Pesti Napló, 1850. október (1. évfolyam, 169-195. szám)

1850-10-19 / 185. szám

,Jókor kérdik, — felelem , épen mostan megyek érte a megye házára !‘ „Nem igaz, hazugság!“ .De már azt csak én tudom legjobban, hog­y én mit akarok, ha pedig nem hiszik, hogy nem valami jöttment ember vagyok , hát itt a biztos, kérdezzék meg tőle !‘ .Nem tudja kend, monda aztán valamivel szelidebben az egyik, hogy ebben a vármegyében nem szabad billegü­letlen marhát adni, venni! „Azt már jó lélekkel mondhatom , hogy nem tudom , mert nálunk senki sem publikálta, és hogy nem publikálta, annyi­ból is tudom , mert a többi is csak úgy tudja meg minálunk, ha előbb én elolvasom. Aztán ha csak adni és venni nem sza­bad billegtelenül, úgy hát előbb is mondtam , hogy nem el­adók, venni pedig hogyan vehetném, mikor úgy is az enyém, aztán mind a kettő a magam nevelése !­ Ekkor jött a biztos, meg egy tiszt úr! A biztos jót neve­tett , hogy így m­egesztrengáltak, azon kívül pedig mindjárt bizonyságom is volt, hogy az ő járásában csak tegnap ment szét a kurrens! Most visszajövet olvastam is, és a­mint látom az van ben­ne, hogy a marha­lopás meggátlása végett az eladandó mar­hát a falu hidegjével kell megjelölni! Már most mi haszna lesz ennek? a marhán rajt leszen a bil­leg, és minthogy néha van ollyan marha, hogy egy esztendő alatt harmincz kézen is megfordul, akkor nem marad egy te­nyérnyi fótrajt, a­mi össze ne lenne sütögetve, és még akkor is csak úgy ellopják, mint máskor, mert a­ki lopja, nem viszi az azt vásárra, hanem mire már észrevennék, hogy elveszett, már akkor kirántják a m­ondérjából. De még könnyebb is egy rész billeget kiczigánykovácsoltatni, mint a marhaczédulát, mert bizony nem ollyan fáin-formán esik ki ott a betű, mint az ötforintos bankón. Aztán a­hol eddig a lopott marháról czé­­dulát kaptak, ezután is kapnak, ott lehet aztán a fél vármegye billegje. Csak kár a szép marhát igy összevissza kínozni, mert tava­szon csak megjárja a billegetés, sem a meleg sem a legyek nem bántják, — de nyár derekán, meg télen billeget­jen valaki marhát, de látja is majd a hasznát; már pedig, ha minden el­adás után újra sütögetik, alig­ha érnek rá megfőzni a húsát.­ Aztán az is furcsa, hogy egyik megyében van ez a rende­let, a másikban pedig se hire, se hamva. No majd a többit aztán. PARRAG. BORONGÁSOK A MAGYAR NYELV FELETT. II. Bis videor mori. PHAEDRUS. Nyelvünk elleni ama balitéletet, bizonyosan maga az illető izó vagy vádló sem általánosságban érti, hanem viszonyítva, miszerint t. i. a magyar nyelv nem bir azon fejlettséggel, mely­­lyel a miveltebb európai nyelvek s különösen hozzánk legkö­zelebb a német, annálfogva inkább ezen, mint magyarul in­­téztessék a tanítás felsőbb tanodáinkban. Hogy magyar nyelven a tudomány körében mindazon esz­méket és tárgyakat ki tudjuk fejezni, mellyek a német­ vagy más miveit nyelven kifejezhetők, — ezt mutatja és bizonyítja az , hogy irodalmunk minden korából, de különösen az újabb időkből, nagy számmal mutathatunk fel idegen nyelvekbeli illy forditmányokat, mellyekben a magyar nyelv szűk vagy épen alkalmatlan voltának bizony kevés nyomait láthatjuk. Hi­szen, ha nyelvünk a fejlettségnek csakugyan olly alacsony fo­kán állana, más mivelt nyelvekhez képest, mint azt ellensé­geink, vagy a bennünket nem ismerők hinni szeretnék, akkor a fordítás nyelvünkre,a dolog természete szerint, teljes lehe­tetlen lett volna és lenne. Itt azonban természetesen megengedjük és bevalljuk, hogy minden nemzetnél, különösen a költői irodalomban, lehetnek­­ olly művek, mellyek­ lényegét épen a nemzeti sajátság s a szerző egyénisége — subjectivitása — alkotja. E szerint el­hisszük azt, hogy vannak Homérosznak, Sh­akespearenak s másoknak ollyszerű­ eszméi s különösen kifejezései, mellyeket nyelvünkön eredeti erejükben ki nem nyomhatunk. De viszont azt kérdjük: hol van a nyelv a föld hátán, melly Vörösmar­­tynak hős költeményeit, Petőfi legtöbb műveit, s Arany Já­nosnak például „Toldy Miklós“át méltókép lefordíthatná? Azonban mindenki tudja, hogy a komoly tudományokra nézve egészen máskép áll a dolog, mert már ezek mezején a nemzeti sajátságnak s az iró subjectivitásának igen kevés ha­talma lévén,­­ az ott előjövő eszméket és tárgyakat, mind­azon nyelveknek ki kell fejezni tudniok, mellyekben az orga­nikus életnek s fejlődhetésnek elemei s alap­föltételei meg­vannak. És a részben bátran állíthatjuk, hogy nyelvünkben sokkal nagyobb a képesség és fejlettség, mint akármelly régi és újabb nyelvében Európának , az ős­görögön kívül; mert m­íg a latin, német, franczia és angol nyelv s irodalom telve van görögös műszavakkal, különösen a komoly tudományok mezején, addig nyelvünkben mindezek eredetileg könnyen ki­fejezhetők, úgy­hogy, mint mindnyájan tudjuk, Academiánk­­nak az újabb időkben, még korlátolni is kellett íróinknak e részbeni buzgalmát. Mindenki tudja azt országszerte, hogy a magyar helvét­­hitvallásuak főiskoláiban, s ezek közöl különösen a debrecze­­niben, a tanítási nyelv, már a múlt század végétől fogva ma­gyar volt, — a­mint ezt Fényes Elek is méltányolva jegyzi meg, közhitelű statistikájában. A nevezett fatanodákben pe­dig mindig olly tanárok működtek, kik a külföld legjelesebb anintézeteiben emelték fel magukat az illető tudományok ak­kori állásának tetőpontjára, s kik nemes buzgalommal foly­vást egy arányban haladtak hazájukban is a tudományok kül­földön fejlődésével. És ezen tanárok, képesek itthon a tudo­mányokat magyar nyelven tanítani, még pedig olly eredmény­nyel és sikerrel, hogy a nevezett tanintézetek növendékei, sohasem szégyelték meg magukat, hazánkbeli más hasonkörű tanintézetek olly növendékei mellett, kik a tudományokat né­met vagy latin nyelven tanulták. Mióta pedig nemzetünk Istene megengedő, hogy temérdek és nehéz bajaink között is, irodalmunkat terjedelmesebb körű­vé s dúsabb belerejűvé teremtsük; mióta már hazánkban is, nem csak a tanodák, hanem az egész irodalom, az academia s a Kisfaludi társaság is lettek a műveltség forrásaivá vagy elő­mozdítóivá ;— ez időtől fogva, kevés olly nagyobbszerü esz­me jött létre az öszves európai irodalom vagy miveltség köré­ben , melly annyira, mennyire azt saját körülményeink meg­engedték és kívánták, által ne lett volna ültetve saját nemzeti irodalmunkba. S váljon irodalmunk s általában műveltségünk, képes lett volna-e mindezeknek elfogadására s mintegy átsa­­játitására, ha nyelvünk a fejlettségnek olly igen alacsony fo­kán állott volna ? Felettébb nagy hiány még eddig irodalmunkban, hogy nyelvünknek s irodalmunknak minél terjedelmesebb s kimerítő története s teljes könyvészeti sorozataink nincsenek. A­mit e részben Bod Péternél, Ib­rányinál, Pápainál, Wallaszkynál, Zwittingernél, vagy a Széchenyi és Teleki féle könyvtárak katalógusaiban és végre Sándor Istvánnál találunk, még egy általában nem kielégítő, és épen azért, mert e mezőn ennyi helyen kell kereskednünk, alkalmatlan és nehézkes, sőt, a nevezett források ritkasága miatt, gyakran teljes lehetetlen az eljárás és működés az ismeretszerzés ez ágában. Egyéb­iránt a nevezett források közöl egy akármelyikből is meggyő­ződhetnék bármelly idegen nemzetbeli atyánkfia, hogy a magyar nyelv, a tudományoknak a közép­századok utáni újra­ébredésétől a mai időkig, sohasem volt olly barbár nyelv, mintha azon tudományos eszmék és tárgyak épen nem szó­­lamlottak volna meg. Sőt, ha elgondoljuk ama nehéz és foly­tonos küzdelmeket, mellyeket nemzetünk Európába jövetele óta mind e napig, szintúgy a csatáknak, mint a polgári életé­nek mezején, ön életének s alkotmányának fentartásáért ne­mes kitartással kiállott volt: lehetetlen nem csodálnunk e nemzet nagy lelkierejét, szépre és jóvai fogékonyságát, melly­­nél fogva ennyi balsorsnak közepette is, nem szűnt meg nem­zeti irodalmát, szintúgy belerejében , mint kül terjedelmében dúsítani s ezáltal a magasabb emberi czélok felé haladni. Nemzetünknek ezen előhaladását, s nyelvünknek irodalmi és tanítási képességét, a külföldiek sem ignorálják már. Le­gyen elégséges erre nézve felemlíteni a Brockhausféle Con­versations Lexikont, melly hitünk szerint, egész Európában, minden encyclopaediai művek közt a legolvasottabb, s melly­­ben nemcsak nyelvünknek páratlan eredeti képessége s kellő műveltsége ismertetik el,­­ hanem irodalmunkról az is állít­­tatik, hogy abban a természettant, gazdászatot, régiségtant, nyelvészetet és státustudományokat illetőleg érdekes és dús forrásokat találhat, bármelly nemzet tudósa is. Hogy mindezek mellett is, saját hazánk fővárosában, lehet­nek olly irodalommal foglalkozó egyének, kik nyelvünket a felsőbb tanintézetekből, műveletlensége miatt száműzni sze­retnék ; — ezt csak sajnálhatjuk, — de nem a magunk, ha­nem az ő érdekükben, mert a tudatlanságnak , vagy nemzeti gyülölségnek s irigységnek illy foka , mindenesetre szánandó lélekállapotot mutat. Mi magunk pedig, m­eglevén győződve nemzetünk józansága felöl, sohasem hisszük, hogy az, nemes buzgalommal fentartott s irodalmi és tanítási képességre emelt nyelvét hűtlenül elhagyva, bármelly nyelvet is elfogadna e helyett irodalmában és iskoláiban, habár azon az angyalok beszélnének is. Hazánknak azon nagy fiairól pedig, kiknek szerencséjük van a kormány gépezetéhez közelebb állani, föltesszük, hogy nem követendik I. József alatti elődeik pél­dáját, kik okai lőnek annak, hogy a nagy fejdelem, a magyar koronaországokban is nem a magyart, mellyet akart, hanem a németet tette igazgatási és tanítási nyelvvé. RÉVÉSZ IMRE, Berlin, oct. 13 Készakarva nem szóloltunk rövid idő óta az Unióról, mert közeledtünk e gyümölcs érett idejéhez, mellynek (t. i. az Unió) éretlenségéről már több havak óta beszélünk. Feltett szándék­kal hallgattunk, hogy annál inkább bírálhassuk meg önnön magunk ítéletét, melly Poroszországra nézve kissé szigorú vala, de mint kegyeteknek alkalmuk volt meggyőződni — nem igazságtalan. Mondottuk pedig ezen rövid idő előtt, hogy a herczegi collegiumból definitivum soha se lesz, hanem alkal­masint oct. 15-e után ismét „provisorium“, m­íg majd a körül­mények más valamit parancsolnak stb. — Mennyivel inkább közeledünk e hónap közepéhez —mindinkább valósulni látjuk azt, mitől a jó német honfiak féltenek s a mit leveleinkben többször kinyilatkoztatánk. — Csak hogy mi a herczegi colle­gium vezetőit még sokkal jobban itélök meg, minthogy csak a provisorium meghosszabbítását jósoltuk, — ők­ pedig egy ugrással még tovább mennek, az az első ígéretüket, „hogy oct. 15-én a provisorium vége leszen44 ugyan megtartván, a má­sodikból a definitivumból tabula rasát csinálnak, s azt mond­ják : Ennek a provisoriumnak véget vetünk a végzés szerint, de a körülmények nem engedik (nem irtam­ én ugyanezen sza­vakat már két hónap előtt??) hogy az Uniót kimondjuk, ha­nem a máj. 26. szövetség után egy herczeg-tanácsot, parlia­ment nélkül képezünk , melly Poroszország tekintetének job­ban felel meg, és az első eszméhez közelebb is áll. — Való­ban szót sem kellene commentárul hozzátenni illyen a minisz­teriális orgánumok által tett nyilatkozatokhoz ! — Holnapután tehát, a király születése napján, minden esetre új stádiumba lépend az éjszaki német szövetség, hanem aligha Poroszor­szágra nézve haladási stádium lesz. — Tán Hesszen leend azon pont hol a két német hatalmasság, összeü­tközés helyett — miután mindketten barátságosan beleelegyedtek, — kezet fog­nak, sokkal barátságosabban mint nálunk sok ember hinné, mert vannak még köztünk reactionariusok, kik porosz ausz­takariás a markába nevetett. Azután pedig behozott egy fazék tejet, s az elmarjuk aprószeres kezébe nyomta, szájá­hoz segítette vinni, mit Svatopluk úgy hörpölt, hogy a szeme kidagadt bele, ádámcsutkája pedig úgy szaladgált le és fel, mint a vegytani gürebben a tűz fölé helyezett kénese. A sze­gény málhahordó, el nem tudta vélni, mi­ történik vele, ugyan azon kéz, melly előbb fojtogatta, most táplálja. Hanem az a csupasz tej vékony reggelinek látszott neki, azért nem akarta csak úgy egy­ huzamban és kenyér nélkül nyelni. Pospes ak­kor erővel itatta vele. — Nem jó volna egy kis kenyeret adni hozzá, szólt Zaka­riás az orvoshoz fordulván ravasz pillantással. Pospes tartott tőle, hogy a kiszolgált katona előtt szégyent vall, azért kifordult a szobából, vele ment Tóbiás. Zakáriás pedig egy jó szelet kenyeret nyomott az éhes tót kezébe. Ez által meg volt nyerve Svatopluk. Tóbiás karonfogó a nagyhírű orvos­ tudott, kinek alkalma volt meggyőződni, a háznép eszelőségéről. Nem is tagadott aztán semmit, akármit fogott rá a háziúr. — Liebig tanítványa nem vagyok, mint mondtam, hanem együtt tanultam vele tray Lussactól, a második vegyész ő volt, első is lett volna, ha én vele nem tanulok. — Tündöklő genie, mennyire bőkezű a szerencse , melly uradalmam­ba illyen kedves vendéget hoz. Azután visszamentek a vendégterembe, hogy Pospes úr a fonákul vett öltönyöket befordítsa. — Méltóztatott-e már ama két antik képet megtekinteni, kérdi Tóbiás a vélt Gay Lussac-maradékot. — Igen szép , igen szép , festői remek, a rococco világból. — Az a fiatal leány... őseim anyja .... ez itt későbbi ko­rából van, midőn már asszony volt, — mond Tóbiás — ezüst foglalványú m­ellképecskét rántván elő kebeléből, melly ru­ganyos fekete sinóron függött nyakáról. Gyönyörű eleven arczot mutatott a foglalvány, mellyet könnyű, aranycsipkés fejkötő övezett, tetején rengő gyémántforgóval; ragyogó szemei körrajzolt tájképbe voltak merülve, mellynek homályá­ból, két lovag látszott előtörni világított árnyékozásban. — Aztán pecsét gyűrűjére mutatott, mellynek czimerében egy tört liliom volt kard-hegybe szúrva. — Mindjárt elmondom a magyarázatot e képhez. — Érdekkel hallgatom — felelt Pospes — bő botyogóját felrántva. A történet Báthory Zsigmond korára esik. Ákos a liliputok második törzsapja, kitűnő kegyben állott a fejedelemnél. Ha hadban járt a fejdelem, ott lovagolt Ákos, kíséretében. Fontos kiküldések, követség, megbízás, valami kaland, nagy­szerű vadászat s. t. az első rendű lovagok közt találták őt. A fejdelem igen szeszélyes ember volt, s mint illyen természet­tel hajlandó az önkényre, azért nem igen tűrte a hajthatatlan és erős jellemeket. Nem hagyott magának senki által valamit visszamondatni. Akarta, nem akarta az ember, neki igazsága volt mindig, követelte, hogy a legyen. Körében annálfogva több udvaron szőt, jó tanácsadót lehet­ találni. Ákos azok közé tartozott, kik szívük érzelmeit és meggyőződésöket nem titkolják ugyan el soha, még­is kegyben állanak, kellemes közlékenységi módjuk­, és gyöngéd nyíltságok végett. A fér­fiasságot és erőt öszhangzásba tudják hozni, a szelíd bűn­mód szeretetreméltóságával. A fejedelem udvarában Ákosnak mindenki barátja és tisztelője volt, Gerébet kivéve, ki vele mindenütt, mint versenytárs állott szemközt. Geréb eszes, bátor, merész , jó katona, de kevesebb ildomossággal és sze­rencsével bírt mint Ákos. Szivének rovására esik-e, vagy öntudatos tehetségérzete okozta. Gerébet és Ákost nem egy­szer lehetett heves szóváltásokban találni, lovagjátékok, va­dászat , katonai gyakorlat után, hol a küzd fövenyen , rende­sen e két fiatal férfi maradt utoljára, és mindig Ákos jön a győztes. A fejedelemnek kedve telt e nemes r­valitásban, ki nem kevésbé szerette a férfias időtöltést, mint a kalandokat. Történik, hogy a fejedelem, kalandszom­jtól hevülve, vadá­szattal járta be Fogaras vidékét. Az időben , több apró fel­kelők voltak, kik saját kezökre folytatták a hadat, vagy zsoldért, katonáikkal, valamellyik versenygó félhez állottak. Ezek közé tartozott a havasok királya Vazilika, oláh felkelő, kinek bandája Fogaras környékén tanyázott s nem a legjobb egyetértésben állott a fejedelem népével. Vazilikának gyö­nyörű leánya volt, szem­e-fénye a vaskarú medvének , mint a Báthory népe szokta volt, mondani, Zinzelinának hívták a leányt. A fejedelem fogarasi barangolásában kíséreté­vel vitte Ákost és Gerébet. A két lovag éppen, egy szik­lák közöl butyogó forrás mellett haladt; buja növényzet öm­lött el a forrás egyik partján , melly keskeny virágos mezőbe szakadt. A mezőben egy­ kedves gyermek fulesott a lepék után, kezében magas liliomszálat tartva, — épen úgy mint ama festésben van. — Azon pillanatban midőn Zinzelina — mert ő volt a kedves gyermek — a lepe után dobott a liliom­­szállal, hogy az kettétört, a háta megött termett Ákos, s át­fogta karcsú derekát. A leány elpirult, futni akart, de a lovag fekete égő szemei, vonzó tekintete, s még édesebb szavai rabbá tevék Zinzelinát­. „Hadd bőgjön a vaskarú medve, nem sok ártalmunkra leend , ha elveszem szemefényét”– szólt Ákos s nyergébe emelte a gyönyörű teremtést, a filiom­szál eltört darabját kalpaga mellé tűzvén. Geréb nem helyeselte Ákos eljárását, bár Vazilikát a fejedelem számára megnyerni, alig adhatott volna a véletlen, számukra jobb alkalmat. De Geréb szivében az irigység is dolgozott. E volt oka , hogy a fejede­lem előtt jogot formált a leányhoz. Báthori mosolygott, „hát vívjatok meg értte, mint lovagokhoz illik.44 — Ákos először életében vonakodott a komoly vívástól, mivel Zinzelinát egész lelkéből szerette. Tudta, hogy Geréb nem fogja a versenyt vele kitarthatni, még­is nem akarta elfogadni a fejedelmi ajánlatot. Gerébnek sokszor kellett szégyennel hátrálni a so­rompóból Ákos előtt, de gondol, hogy most megejtheti, mi­vel Ákosnál a szerelem felgyújtotta a hidegvért. Folytatjuk.

Next