Pesti Napló, 1852. november (3. évfolyam, 796–819. szám)
1852-11-03 / 796. szám
1852. harmadik évi folyam. előfizetési föltételek. Vidéken: Pesten : Évnegyedre 5 f. — kp. jEgy hónapra irt 30 kr p. Félévre 10 ,, „ ,, \ Évnegyedre 4 „ — „ „ 10 havi előfizetés, mint a slámonkinti eladás is megszűnt. Félévre Egyes szára PESTI A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyaló pedig EMICH G. úrhoz intézendő, uri utczi Latlért ház 8. Szerkesztési iroda: Urintexa 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Szerda, nov. 3-án HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy hasábos petit-sora 4 p. kr.jával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj , előre lefizetendő a Magánviták négyhasábos sora 5 pengő krajczárjával számíttatik. A fölvételi díj szinte mindenkor előre leteendő a PESTI NAPLÓ szerkeztő-hivatalába Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Előfizetési felhívás. IVPESTI NAPLÓ“ november-decemberi két hónapos folyamára ezennel előfizetés nyittatik. Előfizetési föltételek. Vidékre postán küldve 3 ft SO kr. Pesten házhozhordással 3 ft 40 kr pp. Az előfizetés elfogadtatik Pesten a „Pesti Napló“ kiadóhivatalában, (uri-utcza 8-dik sz., az udvarban első emeleten) és EMICH GUSZT. könyvkereskedésében az úri- és kigyó-utcza szögletén. — Vidéken, minden cs. k. postahivatalnál. — Az előfizetési leveleket és pénzeket bérmentesítetni kérjük. EMICH GUSZTÁV, mint kiadó tulajdonos. TARTALOM. Élet és irodalom. IV. Levelezések.Paris: Tájékozás a császársági kérdésben. Kérvények és pártok állása. A londoni párbaj. Baldasseroni. A művészet emelkedése. Új színművek. Az elnök ajándékai. Granier de Cassagnacus munkája. — Kolozsvár : Kovács Miklós r. kath. püspök f., jótéteményei. Eresei Dániel gyászos kimúlása. Szinészeti. Sajtó. Mateor. Szüret. — Debreczen : Vasút. Színház. Ref. főiskola.) Hivatalos. (Kinevezés. Lemezkemenczékre adott szabadalom.) Fővárosi hktár. Ausztria. (Bécsi hírek s események.) Francziaország. (Napoleon Lajos életének fővonása. Napi események. A Moniteur de l’Armée a háború mellett.) Nagybritannia. (London: Disraeli a parliament tory tagjaihoz bocsátott meghívása. — Készületek Wellington hg temetési ünnepélyére.) Németország. (Berlin. Frankfurt, Lipcse.) Belgium. (Brüssel.) Spanyolország. (Madrid.) Olaszország. (Turin.) Helvétia. (Bázel. Bern.) Amerika. (Uj-yorki újabb hírek. Ingerültség a spanyol kormány ellen stb.) Legújabb. Telegráfi tudósítások. Vegyesek. Gazd. és kereskedelmi hírek. — Nemzeti színház. — Börze.) Műtár. (A Magyar Hírlap populistájának.) A PESTI NAPLÓ MŰTÁRA. A MAGYAR HÍRLAP POLEMISTÁJÁNAK* Mielőtt szépirodalmi szemlénket tovább folytatnék, egy kis útbaigazító kitérést kell tennünk a Magyar Hírlap 909-dik számában megjelent „Egy kis polémia“ czímű czikkre, mely e sorok íróját részrehajlással, nem becsületes eljárással vádolja. Vádja indokául azt hozza fel, hogy mi a Losonczi Phőnixet a Nagyenyedi Album rovására dicsértük, hogy amazt és szerkesztőjét egekig magasztaltuk, míg az utóbbit a legaljasabb gyanúsító modorban piszkoltuk, s pelengérre akartuk állítani. Ki szépirodalmi szemlénk 2-ik számát figyelemmel olvasá, tudni fogja, hogy e badar beszédnek semmi valódi alapja nincs. Mert mi a két album tartalmának belbecsét egyaránt méltányoltuk , sőt még a Losonczi Phönix szerkesztőjét róttuk meg a miatt, hogy a versek megválogatásában nem volt eléggé szigorú. És így épen ellenkezőleg, s megfordítva áll a dolog, mint ahogy a Hírlap polemistája beszél. Hogy a Losonczi Phönix szerkesztőjét érdeméhez képest illően — de nem túlzó magasztalással_ méltányoltuk azért, mert vállalata, tervezése s kivitelében ügyes tapintatot tanusita, s mert a könyv jövedelmének nagyobb részét nemcsak, hogy becsületesen a kitűzött jótékony czélra forditá, de sőt eszélyes előrelátással örök alapítványokat csinált abból, — hogy hát ezért írótársaival s a pártoló közönséggel együtt kiemeltük őt, — ez nagyon természetes és szükséges dolog. Annyival is inkább szükséges, mert a többi újabb albumok szerkesztői a bejött szép jövedelmekből még eddig egy fillért sem adtak a nagy szenzorral kitrombitált jótékony czélokra. Avagy talán a Magyar Hírlap palemistájának értelme és logicája szerint a Losonczi Phönix szerkesztőjét meg kellett volna piszkolnunk, le kellett volna dorongolnunk azon bűnéért, mert könyvéből egy egész capitálist adott a losoncziaknak, s az Enyedi album és a Komáromi Romemlékek szerkesztőit, egekig kellett volna dicsőítenünk azért, mert könyveik jövedelméből még eddig az enyedieknek és komáromiaknak mit sem adtak ?! — Az ördögbe ! — Ez volna még a furcsa kis igazságszolgáltatás! De hát mi lehet azon aljas gyanúsítás, melylyel mi a Nagyenyedi Album érdemes szerkesztőjét pelengérre akartuk volna állítani ? Az, hogy megróttuk a 2-ik kötettel elkövetett eszélytelenségét, mely miatt a könyv birtokába máig sem juthatott a közönség, valamint hogy az I-ső kötet 2-dik kiadását sem kapá még meg. •— vagy hogy reményünket fejeztük ki az iránt, mikép a munka complett bevégzésekor szép jövedelme egy részét az illető helyre el fogja juttatni ? — Hisz ez még bizalmat és hitet fejez ki a szerkesztő jelleme iránt, s inkább mondható nemes, mint a fas gyanúsításnak ! Legyen meggyőződve a polemitás ur, hogy mihelyt az általa oly különös rokonszenvvel pártolt szerkesztője az Enyedi Albumnak teljesítendi kötelességét, mi eszünk az elsők kik hozsánnát kiáltandunk neki. Igen, de erről a polemiás úr egy szót sem szól mint Bodóné mikor a bor árát kérik tőle, egészen másról beszél, — a Nagyenyedi Albumot társai közt leső helyre állítja, a Phőnixet gyöngébbnek, sőt épen vizenyősnek mondja, — minket aljassággal, részrehajlással vádol, s még a Losonczi Phönix létrehozásának dicsőségét is sükerével együtt egészen a Magyar Hírlapnak tulajdonítja, és Vahot Imrét, mint a Losonczi Phönix szerkesztőjét, a legvastagabb önzéssel örőködik gyanúsítani. A Magyar Hírlap polemiás ura így szól a többi közt: „Ha az igazság mértékét kezében tartó szépirodalmi úr nemcsak az egymást dicsérő s egymás arczképét kiadó bizonyos czéhbeli írók modorát utánozná, de tudna részrehajlatlan lenni, úgy nem feledte volna annak megemlítését sem, miszerint a „Losonczi Phönix“ és az által eszközölt alapítványok létrejövéseket egyedül a „Magyar Hírlapnak“ köszönik, mely legelőbb lépett és szólalt fel a had ínségeitől sajtolt magyar város ügyében. S csupán hazafi buzgalomból eredő, semmi hasznot nem kereső felszólalásának s némi áldozatainak is lett azon eredménye, miszerint igen szép részvét s pártfogás keletkezett Losoncz irányában. — Hogy e hazafi részvétet a nagy Vahot Imre okosan kizsákmányolta, s igy más eszméjét felhasználva, a jó alkalmat használta, — hogy a losoncziaknak négyet adva , magának hatot megtartott,— ezt senki, a ki ötét ismeri, rész néven nem veheti, sem érdemeit, és az általa tett alapítványok becsét e körülmény nem kisebbíti. — De épen azért kár nagyságának újabb meg újabb hirdetésével nemes szerénységet sérteni.“ Miután a félebbi tételekben már világosan bebizonyítottuk, hogy részrehajlók s aljas gyanusítók nem vagyunk, — most a Hirlap polemiás ura , mint a Nagyenyedi album zserkesztője ügyvédének ellenében, ■— szabad legyen nekünk , mint kik e polémiát előidéztük, bebizonyítani azt, miként a Losonczi Phönix és alapítványai létrehozásának érdeme legkevésbé illeti a Magyar Hírlapot, — és hogy a L. Phönix szerkesztőjének gyanúsítása, ha nem is aljas — mert hiszen gyanakodni és gyanúsítani mindenkinek szabad — de mindenesetre ép oly alaptalan, mint a mily méltánytalan. Igaz, hogy 1850-ben Losoncz elpusztulása borzasztó történetének leírása egy szemtanútól a M. Hirlap hasábjain jelent meg először; az is igaz, hogy nem annyira népszerűség-vadászattól, mint inkább önzéstelen hazafias áldozatkészségtől ösztönözve, a M. Hirlap érdemdús szerkesztője, adakozásra szólíti fel a közönséget, és az ez utáni adakozást egypár forinttal ő maga nagylelkűen és tettleg megkezdé. — Azt is megengedjük, mikép Vahot Imre agyában — és talán szivében is — ezen hirlapilag közlött czikk ébreszté föl az irodalmi vállalkozás eszméjét; hanem ebből még egyáltalában nem következik az, hogy a Losonczi Phönix és az ezáltal eszközölt alapítványok , létrejövésöket egyedül a Magyar Hírlapnak köszönhetik. E tekintetben nagyobb érdeme van a részvétet ébresztő czikk írójának, mint a közlőnek, de azért még őt sem lehet a L. Phönix teremtője, egyedüli létrehozója gyanánt tekinteni. Ha a M. Hírlapnak eszébe jutott volna a közlés után Losoncz fölsegélésére egy irodalmi vállalatot nemcsak indítványozni , de egyszersmind szellemi s anyagi sükerrel is létrehozni, vagy méltán érendő őt a dicsőség, de miután történetesen Vahot agyában villant fel a jó gondolat, s ennek sikeres valósulását leginkább az ő ismert irói neve, jelleme s ernyedetlen munkássága eredményezte, — bizony még valami máguszi varázsolattal is, igen nehéz volna tőle a Lerótt ?i Ph.in Budapest, nov. 3-án. ÉLET ÉS IRODALOM. IV. A XVII-dik század irodalmi terményei közöl eddigien legtöbb részvéttel a hon viszontagságait ábrázoló művek találkoznak, és Cserey népszerű regényeinkkel is az olvastatási versenyt kiállhatja. Nem érdektelen tehát megvizsgálni: mind hatást gyakorolhat mind tudományos mind pedig szépirodalmunkra, a közönség ízlésének ezen örvendetes változása? A külső korlátok, az eszmék és irányok elleni vámsorompók s veszteglőintézetek, ha bizonyos elveknek és bizonyos törekvéseknek a könyvsajtó általi terjesztését gátolhatják is, sem higgadt belátást, sem komolyabb világnézetet nem plántálhatnak az irodalomba, mihelyt ez még suhancz éveiben van, vagy pedig a politikai gyors változások miatt, melyek véletlenül következtek egymásután, elvesztette biztos szemmértékét a vágyak és a kivihetőség megítélésében. Ily sajátságos, ily átmeneti helyzetek alatt, a természettudományokon kívül, leginkább a történészet van hivatva, egészséges vért és nedvet terjeszteni az irodalom rétegébe. Őt illeti: visszahozni a kedélyekbe a nyugalmat apathia nélkül; elvenni az ábrándokat, de megóvni a hitet; lejebb szállítani az önbizakodást, de szétoszlatni a csüggedezést ; gondolkodóba ejteni a hiú vakmerőséget , de nem lelohasztani a józan erélyt; kételyt támasztani a nagy szavak és csillogó eszmék iránt, de nem száműzni a reményt az emberiség és közmivelődés érdekeinek terjedése felől. A történészet szerepe : mérséklettséget tanítani fölfedezés helyett, és szétoszlatván a légvárakat, melyeket a beteg képzelődés oly örömest épít, kijelölni a szerény tért, hol a hű munkásságnak eredménye és jutalma lehet. Én mindig azt tapasztaltam, hogy ahol az irodalom kezd felhagyni a hazai történészettel, ott már bizonyos nyugtalanság, szakadozottság és rajongás kapott lábra, mely előbb utóbb minden más irányban és hatáskörben is fog jelentkezni, ahol pedig az elmék hosszas hánykodás után megint a hazai történészeihez fordulnak, ott a közvélemény higgadtabb, nemesebb és gyakorlatibb lendületet nyert, mely aztán leginkább nyiti és tisztítja. Ezen észrevételt csak általánosan hoztam föl, anélkül, hogy kifejtését most magamra vállalnám. De a XVII-dik század emlékíróira térvén ismét vissza: úgy hiszem, miként éppen e — különben fogyatkozásokkal teljes—munkáknak terjedése, fogja nálunk lehetségessé tenni a magasabb történészetet. Addig, mig világ elibe nem jutnak, mig, a közkönyvtárak ritkaságai helyett, a mindennapi élet olcsó kellékei közé nem tartoznak: bár mennyire sóvárogjuk is, újabb irodalmunk igen kevés jó történészes műveket hozand elő. Nem azt akarom mondani, hogy akik nálunk eddig hazánk múltjával foglalkoztak, a többi kútforrások között, magyar nyelven irt krónikáinkat mellőzték volna, s hogy rájuk nézve a most először sajtó alá került emlékirók, nem is sejtett kincsaknák lennének. Ez nincs egészen így. Ezer meg ezer okmányok és számos latin kútfők mellett, kétségkívül volt valami tekintet az egykorú magyar historicusokra is ; noha alig hiszem, miként a Jászayhoz hasonló szorgalmú történetbúvárainkon kívül, Magyarországon mások ismernék az erdélyi emlékírók sorából akár Mikót, akár Bethlen Miklóst, pedig mindkettő igen érdekes korszak szemtanúja és megírója vala. De a fő ok, miért állhatatosan meggyőződve vagyok, hogy csak magyar kronistáink kiadatása vezethet maradandó becsű történészek munkákhoz, leginkább olvasó közönségünkre vonatkozik. Mai időnkben kitűnőbb felvirágzást az irodalomnak csupán azon ágai nyernek, melyek a reáfordított fáradtságot megjutalmazni is tudják. Egy szerelmi dalt, s a pártok élénk küzdelme közt, egy politikai röpiratot, könnyen fog készíteni, kit költői geniusa, vagy a szőnyegre hozott kérdések iránti részvétel izgat; — igen könnyen, még akkor is, ha a nyomatott példányokat ingyen kellene kiosztani, s ha a rövid órák terménysért a dicsőségnél, vagy csak ismerősei méltánylásánál is, egyéb díj nem jutalmazná. Azonban nem ezen eset kerül elő, midőn rendkívüli talentumnak és sok évi munkásságnak kell egyesülni egy írói mű előállítására. Itt anyagi érdekeknek is szükség a hivatás nem bír egyszersmind kitűnő vagyonnal; mi oly ritka eset, hogy napjainkban sehol a tudományos irodalom valamelyik szakát, még az elhanyagoltatás és pangásból fénypolczra nem emelte. Mindenek közt pedig a történészet az, melyben a megírtvek száma majdnem legkiáltóbb aránytalanságban áll, a reáfordított munka és kutatások mennyiségével. S kivált, csupán öt millióból álló nemzetnél, rendkívül sok rokonszenvnek kell a hon múltja iránt a kedélyekben lángolni, hogy a történészed ,jeles művek illőleg díjaztathassanak. E hő rokonszenv nélkül, azok mindig gyéren fognak tudományosságunk láthatárán jelentkezni. S igy merül föl a XVII-tsik század emlékíróinak fontossága. ' ' Mert, ha van, mi a történszetnek a kevéssé olvasni szeretők közt is közönséget teremtsen, emlékíróink bizonyosan olyak. Bennük annyi ősmagyar szellem, annyi gyermeteg fölfogás, annyi jámbor egyszerűség, annyi kellemes részlet, annyi táblabirói világnézet van, hogy a kisebb műveltségüeket szintén érdekelni s magukhoz vonni fogják. Szúljék az a színezet és zamat mellett is, könnyen érthető, könnyen élvezhető. Szellemök az irodalommal folytonos érintkezésben nem levő közönségnél honosabb, mint első tekintetre gondolnék, mert a nép lassan cseréli föl világnézetét, s az eszmék, melyek a társadalom tetőzetét érintik, ritkán hatnak alapjáig le. Paris, oct. 26. Ideje, hogy véget vessek hosszas hallgatásomnak, s a tollat ismét kezembe vegyem. Ne a levelező hanyagságának , hanem azon körülménynek tulajdonítsa ön hallgatásomat , hogy a nagy esemény előtti napokat (a császárságot értem) valóságos contempláló szerepre szántam volt magamat. Parányiságom azonban szinte elveszett, szinte tovasodortatom az óriási mozgalom árjában, melyet az európai fontos kérdés megoldása keltett föl, s melynek lecsendesitése Csak az új császár egy legyen szavától függ. És jelenleg is szólhatok-e egyébről , mint a császárságról , ennek kikiáltása napjáról, az örökösödésről stb ? Mi a törvényhozótest .összehívása napját illeti, ezt nov. 25— 26-kára teszik , míg a beigtatás csak dec. 10-dikén történnék meg. Bárhogyan történjék, e tekintetben semmi megállapodás, legalább a közvélemény vezetői között. Mi azt hisszük , miszerint ezt is az elnök fogja decretálni, ki a dec. 2-ki coup d'Etat-t, Európa meglepetésére eszközölte, s valahol, úgy ez időre nézve is ,,az elnök csakugyan oly oszlop, mely