Pesti Napló, 1850. november (1. évfolyam, 196-220. szám)

1850-11-26 / 216. szám

gának pénzben adatik. A pénzösszeg, mellyet az adóköteles fizet, több országban, bár társadalmi fejlettségre nézve leg­inkább különböznek is egymástól, egyenlő lehet névre, de nem egyenlő á m­értékre! A pénz értékét minden külön or­szágban saját körülmények határozzák meg; honnan van az­tán , hogy egy forint, mellyet az adózó X országban fizet, csekély adó , Z országban pedig felette súlyos adó. Egyenlő állapot nem másban tűnik fel, hanem egyenlő jó közlekedésben, egyenlően fejlett iparban, egyenlően jól ki­készített ipartanodákban , hitelintézetekben, végre közel, egyenlő, sűrű népességben , melly számos nagyobb városban lakik. Hogy pedig valóban ezek azon körülmények, mellyek a különböző országokban a pénz értékét meghatározzák, hogy következésképen azok teszik a névre egyenlő adózási értékre nézve is egyenlővé , azt nekünk minél teljesebben kell belát­nunk. Miért is legközelebbi tárgyunkat ezek fogják tenni. Paris, nov. 15.­­ Az elnöki szenet utószava azon varázsige, melly a roya­lista pártok haragját hallgatásra kényszeríti, ámbár reményeit is elenyésztette. Szegények­ kénytelenek mosolyogni, midőn a közelhalál bizonyságát hordják keblükben; megengeszte­­lődtek, midőn tehetlenségök fölött bőszültek föl jobban, mint valaha. Bonaparte Lajos engedékenysége kényszeríti fátyolt vonni a múltra, midőn e múlt mélységéből szebb jövőt felidéz­ni remény lettek. — Ha az izenetet figyelemmel olvassuk, lát­juk , hogy az epilog kibékítő alázatossága nemcsak a múltat, de az izenet előbbi helyeit is, mentő őrizete alá vette. Külön­ben megmagyarázhatlan maradna, hogy a cselekvények és szavak közti számos ellenmondásai az izenetnek, minden meg­jegyzés nélkül maradnának azok részéről, kiknek érdekük­ben volna az ellenmondások kiemelése. Midőn az elnök azt meri mondani, hogy az ő kormánya mindent elkövetett, hogy egységet hozzon az ország politikai administratiójába, lehet­­len, hogy nem gondolt az üzenet végének varázserejére. Mert, ha nem úgy volna, félnie kelletett, hogy a felügyelő bizottmány jegyzőkönyveinek minden lapja mást fogna mondani. Egység­ről szólni, midőn az Elysée története nem egyéb egy szaka­datlan tusánál Changarnier és a kormány, vagyis a törvény­hozó testület és Bonaparte Lajos közt; ez — nem találok rá jellemzőbb szót — mint nagyon is bizakodó naivság. Azt mondja továbbá az elnök, hogy személyes befolyását a had­seregnél a haza javára és a rend fentartására használta; igaza van, csakhogy e személyes befolyás a hadsereg fő­nökei és külömböző osztályai közt szakadást okozott, melly a leggyalázatosabb anarchiával esik össze. A törvények igazsá­gos végrehajtásával dicsekszik az üzenet, és nincs olly me­­rény, mellyet a decembristák büntelenűl el nem követhettek volna, mig a köztársaságiak folyvást kinoztatnak a rendőrség által. Szól közöl anyagi reformokról, mialatt miniszterei sze­retetreméltó szerénységgel megvallják, hogy még hozzá sem fogtak, mi senkit sem lephet meg, hiszen a szünnapi utazá­sok és a katonai szendék, sokkal inkább elfoglalták őket, sem­hogy illy apróságokkal bíbelődhettek volna. Az elnök tudtá­ra adja a nép képviselőinek, hogy a polgármesteri törvény is készülőben van, és a legitimisták hallgatni kénytelenek, ők, kik királyságuk alapját—legalább mint ezt eddig hirdették —a szabad községek rendszerére kívánták rakni. Hallgatnak és ki­fejezik hivatalos örömüket, mert, mint legutolsó levelemben megjegyzem , a szent reactio így akarja. De legkülönösebb az üzenetben az, hogy maguk a burg­­gráfok is befavouiroztatnak egy tekintetben a nélkül, hogy panaszt emelhetnének. Az elnök t. i. ignorálja és hallgatással illeti a burggráfok legnagyobb győzelmét, a mostani ülés leg­nevezetesebb törvényét. Bonaparte Lajos egy szóval sem érinti az általános szavazat megszorítását, s ezáltal a legvilá­gosabban megmutatja, hogy minden alázatossága daczára, többség iránti minden szeretete ellenére, mégis rosz időkről is gondolkodik, s magának a hátsó ajtócskát nyitva akarja tartani. Az elnök nem fogadja el a XVII művész remekmű­véért a felelősséget; ezt egészen Thiers, Berryer, Monta­­lembert és társaikra hárítja. „Ha, mint lehetséges, a béke nem vesztfáli béke, és az egyensúly még nincsen helyreál­lítva végképen : legyen legalább szabad újra a néphez folya­modnom, és újra a nép hősévé válnom, mint 1848-ban“ — gondolja Bonaparte úr. Ne higyék tiszt, olvasóim, hogy a burggráfok e hadcselt nem látják. Látják, de behunyják sze­meiket, mert a reactio érdeke úgy kívánja. Jólértesült tudósítóim szerint a londoni és itteni kabinet békés politikára és kölcsönös engedmények megtevésére in­tik a porosz­ és osztrák kabineteket. Az összes franczia és angol napisajtó velünk együtt hiszi, hogy a béke fen lesz tartva. A fölfegyverzés, bár annak őszinteségében senki sem kételkedik, elég meggyőzőnek látszik a komoly politikusok előtt arra, hogy abból a háború elkerü­lhetlenségét követ­keztetnék. Berlin, nov. 21. Tegnap olly hírek keringtek nálunk, mint két hét előtt Pesten Berlinről, hogy t. i. a mai napon, a kamarák meg­nyitása alkalmával, királyunk a trónról le fog lépni, a Po­rosz herczeg pedig fejére teendi a koronát. — Nem tulajdo­nítottunk e mendemondának valami nyomatékot, de érdekelt a forrás, mellyből eredt, mert „a nyelv azt szokta mondani, mit a szív kíván.“ E hir bebizonyítá, hogy társaságunk ka­tonai rétegeiben — katonáink közt leginkább volt elterjedve a hir — a harczvágy Ausztria ellen olly nagy, hogy a mos­tani királyt békés természeténél fogva, nem látják helyén, hanem azon vezért, ki véleményük szerint vezérnek terem­tetett , s a ki különben is, a porosz trón örököse. — Olly rövidlátók nálunk is az emberek , hogy mostani hevültségek­­ben, általános a vágy : katonai embert ültetni, vagy kívánni a trónra , mert hiszik , hogy a porosz becsület azon perezben meg volna mentve. Elfelejtik, hogy már 1848 óta a Kreuzzei­­tung-­port egyik legvérmesb reményei közé tartozik a Porosz­­herczeget trónra emelni, s valóban nem az alkotmányiasság sugalla érzelemből, hanem részint, mivel katonai nevelésénél és természeténél fogva inkább szít az absolutismushoz, ré­szint, mivel ő nem esküdött meg a porosz constitutiora------­ két igen fontos ok ezen párt részére. De mindezt feledni lát­szanak a többi pártbeliek, mert azon véleményben ragadják meg örömmel a fegyvert, hogy csakugyan egész Németország alkotmányosságáért és szabadságáért hívta fel minisztériumunk a népet. — Ezen „szép“ vélemény, még főrangú tiszteinkben is , viszhangra talált, és ők egyszerre constitutionális embe­rekké váltak. Mit fognak mindezen emberek mondani, ha majd a csa­lódások ideje megérkezendett, s rennelgő érzelmeik szappan­­buborékként eltünendenek ? De talán mi fogunk csalatkozni, kik most negatív téren állunk ? Ezt nem hisszük, minthogy számtalan ok szól mel­lettünk. És bár úgy volna, örülhetne egész Európa! Épen midőn e sorokat írjuk , dél felé, a királyi palotában, a híres „fehér teremben“ nyittatnak meg a kamarák a trón­beszéddel. Mi, ámbár sokan és legtöbben köztünk, nagy reményekkel telvék, már mielőtt még olvasnék a beszédet, nem tartjuk nagyjelentésűnek, mert lehetlen , hogy abban a király egye­nesen és tisztán kimondaná, hogy mitévő leendő pedig csak az volna nagy jelentőséggel ránk nézve, s egész Európára, ha nem kellene többé örökös dilemmában és bizonytalanságban élnünk. A „passusok“ alkalmasint olly általánosságban lesz­nek fogalmazva, hogy rájuk fog illeni a magyar példabeszéd: „vemhes is, nem is vemhes,“ t. i. a szerint ítélve, a­mit alkal­munk volt már előre hallanunk. De délután 3 órára már ki lesz nyomva a trónbeszéd , és addig megnyugszunk a „jó vé­leménynyel.“ Délután 1 óra. — A trónbeszéd ki van nyomtatva, s úgy látszik a Deutsche Reform nyomdájában „kiszedetett“ már, mielőtt még elmondatott volna. Tartalmára nézve: az érzelmek mindenféle vegyületeit ger­jeszti. Lehetlen, hogy csak valakit is egész­en kielégítsen. Ausztriát szóval sem említi, és azon szavak: „Ezzel Porosz­­országnak és egész Németországnak tartozunk.'’’' — nimium probant, ergo nihil probant (sokat bizonyitnak, és így mit­­sem bizonyitnak). — Ha továbbá egyrészről azt említi, hogy Poroszországban minden pártok egyszerre eltűntek, vagyis inkább egygyé forrtak össze, midőn fegyvert ragadtak ; — másrészről ismét a demokratiát erősen bántja meg azzal, hogy neki, vagyis a „sajtónak“ tulajdonítja az élete elleni attentatumot. — Minden „porosz szellem“ ellenében, mi abból több „békét,“ mind „háborút“ látunk kipislogni azok irá­nyában, kik miatt fölfegyvereztettünk. — Megemlítendő mégis azon egypár constitutionals szó, mellyeket egyenesen a ka­mara tagjaihoz intézett: „Önök bebizonyitandják, hogy alkot­mányunk (az octrogált ?), mellyet én megszeghellenül (unver­brüchlich) tartok meg, Poroszország erőteljes cselekvését nem hátráltatja, hanem elősegíti “ Aleppo, oct. 18. délután.­­­­Vége.­ Dicső hősöknek mutatkoztak főleg ketten, egy Colder nevű angol, és a menekültek egyike Schneider tanár. Az első, összeszedett vagy tizenkettőt ugyan a rablók közöl, jól megfizette őket, s velük a legsűrűbb néptolongás közé rontott, hogy emberéletet mentsen; a másik, még vakmerőbb, egy korbác­csal kezében vert szét köztök, s mintegy 30 ném­­bert mentett meg, és szállított török házakba, hol biztosak va­lónak. Ez is tanúsítja, milly könnyen lehetett volna őket szét­kergetni, ha valaki akarta volna, nagyobb része csak botok­kal volt fölfegyverkezve, azok pedig, kiknél puska volt, olly roszul lőttek, hogy szinte nevetség volt. Az első este Kmety házába akartak törni, Kmetynek csak négy puskája volt és mintegy 10 lövés puskapora, s igy ezzel gazdálkodnia kellett. A rablók tán 60 lövést tettek, mellyek közöl csak egy sértett meg egy török katonát; mikor látták, hogy Kmety helytáll nekik, elmentek, bár rájuk egy lövés sem történt. Tegnap ketten közölünk hat török katonával, csupán kardosan, a kaszárnyába akartak menni. Több száz emberből álló egy csapat útjukat állta, s meg akarta őket támadni. Midőn kard­jaikat kiránták, 10 lépésnyi távolságra, tán húsz lövés történt rájok, s egy sem talált, ezt látva a csorda olly rendetlen fu­tásnak indult, hogy a nagy sietségben egymást legázolták.­­ Nagyobb része már futásban volt, midőn lőtt, a nélkül, hogy vissza is nézett volna. A nép vezérei bennünket törököknek tekintve, nem bántanak. Kmety és az én fehérneműm egy ke­resztyén nőnél volt, ki egészen kiraboltatott, midőn a szegény nő m­egmondá, hogy e ruha két madjaré, minden darabját visszaadák neki. Ezeket, mint levelem elejéből láthatják, 18-án délután irom lakásomban, most kimegyek, hogy kissé körülnézzek. A posta csak holnap megy, s én e levelet még folytatni szándékozom. Délutáni 4 órakor. Mit láttam és hallottam, az nem épen vigasztaló. A khanok kapui, és a boltok, mellyek két órával ezelőtt még nyitva volak, most ismét bezárvák. Egész kara­vánok, kik magokat és holmijokat a khanok es akarják rejteni, lepik el az utczákat. A csorda pedig a kaszárnyába ment, né­hány egyénnek kiadatását követelő, kiket tegnap az őrjárat, hihető félreértésből, bevitt. A városi kormányzó Abdallah Bey, kinek ez emberekre nagy befolyása van, s ki ma reggel is szét tudta azt beszédeivel oszlatni, maga lovagolt a kaszárnyába, s előterejszté, hogy az illy megtagadásnak borzasztó következ­ményei lehetnek. Engedtek neki. És meglehet, még ez volt a legokosabb, mit csak tehettek, miután már késő, szigorral vinni ki valamit. Úgy látszik, néhány arab törzsnek pusztábeli meg­érkezésétől tartanak. Hat évvel ezelőtt szinte meglepték ezek egyszer a várost, de akkor csak marhát loptak, sehová be nem törtek, és senkit agyon nem vertek. Vénarábok, kiket én nem is ismerek, megszólítanak az utczán, hogy menjek haza, miután ott nem lehetne semmitől is tartanom, míg ellenkezőleg itt veszélyben volnék. Én kö­­vetendem is e tanácsot, s otthon várom el sorsunk kimene­telét. Védelemről itt gondolni sem lehet, de úgy látszik, csak azokat bántják és verik agyon, kik ellenszegülnek, vagy pedig, kik őket megbántották. Tegnap Scheidenberget azért kertesék, — mert néhány nap elött egy arab utczai gyerk­czöt vert meg. A kravali — mert forradalomnak nevezni nem lehet — keletkeztének több okát adják. Fő izgatottságon okozott az ujonczozás, melly Damaskusbm is zavarokat idézett elő. E felett a keresztények is igen vigyázatlanul, sőt, hogy ugy­­■nondjam ostobául viselték magokat; mert ők katonáskodni nem kényteleníttetvén, még boszantották a törököket, s holmi rész életeket csináltak az árva háremekről, stb. A syriai pátri­árka is nemrég egy szent menetet (proczessiót) tartott, — melly előtt keresztet vitetett, mi a törököket szörnyen elkese­rítette. — Némellyek tudni akarják, hogy a nagyok előre be voltak avatva e zavarba, s néhány háznak kirablását csöndesen helyeselték is, de csakhamar olly nagggyá nőtt az ár, hogy ők is képtelenek voltak azt lecsilapítani. Esti 9 órakor. Ez kissé kellemetlen félóra volt. — Már két XII—dik Fejezet. Liliputi elhozza az aranygyapjut. A karácsoni kántálók szétverése után, Sáspataky, erős vigyázat alá fogta Tóbiást, Zakariással együtt, kit azzal fe­nyegetett, hogy visszakergeti Liliputfalvára, ha valahogyan a szökést még egyszer megpróbálni merészelnék. így történt, hogy Tóbiásnak nem sikerült X. megyéből elmenni; ott találta a nagypéntek husvét, áldozó-csütörtök, és pünköst. A szék­városban ette a húsvéti bárányt; a szabógallért nagy­pénte­ken , a rózsa illatját pünköstkor. És emlékezetessé tette ma­gát örökre azáltal, hogy a húsvéti locsolódás alkalmával, senkire nem öntöttek annyi veder vizet, mint Tóbiásra: még meg is lugozták , hogy egész testében iszapos lett. Halvány szelíd emlékezet! minő regényesen világítod meg az elmúlt napokat, mik hátunk megélt maradtak, mint ama halmok, mellyek aljából a csendes hold kel. Sötét nehéz emlékezet! melly a fekete felleggel jösz , s belőled villámok omlanak.......Nincs áldás az emlékezetben; fáj, ha szelíd ; fáj, ha nehéz. Az emlékezet: holdja a lélek­nek ; szenved, mereng; a remény; napja a léleknek, tüzes, mint egy szerelmes; kaczér, mint a szépség; fiatal, mint a ta­vasz; teljes, mint az élet. Hagyjátok a holdas éjszakát a bag­lyoknak, a napot a sas bátor pillantása keresi. Tóbiás is bátorkodott a lúgot, mellyel leforrázták, illatos parfümnek venni, a verebet canári madár helyett. A kép­zelődésben épen annyi csel van, mint a hízelgésben; csupán iránykülönbség van közöttök. Az egyik csal, a másik csaló­dik... mindenesetre az ügyetlen csalódik .... a szép, lehet kisszerű, tehát erőtlen, a nagyszerű soha nem szép. Nem mind erő, a mi szépség___Mégis a szép hódit, mint a leghatal­masabb erő. Tóbiás is igy hitte, mivel képzelődése tele volt Ilonájával. Ő azt gondolta, hogy élete fonalát hóza tartja kezei közt (kit Ilonának vélt, mivel ő minden nőt, ki érzelmeit felzak­latta, Ilonájának gondolt; hja­ már ez ő nála úgy volt), bírnia kell e gyönyörű teremtést, minden áron kell bírnia. Illyen­­kor eszébe, vagy inkább esztelenségébe jutottak nagy tettei, miket már véghezvitt, s miket még véghez fog vinni. Eszébe jutott amaz álom, mellyben a tündért először látta, s mellyet ő legkevésbbé tartott álomnak. A képzelődő, valónak látja ál­mait. Ezért sokat bocsátunk meg egy melegérzésü embernek, ki képzelődése miatt téved. A bűn fokozatai, az elhidegülés­­nél kezdődnek.— Hősünk el volt telve nagy emlékezetekkel és nem kisebb reményekkel. Már látta magát, mint rendkívül nagy hirü embert és aranysarkantyús vitézt, egy öles tükör előtt, mellyből Ilonája tekintgetett reá. Tóbiás szokatlan felhevülés­­ben érezte magát, lelke tele volt nagy eszmékkel, mellyek fejéből kifelé törekedtek , mint a Jupiter fejéből Minerva. Leült azonnal asztala mellé, hozzáfogott egy 32 éves drámá­hoz (a mint ezt később nekem egy dramabiráló választmányi tag beszélte) s megírta azt egy szuszra, még csak le se tette a tollat kezéből s felküldte a nemzeti színháznak. Volt ebben a darabban 58 felvonás, 3 jelenet, változás egy sem, személy: kettő, súgó 12, azaz hogy súgó egy se volt, mivel sohase került színpadra, és játszott a dolog szabad ég alatt, vagy valami erdőségben, még­pedig történetből játszott, mivel kü­lönben igen komoly volt, a­mennyiben a személyek mindig­­ összementek és egymásba ragadtak a jelenések végén. Persze nem volt mit restelleni a dulakodáson, mert csak ketten vol­­t­­ak. Mikor Tóbiás megírta a darabot, felolvasott abból egyné­hány helyet Zakariásnak, akit annyira a kezére tanított már, hogy legjelesebb expeditióinak dicsőségét harmadrészben oszt­­ani kellett vele, azért fel is terjesztette öt rézsarkantyus vitéznek) nem azért, hogy véleményét kitudja, hanem, hogy saját véleményét megtapsoltassa négy szem­közt, mivel­­ magának ebben a genjeben igen tetszett, s ha a közvéleményre nem sokat adott is, ez onnan történt, hogy magánvélemé­nyére felettébb sokat adott. Az ember megvet másokat, de magát soha sem veti meg. Cato csak egy volt. Zakariás, daczára a Tóbiás bizodalmának sem értett semmit a dologból. Ő úgy vélekedett, hogy az izé sokkal jobban venné ki magát, ha az a két személy elébb a kancsóba tekin­tene. Aztán meg tisztességesebbnek is tartotta, hogy az em­ber a publicum előtt igyék, mintsem hogy szerelmeskedjék. Már ő csak két emberre tartozik — jegyzé meg nagy bölcsen — hanem, ha az ember másodmagával iszik, még mindig ihatik a publicum egészségére, a szerelemből pedig még egészségére sem jut a közönségnek, legalább az izgatottságot még eddig senki sem mondta egészségbeli állapotnak. Folytatjuk.

Next