐI KAR HANGVERSENYE Ötven hölgy énekel együtt, és akinek ennyi kevés a boldogsághoz, annak a műsorra hívjuk föl a figyelmét. Mert valahogy nagyon sokféléből áll össze a program, szerepel Britten és Hildegard von Bingen, akik között nyolcszáz év a különbség, és ha ennyi nem lenne elég, akkor a klasszikussá vált szerzők mellett egy fiatal magyar komponista, Gyöngyösi Levente művét is elő­adják. Van mit tanulnunk az ő nyitottságukból. Martin Benvenuto vezényel 1-jén.

Next