Pesti Napló, 1850. szeptember (1. évfolyam, 144-168. szám)

1850-09-18 / 158. szám

gának megakadályozása ellen, egyetlen mód az, ha segélyére nem vagyunk szorulva, mivel ekkor kikerülhetjük. Óhajtandó más részről, hogy ezen érintkezési kör a helytartónak köz­­igazgatási állását fölöslegessé ne tegye. Reméljük, az a hivatal­ utasításba lesz foglalva: a köz­­igazgatási helytartó minő állást foglaland el az országgyűlés irányában ? Ezen viszony meghatározásával alkotmányos elvek állanak kapcsolatban. Egyébiránt úgy véljük , hogy az egész közigazgatási szer­vezethez, a hivatal-utasításon kívül, az alkotmányi statútum fogja a kiderítő eszmét adni. A szerkezet központosítási oldaláról egy másik czikkben.­­­A Sajó mellől, sept. 10. 1850. Maholnap a farkasok fognak velünk osztozni, és a rókák asztalunknál kérnek tör­léket. A fegyvertarthatási túl szigorú tilalom miatt ugyanis, annyira elszaporodtak a kártékony va­dak , hogy fényes délben megrohanják a nyájat, s pusztítják kényük kedvök szerint. Kukoriczánkat féléretten kell lerom­bolnunk, mert a varjak, a szemtelenségig megszelídülvén, fe­kete fellegként lepik meg az ültetvényeket. Némelly vidéken már a szőlőhöz is hozzáláttak, pedig lenne bor, ha nem sok is, de jó, és kellene is a magyarnak, hogy annyi bűt és emléke­zetet pezsgő borába fojtson !. .. A varjak pusztítása pedig onnan van, mert tíz határon sem hallatszik egy puskaszó. Vájjon nem tehetnének-e valamit e kártékony madarak ellen a mindenütt jelenvaló csendőrök ? Ad vocem csendőr. Nem tudjuk tulajdonképen, miben ha­tározódik ezen urak kötelessége, s eljárások köre? de úgy hiszszük, hogy a szerep, mellyet visznek alig lehet az övék. A csendőrökkel nálunk bizonyos terrorizmusi eszme van össze­kötve, mi pedig sem a kormánynak, sem a népnek nem lehet érdekében, melly utóbbi azt hiszi, hogy azok közelében még gondolkodni is félve kell. Azt hiszem, a kormány czélja egé­szen más volna ezen emberekkel. Ügyeljenek fel a közcsendre, gátolják a visszaéléseket, de ne kicsinykedjenek mindenütt és mindenben. Nagy Ignácz elzáratásának híre igen kellemetlenül hatott ránk. Hja­­ a szomorú esemény oka távolabb van, mint hinnék, igazat szólva: a tisztelt közönségben. Az irodalom haldoklik, egy két magyar lap alig tengleng előfizetők hiánya miatt. Azt mondják: 8 millión vagyunk ; ugyan recsegtetjük hogy: magyar vagyok! de azért a nemzetiséget nem igyekszünk emelni, gyámolítani ott, a­hol most egyedül lehet és kell — az irodalomban ! A szegény szerkesztő nem képes a néhány elő­fizetőből tehetségeket nyerni meg lapjának, hanem ingyen silányságokkal tölti be lapját.És aztán ez az istenadta hor­­nirt nép, nem tud egyébről czinczogni, mint a forradalom, s mindig csak a forradalom , s mindig csak a forradalomról. A bogár magas dombra mászik, hogy a nagy tárgy mellett, ész­­revétesse saját nyomoré parányiságát is. Valóban elszomoro­dik az ember lelke, ha látja, hogy a gyönyörűen virágzott szép­­irodalom mezején , gonddal mivelt téreken gaz­ és dudva sarjadzik fel. A miskolczi reform. Lyceumba, mint onnan írják, Sziget­ről hoznak rector-professort. Okosan ! sőt mért nem Kalifor­niából már egyúttal ? Isten igazában m­ehetnek a dolgok azon iskola körül is! Ime, ott van, ha kell, három, ha kell négy professor, derék tanult emberek; évek óta sanyarognak és húzzák az igát, a rendest úgy, mint a rendkívülit, a feljebb emelkedés jogos reményében; s most az itt, egész humani­tással, elvágatik előttök. Hogy a leendő rector-professor úr helyét betöltendi, — ám­bár nincs szerencsém sem személyesen sem hírében ösmerni, — szívesen elhiszem; de hogy az elmellőzöttek is betölten­­dették: bizonyosan tudom! Ugyan tisztelt iskolai kormány! tegye meg azt a tréfát a közönség kedvéért: indokolja eljárását nyilvánosan, mert fel kell tenni bölcseségéről úgy, mint becsületességéről, hogy a­mi történt, nem történt igaz ok nélkül. Különben a dologra, bővebb utánjárás mellett, hihetőleg visszatérünk. Aratásunk középszerű volt. Az élet ára mérséklett, s jó reménye van a gazdának, hogy a tisztelt csizmadia uraktól, két köböl tisztabúza árán, ha szépen kéri őket, megkap egy pár cselédcsizsm­át. A törvénykezés s igazságszolgáltatás állapotáról még nem írhatok örvendetest. ... IDŐSZAKI LEVELEK L* barátomhoz. VII. Somogy, sept. 11. „Ki mondja meg, mit ád az ég? Harag, káromlás volt elég ; Gyűlöltünk, mint kurucz, tatár, Bánkódtunk, mint a puszta vár. Ügyünk azért Sükert nem ért; Pedig neked virulnod kell, o hon ! Lelkünk kihalna hervadásidon.“ VÖRÖSMARTY. A szenvedés földhöz sujtá tollamat. Kigázolták mago­kat rajtam a gyötrelmek; s hogy nagy tusánk lehetett, az összetépett arczvonásokról könnyű ítélned, barátom! — Most újra kezembe vettem tollamat, hogy a kipihent agyból előránt­hasson egy két ép gondolatot, mellyet a szenvedések az agyve­­lőben szét nem­ téptek. Gondolok reád, s gondolok hazámra; egyik gondolat a másikat gyújtja meg. Ne csodáld e lángok túlterjedését s örökkévalóságát, — a honszerelem soha ki nem ég! Egy évet lökött odébb ismét az Isten ujja az idő kerekén, melly boldogság s gyötrelmek felett mindig egyforma, s egyenlő erősebességgel robog el, mióta a végetlen erő útnak taszitá. Ismét egy év a szomorú katasztróf­áta a nemzet éle­tében. A vérpatakok felszáradtak. A mi köny volt, kifolyt a veszteség és sírgödrök felett, s most, ha sirni akarnánk is, a szemnek uj könyekért kellene eldeni a bánat napjához, melly azokat felszikkasztá. — Egy év, s mennyi köny, mennyi só­haj temetve van! Mennyi mécsre van öntve vigasztalás olaja, melly a fájdalmak szelétől elhivatott? kinek kinek súgja meg nyugalma, melly fehér galambként újra megtért a remény zöld ágával a zaklatott kebelvilágba. — Mindenki önmagát segítő földi isten a körülmények akadályiban; ki legtöbb könyet el­vesztett, abban égjen legfényesebb hit — hite a derűnek — hogy e hon felett Isten és honszerelem virasztanak. Sokszor csodálkozom­­ mennyi nagy elme, mennyi ész e ha­­zábani, kitalálni a nemzet nagygyá-tehetésének legbiztosabb nyitó kulcsát; s milly kevés hang ! még kevesebb telt!! A hazának kiváló tehetségei hallgatás szín­éhez vannak lánczolva, és sokan bekötött szemmel nézik a haza s milliók érdekében elrobogó eseményeket. Alig van hírlap, mellynek szivén fe­küdnék hazája sorsa. S a mai tisztviselők mit szólnának?! s igy mi népek ezrei megfeszített figyelemmel s reménnyel né­mán s lekötve nézünk egy szebb jövő elébe. — A kik mást nem tehetünk, a remény kenyerét esszük — nem értem sokak el­ hiten épült reményeit, — melly már nagyon régi sült asz­talfiánkban, s igy nem csoda, hogy fogunk sokszor majd kitörik a beleharapáskor; de olly édes az a kenyér, s mi rajta tovább éldegélünk. Ő pedig meghidd, barátom ! jaj azon a nemzetnek, hol vezér­hangok nem emelkednek fel útra inteni az elágazott erőket. Hol a jó és nemes tettek lángjaitól kigyult szív s lélek szét nem korbácsol a tunyaság, idegenkedés s szétágazó vélemé­nyek ellen. Kell lenni szívnek, kell lenni léleknek, melly túl­emelkedjék a mindennapi légkörön, s kifürkészsze a nemzeti­séget virágzásba hozó titkos erőket a fösvény századok be­varrott zsebeiből, mert közönséges, alant járó lelkek soha fel nem támasztják a nagygyüleketés alapkövét... Porhoz kötött ész nem mivel csodákat egy fényes nemzetélet teremtésében, miilyen életet e nemzet érdemel, mellynek olly sokszor vére­sen kelt fel napja, s véresen nyugodott le, mellynek múlt szá­zadai köny- és nyomorral vannak megkeresztelve a szenvedé­sek lefolyt napjainak Jordánában. — Fel, nagy lelkek! ma­gasra törő eszű nemes férfiak, a ti kezetekben van a vezér­­pálcza , végig vágni Mózeskint a gyötrelmek veres­ tengerén, hogy száraz lábbal átjuthassunk az ígéret Jeruzsálemébe... Ti vághatjátok keresztül a tengert, hogy mindent felfaló vészhul­lámai el ne zárják reménysarkunkat a boldoggá lett nemze­tek mennyországából. Kis lelkek nem mentik meg soha a hazát. Nem soha! S ha kiknek hivatások van e nemzetet zaklatott utain fényes jövőbe vezetni, s azt elmulasztották,­­ van-e feloldó ereje a magas Istenségnek, hogy őket el ne marasz­talja a mult napok vétkében a jövőnek itélőszéke előtt ? Van-e kegyelem, melly fel fogja őket menteni a kárhozattól ?... Nincs i s nem leend soha ! Fel a tettre! az oltárok állnak min­denütt e hazában, csak lángot kell gyújtani rájok, hogy a buz­dítás tömjénfüstje szerte lengjen a hazában. Nincs haza, melly elvesszen, csak áldozat-oltárai füstölögjenek. Tépjük össze a levelet, m­ellyre a jövő iránti kétségbeesés igéi voltak felirva az ingadozó hit törött tollával, s lépjünk a tett terére, hogy üd­­vözölhessünk !... E megye tisztviselőkara, néhány újak hozzáadásával — kik e hó elején tették le az esküt — feszített szorgalommal halad az elébük szabott törvények terén s erejéig; mást mit mond­jak róluk ? többet tehetni ennél, hatáskörükön túl van. Tallián úr búcsút von tőlünk, mint ezt már Balatoni levelező­társunk említi, azért erről hallgatok, úgy a megye statistikai állásáról, adóról, termésről, líceumról, stb. azt engedjük Balatoni bará­tunk ügyes tollának. Csak a népről még néhány szót, m­ig töb­bet súghatok meg lelkednek. A nép barátom? Izzad, fárad élelmének bekeresésére. Borús arczot vág, ha az adófizetésnek napja közéig. Különös­­ a nép nyert legtöbbet, s még­is ő zúgolódik az aránylagosan ráve­tett teher ellen. Azt igen szereti, hogy nyert, de még jobb szeretné, ha semmit sem kellene fizetnie, s csak úgy élhetne, mint a hal a vízben. A nyárban mindig délre kacsingatott, s mivel a napsugarak ekkor igen is erősek valának, hitének sze­me nagyon meggyengült, s most őszszel káprázni kezd, nem lát tökéletesen, önmagának sem hisz vakhitébe. Délről eltá­vozott a nap az ég magas tetejéről, sokkal alábbszállt. Nyuga­ton is már nem piros arczczal bukik le, mellyel csak néhány hóval is ezelőtt olly édesen nézett. A napnyugat most halovány, s nem vérvörös. Napkeletre nem igen szeret vigyázni, mert ezt többnyire felleg borítja, pedig rendesen azt hiszi, hogy a­mily­­lyen a napkelet a nyűgöt is rendesen ebbe a vágásba esik. Ha éjszakra néz, megrázkódik, hogy jön a tél, s felsóhajt, hogy ,jujj be hideg szél fú onnét felülről, s a remények tarisznyáját kidobja nyakából, mellyet az ingó alapra épített hit akasztott reá. Látja, hogy sokat kapkodott a fellegek után, mellyek mind elsuhantak, s most bánja a vakhitnek feláldozott órákat. — Látja, hogy csak a valóban kell élni, mert az álmoknak le­tarolt vidékén kevés jó földet szánthat fel a boldogság-kalá­szok aratására. Összedörzsöli kezét, s tovább izzad, tovább szánt fütyörészve a való földén; eldurrantja ostorát az észnek, s gondolkodik amúgy félvállra vetetten, hogy a remények föl­dén megélni nem lehet. Különben egész a tiszteletig nyugodt! Békén viseli magát. A türelemben ollyan, mint a szobor, ha arczal vágod is hidegen marad, míg a hazugnak kiáltott idő önsúlya alatt önmagában le nem roskad. Isten veled jó barát! nemsokára találkozunk. ") Megbocsátja igen­­. levelező barátunk , hogy a „Huszár család“ czímű dalról elmondott alapos szavait kihagyjuk. Hiszen tudja , milly gonosz vért szül íróinknál a leghiggadtabb ítészet is, s hát illy rövid kárhoztatása egyik vagy másik idétlen elmeszüleménynek, s kivált napjainkban ! Mi nem akarunk távolról is okot szolgáltatni irodalmi hiú vitákra , mellyeknek jelenen legkevesbbé van idejük. Szerk. a hegyek tövéből feltámad. Azután csendes­­en minden ; hő­sünk képzelődése a messze jövendőbe csapongott. Valami né­pes és nagy városban járt, vidám fiatalság s gyönyörű nők özönlötték körül; a mint négy szép fehér lovon és határban a város kapujához ért; kifogták lovait s a nép maga húzta be ko­csiját egészen az elegáns vendéglőig, hol kiszállt; fehér ken­dő lobogott minden ablakból elébe; rózsákkal hintették be a szekérutat, s Liliputit borostyánkoszorúkkal megkoszorúz­ták. A­mint a vendéglőben kiszállt, szemeszája elálloit, oly­­lyan szépen és ragyogással volt ott rendezve minden az ő tisz­teletére. Vacsoráját még jó formán le sem nyelte, a­mint síp, dob, réztányér, fagot, hegedű — egy szóval egész török­­muzsikával, ablaka előtt a fővárosi polgárság és fiatalság, több mint nyolczszázan, mindenik egyegy lobogó fáklyával, kivont karddal, rojtos topánban, sarkantyusan és egészen magyaros costum­eben megjelennek éji zenére, fáklyás mu­zsikára. Egy tűzről pattant fiatal embert a körülállók pajzsokra emelnek, ki hatalmas hangon s dicsőítő szavakkal elmondja a nagy dolgokat, miket Liliputi tön. Liliputi pedig szerényen és méltósággal igy felel: „Megtisztelve érzem magamat általatok, nem a fény által, mellyel jöttök, de a szeretet és bizodalom által, melly lel­­keitekből hozzám szól, írónak, és közpályán haladónak, leg­szebb jutalom azon rokonérzés, mit a távolban s ismeretle­nekben is gerjeszt maga iránt, és erre felettébb is szükségük van, mert a sors számukra, tövisekről is bőven gondoskodott.“ Éljen, éljen! halljuk, halljuk! Az örömzaj tetőpontján, nyitotta be Liliputira az ajtót Már­­tha asszony, azon nőcseléd, kinek hangját az este már a pit­var-ajtóból hallottuk. Tudni kell, hogy az egész Liliputi ház­­nál, nem volt több három , akarám­ mondani két léleknél, melly azonban egynek is megjárta, mivel a házi ur is, meg Mártha asszony is ollyan szikárok voltak, mint a hering. E mellett Mártha félénk is, babonás is volt. Ez a két dolog együtt jár. A már ismert, vagy legalább bemutatott három lélek után jöttek, egy kandúr, tizenkét komondor, az apró marhák, három kecske, hat malacz s egyéb ingó jószágok. A­mint Mártha asszony az ajtót benyitotta, Liliputinak za­­varodásában kihullott kezéből a könyv. Az öreg cseléd sie­tett azt fölemelni. Azután ájtatos és hízelgő hangon kérdezé az urfit, vájjon híg tojást, vagy sült krumplit fog-e ez este vacsoráink. Liliputi genre jellemző rövidséggel felelt, hogy ma épen nem fog semmit is magához venni. Azután pedig letörölte homlo­káról a gyöngyöket, mellyek a borostyánkoszorúról még ha­lántékain maradtak, s egészen elérzékenyülve látszott lenni. Szemeit le- és fölemelte. Végre beszédhez jött. — Huszadik évemet végeztem ma be, Mártha néni. — Oh az isten nyugtassa meg a megboldogult nagy­ságos urat és nagyságos asszonyt, ha most az urfit látnák, milly nagyon neki nyúlt. Megmondtam, még mikor a bölcsőjénél állottam az urfinak, hogy igen nagy ember lesz belőle. S kö­ténye szélivel orczája mély árkában, egy neki iramodott kö­­nyvt fogott fel. — Kedves, jó Mártha néni, így hívták őt minden Lilipusok, a­kik csak voltak három sziglen; tudja, egyszer akkor minden­nek vége szokott lenni, még a­minek kezdete nem volt is. Hosszú útra megyek, elválunk, de a síron innen még meg­látjuk egymást. Addig is viselje jól gondját az apró marhák­­naknak, meg a kerítésnek. Vonja össze a gazdaságot s élde­géljen itt szabad kezére az isteni félelemben. Reggelre pedig süsse meg azt a két kappant, meg vagy 50 darab tepertős pogácsát. — Mártha néni pityeregve hagyta oda a szobát, va­lamit motyogott a köténye alatt, hanem ezen jókivonásokat csak az ég hallotta, ollyan csendes hangúak voltak. Liliputi pedig felugrott székéről, sebesen járt fel s alá a kes­keny szobában, szemei a kandalló lángjába voltak meredve. Azután nyakába kavarintott egy kék posztós, rókaprémes men­tét, beledugta fejét a gerendáról lecsüggő insurgens csákóba, s oldalára kötötte azon széles fringyrát, mellyet nagyapja még a burkus háborúban hordozott, s éjszakának idején meg­indult a temetőkertbe. Ha épen annyi időnk volna , hogy el­mondhatnék , mit előttünk ezeren elmondtak, egy áprilisi éj­szakát festenénk itt le , de attól tartunk, hogy maga Liliputi áprilisbe hurerol bennünket. Az égen fele volt meg a holdnak, ennek a felét is eltakarta egy rongyos felleg. A firmamentum lámpa­gyújtogatója pedig, alkalmasint még este is déli álmot aludt, hogy a csillagokat elfelejtette meggyújtani. Ollyan idő volt, hogy sem egészen sötét, sem egészen világos nem volt. A­mint Liliputi a temetőbe ért, mindjárt a bejárásnál balra két sirhalom pihent két vaskos fejfának támaszkodva. Itt hősünk megállapodott, letérdelt, megcsókolta a földet, azután egy porzót vett ki a mente­zsebből, s azt friss homokkal meg­töltötte. — Fogadom nektek őseim nagy szellemei, hogy ezen szent porral a dicsőség és nagyság arany írását fogom egykor be­porozni, hogy a Liliputi fényes nevet sem az idő, sem az irigység a történet könyvéből ki nem törlik. Míg végezte szavait, a sírtól néhány lépésnyire egy bolygótűz lobbant fel. — Látlak, követlek fényes szellem, ragyogó szelleme őse­imnek — s megindult a lidércz után. Egyszerre mintha láncz­­csörgése ütötte volna meg füleit. — Mi ez? te nem vagy szabad? Ki volt zsarnokod? en­gedd, hogy aczélom­mal ketté vágjam lánczodat. A vasat job­ban eszi az aczél, mint a rozsda. Lereszelem azt a lánczot. Állj meg, állj meg fényes szellem. — Liliput kinyújtotta mind a két karját, azután úgy tetszett, mintha valami melegséget ölelne. — Érzem lehelletedet, érzem csókod’ tüzét, oh áldj meg engem nagy szellem. A hold épen kibukott a fellegből, a csil­lagok is jobbára felgyultak. Liliputi egy vastag lónyakat ölelt. A Ráró volt, lánczbéklyóban, Zakariás a Deressel együtt ki­csapta volt éjszakán át a gyepre. (Folytatjuk.)

Next