Pesti Napló, 1850. szeptember (1. évfolyam, 144-168. szám)

1850-09-12 / 153. szám

S vajmi bárgyú azoknak felfogása , ítélete, kik a józan fel­­világosultságból, eszességből is forradalmakat következtetnek. Nem az ezeknek alapja , hanem : megromlott szív, nagyok­nál úgy, mint alattvalóknál, hol sem Isten, sem ember iránti jogok , s viszonkötelezettségek, eskük nem tisztelteivé, min­dennek inkább, csak lelkiismeretes dolognak nem tartatnak. S honnan ered mind­ez? Rész , ferde irányú, vallástalan nevelésből, legtöbbnyire nemnevelésből, tudatlanságból, melly aztán embernek , em­ber­társa , alattvalónak felsőbbsége iránti, s ennek viszonos kötelezettségeit a lélek szellemi tespedése miatt, nem ismer­heti , s igy következetesen nem is tisztelheti. — Innen ered, hogy fökép a neveletlen, elbutult emberi lény, csak úgy­szólván , állati ösztönét, s nem lelki sugallatát— mié, el­­tompultsága, műveletlen, parlag állapotánál fogva, jóra nincs — követve, csak egyedül s föltétlenül annak hódol, mi álla­­tiságának hizeleg. Oh azért ti, mindnyájan , kiknek kezeiben, s hatalmában áll a népeket neveltethetni, a „lelki petitio“ pontjainak egyik fő pontjára : a nevelésre fordítsátok nálunk is legfontosabb törekvéseiteket, mert csak ez által leend idővel mind anyagi­lag , mind szellemileg igazán boldog a hon, ez által nyugott mind az, mind a közös állodalom! LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. XLIII. , Bécs, sept. 9. Ismét egy pár levél hullt le a helybeli journalistika amúgy is kopár fájáról, a két kis lap, a „Natio­nalzeitung“ és „Schnellpost“ legalább ideiglenesen felfüggesz­­tetett. Hivatalos ítélet még nem jelent meg, a tilalom okát azonban egy a „Magyar Hírlap“ után közlött, a losonczi pusztí­tást rajzoló czikkben keresik. Beszélik, hogy nagyobb lapjaink egyikét a „Wanderer“­ hasonló sors érte; azonban, miként az illető szerkesztőség egyik tagjától megtudom, e hit teljesen alaptalan, s a szerkesztőség maga mit sem tud az egész dolog­ról. A mai estilap már is megjelent. Furcsa is volna, ha ollyan czikkért, mellynek Pesten hivatalos lapban szabad megjelen­nie, itteni nem hivatalos lapok felfüggesztetnének. A fentne­­vezett kis lapokat ért balsorsokat egyedül azon kissé hetven­­kedő bevezetésben látjuk, mellyel az említett czikket kisérték. Az alsóbb néposztály igen sajnálja ez eseményt, mert ama két lapon kívül egyebet nem olvasott, s igy tán nem csalatkozunk, ha föltesszük, hogy ezeknek egyike nem soká ismét engedel­met fog nyerni a megjelenésre. Azon sajnálatos esemény, melly b. Haynaut érte, még min­dig a beszélgetés főtárgyát képzi, s a közönség nagy kíváncsi­sággal várja a holnapi postával megérkezendő részleteket. Mint hitelt érdemlő személyek állítják, az itteni kormánytól még tegnap indult egy sürgöny Londonba, mellyben ottani követünknek meghagyatik, hogy a tesz nagyon elkövetett sé­relemért azonnal elégtételt kívánjon, s ennek fokát azon körül­ményhez mérje , hogy a tábornok egyenruhában járt-e épen akkor vagy sem , mert elsőbbi esetben a tábornok személyén kívül még az austriai tiszti ruha is sértetett meg. Ő Felsége tegnap elutazott, s ma már Teplitzben van; ez utazást nagy fontosságúnak mondják. A német ügy ismét ked­vezőtlenebb fordulást vett Poroszország megfoghatlan makacs­sága által. Kormányunk kinyilatkoztatá, miszerint mindent megtett, mi méltóságával és saját érdekével összefér és hogy több engedélyt már nem tehet. Poroszország makacsságát megfoghatlannak mondom, mert a­ki csak futólagos tekintetet vet e birodalom belső viszonyaira, a legújabb sajtó­­s egyesü­leti törvény által méginkább felingerült hangulat s a többi Ném­ethon Poroszország irányábani rokonszenvének folytonos apadására, annak csakugyan el kell bámulnia, midőn látja, hogy Poroszország Ausztriát erőnek erejével a legvégsőre akarja hajtani, s a dolog olly állását előidézni, mellyből — habár ránk nézve sem lehet örvendetes — de mindenesetre a kár nagyobb része Poroszországra fogna háromolni. Kasselben is a legújabb hírek szerint, rosz a hangulat s az egész ország felett alkalmasint még e napokban az ostromál­lapot ki fog hirdettetni. Belügyeinket illetőleg ezúttal csak az az egy legyen meg­említve, hogy jól értesült körökben mindinkább növekedő hi­edelemmel beszélnek arról, miszerint Galliczia csakugyan 3 kerületre fogna oszlani, s tartományi gyűlés helyébe három kerületi gyűlés létetni.­­ Egyik pesti lapnak azon állítása, hogy a magyarhoni statútum nem soká meg fog jelenni, töké­letesen igaz, a minisztérium szándékában van, ez ügyet minél előbb eldönteni, s az ország ingó helyzetének véget vetni. London , septemb. 2. A Tisztelt szerkesztő úr! Már rég nem volt szerencsém önhöz levelem­ által szólhatni, de ki tehet róla , hogy az em­ber nem mindig ura viszonyainak, mellyeknek, tetszik vagy nem tetszik, kell hogy engedelmeskedjék. Azonban magán viszonyok leírásával nem untatom önt, ámbár azok közt olly epizódra is találnánk, melly bizonyosan érdekelné lapja olva­sóit is. De hagyjuk ezt, és foglalkozzunk a napi kérdésekkel. Illy napi kérdés jelenleg Lajos Fülöp, a francziák volt kirá­lyának, halála. Ő Párisban született, és a forradalmi sergek zászlója alatt harczolt; rövid idő múlva atyja nyaktilóztatása után, parancsot kapott a közjó-védő választmányától, hogy mind ő , mind a sereg főparancsnoka Dumouriez, Parisba menjenek , tetteik igazolása végett; de a­helyett, hogy a vett parancsnak engedelmeskedtek volna, jobbnak látták útjukat Hol­­landiába venni. E tartományt nemsokára elhagyván, Európának sok országát beutazó, Reichetianban tanárkodott, és miután me­nedéket kereső Adelaide nővérét magyar hazánkba elküldte volt, maga, két fivérével Amerika felé vitorlázott. Sok vi­szontagságtól üldöztetve visszajött Európába. Két fivére meg­­halálozott,ő maga pedig 1809-ben, a most is élő nemes­ szívüljá­­ria Amália herczegnével Messinában házasságra kelt. Húsz évi számkivetés után 1814-ben a többi Bourbonokkal együtt ha­zájába visszatért; de rövid időn szülőföldét elhagyni kény­­telenittetvén, a hatalmas Albion szigetén Twikenhamban te­lepedett le, hol is 1827-ig élt; innen pedig, X. Károly által fölszólíttatván , Párisba ment lakni. 1830-ban a franczia nép fölsége őt királlyá választotta ; és ő , adott szavának ellenére, a választást elfogadta! Mint magán­ember, becsületes vala, mint családatya, túlságosan jó, mert családát mindenek fölött — és igy talán hazája fölött is — szerette; azért is mint ki­rály , a dynasztia érdekein alapuló dynasztikus politikát min­dig elibe tette a nemzeti politikának, mellynek tárgya minde­nek fölött a nemzet becsülete, nagysága, és jóléte! A természet öt mérséklettel, a számkivetés pedig és tapaszta­lás elővigyázattal ajándékozók meg. Szorgalmas, humánus, jártas a történetekben, fölvilágosult a kormányzat tudományában; di­plomata — ollyan, mint Talleyrand; s igy úgy látszik, mintha a természet benne minden státusférfiúi tulajdont központosí­tott volna, — egyetlenegynek hiányával, mellynek neve: nagyszerűség — nagyság! — Igen is; a nagyságot, a nem­zeti politikának ezen hypomokh­onát, hasztalanul keressük kormányzati cselekedeteiben. Ő maga is látszott azt érezni, s azért ezen elsőrendű politikai tulajdont, egy másik rendű­vel , ollyannal t. i. mellyet a középszerű emberek csodálnak, de a nagy szelleműek megvetnek — igyekezett helyrehozni, s ennek neve: ügyesség! Igen is, ő ügyes vala; s ügyességét legtöbbször jól használta ; de nem ritkán a ravaszság aljas­ságihoz folyamodván, vissza is élt vele, p. o. Berry herczeg­­nő rejtélyes ügyében, és a spanyol házasságban, így jellemzem én Lajos Fülöpöt, kit mégis, minden tulaj­dona mellett, február végén 1848-ban elhagyott a nép, mint­hogy ő is, már jóval azelőtt, elhagyta a népet — ezen egye­düli erős alapját minden dinasztiának és minden kormány­zatnak. — De az exkirály leginkább a physikai erőbe bízván, nem hitte azt, s azért az idők logikája , a körülmények ha­talma , és a nép akarata következtében kénytelen volt ha­záját harmadszor is és utolszor elhagyni, hogy idegen földön Claremontban i. e. august. 26-kán szálljon sírba. Élt 76 évig, 10 hónapig, és 20 napig. Sic transit gloria mundi! A franczia ex-király tegnap temettetett el Weybridgeben, nem messze Claremonttól, Taylorféle kápolnában minden pompa nélkül. Azonban családa reméli, miszerint, Franczia­­országban a monarchia, mellynek trónján a párisi gróf ülend — visszaállíttatván, — halandó porai Lajos­ Fülöpnek a Dreuxben létező családi sírboltban fognak eltakaríttathatni Jól van, ha így lesz, de én Tamás vagyok benne! Először azért, mivel a franczia korona után kapkodó három egymást gyűlölő praetendens van; mivel Francziaország nálok nélkül is elélhet; és harmadszor, mivel Francziaország épen nem olly monarchikus szellemű, mint azt bizonyos párt emberei az illetőkkel szeretnék elhitetni. Íme az utolsó hatvan év lefolyta alatt a korona négyszer dobatván ki a barrikádra, széttöretett! — jelül, hogy Francziaországban a monarchikus szellemnek nincs holnapja. És ki oka ennek ? a reactiv-e, vagy a világ­szellem változata ? Ezt nem tudom, de azt igen is tudom, mi­szerint a világot most máskép kell kormányozni, mint azelőtt — midőn t. i. a tengeralatti telegráfról az emberek még nem is álmodtak. Én most vettem kezembe egy jelentést, melly igy szól: „A tenger alatti telegraf Franczia- és Angolország között. — Wollaston és társai tudtul adják az illető részvényeseknek, miszerint az első telegrafi sodrony a franczia tengerparttól az angol tengerpartig huzva és megerősítve van, mellynek utján a megkisérlett telegrafi sürgöny megküldése tökéletesen sü­­került. London, sept. 1. 1850. Aimé, Hancock, Toché, Wol­laston.“ — íme, mit nem mertünk hinni, már létrejött­ ügy lesz a többi látszólagos lehetlenséggel is. Mert az emberi ész nem ismer lehetlenséget — Napoleon szerint, ki azt : „osto­ba szónak” nevezte. Good bye. Butyin, (arad megye) sept. 4-kén. Mindenki arról szeret beszélni és írni, mi­nt leginkább ér­dekli, és mindenki azt panaszolja, mi neki leginkább fáj! — azért bocsásson meg, t. szerkesztő úr, ha mi is leginkább sa­ját román ajkú népünk sorsát hordva szivünkön, minden tö­rekvésünket oda fordítani igyekszünk, miszerint rokonunknak alkalom nyujtassék magokat a müveletlenség ama szomorú ál­lásából — mellybe őket az eddigi viszonyok sülyesztették — valahára kiemelhetni, s igy az emberi nem főczéljához, a civi­­lisatio stádiumához közelíthetni. Leggyöngébb számítással a magyar és erdély két testvér házában román népünk száma két millióra tétetik. — Magát csak e számot véve fel, el fogja mondani az ismeretlen, mi­ként illy számú nemzet, melly szabad institutiok mellett annyi századokon keresztül ön ereje által fejlődni nem birt, életet nem érdemel! Nem kétlem, miként találkozni fognak magyar testvérink között is, kik, ismerve a román nép eddig tapasztalt minden oldalróli elnyomatását, a felebbi állítást önként megc­áfolni fogják; — mert, ha bele­tekintünk e nép múltjába, nem ta­lálunk egyebet, mint az elnyomatásnak — magára a közállam­ra nézve is olly káros következményű — égbekiáltó jeleit!! A két millióra számított román nép eddig ketté volt sza­­kasztva. — Egy részét képezték a görög-egyesült katholiku­­sok, másikat pedig a görög-nem-egyesült szertartásnak.­­ E kettő között a különbség főleg az egyház fejére nézve léte­zett, mennyiben az első rendűek egyházfejüknek a római pá­pát ; az utóbbiak pedig a karloviczi szerb érseket ismerék, s egyházi ügyeikben emezektől vették felsőbb utasításaikat. Mialatt a görögkatholikus románok a két testvér házában a katholika vallásnak eddig tulajdonított előnyök védpajzsa alatt fejlődni, magukat a tudományok­­s művészetekben ki­művelni, s ezek által a közhivatalokra is képesíteni igyekez­­tek, azalatt a görög-nem-egyesült románok, a fölöttök ural­kodott szerb hyerarchiának eljárása által, minden fejlődhetési eszközöktől, de sőt édes anyanyelvűktől is, megfosztatva, ama sajnálandó helyzetbe szorítattak, mellyben máig is siűlödve, életök inkább vegetationak mondható, mint valódi életnek! A görög­ katholikusok műveit osztálya egy czifra gyönge­­ségben szenvedett, melly szerint iskoláinak végeztével nem akart többé román testvéreihez tartozni, hanem elmagyaro­­sodván, mint renegát, sokkal inkább üldözte saját román test­véreit, mint bármelly más nemzetbeli! — Ennek fő oka azon­ban egyrészt abban található fel, hogy az iskolákba a ma­gyarokkal együttjárván, a gyermekkori társalgás által magyar testvéreik iránt bennök olly rokonszenv ébresztetett, mellyet keblökböl kiszakítani magok sem valának többé képesek; más­egy követ is mutogatnak ott, mellyre Bethlen szokott volt lépni, midőn lovára felült. Bejártam a várost és vidékét; ked­vetlenül csupán az ezüst hutából kikavargó füst hatott reám, melly, kivált szeles időben, a város nagy részét elborítja. Ek­kor a város ollyan, mint az elátkozott ház, zöld erdők, csergő folyam, virágos rét, illatos virágok — de mintha egy gonosz szellem halálos leheletét éreznék a kedves táj fölött! Nem akarok Besztercze nevezetességeinek, száraz topogra­­phicus elősorolásába ereszkedni, puskaporgyárait, hámorait, olvasztó- öntőműhelyeit leírni; eléggé ismeretesek azok úgy is minden jóravaló földiratból. Csak annyit említek meg, hogy bárki, ha nem épen természetvizsgáló is, — a természet­vizsgálók társulata 1842-ben itt gyűlt össze — az itteni ipar, művészet s természet bő kincseinek szemléletében néhány napi időt gyönyörrel s tanulságosan tölthet el. A közel herma­­neczi völgy pedig, a természet csodaszép bájaival lévén elhal­mozva , a legmelegebb költői phantáziát is kielégíti. Párnapi időzés után Göm­örbe, Rima-Szombatba tettem át utazói főhadi­szállásomat. Itt bámulásomra, az újabb kort mint felforgató szelleműt, ismerem meg. Minden békeszerető lélek megnyugtatásául, sietek kimagyarázni magamat. Ártatlan do­log az egész. — Rima-Szombat utczáin mindössze a kövek forgattatnak ki, hogy tévét makadamizáltassanak. Szép négy­szögű tévés piaczán nagyszerű sétány van készülőben, de mi a polgárság nagy részének nincs ínyére, minthogy ez által külső vásártérre szoríttatnak. A mi még magában nem nagy szerencsétlenség. S valóban a megye általánosan elismert ér­demű elnöke, székhelyének szépítésére, emelésére kiterjesz­tett gondjaiért hálás elismerést érdemelne inkább, mint a re­formjai ellenében több oldalról nyilatkozó ellenszenvet. Rima-Szombaton túl, Fi­gén, Tornallyán, Szárnyán át, azon az úton haladtam, mellyen Schlick tábornok az 1849-iki télen ügyes retirádáját tévő Rima-Szombatig. Szárnyánál s Tornallyánál kevéssé nyugtalaniták Dembinszki huszárai. Hogy csupán a nyugtalanitásnál maradtak, a Görgey ellenei Gör­­geynek róják fel hibául. Hogy a tábornok hadteste sohasem volt olly veszélyben, mint e visszavonuláskor, az igaz, s ha egyetértés van a vezérek közt, Schlick tábornok hadteste nem folyhatott volna be a kápolnai csatába többé.... Pelsöcz, leégett vagy félig épült házaival, ismét szomorú napokra emlékeztetett. Hurbán atyust az e vidéki nap futtató meg Muránynál, s nemsokára ezután Pelsöcz lángok martaléka jön. — Pelsöcznek egyébiránt nem sok nevezetessége van. Bir egy úgynevezett fényes és egy rongyos fogadóval, és egy nyugalmazott megyeházzal. Az utóbbit, mellyhez nem egy kor­tesjelenet emlékei fűződnek, meg akarom tekinteni, hogy a boldog emlékezetű „Tekintetes karok és rendek“ arany korát visszaidézzem képzeletembe. — Mindjárt a kapunál egy fog­­piszkálóval ellátott hajduféle őr oldalgott mellém. Gyanús em­bernek tartott a ficzkó, s úgy látszott, azon töri a fejét, hogy feladjon-e az egykori megyeháznál szállásoló zsandár-hivatal­­nak? — S kivált miután körül-körültekintgettem, meg nem állható, hogy egy czimborájának ki ne jelentse , hogy biz­ó engem ispionnak tart. — Magyar kalap volt fejemen, s talán még árvalány hajat is tűztek melléje valahol az útban. Megbo­csátok neked a magyar kiadása a tót hajdúnak ! Míg kocsisunk etetett, betértem a „rongyos“ba. — Egy ol­dalszobából, mélázó, lassú, bús dal hatott füleimbe, szomorú egyhangúságban, mint Antal a szegény flautás éneke. Benyi­tottam , két fiatal ember, asztalra hajtott fővel, sötét, bús te­kintettel mélázott a szoba közepén. — Régi ismerőim a bol­dog tanulói korszakból! Beléptemre egykedvű nehézkesség­gel veték rám szemeiket, úgy látszott, a bor, vagy a fájdalom, vagy mind a kettő elnehezíté az egykor olly vidor fiúkat. — „Iszunk laelfelejtéseül, mondanak ők, iszunk, mert okunk van reá, iszunk, mert mit is csinálhatnánk most egyebet.“ — Iszik lesz a magyar ember ismét, mert azt mondja, nem jól megy a dolga, és hogyha jól menne ? innék annak örömére. Pelsőczán alól egy palócz népdalt hallottam. Sokkal erede­tibb, mint hogy föl ne jegyezném. A panyiti halas tadba Feürdik a fekete csedka, Csak hadd feürdjék ott a csedka, Meég se lesz fehér a teolla. Panyiton ma a csuda esett, A papíínk is kocsmáros lett, Deélig az istent dicseéri, Deélután meg a bort meéri ! Estére Rosnyóra értünk. A fogadó teremében egy asztal melletti társaságban vándor-színészekre ismerék. Beszédbe elegyedünk, állapotukat tűrhetőnek mondák e felvidéki város­ban. Olly helyeken, hol a népet különös csapás nem érte, a ma­gyar színészet mindenesetre pártolásra számolhat. A nép óva­tosan féltett nemzetiségének egyik védét látja — s nem ok nélkül — a színészetben is; csak kissé rendezettebb társasá­gok állanának aztán elő, mellyek sok tekintetben a művészet igényeinek is megfelelhetnének! Valóban nem ártana a vidéki színészet ügyét fölkarolni, s az e körül tehető reformokat mi­előbb kidolgozni és életbe léptetni azoknak, kik e fontos tárgy körül már tudtomra is lépéseket akartak tenni. (Folytatjuk.)

Next