Pesti Napló, 1850. szeptember (1. évfolyam, 144-168. szám)

1850-09-26 / 165. szám

tózkodó franczia emigratio, mellynek feje Ledru-Rou­m, ezzel és önmagával megh­asonlott. Azt is beszélik , hogy Palmerston sokkal inkább tiszteli, sőt szereti a petersburgi kabinetet és törekvéseit, mint hogy azok ellen erélyesen föllépni bátorkodnék­­. Ő is úgy játszik, mint minden diplomata, a kiváncsi népnek ragyogó tükröt tart sze­mébe, s m­ig ezek kábultságukból felorsódnak, m­ig szemeiket dörzsölik, addig az ügyes státusférfiu kisikamlik a hálóból, s a nép végre is azt látja, hogy m­it sem lát------! Jól értesültek azt is sugdossák, hogy a jövő parliament komolyan kérdőre vonandja Palmerston-t, különösen Cobden, különösen Slezing­­holsteini ügy miatt------! Szegény, tudom fél már előre, s ké­tesen néz a jövő zivatarnak elébe ! ! Berlin , sept. 18. A „Deutsche Reform“ban olvasom épen , hogy a kurhesz­­szeni herczeg, azon éjjel, midőn Hassenpfluggal elhagyd fő­városát, ezzel még erős szóváltásban volt, s midőn elhallga­tott, premier minisztere azt mondá neki: ,,Adja meg pénze­met herczeg — én megyek.'’'’ — Valóban, ha a hesszeni népre nézve elég komoly nem volna, hogy illy emberektől kormá­­nyoztatik, nagyot nevetnénk, részint a felérintett originális szavak miatt, részint, mivel itteni miniszteriális lapunk kény­telen illyesmit közleni.­­ Ez újólag bizonyítja, hogy tegnapi levelünkben igazat mondunk, midőn olvasóinkat arra figyel­meztettük, hogy a porosz kormány fődolga most Hassenp­lng­­ot a világnak úgy mutatni be, mint a mi ilyen, sőt minden ap­róságot felszedni, mi jellemtelenségét még azon emberek előtt is lefesse, kik politikai egyértelműségükért a személyt sem akarák feláldozni. Reméljük is, hogy fog neki sükerülni, öt, még herczege előtt is, lehetlenné tenni, mert a Reform háta mögé az egész porosz minisztérium akarata dolgozik, — ha eddig más constitutionális és demokrata lapok lehetőségében nem volt is — ámbár megtették a magukét — a „cara per­sonalt a világgal megismertetni. — De természetes, a ha­talmasok illyesmikre nem nagyon hajtanak , s csak az ünne­pek után , midőn késő, s a vesztett népszerűség már vissza nem nyerhető, intézik a kormányzati gyeplőt másfelé. — De a többi kabinetek is Németországban átlátják, hogy milly ve­szedelmes dolog, ha csak egy szigolyában is a világnak, olly emberek ülnek a legmagasabb polczon, kik általános megve­tésben részesülnek, minthogy általok s rólok a többi hatalma­sokra is nem a legszebb fény sugárzik, s a nép nagy könnyen alkalmat részén ezen dolgokkal más történteket is összeha­sonlítani. Ez pedig keserű. És dolgoznak is mint a méhek, és küldenek depescheket mindenfelé, és tartanak miniszteriális conferentiákat — de mind hiába, mert lepleggel befedni a csú­nyaságot, már csak azért sem lehet, mert azt szoktuk monda­ni, ha női fátyollal látunk, hogy nem szép, különben természe­ténél fogva arczát tőlünk el nem vonná. A fátyol pedig, mely­­lyet használnak, egy régi elkopott, s aki nem vak, lát. — Késő most mondani, hogy ő benne hazudott s alacsonykodott, s hogy a herczeg bizonyosan (!) nem akarta annyira vinni a dolgot stb. stb., mert az egész világ ismerte H. személyessé­gét, tehát hogy nem ismerte volna legjobb ismerőse ? ? Manteuffel, minisztériumunk lelke, miután a hesszeni dol­gok végett több titkos tanácskozmányok tartattak, mellyekből a publikumnak tudtára még semmi sem esett, útját a Rajna felé vette. Úgy látszik tehát, hogy az itteni fensőbb régiókban már tisztában vannak a kis országgal; azaz: minden lehető­ségeket megfontoltak és a teendőket megtették, különben a belügyminiszter nem hagyta volna el fővárosunkat, minthogy eddig is csak a hesszeni dolgok tárták vissza olly sokáig út­­jától. Rozsnyó , sept. 23. Nem csodálom, hogy a Pesti Napló szerkesztői egymás után megbetegednek, beteg világban hogy legyen egészséges, kivált hírlapszerkesztő. D­e a levelezők sorsa sem jobb, mert alig találnak valami irhatót, hacsak egy két csendőri kis történetkét nem akarnak írni, vagy azt, hogy katonák jönek mennek, hogy a hegyi utak szökevény menekülök s ezeknek firmája alatt rabló egyéb csavargók miatt, veszélyesek. Én — habár restelve gondolok rá, hogy hosszabb idő óta betűt sem irtam­ a Pesti Napló számára, — most sem tudtam volna mit írjak, ha a történet nem segít rajtam, a városunkba összeíró úrnak személyében, érdekes újdonság nem érke­zik, olly újdonság, melly más helyeken is figyelmet ébresz­tett már. A Pesti Napló 149. 150. számaiban, a birodalomban en­gedményezett hírlapok statistikája nyomán kimutatni igyek­szik, mennyi pártolásban részesül különösen a német elem; én el fogom beszélni, miként mer— a kormány világos ren­deletének ellenére — az állodalmi tisztviselőségnek egy alá­rendelt tagja, az összeíró kiküldött, megbízásában eljárni úgy, hogy a nemzetiség rovatát, nem az illető egyének be­vallása , hanem a magyar nemzetiség csorbításával, saját ösz­­szeírói önkénye szerint tölti be. Eljárása illy form­a: ha ki németnek vagy szlávnak vallja magát, a dologban nehézség nincs, sőt hiszen, tegnap vagy ma Ázsiából egyenesen ide szakadt ősmagyart is németnek vagy szlávnak ellenvetés nélkül írná be; de másként áll a do­log azokra nézve, kik a nemzetiségi rovatban magyarokul kí­vánnak állani. Mert, ha nevök német vagy szláv hangzata — s illy név városunkban elég van — akkor születés és származás a harmadik nagyapáig nyom­oztatik, s kinek szerencsétlen­sége, hogy ő, vagy apja, tót vagy német helységből vagy me­gyéből származott ide, irgalmatlanul kitöröltetik a magyar nemzetiség rovatából. Így történt, hogy a helybeli evang. ma­gyar gymnasium egyik tanítója, akaratja s írott bevallása el­lenére németnek iratolt be, hogy magát magyarnak valló apa négy gyermekével, csak azért mert szepesi eredetű, német­nek íratott, pedig uram fia, gyermekei nem is tudnak németül, ő maga pedig épen olly jó magyar mint német; más, mert apja liptói volt, akaratja ellenére családostól tótnak erőszakol­­tatott stb. — Másoknál legalább a rábeszélést kisérti meg s elbeszéli, miként ő Magyarországben töltött 46 évet s nemzeti­ségét, a németet t. i. még sem tagadja meg. Illy eljárást a minisztérium világos rendeletével megegyez­tetni nem tudunk. A rendeletnek világos tartalma az, hogy teljesköru önálló ember, nemzetiségét maga vallja be — az összeirónak tiszte, azt feljegyezni; mert másként az egyesek jogát sérti, s gyanúnak és bizalmatlanságnak kaput tár, még akkor is, sőt tán inkább, ha külön instructiora hivatkozik, melly miként lehetne érvényes, ha a minisztériumi rendelettel homlokegyenesti ellenkezésben van, tán csak ő érti. — Mert azt nem lehet feltennünk, hogy a kimondott egyenjogúságot, a minisztérium így mellékesen meghiusítni akarná. A városi hatóság többszörös feljelentésekre e felsőbb rend­szabályokba ütköző eljárást, melly ollykor-ollykor még gúny­nyal s más valamivel is fűszerezve volt, egy részről a kassai katonai kerület parancsnokságának, más részről a megyei fő­nöknek följelentette; az utóbbi a járásbeli főszolgabírót ki is küldte, hogy a dolgot megvizsgálja és orvosolja. De az összeíró kiküldött consequens férfiú; tettéért annak helyén felelni kész, és was er geschrieben hat, bleibt geschrieben. Eljárása czélját és indító okát ő tudja legjobban. Talán hirt, nevet, s érdemet akart magának szerezni, azt híven kikül­dőinek ezzel kedves dolgot fog tenni, s lelke magas gyönyörnek lángjától hevüljün e nagy szolgálatért, mellyet a birodalmi nemzetiségek egyenjogúságának hozott, midőn ő egy maga, csak Rozsnyón is százakra menő magyarokat téritett az egye­dül idvezitő nemzetiségek aklába ! Másik tárgy, mellyet megemlítenem kell — pedig lelkem szomorú, hogy semmi, de semmi kedvezőt nem irhatok — az, hogy a rozsnyói püspök, a városunkban állomásozó vadászok kapitányát, mint térparancsnokot, felszólította , miszerint a várost a kihirdetett országos vásár megtartásától tiltsa el, vagy megtartásában akadályoztassa. A minisztérium 1. évben városunknak négy országos vásár tartására engedményt adott. A rozsnyói püspök azonban föl­desúri jogokra hivatkozva, a város térparancsnokához for­dul, hogy, a minisztériumi engedménynek ellenére, a városi nyert joga gyakorlatában akadályoztassa. Kell-e ehhez com­­mentár ? Cs. A bécsi lapok közük a pénzügyminiszternek előter­jesztését az országos pénzügy igazgatóságát illetőleg Magyarországban. Mielőtt egész terjedelmében közle­­nék az érintett rendeletet, a bécsi Reichs Zeitungnak arról a véleményét közlendőnek véltük, a nevezett lap így ír: „Ezen a régi kamara, és jelenlegi ideiglenes kamarai igaz­gatás helyett szervezett hatóságok által, megalakitottak azon orgánumok, me­lyek az egyetemes koronaországok közt fel­osztandó adórendszer öszhangzásának keresztül­vitelére szol­gálnak. Alkotásuknak ténye nem csak pénzügyi, de politikai tekintetben is nagy fontossággal bír. Általa megszűnnek az állo­dalmi terhek egyforma elosztásának keresztülvitele iránt fen­­állott kételyek A magyar és szerb pénzügyi hatóságok alkotása ugyan az, melly az osztrák tartományokban fenáll, azon egyedüli kivétel­lel, hogy azok nem az illető helytartónak, hanem egyedül a pénzügyminiszternek vannak alárendelve. Magyarországra néz­ve 3000­0 mfldnyi területe miatt különös elnök fog az országos pénzügyi igazgatóság élére állíttatni 6000 ezüst ft fizetéssel és 3000 ezüst ft munkálati pótlékkal. Lakhelye Buda. Tisztviselő­­sége ez igazgatóságnak áll: egy elnök, és alelnök 18 taná­csos, 18 titoknok, 36 fogalmazó, 12 fizetett, és 24 nem fize­tett gyakornokból. A vajdaság és tem­esi bánság, részére ezen országos pénz­ügyi igazgatóság székhelye Temesvár leend , a három kamrai kerületé pedig Zom­bor, Becskerek és Lugos. Érdemlegesnek látszik azon határozat, hogy állodalmi és funda­­tionális javak igazgatása is e hatóság körébe fog tartozni, mi által a lapokban régebben vitatott kérdés, ezen javak igazgatásának illetősége iránt, elhatároztatott. Az ezen szervezet által hibájuk nélkül hivatali illetményeik­ben rövidséget szenvedett tisztviselőknek egy úgynevezett kedvezményi év engedtetik meg, mert reményében senki nem­ csalatkozott. A komolyság, melly gondolatokat táplál, mint a felleg villámokat, soha sem birt ebben a társaságban, szellem-tagadásra vetemedni, daczára a való hév ölelésének, mivel a lélek, emelkedésével és ér­telmi világával, a kevélységet össze nem kötötte. Ilyen társaságban találta magát Tóbiás. A vidék és éghaj­lat szépsége szokatlan volt szemei előtt, nem kevésbé mint az emberek módja. Felkereste a vidék legelrejtettebb helyeit. Egy kies völgyben, mellyet egy tiszta folyam szelt ketté, s félkörben erdős hegyek rajzoltak — találta magát. A he­gyek magassága, az erdők rengetege , folyam zuhogása, és a bokrok árnyából zengő m­adárdal; a völgy mesterséges nyílásai, mellyeken a természet teremtő ujja s az emberi mű­vészet keze feküdt, egész lelkét elfogták Tóbiásnak. — A völgy fedetlen részén, hol a virágos mező, egy végtelen zónába nyúlt, pompás palota emelkedett. Úgy tetszett, mint­h­­ha i­lyen épületet, életében már valaha látott volna. A völgy úgy nézett ki, mint a Maros völgye; a folyam mint a Maros folyama; a­ hegyek , mint a délkeleti Kárpátok láncza; a sík föld mint a Marosspart róná­ja. Ő olt állott a kalászos parton, mirt a habok aranyport mostak ki, a sovak keskeny leveleire. A nap már lehanyatlott a hegyek megött, s a tiszta kék leve­gő , az alkony homályában úszott. Egy í­gy piros felhő, mint szélbe dobott rózsa, száll el a levegőben s a magasan repülő daruk, felosztott rendben kavarogtak a felhő körül, míg az erdő leveles árnyában a füle misé, párját édes dallal hitta. Az imént leirt palotának , már csak homlokfalai fehérlettek át az esti homályon. Egy egy kósza csillag húzott egyenes vonalat, a levegő alsóbb nyílásában, mellyet a folyam, az égő tüne­ménynek utána rajzolt, hogy a másolat nem volt kevésbé szép, mint az eredeti. A szarvas mélyen vette be magát az erdőhajtásokba. Csak messziről hangzott olly­kor egy vadász­kürt , vagy a hajtásból visszatérő ebek nyivogása. A meddig a láthatár keskeny köre leborult, egy emberi alakot sem lehete látni. Maga Tóbiás át volt szellemülve az ábrándos figyelem­ és ihletség miatt. A láthatár karimáján itt— ott lobbant fel egy pásztor­láz. A vidék csendes volt, hall­gatott , mint a megterhelt lelkiismeret. Egyszerre, mintha csak a villám­ csapott volna a folyamba, egy csillag hullott le az égről, a susogó habok közepébe. Egy darabig ott maradt a felszínen, azután lesietett a víz fenekére. Tóbiás álmélko­­dással nézte a tüneményt s beljebb beljebb lépett a part szé­léhez. Mikor a csillag a folyam fenekére leért, elkezdett csen­desen szállani, a habok-e, vagy szárnyai vitték, Tóbiás nem tudta többé megkülönböztetni. Szállott, szállott, mindig feljebb szállott, és röptével nőtt ragyogása. Mikor már megint a felszí­nen lett volna, egyszerre csak átváltozott egy tündér-leánnyá; könnyű volt, mint az aether­ aranyhajáról, melly beárnyé­­kozta fedetlen vállait és hullámzó kebelét, a viz, gyöngyökben csepegett le. — Homloka, mint az alabástrom; szemei ra­gyogtak mint a csillag, és arcza ollyan volt, mint a friss hó, a mellyre eleven vér cseppen. Tagjairól könnyű patyolatruha folyt le, mellynek finom szálain a test életszine átlátszott, mint mikor egy eltépett fehér fátyolon át, mellyet a bo­kor tövise leszakasztott, a rózsa színe átpiroslik. Egy nagy tengeri csigából készült diadalkocsiban állt, jobb kezében arany-pálczát tartott, bal kezében két fehér hattyú gyémánt gyeplőjét, me­lyek kocsijába ezüst-istránggal voltak befogva. Tóbiás annyira meg volt lepetve, hogy nem tudta mihez fog­jon. Végre, a fejére talált a szegnek. Kezdte lehúzni csizmá­ját, öltözetét levetkőzni, csákóját eldobta a fűbe. Még a frin­­gylát is letette. Le volt fegyverkezve. — Megindult mezítláb és meglehetős pongyolában , mint egykor Mózes a csipkebokor felé. Mikor már a vízbe akart rohanni — — Halandó, szólt a tündér — bárki légy ki e szent folyamba tisztátalan lábakkal akarsz lépni, az első hullám­ érintésre ha­lál fia vagy. Kötözd fel a te saruidat és távozz. Nagyobb dolgokat kell véghezvinned, mint Jason véghezvitt, míg az aranygyapjunak birtokába jutott. Hozd nekem , ne a hadi ka­landok , de a szabadság és polgári dicsőség aranygyapját, akkor bevezetlek, ama palotába hol tündér­társaim laknak. Nagy tettek nélkül társává ne kívánj lenni a nagyoknak. A dicsőséget nem bírják meg a gyenge fejek. Tóbiás nem akart egykönnyen tágítani, hanem ahoz ké­szült hogy a folyamat kiigya, ha már meg nem lábolható. Egy illyen gyöngyért kiinnám, nem ezt a folyamot de a tengert is, kiáltá­s letérdelt, hogy ajakát a partnak neki fektesse. — Tantalusi kin az, a mihez fogsz, gyenge halandó. Azon forrásból, honnan csak istenek isznak, nem szabad neked merítened. Keresd fel a lélek rejtett forrásait, s ha szellemed szárnyai fel a csillagokig visznek, szakíts le egyet azokból, mert e vízből csak csillag­pohárral szabad merítened. Kövesd a nagyok urait, s midőn a dicsőség felemel, felemelünk mi is. Az istenek is csak az erőset és nagyot segítik. Tóbiás összeborzadt­ a lehetetlenség előtt s hivatkozott azon dicső tettére, midőn őse szellemét a temetőben felszabaditá. — Folytonos és kitartó tettek jellemzik a nagyokat. Ki az első dicsőség borostyánain megpihen, az maga vette el jutal­mát s többet ne kívánjon. — Legalább a nevét mondja meg, kiáltott Tóbiás, hogy kebelembe zárjam és általa éljek. — Az égieknek nincs neve, mint nincsen a jótétemény­nek. Tóbiás látta, hogy mindenből kifogy , a folyamot nem sza­bad érintenie mert belesül. Istenasszonyának nevét nem sza­bad ajkára vennie, az a paradicsom tiltott gyümölcse. Még is csak akart valahogyan hozzá férni. Egy mezei virágot kapott fel s azt a tündérnek dobta. A mint a virág vízbe esett, a csillaggá visszaváltozott tündér leszaladt nagy hirtelenség­gel a folyam fenekére. Folytatjuk VEGYES HÍREK és ESEMÉNYEK. Budapest, sept. 26. Nemzeti színházunkban, ma csütörtökön adatik : DON CAESAR DE BAZAN dráma 5 felvonásban, irta Dumanoir és Denneri, francziából fordította Diósi. —­s Végre megérkezett hozzánk is az őszi eső. Addig szo­­morkodott az idő, addig változott hol igen hidegre, hol igen me­legre, hogy már most egészen siránkozásra hajlott s a­mint látszik huzamos­ ideig tartand kesergése. A szüreti vigalmak látogatói nem igen örülnek e szomorú változásnak, valamint a sétáló kö­zönség egy része sem igen bánná, ha megszabadulhatna tőle. De bezzeg vigadnak ám a molnárok, kiket már annyira kinzott a rég tartó szárazság, s a Duna vizének igen tetemes a pálya, hogy ide-tova meg kellett volna szökniök viz nélküli malmaikból. —­­­ Mi és velünk együtt más lapok is — már szinte egy hó­nap előtt összeadtuk Stégert és Szimanszka Leona kisasszonyt, rájok mondottuk az áldást is, mellyel Isten­ a paradicsombeli há­zaspárt megáldotta. Azonban a hír sokkal előbb járt a valóságnál, melly csak e napokban érkezett hozzánk. A ifjú pár tegnap­előtt esküdött meg a józsefvárosi templomban. —­­ Ma reggel egy csinosan öltözött fiatal gavallér egy úri­­h­ölgy kezéből a pénzes tárczát rakta ki csak úgy szó nélkül. És a­mint kiragadta, még csak el sem búcsúzott, hanem nyállá vál­tozva futásnak eredt. Hanem ha ő nyál volt, lett ám nyomába agár, és se nem egy, se nem kettő. Az ötpacsirta utcza szegletén már nagyon szorult a fiatal utazó dolga, tehát jónak látta a tár­czát eldobni. És azzal megmenté magát, mert üldözői a tárcza után kaptak s ő az alatt odább iramlott. —­s Dobsa Lajos jeles drámája Bruman marquis holnap után kerülend színpadra. Reméljük, hogy a közönség minél na­gyobb számmal fog megjelenni az előadás gyönyöreinek élvezé­

Next