Pesti Napló, 1850. október (1. évfolyam, 169-195. szám)

1850-10-23 / 188. szám

s az által lettek azzá, mivel a bölcs elődöknek az általuk élt időkhöz szabott intézményeit utódaik az uj kor szelleméhez idomitni elmulasztók, — megvoltak az ő fényoldalai is, igy mindjárt ezen járásokra lett felosztása a megyének — azon­kívül, hogy mellette egy százados gyakorlattal erősített tisz­teletet érdemlő hisztériai tekintély áll, már ez a protisorium tűzpróbáját is kiállotta, miszerint az ideiglenesen alakított 11 járás helyett, legújabban ismét a régi, azonban Nagyszombat­nak Nyitra megyéhez tett csatolásával — már csak 6 járás ren­deltetett helyreállittatni. Első ezek közt a hajdan olly jellemzőleg „hegyentulinak“ nevezett járás, melly a Duna s Nyitramegye közt egyenes irányban elvonuló Kárpát hegyláncztól egész Ausztria- s Mor­vaország határáig terjed, az egész megye területének jófor­mán­­ részét tevén, s melly ennélfogva jelenleg nagy kiterje­dése miatt igen czélszerün kettőre: a malaczkai és sz.jánosi járásokra osztatott fel. — Másik a pozsonyi a megye központ­jától neveztetve helyesen; ez ellen a részakarat sem tehet ki­fogást; mert az itt hetenkint 4-szer is tartatni szokott igen né­pes hetivásárokra a köznép a megye legtávolabb vidékeiről be szokván járni, a panaszos, miután baromfiait eladta, vele embertelenül bánó adósának is urát találhatja,­­ megmaradt. A szép Csallóköz, melly előbb alsó és felsőre volt osztva, szinte megmaradt, csak azon különbséggel, hogy a főhelyektől nag­y­­magyari és szerdahelyinek neveztetik. Végre 6-ik a galantai ugyanaz, melly hajdan szeredi vagy is külsőnek neveztetett a megye székhelyétöli távolsága tekintetéből. A nagyszombati mint emlitém, Nyitrához csatoltatott, nevezetes lévén maga idejében arról, hogy a tettes karok és rendek, ha bocskoros nemes társaikat nem sikerült máskép lefőzni, a tisztújítási, kö­vetválasztási vagy egyéb megadóztatási közgyűlést rendes he­lyéről Pozsonyból oda szokták folytatás végett más napra át­­h­angírozni; az elázott nemes atyafiakat, — kik illy érdekes állapotukban főczéljukat már rendesen elérték — a kortes ve­zérek nem lévén többé képesek rábírni, hogy ők­ még valaki kedvéért kényelmes helyükről a megye másik szélére vándo­roljanak ! — Egy igen nevezetes járás pedig, a létezők sorá­ból minden irgalom nélkül egészen kitörültetett, t. i. a Vajk­a­­szék, állván ez az alsó és felső Csallóközben elszórt vagy tiz helységből, melly az úgynevezett praedialis nemesek lakhe­lye volt. Vidékünkre lépve az utas, ha nem tudná is — több jelekből mindjárt gyaníthatja , hogy gutgesinni földön van, s hogy e megye korán a császári seregek hatalmába került. A közigaz­gatási nyelv német, a tanodák — kivévén az ágostai vallásua­­két — német lábra állítvák; — a hivatalnokok közt az volt szerencsés, a ki előbb német egyenruhát vehetett magára, mit azonban nem akarunk egészen megrováskép értetni, mert hisz akármilly szép legyen is a hazafiság, más okok is határozzák az embert.­­ A németesítés nyomai tehát mondom igen szép számmal láthatók mind­a mellett, hogy e megye népességének fele magyar, fele pedig szlávnak mondható. Közigazgatásunk már körülbelől egy éve lesz, hogy rend­szeresítve van ; azonban a­ki azt hinné , hogy igen jó lábon áll, nagyon csalatkoznék. — Igaz, hogy most olly visszaélé­sek, mellyek azelőtt a megyei életben — sajnos — elég gya­koriak voltak, nem igen történnek ; — hála az elöhaladt kor szellemének átléptük volna a rubikont azon időkre nézve, midőn a tisztviselőt hanyagsága vagy tudatlansága által oko­zott kárért feleletre vonni akarni — kivévén az utolsó évtized alatt úiszéki eljárásokban — legalább is a felségsértési bűn­nel felérő merény lett volna; midőn bizonyos szbi­óur, ha egy pár száz ftra volt szüksége, járásábani átutazása közben be­ment bár mellyik korcsmába, s első szava is, mellyel bekö­szöntött az volt, hogy a legelső itezés palaczkot, — lett légyen az bár ikertestvére is a nagyságáról országos hi­­rességüvé lett czinkotai szerének — a szoba közepére vágta, s ezen erélyes tény bővebb magyarázatául amúgy huszár­módra elkerítve a kocsmárost, tudtára adá neki, hogy hamis mértékéért az igazság sújtó kezét éreztetni fogja vele. — A korcsmáros természetes, hogy legtöbb esetben maga is kétel­kedvén némileg azon , hogy itezéje, tekintve termetét a czin­kotaiházi rokonságra nézve csak megközelitőleg is igényt tarthatna, — megszeppent, és legelőbb is szkb­ó urat a köz­jóérti fáradozása közben lelt nemes felindulásáért igyekezett megkérlelni, — azután — mért ismét hamis itézéjével. — A kocsmárosok után következtek aztán a többiek, pék, mészá­ros, molnár, stb. De azért, hogy ezeket felhoztuk, koránsem­ akarjuk mon­dani, hogy most nincs baj; van most is, és ha megyénk jelen közigazgatási hiányait megemlítjük, mit nem valamelly ellen­zéki viszketegből teszünk, hisz a jelen idők különben sem arra valók,­­ hanem meggondolva, hogy néma gyermeknek az annyja sem érti szavát“ az annyit szenvedett nép, s honnan bajai orvoslását várja, a kormány érdekéből akarunk csak röviden némellyeket felhozni azok közöl, mikkel íveket lehetne betölteni. Mindenekelőtt igen kevés bizodalom van a népben a mos­tani tisztviselők iránt, mert azt tapasztalja, hogy ez felülről se nagy mértékben szivárog alá irántuk, mint a­kiknek beté­tele, áttétele, és kitétele olly igen napi­renden van, úgy­hogy azt mondják, még egyik úgy­szólván meg se melegedett a helyén, és sokszor még nem is látták, már ismét más által váltatik fel, és szájról szájra jár azok névsora, kik már hó­napok óta felterjesztve, a megerősítést mind­ekkoráig nem nyertek, mihez aztán commertárkép természetesen nem hi­ányzanak az ezer és ezerféle gyanítások, s mire az ember olly igen hajlandó, legtöbb esetben a legalaptalanabb gyanú­­sítások. Továbbá szinte nem csekély oka a tisztviselő iránti bizalomhiánynak , hogy a kormány még mindig nem tud azon rögeszmétől menekülni, miszerint a hivatalok osztásánál folytonosan nem annyira a képességet, mint a politikai hibát­­lanságot tartja nélkülüzhetlen kelléknek, — a­honnan aztán a nem kevés ügyetlen hivatalnok valódi calamitás a szegény ügyesbajos népre, s természetesen magára a kormányra nézve is. Igaz, hogy ezt már többen is elmondák — sükertelenül, — de azért már csak mondjuk el mi is, a mi szívünkön fekszik, hisz a minap úgyis azt hallottam egy úrtól, hogy neki Bécs­­ben—hol ügyének eldöntését sürgetni járt — azt felelték, mi­szerint még mostanhoz egy évre is jókor fog jöni e tárgyban ! — hisz önök úgymond — nem panaszkodnak , mintha semmi bajuk se volna. Ugyan hallgassa meg hát a kormány, hogy az Isten áldja meg, a­mit már maga a közvélemény is ezen fi­atal óriás a mennyiben az egyetemes sajtónak jelen ostromzár alatti feszes állásában nyilatkozhat — magáévá tett, mikor még a Pester Ztt. is örömét fejezé ki minap azon, „hogy a politi hivatalok állandó betöltése iránti legfőbb rendeletből a politikai magaviselet szokott refrainje kihagyatott.“ — És ha már meghallgatta, a­mint a most említett rendeletből látszik, tegye ezt őszintén, s ne tétovázva, a mint ezt ismét a rendező bizottmány hirdetése mutatja. — Szóval legyen a kormány nagylelkű s gondolja meg, hogy olly férfias hang, melly a volt hadügyminiszter Gyulay grófnak már egy év előtti ren­deletét a honvédekkeli bánásmódra nézve átlengé, igen sokat, sőt mindent tehet. — Igen szemet szúr ezenkívül az a német egyenruha is, melly azonkivü­l, hogy mit se használ, bizonyo­san árt s­ör már csak szokatlanságánál fogva is, miután a nép átalában minden újításnak ellensége, de már mint egy bi­zonyos katonai rendszert jelképező — ez pedig az absolu­­tismus superlativuma — Magyarhon alkotmányos élethez szo­kott lakosára nézve, tartozzék az bár mellyik nemzetségi töredékhez is — többé kevesbbé mindig visszariasztó. CSALLÓKÖZI, Lugos, oct. 13-kán. Krassómegye, s nevezetesen Lugos, 1848-dik évi october­­töl, a magyar hadseregnek e tájon történt felbomlásáig, igen nevezetes pont volt. Egész 1849-dik évi április derekáig, az Erdély széleire, és onnan vissza Temesvárra császári sereg vonult föl s alá, azután pedig az aug. 9.ki temesvári csatáig forradalmi csapatok, azon naptól pedig 15-ig, mintegy 50,000 főnyi magyar, s az ezt nyomban követett legalább is annyi számú császári hadsereg nyomult elő, s fordult vissza, hogy s azután ennyi haderőnek, majdnem egy hónapon általi élelme­zése, fuvarozása sat, ránk nézve nem nagy hasznú volt, köny­­nyen elképzelhetni. A mindenható Isten pedig, hogy hűsé­günket s állandóságunkat kemény próbára tegye, döghalált külde a marhák közé. Ezerenkint vesztek el, és vesznek el ezek még most is, s a szegény földm­ivelő nép, melly alig üdült fel a pénze elvesztése feletti korból, szomorúan áll meg, s egy jobb jövő reménye fejében békén tűri a jó Isten csapását, mellyet tetéz az is, hogy beállottak az őszi esőzések, s igy még azok sem szánthatják fel földeiket, kiknek marháit meg­kímélte mindeddig a dög. A kukoricza, az itteni nép általános eledele, jobbára letakarítlanul ázik, és rothad el künn. Föl­deink jobbára szántatlanok s vetetlenek, s most már alig van remény is, hogy fölszántathassanak, és bevezethessenek ez idén; tavaszkor pedig a dög következtében olly méregdrágák lesz­nek a marhák, miszerint alkalmasint nem igen lesz mivel szán­tani. A törvénykezés megkezdődvén, bekövetkezik az adóssá­gokba merült nép executioja is. Hitelről szó sincs. Itt nincs hely, honnan fekvő vagyonra, habár harminc­, negyven per­centre is pénzt lehetne kölcsönözni. Egy pár zsidó, és nem zsidó pénznadály, kik ezelőtt kegyesek voltak a fölebbi per­centért segíteni az ügyefogyottan , most már csak ezüst vagy arany kézizálog á­tadása mellett, részesülnek pártfogá­sukban, ugyanannyi száztéli fizetés mellett. Takarékpénztár nálunk ismeretlen dolog, pedig a szomszéd Temesváron évek óta áll fen olly intézet a legfényesebb sikerrel. Nálunk még eddig illyesminek életbeléptetése senkinek sem jutott eszébe azok közöl, kik után indulna a nagy tömeg, mert ha más ten­né ezt, ha nem nevetnék ki, legalább is szánakoznának rajta. Megürültünk volt, midőn nálunk árvaügyi hivatal létesíttetett, azaz respective a hivatalnokok kineveztettek, remélvén, hogy tehát mégis lesz valahára hely, honnan biztos hypothe­­kára pénzt kaphatunk törvényes kamatra; de örömünk idét­len volt, mert jóllehet egy hónapja már, hogy az illető hiva­talnokok esküjüket is letették, mindeddig még csak nem is kezdtek semmihez, mi nem az ő hibájok, s most azt hallottuk, hogy bizonytalan ideig fel van függesztve az árvaügy életbe­léptetése. — Minden bajainkra azonban, a városi tanács teszi fel a koronát, melly ugyanis mind azon polgárok nyakára, kik nagyobb mennyiségű adóval tartoznak, nagy számú katona­ságot küld eltartás végett, mig azt le nem fizetik, így egy it­teni köz­tiszteletben álló öreg ügyvéd, s jelenleg vidéki tör­vényszéki tag házába 22 katonát küldött egy senator. — Vá­rosunknak nincs rendes ügyésze, ki a városnak kamaton kűn heverő mintegy húsz­ezer­­forintnyi tőkéjét behajtaná, s az adó­fizetésével több évről hátramaradtakat a törvény rendes útján megidézné. E helyett, a jobbára mesteremberekből álló tanács tagjai, saját eszüket követik, s a­helyett, hogy a sokat szen­vedett polgárság enyhítésére törekednének, (mire pedig tö­­rekedniök kellene, mert az emelte fel fizetésüket 60 pftról 120-ra) saját gyámoltalanságuk által elkedvetlenítik, hogy ne mondjuk, elkeserítik azt. Perse, hogy az illyesmi ellen nor­mális állapotban könnyen segíthetnénk magunkon az által, hogy szépecskén kicseppentenék őket szolgálataikból, de most kivételes állapotban vagyunk, s nem választatnak, hanem ki­neveztetnek még ezen Dis minorum gentium-félék is. A köz­ségrendezésnek pedig annyira óhajtott országa, ha nem rák­mindenesetre csigalépésekkel közeledik felénk, ha csakugyan közeledik. — A fa ára, az erdők eme honában is felszökkent, egy öl­ö pft, s mivel a marhák nagy része megdöglött, s még most is döglenek, népünk pedig csekély számú lovakat tart, inkább kedvelvén a szarvasmarhákat, alkalmasint felrúg nyolcz vagy tiz pengő forintra is a tél folyamában. De rúgjon fel bár­mennyire, fát mindenkinek kell vennie, mert megfagy­ni senki sem akar, még azok közöl sem, kik nem tudom, hol olvasták, vagy honnan hallották, hogy a megfagyott ember, ha például a jeges tengerre téríttetik ki, több évek múlva is életre hozható. Azután meg katonáink részére is meleg szobáról kell gondoskodnunk , még pedig ingyen, mert ők­ is mindenesetre embertársaink, s csak meg nem fagyhat­nak. — Végre a küszöbön van az uj adózás, melly panikus félelemmel tölti el az eddigi szűzvállunkat, mert a nép, melly megszokta ezred éven által a fizetést, nem retteg annyira a társaság igazgatója jött, az ő szeretetreméltó hitestársával, ki fiatalabb éveiben, udvarlói által — most pedig, hajlottabb korában, testének tertelmével szorította meg a tisztes férj jogkörét, azaz: alig hagyott fenn számára egy bakarasznyi tért a talyiga ülésében. A tilbum­ ebbe vágtatott a két szekér­nek, mivel az igazgatót illette az elsőség a tisztelgő meg­jelenéseknél. Leszállt a talyigáról, leemelte a donnát is, utána leszállanak a társaság többi tagjai, s megállották illendő tá­volságban az igazgató háta megelt fél körben. Tóbiásnak jobbján István, balján Mihály barátok, ezek mögé pedig Pospes lopódzott. A tornácz eresze alatt Mártha néni szipogott. — Hozta Isten közénk önöket — szólalt meg a háziúr, ha­­donázó jobb és balkezével két lépésnyi távolra szurokkoltatván a két bámész barátot — hazánk nagy férfiai, nemzetiségünk islápja, lámpák, mécsesek, villámok azon sötétségben, melly a tudatlanság által századunkra borul! A század , a születés­nek emel fáklyát a rangkórság által, önök az észnek emelnek fáklyát, a születés kórsága által. A század, a bölcsőre teszi a koszorút, önök a koporsóra rakják az érdem örökzöldjét. A kis emberek élete a bölcsőben kezdődik, a nagyoké a kopor­sóban. Önök nagyok, a­nélkül, hogy a koporsóban állanának egyik vagy másik lábukkal. Szerencsés kivétel, mint üstökös csillag, a megszokott fiastyuk, kaszás, gönczöl-szekér, prion és egyéb napirenden levő csillagzatokból. Azon nagybecsű régiségek, mikről jelentésemet a tisztelt társaságnak beküld­­tem, várják az önök tudományos vizsgálódását. Mondhatom, ez a legfényesebb boglár lesz azon kincsek között, miket az akadémia a nemzeti múzeumban felhalmozott. Ollyan kincs, mellyről jogkérdés nem támadhat, miután az illető örökösök kihaltak. Nagy részben római, egyiptumi és hunn­ régiségek. A társországok történetére egy sem vonatkozik azokból, tehát jogkérdést sem formálhatnak belőlök. Ha önök magukat ki­pihenték, azonnal megtekinthetjük e régiségeket. Ezen üdvözlő beszéd után, kezét nyújtotta Tóbiás az igaz­gatónak, s módnélküli örömét fejezte ki a felett, hogy a nagy­érdemű urak egész családostul jelentek meg Liliputfalván. Azután az igazgató fogott egy körmönfont beszédhez , m­ellyet annyiban akadozva hebegett el, a mennyiben fa­nyelve volt, mint minden intrigánsnak, és a mennyiben most a súgó nem segíthette. Végül bemutatta egyenkint a társaság tagjait, kit kit azon szerepben, mellyet legjobban , azaz: legtöbb kedvvel, de nem a legkevesebb hibával játszott. — Ezen urak itt: Mazeppa, Macbeth, Richelieu, Welling­ton herczegek, Garrick, dr. Johnson, Lear király, don Caesar de Bazan és Romeo. Az asszonyságok: Lady Macbeth, Ophelia, Maritana, Dubarry grófnő és Julia. E pedig a garabonczás­­diák, egyszersmind súgó. Tóbiás hirtelenében azt vélte, hogy a tudós urak segélylik e történeti neveket, vagy úgy vannak azokkal, mint a csilla­gok, mellyeket honnan, honnan nem, Marsról, Venusról, Ju­piterről , Saturnusról s. t. neveztek el. Azt a világ minden kincséért sem hitte volna , hogy vándorszínészekkel van dolga, azért is, mivel a feje tele volt képzelődéssel, meg azért is, mivel a tisztelt urak ollyan rongyosak voltak, hogy lehel­­len volt őket egyébnek, mint tudósoknak nézni. A tágas ven­dégterembe, annak rende és módja szerint beszállásoltattak ; Márthának pedig meghagyatott, hogy minden aprómarhát, melly a kerítésen belül találtatik, kaszaboljon le, és ollyan vendégséget csapjon, mellynek hire hét országra szól. A társaság alighogy befészkelte magát, kezdte az udvar közepén a sátor-czölöpöket leverni, a ponyvákat kifeszíteni s a díszítményeket berakni a hevenyészett arénába. Tóbiás az­alatt a kiásott régiségek rendezésével foglalkozott, e végett a két barátot is maga mellé vette, kik birkaképpel bámulták az urfi rongyait, forgács- és vaskó- példányokat, mellyek régi­ségek neve alatt cirkuláltak, hanem mivel nekik szokásuk volt, a jó asztal mellett, mindent helybehagyni, e hóbortosság ellen legkisebb kifogásuk sem volt. Sőt Mihály barát ígére­tet tön Tóbiásnak, hogy neki a hazai törvényeket praelegálni fogja, István barát pedig, hogy az angol nyelv elemeibe fogja bevezetni. Pospes azalatt magát ujjalag instellálván, cselszörényen törte fejét, hogy a színészeket az udvarból kimarja, s a Tóbiás ré­giségeinél becsesebb régiségekre akadjon , valahol a komnót­­fiókban. Zakariás és Svatopluk is m­egbékültek a házi kenyéren. Kü­lönösen az uradalmi mindenes, felettébb szégyenlette, hogy annyira megpityókosodott. Fel is fogadta , hogy ezután nem iszik egy itezénél többet egy rostomban. A sátor elkészült még azon nap délutánján. Mikor Tóbiás, a hevenyészett épületet meglátta, azt hitte, hogy tündér Ilona varázsolta át, udvarába palotáját. Be akart rohanni, de két arkangyal, illetőleg a garaboncziás diák és Romeo, a bejá­rásnál feltartóztatták, mivel a diszítm­ények még nem volnának rendezve, sem a padok berakva. Majd holnap a kivilágításnál méltóztassék megtekinteni, mondák Tóbiásnak; igen jeles darab fog adatni, zenével, táncczal és énekkel. „Benjámin Len­gyelországból, vagy a nyolczgarasos atyafi.“ — Az urfi meg volt nyugodva , s azon hiedelemben távozott, hogy tündér kedvese, értesülvén magas vendégeiről, táncz­ estélyt rende­­zend az ő-és a notabilis urak tiszteletére, mellyből ezüst kéz­fogó , és arany menyegző reend, ha valami irigy szellem a dolgot el nem rontja. Mártha néninek sehogysem tetszett a mulatság, mióta a legszebb férezéknek vérét vette, s a konyhába tolakodó szí­nészeknek nem győzött eleget tenni; kinek tűz, kinek víz, kinek kenyér, kinek bor kellett. Folytatjuk.

Next