Pesti Napló, 1851. augusztus (2. évfolyam, 420-443. szám)

1851-08-04 / 422. szám

írásban kézbesít, s melyeknek megfejtése azon tények alapján nyugszik, miknek bizonyossága vagy nem bizonyossága felől az esküiteknek, a bizonyító eszkö­zök (tanuvallások, a vádok­ vallomása, s okoskodás és következtetés) által meggyőződniök kellett. A hi­res Laffarge és Főnk féle perekben, eléggé meg volt kísértve az esküttek érzéseire hatni, mindkét, s igen sok más hasonló esetben, sükeretlenül. Ezen ellenvetés tehát, mely az esküttek szívgyen­geségével s kedélyességével kaczérkodik, teljesen alaptalan. S ha egyes esetekben bebizonyítható volna is : kárai, hasonlítva az állandó bíróságok elfogult­ságának káraival, tekintetbe sem jöhetnek. Pakis , juli 29. P. A­revisio elvetése óta, egyetlen tárgy bír a nem­zet képviselői előtt érdekkel,s ez az ülések elnapolása. Tegnap az ez ügyben készült hosszas, untató bizott­­mányi javaslat fölolvastatván, a képviselők egy része azt a fönálló szokás ellenére rögtön, bővebb megfon­tolás nélkül, fölkiáltás útján akará elfogadni. Azon­ban Dupin elnök úr, ki még a múlt héten megmon­dó, hogy a képviselő uraknak szükségök van pihe­nésre , meg akará tartatni a rendet, és a javaslat kinyomatása elrendeltetvén, a tárgy a mai ülés na­pirendjére kitűzetett. Az elnapolás augustus 10-étől kezdve, jövő oktob. 20-ig fog tartani, a­mely idő elteltével a revisio kér­dését újólag föl lehetene venni. Mindamellett, hogy az összes baloldal el van határozva a revisio föltét­­len elvetésére, és így az soha a törvényileg megkí­vánt többséget meg nem nyerendő, az Elysée emberei mégis egyre a kérvényezés melletti izgatást folytat­ják , és kedvező eredménynyel kecsegtetik magukat. Mi úton módon , azt a baloldal említett elhatározása és a törvényességnek a múltkori vita alkalmával ál­talánosan kimondott tiszteletben tartása tekintetbe­vételével alig lehet képzelni. Az elnapolás jogilag csak aug. 10-kén kezdődik ugyan, de tettleg agyűlés máris el van napolva. Egy hét óta az ülések menetét nem lehet tanácsko­zásnak nevezni, majd minden fontosabb kérdés el­­halasztatik , pótló hitelek, vita nélkül megszavaz­tatnak , s igy a napirendre kitűzött 8—10-féle tárgy, rendesen két-h­árom óra alatt meghaladtatik. Tegnap, többek közt, a napfogyatkozás szolgált ürügyül az ülés egyórai fölfüggesztésére. A képviselő urak oda­hagyván a teremet, úgy tevének, mint Páris összes kiváncsi lakossága , és homályos üvegdarabokon át­vizsgálták a ritka égi jelenést. Köztársasági elnökségre még­sem tűzé ki egyik párt is jelöltjét. Democraticus körökben néhány nap előtt sokat emlegetteték Carnot, azonban, mint már másszor említem, a democratia e részben örömest átengedi elleneinek az initiativát. Az utóbbiak, mi­előtt kitűznék jelöltj­üket, még úgy látszik folyvást eventualitásokra számítnak, mert annyi bizonyos, hogy ép oly kevéssé tudják, mint én, hogy mit ho­­zand 1852. Mindenekelőtt azonban ezen urak a Py­­ramites- és /lAo/i-utczákban, az elnöki kijelölésnél fontosabbnak tartják az elnapolás idejében műkö­dendő választmány tagjai megválasztását. Ez ügy­ben a két nevezett gyű­lde már több ülést és egy kö­zös értekezletet is tartott, de eddigelé úgy látszik, csak az egyben tudtak megegyezni, hogy a 25. tag­ból állandó bizottmányban a baloldal egyáltalában ne legyen képviselve. Girardin Emil Londonból visszaérkezett, hol a békecongressus tanácskozásaiban részt vett. Beszélik, hogy Ledru-Rollinne­k összejövetele, lett volna, mely­nek bizonyos körökben nagy jelentőséget tulajdoní­tanak. Köztudomás szerint Girardin eddigelé Ledru- Rollin lapja által folyvást keményen ostoroztatott, és a demokrátia ügyében tett működése az utóbbi által következetesen visszautasittatott. A köztök történen­­dett kibékülés az 1852-ki választásokra kétségkívül nagy befolyást gyakorolhatna. Turin, jul. 24. j­. A politikai élet nálunk jelenen oly meddő, hogy ha a párisi nemzetgyűlés legújabb vitatkozá­sai, meg egy kis házi botrány nem adnak némi érde­ket a közbeszélgetésnek, ennek tárgya majd egészen kiapadandott. A párisi nemzetgyűlési legújabb viták eredménye nagy megelégedésére volt nálunk a szabadabb esz­mék barátinak, s különösen azon feltűnő jelenet, hogy még Thiers úr is a revisio ellen szavazott, megszilárdítnak sokat azon hiedelmekben, hogy a dolgok állása Francziaországban olyan, mely vala­mint az elnök hatalmának meghosszabbítását, vagy annak újból megválasztatását , úgy másrészről a köztársasági forma elvetését ezidőre lehetlenné teszi. Ám higyék. Részemről, az újabb történet nyo­mán , azt tartom, minden combinatio haszontalan, s az óhajtott vagy rettegett változás, bármely állam közigazgatási formáiban, nem annyira a pártok ki­számított tervének, mint a pillanat működésének sükere. Francziaországról is azt hiszem, hogy az 1852-iki fejleményeket nem a pártok, nem kül­befolyás fogja kiszámítással vezetni, hanem a pillanat hatása vá­ratlanná, meglepővé tenni. De hagyjuk ezt, mi egyébiránt főleg Piemontot, tő­­szomszédságánál fogva, oly közelről érdekli, s lás­suk azon kis házi botrányt, melyről fönebb emlé­­kezem. A Campana — mint önök leveleimből már ismer­hetik, clericális lap — egyik újabb számában jelenté, mikép igazgatóinak egyike csak a gondviselés útja által kerülé el az orgyilok általi halált. E közlés nem maradt benyomás nélkül, s a turini hatóság hivatalos nyomozást rendelendő, egy ülnö­köt küldött a nevezett lap szerkesztőségébe, hogy magának a dologról előleges tudomást szerezzen. Az ülnök megyen, s válaszul azt nyeri: ha a lap (névtelen) igazgatója azon közlésről előre értesítte­­tik, nem engedi azt kinyomatni. Az ülnök sürgeté a kellő értesítést, hogy a nyomozáshoz kezdhessen, s válaszul azt adák, miként a lap egyik (névtelen) dolgozó társa egy estre haza menvén, valakivel ta­lálkozott a folyosón vagy lépcsőn, ki, mint előtte remlék, fölfegyverzett kezét ráemelé, s ki, segély­kiáltására, megfutamodott. Sem a megtámadt egyén nevét, sem a megtáma­dás helyét nem akarván a Campana felfedezni, je­lenen arról van szó, hogy ellene per indítassék. Vájjon mire valók az ily alaptalan gyanúsítások? kinek használ azokkal a párt, melyet a Campana képvisel ? úgy hiszem, nem használ senkinek, hanem árt, pedig nagyon árt, önmagának. A népies pártot még jobban fölingerli maga ellen, s ezen ingerült­ségnek csakugyan a Campana hírei vallhatják ma­holnap legtöbb kárát. Szic­ília szigetéről érkező hírek arról értesítnek, hogy ott a kormány hallatlan erélyt fejt ki a hadi készületekben, így Szirakuzánál a kikötőt sánczok­­kal erősíti, a fellegvárt pedig álgyukkal s töltények­kel látja el. Filangieri tábornok szünetlenül jár kél a szigeten, s parancsot adott minden adószedőnek, hogy mindennemű adó öt napról öt napra beszedendő és a hadi pénztárba szállítandó. A Clero Cattolico szerint Nápolyban 1849-iki apriltól 1851. aprilig 465 papi egyén jön elfogva, azonkívül pedig az illető püspökök által több mint 3000 küldetett különféle kolostorokba, hogy ott pe­­nitencziát tartsanak politikai bűneikért. Ha ez való, a­mint hogy a forrás, mely azt közli, e tekintetben teljes hitelt érdemlő, akkor valóban kézzelfogható, miként a nápolyi clerus nagyon is be­ártja magát hazája politikájába! Turin , jul. 22. ■||. Mire visszaérkeztem, kamaráink ez évi ülései befejeztettek, s a jövő ülés kezdete nov. 18-ra hatá­­roztatott. Lapjaink közöl a Croce di Savoja szentel legtöbb elmélkedést a befejezett kamarai ülések működésé­nek , de majd minden párt közlönye, többé kevésbbé megelégedetten emlékezik azokról. A főszereplő gróf Cavour várja; ő segítette rendezni pénzügyünket, avagy legalább tisztába hozni azt, s a több orszá­gokkal kötött kereskedelmi és hajókázási szerződések szinte nagyobbára az ő műve valának. Valóban a parlamentáris élet legnagyobb ellensé­gei sem vethetik az ezévi piemonti ülésnek szemére, hogy meddő szóvitákra fecsérelte idejét. Jelenen legtöbb beszédre ad okot De Foresta úr­nak igazságügyi miniszterré lett kinevezése. A Progresso, ily fölirat alatt: „Miniszteri rejtély“ hosszasan fejtegeti azon okokat, melyek De Foresta úr miniszterré neveztetésére befolyással voltak, s általában az ellenzéki sajtó igen megelégületlen e kinevezéssel, melyet, szerinte, inkább diplomatikai érdekek idéztek elő, mint az országéi. Majd minden párt a római udvarral fönforgó kér­désekkel hozza összeköttetésbe De Foresta úr kabi­netbelépését, mi, többek szerint, Cavour grófnak ele­inte sehogy sem akart tetszeni, s csak azután egye­zett volt abba, miután Farini úrral, ki Rómából vo­nult hozzánk, aziránt tanácskozott, s Farini úr a választást, ha nem helyeselte is, de legalább ok- és czélszerűnek nyilvánította. Mindazáltal találkoznak, kik e nevezés miatt még mindig attól tartanak, hogy az előbb utóbb szakadást fog előidézni a kabinetben. Annyi kétségtelen, hogy De Foresta úr kinevezése az Azeglio-Cavour kabinetnek bizonyos mérsékleti színezetet ad , mert az új miniszter monarchikus mér­sékelt gondolkozása általában ismeretes. Innen van aztán, hogy a magasabb körökben e kinevezés nagy helyesléssel fogadtatott, míg a népiebb emberek ab­ban visszahatást, jezuitizmust akarnak észrevenni. A mérséklet baráti egyébiránt két okból örülnek De Foresta úr kinevezésének : egy az, hogy általa régi óhajtásukat —­ a római viszálkodások valaházai kiegyenlítését — valósulni remélik ; más pedig az, hogy Ausztriát Piemont irányában barátságos­ indu­latra hangolandja. Az elsőt remélik azért, mert De Foresta úrnak egy barátja van, ki sokkal többet tehet a Vatikánban, mint akár Spinola őrgróf, akár Pinelli vagy Ghione urak, kiket Liccardi sükertelenül utaztatott Rómába. E jó barát, egyik rokona IX. Pilis pápának , követ­kezőleg könnyebben hozzáférhet a dolog megoldásá­hoz, mint az eddigi küldöttek, s e jó barát nem más, mint Ferretti tábornok! A másikat hiszik, mert a kereskedelmi szerződés Piemont és Ausztria között, jövő novemberben meg­újítandó. Bruck úr nem akart közlekedésbe lépni az iráni kabinetünkkel, míg Liccardi annak tagja volt; talán Baumgartner úr föl fogja fogni az egyez­kedést most, midőn Liccardi utódjaként De Foresta úr ül a kabinetben ? Igen szép kilátások ezek ! . . . Csak attól félnek aztán mások , hogy az új igaz­ságügyi miniszter vissza ne éljen helyzetével, s a szín, melyet ismert mérsékeltsége által kölcsönöz Azeglio úr kabinetének, visszahatásivá ne váljék. Akkor baj érhetné Piemontot — belülről! Mert szép az a jó egyetértés a kü­lkabinetekkel, de csak akkor hasznos, ha benn a nép többségének han­gulata nem hozatik annak áldozatot. Vácz, jul. 30 . Lássa­­. szerkesztő úr, minek fogad el ilyen magaszerű falusi kis­gazdákat rendes levelezőjéül! Jön a nyári munka, s a szegény gazdának réten, mezőn s a szérűskertben a legkedvesb, vagy lega­lább megszokott tanyája, hogy azt az istenadta ke­vés takarmány meg eleséget a cseléd gondatlansága vagy a drága napszámos megfizetett csalárdsága, amúgy per formain subtractionis lírból ne takarítsa, vagy annyira meg ne tizedelje, hogy a gazdának kétharmad is alig maradjon! Ilyenkor aztán a kis falusi gazda nemhogy ren­desen folytathatná levelezését, de még oda is ritkán jut, hogy figyelmesen olvassa az újságlapot, jólle­het a legújabb időben azok a franczia nemzetgyűlési tárgyalások nem kevéssé izgatták fel az ember kí­váncsiságát, és szó a mi szó, esténkint, pihenés közben csak végigfutottunk bizony mi azokon a hosz­­szú beszédeken, melyek —­ már csak valljuk meg az igazat — oly élénken emlékeztetnek minket is quon­dam falusi kurta nemeseket, a mi hajdani megyei és országgyűlési szónoklatainkra. Azt szokták akkor mondani, hogy végehossza nincsen a mi szónoklatainknak , de a sok beszédhez kevés a cselekedet! Ugyan mit kellene, avagy legalább mit lehetne most szólni a franczia szónoklatokhoz , melyek örö­kös ismétlése ma, a respublika negyedik évében is, nem egyéb, mint: „Respublika-e,vagy Monarchia?“ — valódi „Eduard és Kunigunda,“ azon egy kü­lönbséggel , hogy a párisi refrainnek komolyabb vé­ge lehet ?... Saját magunkra, vagy inkább városi életünkre terve, nem mondhatok egyebet, mint a­mit már több­ször mondtam, hogy ez a miénk nem is annyira élet, mint növényi tengődés, mint talán mindenfelé a kedves két hazában. Vesződünk, iparkodunk, most meg már javában izzadozunk, hogy a jövő télre magunk részére, meg a portré fizetésre valamicskét szerezzünk! Azon sajnálatos eseményről, mely vasárnap múlt egy hete történt, már emlékeztek önök röviden. Bor­zasztó csak gondolni is, mikor a fiú apját annyira dühbe hozza, hogy azon életet, melyet gon­dosan ápol, oly sok éveken át, gyilkos késdőléssel kioltani nem irtózik ! Iszonyú lelki állapot lehet az, midőn egy pillanat ádázata annyi évek szép remé­nyét, az aggkor gyámolítási számítását ily borzasz­tóan megsemmisíti ! A városi hír különféleképen adá elő a szomorú történetet; annyi igaz, hogy szemtanú nem volt jelen , hogy az apa igen mérsékeltvérű ember, fia pedig kicsapongásra hajlandó egyéniség volt. A nálunk létező altanodákban is megkezdettek a nyilvános próbatétek. Az ifjúság nem sokra ment, bár tanáraink roppant szorgalommal foglalatoskod­tak hivatásukban. Még a jobbeszű tanulóknak is nehéz kellő előmenetelt tenni ott, hol korukat meg­haladó , őszöket gyötrő tanulmányokkal annyira hal­moz­nak el. Valóságos enciclopaediává akarják tenni a 10—15 éves fiukat, s ennek mi lesz, mi lehet kö­vetkezése, hanem ha az, hogy a „felütő szavakon“ kívül alig marad egyéb a fejekben! A napfogyatkozás nálunk is megtörtént, azaz jám­boran hisszük, hogy megtörtént, mert épen 28-án délután szinte lenyugtáig, sűrű és vastag felhőkbe burkozott a nap; mi történt a felhőfüggönyök mö­gött ? bizonyosan nem tudjuk ugyan, de sejtettük, hogy az elhíresztelt fogyatkozásnak kelle­­tt meg­történni ! Különös sötétség nem volt tapasztalható, s kik lámpát vittek magukkal a szőlőkbe , meggyújtat­­­lanul hozták azt vissza. Vége hossza nem volt ezút­tal nálunk a legkülönneműbb rémítgetéseknek. Az előítéletes jósolgatások egész seregével küzdött la­kossága e városnak, hol pedig nem csekély számú a papság­ és a fevilágosultabb honoratiorság !... Mára nagy ünnepet vártak a vácziak, akarám mondani a Váczon székelő hivatalnokok. Árgá tm.kér.főispán,g. Cziráky kér. főtörszéki elnök és Kapy pestmegyei főnök urak valának jövendők városunkba. A hármas diadalív, a czéhek zászlós meg a vizet, a dakai kutnál. — Ott van la a ked lova, meg ott az enyim is !“ .Hála Isten, — szóla most a másik — csakhogy elértük itt őket, mert otthon majd lett volna háború. „Ne is időzzünk hát, — mondja Kajári Pál — üljünk föl, és lóduljunk el haza,a­mire fölültek és haza felé mentek. Az alatt­a bánkódó gyerekek nem lelvén vigasz­talást, kimentek az útra, hogy majd tovább mennek, de a kocsinak már csak a porát látták. ,Oda vagyok !“ kiálta a leány, ellopták a lovunk. „Dehogy lopták — szegény gyerek — vigasztald Pista — látom, a hátulsó kocsin édes­apád ül most! mondtam ugy­e ? hogy az útban leljük, s most el sem gondolják, hogy mi jöttünk , nálunk nélkül haza szalasztanak.“ ,Kiáltson ked utánuk !“ —rimánkodék a lány ! „Hova kiáltsak ? édes Örzsém , — szemmel sem érem el őket, nem hogy a hangommal. ,De hát hogyan megyünk haza ?“ szomorkodék a lány. „Gyalog!“ mondá mosolyogva amaz. ,Együtt ?“.... vörösödétt Örzse. „Elég széles az országút — édes Örzsém — elfé­rünk valahogy,“........s ezzel megindult a gyerek, várván, hogy a lány is utána megy, hanem mire visz­­szanézne, Örzse már az országútnak ellenkező szélén mendegéle, irányt tartván vele. Város, város ! de szűk utczád vagyon, s még is hányszor eltéved te benned az erkölcs! Nézd meg azt a két gyereket, ámbár még úgy szeretik is egy­mást, hogy mennek az útnak két szélén? mintha az a fehéres országút közéjük falnak volna téve. VI. Fölöstököm tájban haza értek öreguraimék ! Kajári Pált régen várta az asszony a kapustárjá­­nál félve, boszankodva, a­mint tudniillik vagy vére­sen látja, ha talán baja volt, vagy baj nélkül, mint valami korhelyt. .Hol voltál te­vén csavargó ? volt a fogadj Isten, nem látván a gazdán sem vércseppet, sem egy ké­kes fótot.“ „Hol lettem volna ? a városban voltam, későn este tegnap adtam el a búzát — mondá Kajári Pál,— ma meg korán reggel a mérges lóra üttettem egy patkót! — folytató a süket hazugságot. ,Részeg vagy te apjuk ? — kérdő nénémasszony — hisz a két lovad már hajnal előtt itt volt az ud­varon­ Kajári Pál, mintha ködmenben lett volna, úgy kimelegedett; még azt sem tudta nagy hirtelen, miről hazudjék hát. „Hát a fiad — folytató az asszony — nem beszélte az úton.“ ,De már látom — riadt föl a gazda — te ittad be a sü­tnivalódat, — hol beszéltem volna vele/ „Bizony talán elhagytad az utón ?“ bámult most az asszony — hát nem az ment utánad a kocsin ? ,Én utánam? — bámult most az apjuk — folyjon ki a szemem , ha én azt ma láttam , s velem volt a szomszédom is, az is megmondhatja, láttuk-e a Pistát ?‘ „Veled már nem igazodom el! átmegyek a szom­szédba .“ . . . , dörmögé magában a szomszédba menvén. Szomszéd úr is épen úgy a páczban volt már ,■ az kellett még, hogy most két asszonynak körme közé jusson. Épen akkor ért a szomszéd udvarba Kajá­­riné, mikor a másik embertől kérdező az asszony : ,N­át a leányt hol hagytad el?­­Mielőtt a szóra feleletet kapna, Kajárhié kapott már a szóba. „No még csak ez kellett, — az én Pistám szinte nem tudjuk, hogy há lett ? azt meg az én uram hagyta el!“ ,A ked ura is elmaradt?“ kérdé ijedten az Örzse anyja. ,,El­ám — felele Kajáriné — a lovak megjöttek az éjjel gazda nélkül, — aztán Pistát küldöm el utána kocsin, most meg az m­em­ jött meg a kocsin, s Pistának színe világát sem látta.“ ,Oda vagyok .­...... ordita a másik, — leányom után útfélen elvesz, s mi több talán.............Sára, Sára, megjövendölted te !“ „Ugyan mit jövendölt — kíváncsiskodók Kajáriné asszony — elfeledvén hirtelenében urát, fiát, csak a titkot vágyott meghallani/' ,Mit jövendölt?..............csak Kajáriné asszony ne kérdezze! — zsémbelgett a szomszédasszony , . . .... jobb lett volna fiának viselgetné gondját!“ . . . „Én az én fiamnak nem viselném gondját ?........... csattant fel Kajáriné, — tudom, Isten előtt megáll­hatok érte, ... én tőlem nem látott rosz példát: az én fiam nem falja pénteken is a szalonnát, mint a szomszédasszony lánya!“ ,Az enyim?.............kiált a szomszédasszony, — ki látta ? vagy ki beszélte ? mindjárt kivájom a szemét!“ „No már pedig haragszik vagy nem haragszik kelmed — gúnyolódék Kajáriné — látta Nyeki Sára, múlt pénteken este beszélgette nekem, azt is mondta, hogy kelmed is evett egy harapást a lánya kezéből­“ ,Nyeli Sára ? — csudálkozék amaz, — ó te isten­telen vén satrafa, . . . hisz nekem meg azt beszélte, ugyan pénteken délután, hogy a ked ura megigézte lány korában, és hogy a kelmetek fia szinte már az apjára ütött!““ !Lánctomadta ! — förmedt föl Kajáriné — meg­állj te vén szatyor, megkeresem rajtad becsületemet. „Most ne a becsületet keresgéljük — szóla Kajári Pál, ki a nagy lármára szinte átszaladt már, — az még utóbbra is ráér, hanem menjünk el a gyerme­keink után, mielőtt még a hír megfutja a falut, most még legalább a cselédek sem tudják, hogy elhagy­tuk azt a két gyereket/“ ji»Úgy van úgy““ szólt az Örzse apja fölülvén újra a kocsira , ,Én is megyek — kiáltó a felesége — mert utóbb még mindannyian odavesztek. ,„Azt tartom, anyjuk — mondja Kajári Pál — menjünk mi is együtt! ““ „Legjobb is lesz,“ felesé az anyjuk, s két kocsi­val mind a négyen útnak indulónak. Folytatjuk.

Next