Pesti Napló, 1853. április (4. évfolyam, 918-942. szám)

1853-04-01 / 918. szám

1853. negyedik évi folyam. 91. Péntek, ápril. 1-én. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidéken: Pesten. Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 — „ ,, A havi előfizetés, mint a szám­onkinti eladás is megszűnt. Egy hónapra 1 f. 30 k. p Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . 8 „ — „ Egyes szám . . 4 „ „ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ,­nyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utcza Laffert ház 8. Szerkesztési iroda: Úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. FÜRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy­­hasábos petit-sora 4 p. krjával számittatik. A beiktatási s 10 p. krnyi külön b­lyegdí előre le­fizetendő a Magánviták négy­­­­hasábos sora 5 pengő krajcárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és íinneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Előfizetési felhivás .PESTI NAPLÓ­ második évnegydd­i (april—j­n.) folyamára. Vidékre postán küldve . . 5 frt. Helyben házhoz-hordással . „ Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál, — és Pesten e lapok kiadóhivata­lában úri utcza 8 sz. a. 1-só emeleten az udvarban, és E­mi­­­c­h Gusztáv könyvkereskedésében úri és kígyó utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bér­­mentesittetni kérjük. EMICH GUSZTÁV, a „Pesti Napló“ kiadó tulajdonosa. NON OMNES OMNIA. Budapest, mart. 31. Az ipar- és kereskedelmi kamarák felállítása az új rendszernek fénypontjai közé tartozik. E nevezetes institute behozatala egyik két­ségtelen tanúsága annak, hogy az ausztriai kor­mány a gyakorlati reform terére lépett. Az ipar és kereskedelem mind­azon fontos kérdései, melyek annakelőtte a csalhatatlanság nimbusába borult hivatalszobákban gyakran a valódi érdekekkel ellentétben tárgyaltattak, a most szakértőkből alakult testületek által ke­zeltetnek. A kamarákat iparosok , kereskedők , gyám­o­­kok s pénzügyérek képezik, a közbizalom által legértelmesb s legjobb indulatu polgártársaink közöl kijelölve. Ezen institutiónak jótékony hatását máris érezzük, s a kamarák további buzgó és állha­tatos törekvésétől mind az iparüzlet, mind a ke­reskedelem körében még hathatósb reformok ke­resztülvitelét várhatjuk. Remény­jük különösen , hogy közremunkálá­­suk s korszerű rendszabályok indítványozása által fokonként mindazon factorok életbe fognak lépni, melyek a virágzó ipar és kereskedés min­den eddigi akadályait Magyarországban is elhá­­ritni, s az érték­teremtő ügyességet arányba hozni fogják a magyar föld gazdagságával, s a magyar­országi népfajok sokoldalú képességeivel, hogy a birodalomnak minden tartományai karöltve ha­ladhassanak a jóllét és polgárisodás azon ma­­gasb fokára, melyhez a birodalmi népeket eljut­tatni a kormányon ülő férfiaknak legdicsőbb czélja és ösztöne. Sokat, igen sokat várunk tehát az iparkama­ráktól , de — nem mindent! Non omnes omnia possumus. A munkafelosztás elvét maga a természet állítá fel, azon határok által, melyeket az emberi képességek között vont. Az iparkamarák nem szolgálhatnak oly pa­nacea gyanánt, mely a sociális élet minden szükségeit fedezze. Az iparkamarák méltán és helyesen fogják mindenkor a virágzó ipar feltételéül s alapjául a reál képességet kijelölni és sürgetni. De azért nem az iparkamarák feladása a reáliskolá­kat létrehozni. A reáliskolák állítása szükségkép egyik tüze­tes tárgya a kormány gondoskodásának, amit az iparkamarák meggyőződése és befolyása pótolni s végrehajtani nem képes. Azért vannak az iskolai hatóságok s a köz­­igazgatási végrehajtó tisztviselők, hogy közvet­len érintkezésben a községekkel, s tekintélyük, és tárgyismeretük által e hézagot kitölteni igye­kezzenek. S csak ez úton fognak országszerte létesülhetni reáliskolák, így vagyunk a bor dolgával, így a selyem­tenyésztéssel is, melyek az iparkamarák különös figyelmébe vannak ajánlva. Kétségtelenül mindkettő oly iparág, mely a kamarák kitűnő részvétét megérdemli. De mind­két iparág gyökere azon osztály hatalmában áll, melyre az iparkamaráknak egyenes és részletes befolyásuk nincsen. Meleg köszönettel veendi a bortermesztő kö­zönség, ha az iparkamarák a borkivitel köny­­nyebbítésére s emelésére szolgáló utakat találnak és készítnek,­­ de a szőlőmivelés és bortermesztés hiányait legbiztosban és legezélszerűbben Gaz­dasági Egyesületek fogják leküzdeni. Nagy szolgálatot teendenek az iparkamarák, ha módot találnak háladatos selyemgubó bevá­sárlást eszközleni, selyemmotolyú intézeteket sű­rűbben létrehozni, a megbukott selyemtenyésztő intézeteket lábra állítani; — de az eper­fa m­űvelése s terjesztése, mely a selyem­­tenyésztés bölcsője, — vagy a kormány parancsszavát igényli, vagy külön társu­lati közremunkálásra szorul, mely kétségkívül szinte a Gazdasági Egyesületben lelné fel legbiztosabban sikerdús forrását. Mert: non omnes omnia possumus. Newyork , mart. 3. *) Néma, sőt tétlen valók majdnem két egész hó­napig , koránsem tárgyh­iány miatt, hanem beteges állapotom egészen megszok­ta működtetési körömet, s a legkíméletlenebb szenvedések tevének rabjokká. „Bolond ! te nyögsz , panaszkodni, Hogy kínai testednek Nagyok. Tűrj! Ezek elmúlnak. Hiszem : Hogy lelked , szűdnek Verése először honodé. Aztán H. Fanny galambodé.“ Nevetséges! az ember még halmozott nyomor és ínség közepett is verseket akar írni. De térjünk át az újvilág eseményeire, nem politikus egyén kezébe való a versköltői toll. A külügyi bizottmány elnökének (Mason urnak) ama fontos indítványa fölött, hol ama hivatalos le­velezés előterjesztését sürgeti azon fölhívás tárgyá­ban, melyet a franczia és angol kormányok intéztek az egyesült államokhoz, hogy köttessék szerződvény, miszerint a nevezett három kormány bármelyike Cu­ba szigetét soha maga részére megszerezni nem fogja, mint a t. olvasók emlékezni fognak, a vitatás a se­­natusban elhalasztva jön. Ezen indítvány azóta többször heves vitára nyúj­tott alkalmat, de fájdalom, mindeddig Mason úr ezélját nem érte el. Úgy látszik, hogy Cuba szigetének az államokbai bekeblezését gátoló ellenzéki pártok nemcsak a whi­­gekből, hanem a jelen erős demokrata párt emberei­ből is állnak. Hihetőleg valósuland ama jóslatom, melyben azt írom önöknek­­ , a whig pártot azon re­mény kecsegteti, miszerint a demokrata párt túlnyo­mó ereje által magát buktatandja meg.“ S­em­a tör­tén­t vitatásokból csakugyan jövendölésem kerül szőnyegre, mert Mason úr indítványát nagyobbrészt a demokrata párt emberei ellenzék, miből bizonyosan meghasonlás szü­lemlik. Hogy idővel, akár egyes ka­landorok fondorlatai s érdekeivel, akár az államok békés után történendő egyezkedése után Cuba meg­*) „Arábia“ gőzös, mely ezen és a tegnapi newyor­­ki levelet hozta , onnét mart 10-én indult el. szerzése bekövetkezendik, ez oly kétségtelen, mint a nap­felkelte, s oly igazság, mint maga a logika; s hogy ezen idő nem messze van,szinte tagadhatlan, va­lamint bizonyos tény az is, hogy Cuba egyedül csak az államokbai bekebiezése után marad békés hely­zetben, de nem külhatalmasság birtokában. Köztudomású dolog, mikép Cuba bekebiezése a rab­szolgatartó államokra elkerülhetlen szükségesség. Azon több­em is fontos érdekek legfőbbje pedig, mi a sziget mielőbbi bekeblezését sürgeti, a rabszolgatar­tás feletti kérdés, mondhatnék a déli államokra élet- vagy halálkérdés. A rabszolgatató államoknak nemcsak éber figyelmet, de egyszersmind tete­mes áldozatokat kell gyakorolniuk, hogy íme kér­désnél mindig többségök legyen, a­midőn a rab­szolgatartás törlesztéséről szó rend. A sziget termesztvénye, kereskedése, sőt mondhatnék még fontos geographiai fekvésének megszerzése is, nem oly fontos kérdés, mint a nevezett rabszolgatar­­tás­i birtokterjesz­tés. Ez egyedül az, mi a sziget bekeblezését elkerü­lhetlenül követeli, tudván, a déli államoknak mily roppant gazdagsága, tőkéje áll kocz­kán e kérdés eldöntésénél. Nem tartom feleslegesne röviden megemlíteni a rabszolgatartásról a követke­­zendőket : „A rabszolgák száma az államokban 1840-dik év óta 28 percenttel szaporodott. 1850-ben összesen 3,198,324 nigger, vagy­is rabszolga volt, így sza­porodása a nevezett percenttel 50 év múlva ad 14,466,408 feketét. Ennek értéke csak a legcseké­lyebb árt véve 5,786,563,200 dollár leend. De ve­gyük csak 1850. évi értékét, mily roppant összeggel találkozunk, s igy a rabszolgatartás eltörlesztése csaknem kevesebbe, mint 1,279,329,600 dollárjába került volna a déli államoknak a nevezett évben, bi­zonyosan három év alatti szaporodásából szinte meg­lehetős nagyságú összeg tűnik föl. Ez azon főérdek, mi a rabszolgatartó államoktól éber figyelmet s feláldozást igényel. Ez az, mire törekedniük elkerülhetlen, ha csak millióikat önként oda vetni nem akarják; ez azon közös érdek rájuk nézve, minek megsemmisítését közös erővel gátol­­­niok kell, és végre ez azon közös vagyonuk , mely­nek elkobzása minden kárpótlás nélkül ha megtör­ténnék, bizonyosan szétrombolni fogja az Uniót, ma­ga után vonván e nagy köztársaság bukását. A déli államok rabszolga-kezek nélkül nem virá­gozhatnak. Élő például szolgálnak azon tartományok, mikben mint birtokaiban, Angolország a rabszolga­tartást eltörli. Tekintsünk csak Granadába, hol a rabszolgatartás megsemmisítve jön, és látni fogjuk, mint sü­lyedt a tartomány ipar­kereskedés- s termeszt­­ményiben. Ott látni fogunk ültetvényeket, melyek évek előtt talán a földgömbön a legjobbak, legszeb­bek,legjövedelmesbek s legjobban rendezettek valának; most elhanyagolva, elhagyatva, to­zitva, s minden szorgalom nélkül ott állnak, és értékök ezer percent­­tel leszállt, sőt ingyen kaphatók. D’ ALFI KORNÉLIA MARCUISNŐ, vagy az Annecy-tó és környéke. (Folytatót. *) UTÓJÁTÉK. A karszék teteje, hova Robert­s d’Alfiné feljutó, mintegy harmincz lábnyi hosszúságú, s sziklák tö­redékeivel, hulladékaival van fedve, melyeket szá­zadok óta rendre megtört, kievett a szél, a villám, az eső, a jég s hó; e romladékok felett egyetlen egy nagyobb mészkőszikla-darab emelkedik ki, mely meg­lehetős kiterjedéssel bir : e kőbe vésve olvashatni több olyan utazó nevét, ki a karszéken fenn járt. E keskeny és sivár tetőnek, melyet minden oldalról mélységek környeznek, baljós kinézését szavak le nem írhatják. A marquisnő, látva hogy Robert ledobja az űrbe a kötéllétrát, az egyetlen eszközt, melynek segedel­mével le lellett szállani, eleve elnémult bámulatában, aztán felkiálta : — De . . . ezen létrán kell vala visszamenet le­­szállanunk ? ROBERT, komoly Ranton.Nem fogunk leszállani! D’ALFINÉ, visszarettenve kalauza tekintete előtt. Mit beszél ez az ember ? (megnyugtatni igyekezvén magát, megvetőleg tévé hozzá:) Mit jelent ez ? Minő szemtelen tréfa? ROBERT, felindulás nélkül, kezével a mérhetlen láthatárra mutatva, melyre a karszék letekint. Asz­­szony ... le kell mondania e világról! E karszék örök nyugodalmunk helye lesz ! D’ALFINÉ: Jaj nekem ! őrültet fogadtam kalau­d) Lásd P. N. 917-dik m. zni! Eddig is vevek észre ezen ember tekintetében va­lami bomlottságot! Robert megragadja a marquisnő karját, ki meg­lepetés- és rémülettel bénult volt, néhány lépésnyire előtolja a karszék kőlapján, s ujjával nyugotra mutat. Látja ott messze . . . messze ... a láthatáron. . . oly távolságban , hova csak a pillantás elhalni ké­pes . . . ama fekete pontot, melyhez ama tóból eredő tovakigyózó fény­vonal vezet ? D’ALFINÉ, csaknem gépileg. Igen . . . látom. ROBERT: E tó... a genfi tó ... E fényvonal... a Rhóna. . . E fekete pont . . . Lyon. D’ALFINÉ, rémülettel vegyült türelmetlenséggel. Jól van . . . most már láttam, a­mit akartam . . . induljunk vissza, parancsolom__engedelmeskedjék! RÓBERT, vészjós mosolylyal. Ugy­e? — azt gon­dolta, azért vezetem ide, hogy léha kíváncsiságát elé­gítsem ki ? Ah ! azt hiszi, elég egy szórakozott pil­lantást vetnie e távol helyekre, a genfi tóra. . . Ly­onra ... a Rhónára. (£/főj tolt s kitörni kész düh­­vel­. De hát nem tudja, hogy . . . D’ALFINÉ, egy hirtelen s megnyugtató eszmétől megkapatva, kalauzának szavába vágy. Értem , ön nem őrült! minden azt bizonyítja, az egész kirándu­lás alatti lélekjelenléte, minden szavai. Tehát ez az egész dolog: ön tudja, hogy gazdag vagyok ... ijedsé­gemen akar nyerészkedni s túlságos árt szabni szol­gálataiért, mivel most lehetlen innen leszállanom­ az ön segítsége nélkül. Legyen... (Lehúz ujjairól több gyémántos gyűrűt s azokat Robertnek adjal. Mint­sem örökre megváljak ezen ékszerektől, melyek hét­­nyolcz ezer francot megérnek , inkább kétszeresen megfizetném ezen összeget, tartsa meg e gyűrűket. Ha hazaérünk, adja vissza, s azokért váltságul húsz­ezer francot kap! . . . Elég-e ennyi ? Robert markába veszi ezen ékszereket; azután lassan a karszék párkányára lépve ki, a gyűrűket egyenként leereszti a mélységbe, mezőn tekintve a m­arquisnőre. D’ALFINÉ, halaványulva. Nem csalódom­ .. ez az ember őrült. . . El vagyok veszve! . . . Robert, miután a gyűrűket a mélységbe dobé, fi­gyelemmel látszik vizsgálni a nyugati láthatárt, merre Lyon fekszik, felemeli kezét feje felé, hogy jobban érezze a kelő szél irányát s mondja : — A szél változik ! éjszakról a máris felhőkkel el­borult nyugatnak fordul; e felhők kevés idő alatt el­­boritnak minket ...se tetőre, hol állunk, hó fog esni. . . Asszony ... e hó szemfedelü­nk tesz. D’ALFINÉ, fáradtság- s ijedségtől megtörve, egy szikladarabra rogyik. Itt! egyedül... e nyomom őrült hatalmában ! Oh ! el vagyok veszve !... el va­gyok veszve ! RÓBERT, a marquisnő mellé ülve. Maga mondá: el van veszve! . . . Kár, ugy­e? Meghalni huszon­hatéves korában . . . midőn oly gazdag s szép! oly szép, mint vad, kegyetlen s megromlott! ítéljen ön­maga! E részben kegyed mellett maga Vénus fut, s Messalina szent lenne ! Minden szégyenben fetrengett s érczhom­loka nem pirult 1 igen kényelmesen találta magát a bűnben 1 de cselédei pirultak kegyedért (azért beszélek igy kegyedről múlt­ időben, mert ez órában kegyed már annyi, mint halott). Valóban kár... szépen megvénu­lt volna e becstelen életben... boldogságát találta abban. E boldogságot kegyedért, vagy kegyed által meghalt emberek könyei s vére árán vásárolta m­eg! De mit tett az­ élete a mai na­pig e három szóban egybefoglalható : bűn, bátorság, büntetlenség ! A törvény elnémul e czifrálkodó gyil­kosok előtt, kik kezökben virágbokrétával, szem­­pillantásaik által gyötörnek, s egy kaczajok által gyilkolnak­­ . . . . De én azt mondom, most ütött a lakolás érája...........Mindketten itt vagyunk egyedül hét-nyolcz ezer lábnyi magasan az emberek lakói fö­lött; csakhamar el leszünk borítva a felhők által; nézze csak ... a nyugati ég már­is fellegbe borul, mely vihar gyorsaságával közéig; a szél jéghideggé vált. . . . Nemsokára a hó lesz szemfedelünk. D’Alfiné nemhogy félbeszakaszsza kalauzát, ha­nem mohó kíváncsisággal csüngött ajkain , gyanizni igyekezvén, mi lehet e különös beszélgetésnek ki­menetele vagy czélja: máris nagy fekete fellegek, heves száltól hajtva, hatalmasodnak el az éjszak­­nyugoti láthatáron , mely csak az elébb oly tiszta volt. S úgy látszik , mintha nemsokára tengerhul­lámok gyanánt fognának megtörni a karszék lábai­nál , mert e magas tető felett az ég még mindig kék s a nap süt ! A marquisnő néhány pereznyi hallgatás után egy pillanatra megtört bátorságát éledni érzi : büszke­sége fellázad azon képzet ellen, hogy félelemnek láttassák engedni; feláll s emelt fővel s arkain gúny­­mosolylyal, szól Roberthez , ki ülve marad , térdére könyökölve, s homlokát kezébe támasztva : — Uram , ön mindenesetre túlságosan szemtelen ; de vallja meg, hogy egyszersmind nagyon gyáva! A véletlen kalauzul ad nekem nem tudom minő ismeret­len ellenséget; reá bizom, hatalmába adom magamat; nő vagyok , s ő szemben gyaláz, és még csak meg sem meri mondani, ki ő , mit akar, mit hány sze­memre ! ROBERT, mind csak ülve s könyökölve, szemeit a marquisnere emeli. Azt kérdi, ki vagyok én? D’ALFINÉ: Igen. ROBERT. Azt kérdi, mit hányok szemére? D’ALFINÉ. Azt. ROBERT. Azt kérdi, mit akarok kegyeddel ? D’ALFINÉ , félre. Akaratom ellen, elrémít ez az ember ! ROBERT feláll, görcsösen megragadja a mar­­quisnőt, s rendre kezével azon pontokra mutat­ván a láthatáron, melyeket beszédében megemlít, mondja

Next