Pesti Napló, 1850. október (1. évfolyam, 169-195. szám)
1850-10-19 / 185. szám
,Jókor kérdik, — felelem , épen mostan megyek érte a megye házára !‘ „Nem igaz, hazugság!“ .De már azt csak én tudom legjobban, hogy én mit akarok, ha pedig nem hiszik, hogy nem valami jöttment ember vagyok , hát itt a biztos, kérdezzék meg tőle !‘ .Nem tudja kend, monda aztán valamivel szelidebben az egyik, hogy ebben a vármegyében nem szabad billegületlen marhát adni, venni! „Azt már jó lélekkel mondhatom , hogy nem tudom , mert nálunk senki sem publikálta, és hogy nem publikálta, annyiból is tudom , mert a többi is csak úgy tudja meg minálunk, ha előbb én elolvasom. Aztán ha csak adni és venni nem szabad billegtelenül, úgy hát előbb is mondtam , hogy nem eladók, venni pedig hogyan vehetném, mikor úgy is az enyém, aztán mind a kettő a magam nevelése ! Ekkor jött a biztos, meg egy tiszt úr! A biztos jót nevetett , hogy így megesztrengáltak, azon kívül pedig mindjárt bizonyságom is volt, hogy az ő járásában csak tegnap ment szét a kurrens! Most visszajövet olvastam is, és amint látom az van benne, hogy a marhalopás meggátlása végett az eladandó marhát a falu hidegjével kell megjelölni! Már most mi haszna lesz ennek? a marhán rajt leszen a billeg, és minthogy néha van ollyan marha, hogy egy esztendő alatt harmincz kézen is megfordul, akkor nem marad egy tenyérnyi fótrajt, ami össze ne lenne sütögetve, és még akkor is csak úgy ellopják, mint máskor, mert aki lopja, nem viszi az azt vásárra, hanem mire már észrevennék, hogy elveszett, már akkor kirántják a mondérjából. De még könnyebb is egy rész billeget kiczigánykovácsoltatni, mint a marhaczédulát, mert bizony nem ollyan fáin-formán esik ki ott a betű, mint az ötforintos bankón. Aztán ahol eddig a lopott marháról czédulát kaptak, ezután is kapnak, ott lehet aztán a fél vármegye billegje. Csak kár a szép marhát igy összevissza kínozni, mert tavaszon csak megjárja a billegetés, sem a meleg sem a legyek nem bántják, — de nyár derekán, meg télen billegetjen valaki marhát, de látja is majd a hasznát; már pedig, ha minden eladás után újra sütögetik, aligha érnek rá megfőzni a húsát. Aztán az is furcsa, hogy egyik megyében van ez a rendelet, a másikban pedig se hire, se hamva. No majd a többit aztán. PARRAG. BORONGÁSOK A MAGYAR NYELV FELETT. II. Bis videor mori. PHAEDRUS. Nyelvünk elleni ama balitéletet, bizonyosan maga az illető izó vagy vádló sem általánosságban érti, hanem viszonyítva, miszerint t. i. a magyar nyelv nem bir azon fejlettséggel, melylyel a miveltebb európai nyelvek s különösen hozzánk legközelebb a német, annálfogva inkább ezen, mint magyarul intéztessék a tanítás felsőbb tanodáinkban. Hogy magyar nyelven a tudomány körében mindazon eszméket és tárgyakat ki tudjuk fejezni, mellyek a német vagy más miveit nyelven kifejezhetők, — ezt mutatja és bizonyítja az , hogy irodalmunk minden korából, de különösen az újabb időkből, nagy számmal mutathatunk fel idegen nyelvekbeli illy forditmányokat, mellyekben a magyar nyelv szűk vagy épen alkalmatlan voltának bizony kevés nyomait láthatjuk. Hiszen, ha nyelvünk a fejlettségnek csakugyan olly alacsony fokán állana, más mivelt nyelvekhez képest, mint azt ellenségeink, vagy a bennünket nem ismerők hinni szeretnék, akkor a fordítás nyelvünkre,a dolog természete szerint, teljes lehetetlen lett volna és lenne. Itt azonban természetesen megengedjük és bevalljuk, hogy minden nemzetnél, különösen a költői irodalomban, lehetnek olly művek, mellyek lényegét épen a nemzeti sajátság s a szerző egyénisége — subjectivitása — alkotja. E szerint elhisszük azt, hogy vannak Homérosznak, Shakespearenak s másoknak ollyszerű eszméi s különösen kifejezései, mellyeket nyelvünkön eredeti erejükben ki nem nyomhatunk. De viszont azt kérdjük: hol van a nyelv a föld hátán, melly Vörösmartynak hős költeményeit, Petőfi legtöbb műveit, s Arany Jánosnak például „Toldy Miklós“át méltókép lefordíthatná? Azonban mindenki tudja, hogy a komoly tudományokra nézve egészen máskép áll a dolog, mert már ezek mezején a nemzeti sajátságnak s az iró subjectivitásának igen kevés hatalma lévén, az ott előjövő eszméket és tárgyakat, mindazon nyelveknek ki kell fejezni tudniok, mellyekben az organikus életnek s fejlődhetésnek elemei s alapföltételei megvannak. És a részben bátran állíthatjuk, hogy nyelvünkben sokkal nagyobb a képesség és fejlettség, mint akármelly régi és újabb nyelvében Európának , az ősgörögön kívül; mert míg a latin, német, franczia és angol nyelv s irodalom telve van görögös műszavakkal, különösen a komoly tudományok mezején, addig nyelvünkben mindezek eredetileg könnyen kifejezhetők, úgyhogy, mint mindnyájan tudjuk, Academiánknak az újabb időkben, még korlátolni is kellett íróinknak e részbeni buzgalmát. Mindenki tudja azt országszerte, hogy a magyar helvéthitvallásuak főiskoláiban, s ezek közöl különösen a debreczeniben, a tanítási nyelv, már a múlt század végétől fogva magyar volt, — amint ezt Fényes Elek is méltányolva jegyzi meg, közhitelű statistikájában. A nevezett fatanodákben pedig mindig olly tanárok működtek, kik a külföld legjelesebb anintézeteiben emelték fel magukat az illető tudományok akkori állásának tetőpontjára, s kik nemes buzgalommal folyvást egy arányban haladtak hazájukban is a tudományok külföldön fejlődésével. És ezen tanárok, képesek itthon a tudományokat magyar nyelven tanítani, még pedig olly eredménynyel és sikerrel, hogy a nevezett tanintézetek növendékei, sohasem szégyelték meg magukat, hazánkbeli más hasonkörű tanintézetek olly növendékei mellett, kik a tudományokat német vagy latin nyelven tanulták. Mióta pedig nemzetünk Istene megengedő, hogy temérdek és nehéz bajaink között is, irodalmunkat terjedelmesebb körűvé s dúsabb belerejűvé teremtsük; mióta már hazánkban is, nem csak a tanodák, hanem az egész irodalom, az academia s a Kisfaludi társaság is lettek a műveltség forrásaivá vagy előmozdítóivá ;— ez időtől fogva, kevés olly nagyobbszerü eszme jött létre az öszves európai irodalom vagy miveltség körében , melly annyira, mennyire azt saját körülményeink megengedték és kívánták, által ne lett volna ültetve saját nemzeti irodalmunkba. S váljon irodalmunk s általában műveltségünk, képes lett volna-e mindezeknek elfogadására s mintegy átsajátitására, ha nyelvünk a fejlettségnek olly igen alacsony fokán állott volna ? Felettébb nagy hiány még eddig irodalmunkban, hogy nyelvünknek s irodalmunknak minél terjedelmesebb s kimerítő története s teljes könyvészeti sorozataink nincsenek. Amit e részben Bod Péternél, Ibrányinál, Pápainál, Wallaszkynál, Zwittingernél, vagy a Széchenyi és Teleki féle könyvtárak katalógusaiban és végre Sándor Istvánnál találunk, még egy általában nem kielégítő, és épen azért, mert e mezőn ennyi helyen kell kereskednünk, alkalmatlan és nehézkes, sőt, a nevezett források ritkasága miatt, gyakran teljes lehetetlen az eljárás és működés az ismeretszerzés ez ágában. Egyébiránt a nevezett források közöl egy akármelyikből is meggyőződhetnék bármelly idegen nemzetbeli atyánkfia, hogy a magyar nyelv, a tudományoknak a középszázadok utáni újraébredésétől a mai időkig, sohasem volt olly barbár nyelv, mintha azon tudományos eszmék és tárgyak épen nem szólamlottak volna meg. Sőt, ha elgondoljuk ama nehéz és folytonos küzdelmeket, mellyeket nemzetünk Európába jövetele óta mind e napig, szintúgy a csatáknak, mint a polgári életének mezején, ön életének s alkotmányának fentartásáért nemes kitartással kiállott volt: lehetetlen nem csodálnunk e nemzet nagy lelkierejét, szépre és jóvai fogékonyságát, mellynél fogva ennyi balsorsnak közepette is, nem szűnt meg nemzeti irodalmát, szintúgy belerejében , mint kül terjedelmében dúsítani s ezáltal a magasabb emberi czélok felé haladni. Nemzetünknek ezen előhaladását, s nyelvünknek irodalmi és tanítási képességét, a külföldiek sem ignorálják már. Legyen elégséges erre nézve felemlíteni a Brockhausféle Conversations Lexikont, melly hitünk szerint, egész Európában, minden encyclopaediai művek közt a legolvasottabb, s mellyben nemcsak nyelvünknek páratlan eredeti képessége s kellő műveltsége ismertetik el, hanem irodalmunkról az is állíttatik, hogy abban a természettant, gazdászatot, régiségtant, nyelvészetet és státustudományokat illetőleg érdekes és dús forrásokat találhat, bármelly nemzet tudósa is. Hogy mindezek mellett is, saját hazánk fővárosában, lehetnek olly irodalommal foglalkozó egyének, kik nyelvünket a felsőbb tanintézetekből, műveletlensége miatt száműzni szeretnék ; — ezt csak sajnálhatjuk, — de nem a magunk, hanem az ő érdekükben, mert a tudatlanságnak , vagy nemzeti gyülölségnek s irigységnek illy foka , mindenesetre szánandó lélekállapotot mutat. Mi magunk pedig, meglevén győződve nemzetünk józansága felöl, sohasem hisszük, hogy az, nemes buzgalommal fentartott s irodalmi és tanítási képességre emelt nyelvét hűtlenül elhagyva, bármelly nyelvet is elfogadna e helyett irodalmában és iskoláiban, habár azon az angyalok beszélnének is. Hazánknak azon nagy fiairól pedig, kiknek szerencséjük van a kormány gépezetéhez közelebb állani, föltesszük, hogy nem követendik I. József alatti elődeik példáját, kik okai lőnek annak, hogy a nagy fejdelem, a magyar koronaországokban is nem a magyart, mellyet akart, hanem a németet tette igazgatási és tanítási nyelvvé. RÉVÉSZ IMRE, Berlin, oct. 13 Készakarva nem szóloltunk rövid idő óta az Unióról, mert közeledtünk e gyümölcs érett idejéhez, mellynek (t. i. az Unió) éretlenségéről már több havak óta beszélünk. Feltett szándékkal hallgattunk, hogy annál inkább bírálhassuk meg önnön magunk ítéletét, melly Poroszországra nézve kissé szigorú vala, de mint kegyeteknek alkalmuk volt meggyőződni — nem igazságtalan. Mondottuk pedig ezen rövid idő előtt, hogy a herczegi collegiumból definitivum soha se lesz, hanem alkalmasint oct. 15-e után ismét „provisorium“, míg majd a körülmények más valamit parancsolnak stb. — Mennyivel inkább közeledünk e hónap közepéhez —mindinkább valósulni látjuk azt, mitől a jó német honfiak féltenek s a mit leveleinkben többször kinyilatkoztatánk. — Csak hogy mi a herczegi collegium vezetőit még sokkal jobban itélök meg, minthogy csak a provisorium meghosszabbítását jósoltuk, — ők pedig egy ugrással még tovább mennek, az az első ígéretüket, „hogy oct. 15-én a provisorium vége leszen44 ugyan megtartván, a másodikból a definitivumból tabula rasát csinálnak, s azt mondják : Ennek a provisoriumnak véget vetünk a végzés szerint, de a körülmények nem engedik (nem irtam én ugyanezen szavakat már két hónap előtt??) hogy az Uniót kimondjuk, hanem a máj. 26. szövetség után egy herczeg-tanácsot, parliament nélkül képezünk , melly Poroszország tekintetének jobban felel meg, és az első eszméhez közelebb is áll. — Valóban szót sem kellene commentárul hozzátenni illyen a miniszteriális orgánumok által tett nyilatkozatokhoz ! — Holnapután tehát, a király születése napján, minden esetre új stádiumba lépend az éjszaki német szövetség, hanem aligha Poroszországra nézve haladási stádium lesz. — Tán Hesszen leend azon pont hol a két német hatalmasság, összeütközés helyett — miután mindketten barátságosan beleelegyedtek, — kezet fognak, sokkal barátságosabban mint nálunk sok ember hinné, mert vannak még köztünk reactionariusok, kik porosz ausztakariás a markába nevetett. Azután pedig behozott egy fazék tejet, s az elmarjuk aprószeres kezébe nyomta, szájához segítette vinni, mit Svatopluk úgy hörpölt, hogy a szeme kidagadt bele, ádámcsutkája pedig úgy szaladgált le és fel, mint a vegytani gürebben a tűz fölé helyezett kénese. A szegény málhahordó, el nem tudta vélni, mi történik vele, ugyan azon kéz, melly előbb fojtogatta, most táplálja. Hanem az a csupasz tej vékony reggelinek látszott neki, azért nem akarta csak úgy egy huzamban és kenyér nélkül nyelni. Pospes akkor erővel itatta vele. — Nem jó volna egy kis kenyeret adni hozzá, szólt Zakariás az orvoshoz fordulván ravasz pillantással. Pospes tartott tőle, hogy a kiszolgált katona előtt szégyent vall, azért kifordult a szobából, vele ment Tóbiás. Zakáriás pedig egy jó szelet kenyeret nyomott az éhes tót kezébe. Ez által meg volt nyerve Svatopluk. Tóbiás karonfogó a nagyhírű orvos tudott, kinek alkalma volt meggyőződni, a háznép eszelőségéről. Nem is tagadott aztán semmit, akármit fogott rá a háziúr. — Liebig tanítványa nem vagyok, mint mondtam, hanem együtt tanultam vele tray Lussactól, a második vegyész ő volt, első is lett volna, ha én vele nem tanulok. — Tündöklő genie, mennyire bőkezű a szerencse , melly uradalmamba illyen kedves vendéget hoz. Azután visszamentek a vendégterembe, hogy Pospes úr a fonákul vett öltönyöket befordítsa. — Méltóztatott-e már ama két antik képet megtekinteni, kérdi Tóbiás a vélt Gay Lussac-maradékot. — Igen szép , igen szép , festői remek, a rococco világból. — Az a fiatal leány... őseim anyja .... ez itt későbbi korából van, midőn már asszony volt, — mond Tóbiás — ezüst foglalványú mellképecskét rántván elő kebeléből, melly ruganyos fekete sinóron függött nyakáról. Gyönyörű eleven arczot mutatott a foglalvány, mellyet könnyű, aranycsipkés fejkötő övezett, tetején rengő gyémántforgóval; ragyogó szemei körrajzolt tájképbe voltak merülve, mellynek homályából, két lovag látszott előtörni világított árnyékozásban. — Aztán pecsét gyűrűjére mutatott, mellynek czimerében egy tört liliom volt kard-hegybe szúrva. — Mindjárt elmondom a magyarázatot e képhez. — Érdekkel hallgatom — felelt Pospes — bő botyogóját felrántva. A történet Báthory Zsigmond korára esik. Ákos a liliputok második törzsapja, kitűnő kegyben állott a fejedelemnél. Ha hadban járt a fejdelem, ott lovagolt Ákos, kíséretében. Fontos kiküldések, követség, megbízás, valami kaland, nagyszerű vadászat s. t. az első rendű lovagok közt találták őt. A fejdelem igen szeszélyes ember volt, s mint illyen természettel hajlandó az önkényre, azért nem igen tűrte a hajthatatlan és erős jellemeket. Nem hagyott magának senki által valamit visszamondatni. Akarta, nem akarta az ember, neki igazsága volt mindig, követelte, hogy a legyen. Körében annálfogva több udvaron szőt, jó tanácsadót lehet találni. Ákos azok közé tartozott, kik szívük érzelmeit és meggyőződésöket nem titkolják ugyan el soha, mégis kegyben állanak, kellemes közlékenységi módjuk, és gyöngéd nyíltságok végett. A férfiasságot és erőt öszhangzásba tudják hozni, a szelíd bűnmód szeretetreméltóságával. A fejedelem udvarában Ákosnak mindenki barátja és tisztelője volt, Gerébet kivéve, ki vele mindenütt, mint versenytárs állott szemközt. Geréb eszes, bátor, merész , jó katona, de kevesebb ildomossággal és szerencsével bírt mint Ákos. Szivének rovására esik-e, vagy öntudatos tehetségérzete okozta. Gerébet és Ákost nem egyszer lehetett heves szóváltásokban találni, lovagjátékok, vadászat , katonai gyakorlat után, hol a küzd fövenyen , rendesen e két fiatal férfi maradt utoljára, és mindig Ákos jön a győztes. A fejedelemnek kedve telt e nemes rvalitásban, ki nem kevésbé szerette a férfias időtöltést, mint a kalandokat. Történik, hogy a fejedelem, kalandszomjtól hevülve, vadászattal járta be Fogaras vidékét. Az időben , több apró felkelők voltak, kik saját kezökre folytatták a hadat, vagy zsoldért, katonáikkal, valamellyik versenygó félhez állottak. Ezek közé tartozott a havasok királya Vazilika, oláh felkelő, kinek bandája Fogaras környékén tanyázott s nem a legjobb egyetértésben állott a fejedelem népével. Vazilikának gyönyörű leánya volt, szeme-fénye a vaskarú medvének , mint a Báthory népe szokta volt, mondani, Zinzelinának hívták a leányt. A fejedelem fogarasi barangolásában kíséretével vitte Ákost és Gerébet. A két lovag éppen, egy sziklák közöl butyogó forrás mellett haladt; buja növényzet ömlött el a forrás egyik partján , melly keskeny virágos mezőbe szakadt. A mezőben egy kedves gyermek fulesott a lepék után, kezében magas liliomszálat tartva, — épen úgy mint ama festésben van. — Azon pillanatban midőn Zinzelina — mert ő volt a kedves gyermek — a lepe után dobott a liliomszállal, hogy az kettétört, a háta megött termett Ákos, s átfogta karcsú derekát. A leány elpirult, futni akart, de a lovag fekete égő szemei, vonzó tekintete, s még édesebb szavai rabbá tevék Zinzelinát. „Hadd bőgjön a vaskarú medve, nem sok ártalmunkra leend , ha elveszem szemefényét”– szólt Ákos s nyergébe emelte a gyönyörű teremtést, a filiomszál eltört darabját kalpaga mellé tűzvén. Geréb nem helyeselte Ákos eljárását, bár Vazilikát a fejedelem számára megnyerni, alig adhatott volna a véletlen, számukra jobb alkalmat. De Geréb szivében az irigység is dolgozott. E volt oka , hogy a fejedelem előtt jogot formált a leányhoz. Báthori mosolygott, „hát vívjatok meg értte, mint lovagokhoz illik.44 — Ákos először életében vonakodott a komoly vívástól, mivel Zinzelinát egész lelkéből szerette. Tudta, hogy Geréb nem fogja a versenyt vele kitarthatni, mégis nem akarta elfogadni a fejedelmi ajánlatot. Gerébnek sokszor kellett szégyennel hátrálni a sorompóból Ákos előtt, de gondol, hogy most megejtheti, mivel Ákosnál a szerelem felgyújtotta a hidegvért. Folytatjuk.