Pesti Napló, 1852. január (3. évfolyam, 544–569. szám)

1852-01-26 / 564. szám

1­814-től 1848-ig az ügyvédek száma csak­nem huszorosan nagyobb jen, — bizonyosan nem az ügyvédi kar tekintélyének gyarapodá­sára , hanem sülyesztésére; — mert a nagy ver­seny épen nem alkalmas az erkölcsiséget e ke­resetág embereiben emelni. A barristereknek , tulajdonképi ügyvédek, kik a főtörvényszékek előtt allegálnak, (némileg magas táblai ügyvéd fogalmainak megfelelőleg) osztályából természetszerűleg kerültek ki a fő­­bírósági, s közigazgatási legkitűnőbb személyi­ségek , valamint e pálya egyúttal a szónoklat iskolája is volt; számuk, mint mondók, nagyob­bodott, de az O'Conellek, Erskinek, Curram, Brougham-ek utódaira nem lelünk, a számtöbb­séggel karöltve látjuk az általános középszerű­séget ; még Izlandban, a szónokok hazájában is — feltűnő e tekintetben a kor meddősége, s kitűnő jelleme: a középszerűség. Az ügyvédek külön osztályát képezik az úgynevezett Attorneys és Solicitors, kik a min­dennapi törvényszerű ügyekben tanácsot és irányt adnak a nélkül, hogy a törvényszékek előtt kép­viselnének. Ezeknek is különféle nemei vannak az ötgarasos h­ajhászprokátortól kezdve föl egész a legfinomabb gentlemanszerű ügynökig, kinek kezeire a legnagyobbszerű ügyek, valamint az ország legfőbb családainak leggyengédebb titkai bizvák. Sok tekintélyes egyén lehet, kinek az élet elvei, s bajai közt ügyvédre szüksége soha sincs, de a ki Angliában valamit birt, vagy bír, vagy bírni remél — annak törvénytudóra (lawyer) szüksége van. Nincs oly üzlet, mely egy lawyer segélye nélkül mozogni bírna. Min­den közintézet, minden tőketársulat, vállal­kozó, nyerészkedő, vagy h­umanistikus egylet, minden magános egyén, ki házat véd, vagy elad, vagy összeveszett cselédjével B­attorneyra szo­rul. Ő az, a­ki tanácsot ad: mit kell tennünk, vagy óv, mit nem kell tennünk. Más embernek is lehet általános nézete arról, mi igaz, mi jo­gos , de ő jelöli ki az utat, és az eljárás for­máit , ő tudja csak fogalmazni az okiratot, mert ő tudja, melyik szónak mi az értelme, — me-' lyiknek nincs értelme. "Végre ő kezdi meg a per­csatározást , — s költségvetést, mely a per vé­­géig nőttön nő, még mint egy lavina legördül az ellenfélre, vagy visszagördül kétszeresen a kezdőre. Ezen urak némelyike czifra dolgokat mond­hatna el magas és legmagasb­­b­ clienseinek élettörténetéből, mert ő az egyetlen ember — ki hivatalánál fogva azonosítva magát véden­­czével, legyen férfi vagy nő , legkényesebb tit­kainak — gyóntató atyaként — birtokába lő. E szerint az Attorneyk hatalmas védszentek­­kel jőnek közel ismeretségbe, s terjedelmes vi­szonyaikat a többi közt arra is használják, hogy fiukat, vagy testvéröket, vagy rokonukat, ki barrister , pályájukon előmozdítsák; ily prote­ctio utján ezen atyafiak az ügyek legnagyobb részét kezükre kerítik, s a szegény, ismeretlen, egyedül elmetehetségeire támaszkodó barrister minden szorgalma mellett is ma már nem bir fölkapni. A tömérdek , és nagyszerű visszaélések, aljas csel, és csaleszközök, zugfogásokról, me­lyek ez osztályban Angliában otthonosak, rész­letesebben szólani fölösleges. S­okait dióhéj­ban előadtuk. Paris, jan. 19. | Ucalegon ardet, azaz John Bull háza ég, vagy­is füstöl. Az angol lapokon végig tekintve, minde­nütt látjuk lobogni Nelson és Wellington lobogóit és zászlóit; a riadó ide hallszik, s e hidegvérű nemzet, mely a világ iparműkiállításával a békének új kor­szakát akarta kezdeni, melynek kebelében Elihu Bur­­rit a háború ellen annyit papolt, s eszméi tán némi gyökeret is vertek, ime most, a Times-on kezdve min­den lapjában háborút kiált — és pedig azóta, hogy a nagy császár unokája a franczia köztársaság con­­aulja lett. Ismét föltűnt előtte a boulognei hadkészü­­­let, s helyesen vagy helytelenül, rís invasióra gondol. A franczia lapok, ezen roppant hadkészü­letet mintegy nevetni látszanak, s a Constitutional épen nevetségessé igyekezik tenni, fölemlítvén, mily híre­ket gyártanak a hirkovácsok, hogy tudniillik Napo­leon Belgiumot, a Rajna határát, Genévet, Savoiát stb visszafoglalni akarja. Mindenki tud valami ál­lamtitkot, melytől függ hazája és Európa sorsa. A Constitutionnel mindezeket nevetségeseknek találja, s felhozza, hogy Francziaország biztossága és becsü­lete legjobb és legméltóbb kezekben fekszik. Napo­leon Lajos, ha azon nemzet jogát és méltóságát kell kívülről védelmezni, mely őt fejévé választotta, nem lesz hűtelen családja dicső hagyományaihoz. De hogy magát védelmi állapotba tegye, először megtámadva kellene lennie, de a világ egy hatalma sem gondol arra, hogy Francziaországot függetlensége­ és ér­dekeiben háborgassa. Aztán, kicsi, vagy nagy állam ellen, igazságtalan megtámadás soha sem fordult meg Napóleon Lajos feje­ és lelkében. Hét és fél millió franczia választottja szervezetével foglalko­zik, hogy hazájában a rend-, munka- és jóllétnek új aerát teremtsen. Ez igen szép és igen nagy törekvés. Azon eszmék, melyek tanácsát foglalkoztatják, oly eszmék, melyekhez Francziaország és a világ békéje van csatolva. Tehát, végzi be, mit láthatni, a há­borús hírekben ? igen egyszerűen megmondva, nem egyebet, mint Napoleon Lajos nemzeti kormánya ellen a hamis hírek háborúját, így a Constitutionnel. A Bulletin de Paris-ban pedig az ismeretes báró Bourgoing, madridi volt követ szólal föl, s Franczia­­országnak Európáhozi viszonyait taglalgatja. Bour­going czikkeiben kimutatja, miszerint Francziaország semmi harczvágytól nem gyulasztatik, s a nagyha­talmak ok nélkül gyanakodnak. Bourgoing sokáig volt az északi hatalmaknál képviselő, tehát a dol­gokba jól belátni kelletett, ha ily positive tagadja a háború lehetőségét, különben nem koc­káztatná di­­plomatiai hír­nevét. Azonban nem szoktak dobbal nyulat fogni, s ha Francziaország csakugyan háborúra gondol, érde­kében áll azt az utolsó pillanatig titkolni; ámbár, mi is azon reményben vagyunk, hogy mostanság csakugyan nem zavarandja meg Európa békéjét. Mostanság sokat beszélnek arról, hogy az elnök az Orleans család javait elkobozná, s egy részét sa­ját maga számára megtartaná, a másik részét pedig a hadsereg jutalmazására fordítná. A dologban va­lami­ igaznak lenni kell, különben nem beszélnék oly positi­vitással annak lehetőségét. Az elnök. hír sze­rint előterjesztette a belügyminiszter Morny-nak. Morny az urb­anistákkal némi összeköttetésben áll­ván ellenmondott, s megnyerte minisztertársait, hogy elle­nezzék, fölfejtvén az elnök előtt, mily rész­vért fogna mindenütt előidézni. Az elnök elhallgatott, de azért a dolog végrehajtásával még­sem hagyott föl, mert szokása szerint tud hallgatni — s azért mégis cselekedni. Elvárja a pillanatot, s akkor minden meg van. Aztán Persigny is akarja, mit pedig ket­ten akarnak — annak meg kell történnie. A chan­­tillyi uradalmat az elnök, ha igaz, megtartja magá­nak s ott vadászgatni fog, mint a császár, ki itt egy­kor vadászatokat tartott. De nemcsak az Orleans­­hanem az idősb Bourbon-ág jószágait is veszély fe­nyegeti, mert a katonaságnak pénz — és pedig sok pénz kell. A miniszteri krízis ismét fölmerült. Némelyek csak a minisztérium új szervezetét gondolják, nem pedig a tagok megváltoztatását. Az új minisztérium a csá­szár eszméje szerint szerveztetnék, s élén az állam­­miniszter állana , mely állomásra némelyek Persig­­ny­t állítják, mások pedig rendőrminiszterré teszik. Különben ez állomásra Maupas-t is emlegetik. A legitimisták még nem barátkoztak meg a dol­gok új rendével, s daczára annak, hogy a szám­­űzetési lajstromokon legitimistát nem lehet látni, a salonokban mégis zúgolódnak, s ezen szellem ellen Granier de Cassagnac erélyesen kikel. V­idéken né­hány ilyen összegyűlési salont bezártak. A franczia szépirodalom hanyatlásnak indult. A Coup d'Etat őket is megzavarta. Dumas, Sue re­gényírók, Hugo V. Dupont Péter dalköltők kény­szerítve érzék magukat hazájuk elhagyására. Dumas Belgiumban húzta meg magát, miután Párisban min­denét elkótyavetyélték. Sue a Croce de Savoia sze­rint Piemontban nyert tartózkodási helyet, mások szerint Helvétiában fog letelepedni. Hugo V. azt mondják Brüsszelben tartózkodnék. Dupont Pétert deportálni fogják. Szomorú körülmények­­ tapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is ; a­hol állt, ott halt meg. Holttesteiken keresztül diadalorditással rohantak a palmyraiak a római légiókra. Azok nyugodtan várták be őket, egész tiz lépésnyi távolra, közökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajtják elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva pajzson, pánczélon másféllábnyi vasával, öldökölt, a­hova ért, s azzal kezükbe ragadva a rövid kardot, mint egy érczfal, megállíták a rohamot. — Ne vágj, hanem szúrj, katona! Kiálta Aure­lian a harczosoknak, a tanács jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypánczélt, de a döfés keresztül járt rajta s a palmyrai lovasság egy eleven bástyát talált maga előtt, melybe sehol sem lehet­ betörni ; ha elesett egy, rögtön másik állt helyébe, s ha kifá­radt az első sor, egy pillanat alatt fölválta a máso­dik pihent erővel. Az első cohorsnál folyt a legdühösebb harcz; mindkét fél hősei itt voltak összegyűjtve, a­hány palmyrai esett el, annyi római halt meg érte. Végre a legio tribunja is elhullt, s a cohors középen ketté­töretett. Aurelian a dombról nézte a csatát. Látta Zanobiát a tömegek élén harczolni, mint tördeli össze legjobb légiója sorait, az elsőt, a másodikat, végre csak az utolsó rend állt meg. Az is keresztül töretett, a hő­sök egyenként hulltak el, csak a vexillifer körül küz­dött még egynéhány vég elszántsággal, köztük volt a szicíliai, a babérágyal sisakján. Végre Csak ő ma­radt egyedül. Az ellenség körül özönlő; maga küz­dött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobb­jával villámsebesen oszta csapást és döfést minden­felé ; egyik sebét a másik után kapta; arcza, hom­loka vérzett, meg nem mozdult helyéből; végre egy nyílvessző állt meg szíve fölött; a bajnok féltérdre rogyott, a sisak leesett fejéről, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá s egy jajkiáltás, egy sóhaj nélkül meghalt. Ekkor jött elő Aurelian a triariusokkal. A mogorva hidegség, mely a veteránok arczán ho­nolt, most némi megtorló boszú vonásaival elegyült; fenyegető tekintettel közeledtek a győztesen előre nyomuló palmyraiak felé, s az első dárdasuhintás kényszerité azokat az elfoglalt tért nekik átengedni. Zenobia szemközt állt Aureliánnal. Mint egy új erőt gyűjtve megpihenni látszik leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott a harcz küzdelmeitől, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arczát, villogó szemeit közelről láthatta az imperator, hogy megítélhesse róla, miként méltó ellenére talált; hajfürtét kibomolva a sisak alól, sza­badon lebegtek délereg vállai körül. A hareztárogató rivallása, a haldoklók nyögése s a küzdők tombolása közös kihallatszott dörgve csengő hangja, a­mint harczosait új viadalra buzdító; a veteránok minden oldalról látták ellenük gyűrni e vérlepte alakokat, miknek arczán a fanatismus lángja vonaglott. E pillanatban idegenitő ordítás hangzott a palmy­raiak háta mögött, mely kényszeritő őket megdöb­benve hátra tekinteni. A jobbszárnyon levő numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros lapályokba csalva, itt egyszerre keresztültört azoknak szétosztott sorain , s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalé­kul maradt syriai gyalogságra vete magát. Ez az első nyíllövés után a futásban kereste me­nedékét, s a kétszáz elefánt a bálvány képekkel ma­gára maradt a támadók előtt. Az elefántok harczordítása volt az, mely a csata­zaj közepéből kihallatszott, midőn a győzelem már félig Zenobia kezei között volt. A palmyrai harczosok szivét egyszerre vak ijedség állta el, midőn isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre felbomlott a csata­rend, visszafordult mindenki, s eszeveszett tömke­legben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott csatatért a már félig leküzdött ellennek. A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal, melybe az elefántok is beleke­veredtek; a nap elefántja felemelt ormánynyal ro­hant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nya­kánál fogva, azzal mintegy buzogánynyal vágott a tömegek közé, utat törve iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga körül jobbra balra az embereket, s a visszaesőket iszonyú agyaraival fogva fel. Semmi sem volt képes a palmyraiakat rendbe­szedni többé. Mindenki csak a veszélyben forgó bálványt látta s annak megmentésére sietett a csata­térről. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérő lo­vasai által, s iparkodott a zavargó csatazajban a ki­rálynét föltalálni. Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátok­tá, a­kik körülé álltak és küzdött a római vete­ránokkal. Zabdasnak­ erővel kellett megragadni a királynő paripájának fékét, hogy elvihesse őt a csatatérről. A numid lovasok azalatt körül fogattak a vissza­­­rohanó tömegektől s k­apriztattak az utolsó emberig, de a palmyrai sereg is szét volt verve. A bálvány megmenekült, hanem a csata elveszett. — Minden veszve van! Kiálta Zabdas, magával vonva a királynő paripáját, mely ágaskodott, nyerí­tett, kapálózott, nem akarva távozni a csatatérről. — Nincs minden elveszve, viszonza a­ királyné, még áll Palmyra! Azonban sietnie kellett üldözői elől; a római lo­vasság, ismét összeszedve magát, egyedül azon cso­portot látszott üldözni, mely Zenobiát követé. Kísé­rői egyenként hullottak el védelmében. — Állj meg királynő és add meg magad! Kiálta utána egy erőteljes hang az üldözök közöl, s a mint Zenobia hátratekintő, meglátta hogy az Aurelian. Egyszerre meglassító lova futását, leakasztó teg­zét nyakából, egy nyilat fektetett az idegre s vissza­felé fordulva lován, megvonó csendesen a kézirat s perczig czélozott. Az ideg pendült. A királyné tova nyargalt, az üldözők messze elmaradtak. A nyíl Aurelian vállát furta keresztül. (Vígé kiiv ) — —■ LAPSZEMLE. A Magyar Hírlap (jan. 25.) találgatja az okokat, melyek Palmerston lordnak a whig kabinetből kilép­tet előidézhették , vagy legalább siettették, s a „He­rald“ és „Standard“ által közlött s állítólag „hiteles kútfőkből“ merített adatokkal (miket maga a M. H. különben „regék“nek mond) támogatja korábbi állí­tását, t. i. hogy az angol miniszterváltozás oka a dec. 2-kai államcsínynak s az erőszakosan létrehozott új államhatalomnak a volt külügyi titkár által történt rögtöni elismerésében rejlik. A Lloyd (jan. 23. sz.) karantáni levelezője öröm­mel üdvözli a politikai és jogügy-igazgatás első bíró­­ságilag leendő egyesítését. Szerinte ezen intézkedés, mely a nép valódi javának előmozdítására, a társa­sági állapotok megszilárdítására, a köznyugalom és rend fentartására legtöbb befolyással lehet, tökélete­sen megfelel az ausztriai nép — legalább ennek leg­nagyobb része — jelen helyzete­ és viszonyainak s igy az — kellően megalapítva — legáldásosabb gyümöl­csöket kell hogy teremjen, s és mégis honnét van —• kérdi az izó — hogy ezen intézkedés ellen szóza­tok emelkednek ? S ő maga felel rá, mondván , hogy visszaélések, hibák a keresztülvitelben, főleg pedig a hivatalok nem kellő egyénekkeli betöltése szültek e jótékony intézkedésnek ellenségeket. A Presse (jan. 23.) ismételve fölemlíti azon bajo­kat, melyek ama körülményből szülemlenek, hogy oly birodalom, mint Ausztria, az ő postai és telegrafi ösz­­szeköttetéseiben nyugati Európával, egyedül Porosz­­ország segélyére van szorítva, Poroszországéra, hol részint a hatóságok jóakarat-hi­ánya, részint a ren­­delkezésekre álló eszközök elégtelensége oly káros befolyást gyakorol. — A külföldi börze-tudósitások sokszor elkésnek s csak akkor s úgy közöltetnek, a mikor s a mint a porosz telegraf-hivatalnak tetszik. Ezen állítását az „Independance belge“nek egy nyi­latkozatával igazolja. Végre azon véleményét fejezi ki, hogy az oly kevés fáradtsággal valósítható dél­nyugati telegrafi-összeköttetés , valamint a hasonló módon létesíthető vasútvonal nem volna méltatlan tárgy a déli-német vámegyleti congressus Bécsben ülésező tagjainak tanácskozására. Az Ostdeutsche Post (jan. 23.) apennini levele Nápolyról, mint legfontosabb és jelentékenyebb olasz államról szól. Kiterjedése , népszáma, terményeinek belgazdagsága és geográ fekvése, mind kereskedelmi mind politikai tekintetben a másodrangu államok közt elsővé teszik. ” Többek közt e terjedelmes levélben ime jellemzőt olvassuk: „Beszélik bizonyos hegypár­tiról , hogy megpillantván a roppant szavazatszámot, melyet Napoleon Lajos a plebiscitumban nyert, ezt mondotta légyen­­ ,mily bolondok voltunk mi, midőn az általános szavazatjogot kívántuk) Nápolyban is az általános szavazat bizonyosan helyeselni fogná a király minden tetteit. Nem csupán a többség, hanem a nép aránytalanul nagyobb száma mellette van, el­lene csak az értelmes osztályok vannak, azért II. Ferdinánd néhány helvet a ezreddel is könnyen győz­hetett, és pedig minden idegen beavatkozás és segély nélkül.“ , , Az Abend-Post (jan. 22.) ismételve visszatér az új franczia alkotmányra s egyes határozványai közöl kiemeli az egyházra vonatkozót. Szerinte azon hely, mely a bibornokoknak a senatusban van föntartva, nemcsak annak bizonyítványa, hogy az elnök a pap­ság befolyását és hatékonyságát a franczia államabir­­tokban elismeri, hanem annak is, hogy biztosítani s emelni akarja azon befolyást, melyet Francziaország a kath. kereszténység székhelyén gyakorolni, magát jogosítottnak hiszi.­­ Egy másod czikkben Miquel­­mont gróf legközelebb megjelenendő új röpiratáról („Palmerston lord, Anglia és a Szárazföld“) történik említés, egyszersmind az igen érdekes munkából egy franczia lap Titán töredék közöltetik. A Lloyd jan. 24-diki lapjában a manchesteri is­kola fő jellemvonásait rajzolja. Ennek kitűnőbb férfiai azok, kik megindíták azon szabad kereskedelmi moz­galmat,mely megelőzte a gabonatörvények eltörlését, s midőn a felsőházban Sem­tik, az alsóházban gyengék valának, s a választókra nem igen nagy befolyást gyakorlénak, czéljuk elérésére azon eszközt használ­ták, hogy párthiveket a nem választók között keres­tek, a a kormányt és felsőházat meghajolni kénysze­­ritették oly közvélemény előtt, mely Angliában addig nem vétetett figyelembe, elismerni kényszerítették politikai hatalmát azoknak, kiknek az alkotmány nem adott politikai hatalmat. Ebben hisztériai fordulat­pont fekszik, mert ekkor az előkelő polgárság a tőlök függő munkások tömegével csatát vi­tt a földbir­­toki aristokratiával, s­­ ezt megverte. Fejtegeti a Llyod, hogy a mozgalom vezetői megismerték rövid időn , miszerint az ország institutióit veszélylyel fe­nyegeti a tömegnek ilyen fölizgatása, mi valósulni is látszik , miután azok, kik eleinte csak eszközök vol­tak, megszűntek csak eszközök lenni, s a tömeg, po­litikai súlyának öntudatára jutott.­­ A manchesteri iskolát, mely ezt előidézte, következőkben jellemzi: iránya inkább antiaristocratikus, mintsem demokrati­kus ; előszeretettel viseltetik ugyanaz amerikai insti­­tutiók iránt, de nincs a királyság ellen, csak a civil­listát sokalja, s a herczeget apanagirozása ellen mo­zog. Ellenben rosz szemmel nézi az angol állodalom két alaposzlopát, a fölsőházat, s az állodalmi egy­házat. Egyik főismertető jele a manchesteri iskolának, azon kaliaári gondolkodás, mely gyakorlati iránya daczára leggyakorlatlan­abb javaslatokra ragadja­ a hadsereget, s hajóhadat barbár kor maradványainak tekinti, jelszavai: szabad kereskedés, béke, kevés hivatalnok mérsékelt fizetéssel, kevés adó, rationa­­listikus fölfogása, és tárgyalása minden politikai, s egyházi kérdésnek.­­ A Lloyd úgy vélekedik, hogy lord John Russel a jövő ülési szakban a parliament elibe új reformbólt fogván terjeszteni, ezzel befejezi a whigek működését, kiknek pártja ekkor fölbomol­­ván, részben egyesülni fog a torykkal, s­peelitákkal, más része egybe fog olvadni a manchesteri iskola férfiaival. A Wanderer (jan. 24.) közeledvén az új vámtarista életbelépésének időpontja, e fölött némi észleteket tesz, melyek azon meggyőződésre vezetik — miben mi is osztozunk — hogy a vámreform nemcsak némely osztályoknak, hanem az egész népnek hasznot fog hajtani, s az ipart eddig nem álmodott virágzás , s hatalom­ polczára emelendi. Okoskodását arra ala­­pítja, hogy e reform életbeléptetésével az ausztriai ipar is kénytelen lesz mindenek fölött soliditás és tartósságra nézni készítményeiben, s ezt elérve többé nem lesz kénytelen sem benn, sem künn remegni az idegen versenyzettől. Például s bizonyítékul fölhozza az angol s amerikai vámreform óriási eredményeit, melyek a kereskedelem történetében új korszakot alapítottak, kitüntetvén, hogy a kereskedelmi sza­badság nem nyugszik ábrándos alapokon, s a ver­­s­enyzet az ipart a­helyett hogy bénitná, emeli s erősiti. E tapasztalást fogják tenni az ausztriai bi­rodalom iparűzői is. KIADJA EMICH GUSZTÁV, D­E MICH­EL EISEN rand­avia.mv.

Next