Pesti Napló, 1853. május (4. évfolyam, 943-965. szám)

1853-05-26 / 962. szám

sikerülsz a sok kiabálók közt, s bámulod a termé­szet tüdő­gyárait. Az ily utczaárus egész életét alarmé-­ban tölti, s tántoríthatlan hűséggel hir­deti ez örökös refraint: „Tout est á trois sou­s.“ Egyet mond mindig egy hangra, egyenlő türelem­mel ; a közönség is mindig egy pénzen fizeti őket. Csalatkoznál, ha azt hinnéd, hogy ezek nem csinál­nak gyakran bonne f­o­r­t­u­n­e-t: míg a nagy ke­reskedők többnyire egy helyen állnak, ezek mindig előre mennek. A nép különös előszeretettel visel­tetik a jót­üdejű emberek iránt, minden ember vesz tőlök, nem azért, mert szüksége van czikkeire, hanem, mert az ily boutique mindig a rendőrség kezében van. Általán a nép minden ipart felkarol. Tégy ma vala­mely felfedezést, bizonyos lehetsz felőle, hogy a nép részvéttel kisér, s mindaddig támogatni fog, mig ügyetlenséged el nem árulod, ekkor azt mondja: „Imbecile.“ Semmi sem érdekli őt, mi nem az övé, de az ő termékeiért utóló fillérét odaadja. Ezek­ből kitetszik, hogy Párisban szerencsét tehess, elő­ször is francziának kell lenned, másodszor vagy genie­­nek, vagy szem­fény­veszt­ő­nek. — Ez év igen kedvez a léghajósoknak. Midőn az első gépes lég­hajó felrepült, a fiatal léghajóst, C­iffafa­­ki sze­münk előtt szállt fel, ezer és ezer tapsok kísérték a levegőbe. Girardin Emil kezét úgy összeverte, hogy az nap vezérczikket nem írhatott. Hurrah ! hurrah ! háromszoros hurrah! Egész Páris megállt, és nézte­­a hajót, vagy inkább a hajó mozdulatát. Ezen fo­gadások történtek, hogy a hajót irányozni fogja, m­­eg fog állni, mikor akar sat. pro et contra. Hosszú csend lett. Mindenik várt, a művész barátja, ki lent maradt, sápadtabb v­olt, mint a művész maga oda fenn, a­kik 100 aranyba fogadtak, szinte nem voltak turbán-pirosak, egyszerre bölönhangon nyílik meg minden torok — lehetett 10,000. — A hajó hirtelen megállt Csele az iránynak). A hurrah­­nak vége hossza nem jön, sa Giffard névért. A föld szinte felfelé vágyott, a szemek kényeztek örömben, s Girardin Emil lelkesedése közt alig bírta magát megtartóztatni, hogy nejét, ki mellette szép chevreuse fehér keztyűjét veszélyeztette, át ne kap.­rolja ! „V­oila encore one découverte, voila encore un frangais.“ S csakugyan Páris egy perczig azt hitte, hogy a léghajózás iránya fel van találva, s pár év múlva a levegő is mienk lesz ! — A Presse igen sok reményt köt ez ügyhöz. Legújabban Petin, ki Amerikában csinál kísér­leteket , vonta magára a világ figyelmét, s ha hinni lehet a lapoknak , nagyban léghajózik. Majd meg­látjuk, Petin Európába készül, s nagyon szeretnék, ha Giffard őt megtapsolná. Páris olyan mint a gyermek , mindent akar látni, a­mi új, s mindent magának akar. Szóval, Páris nem szűnt meg még haladni. Igaz, hogy most nincs politikai élete, de azon roppant anyagi vállalatok, társas és nemzeti intézmények, azon óriási építő­­zervek, mik napról napra 100­ éves utczák romjain megtestesülnek, felhívják nemcsak a nemzet, de egész Európa figyelmét, melynek új ösvényt mutat. Menjünk bárhol, csak mindig előre, azt mondja a franczia, majd csak egyszer eltaláljuk az igazi utat. Bocsásson meg szerkeztő úr, hogy itt levelem be­zárom. Elég nemcsak mára, hanem egész hétre. Le­veleimet nem bánom , akár feuilletonba , akár poli­tikai czikkei közé teszi, csak tegye valahová. Páris oly gazdag raktár, hogy belőle bármely szegény legény kifoltozhatja toilettét. Jules Ja­nin már oly rég foltozza a Journal des Débats-t, hogy Bert­in maholnap új házas lesz. Theo­­phi Gautier oly rég beretválja a Presse-t,hogy egészen megifjult, és Limayrac oly jó leczkéket tart a L­i­é­c­­­e - ben , hogy bureauját nemsokára be kell zárnia, s talán itt feuilleton-szomj uralkodik, Dumas m­e­m­o­i­r­e­s - jaiban leitatván az egész vi­lágot. Pest, máj. 25. o. Hogy a Yangtse-kiang és Hoang-ho folyamok partjain fejlődő s Európára is átható események me­nete tisztán érthető legyen, szükség mindenekelőtt a Ming-ek felkelésének okát és czélját röviden vázol­nunk. Chinában, hol alkotmányosságról, polgári szabad­ság- vagy köztársaságról senkinek fogalma sínesen, a forradalomnak nem az a czélja, hogy a társadalmi vagy erkölcsi téren gyökeres változásokat tegyen, hanem csupán az, hogy egy kényúr helyébe mást ültessen a trónba, kinek aztán, mint az ég által ren­­deltnek, vallásosszerű buzgalommal hódoljon. Egy német lap igen jól jegyzi meg, hogy a chinaiak a forradalmakban úgy járnak el mint a bálványimá­dók, kik, ha sorsukkal elégületlenek, haragjukban ösz­­szezúzzák a bálvány­szobrot, de rögtön mást farag­nak helyette, a szent helyre állítják s imádva borai­nak eléje. így, a jelen forradalom czélja sem egyéb, mint az uralkodó T­s­i­n­g- vagy M­a­n­d­z­s­u-ház megbuk­tatása s a Min­g-ház egy ivadékának trónraeme­­lése. Ez utóbbival azonban még­is némi nemzeti és vallási irányzat s a dicső múlt kegyeletes emléke van kapcsolatban. China múltja a legrégibb őskorba terjed. Mytholo­­gicus története már két ezredévvel Krisztus születé­se előtt végződött. S hogy a római birodalom fény­korában China már a műveltség magasabb fokán ál­lott mint többi szomszédjai, bizonyítja ama körül­mény is, hogy az északi vad népek s különösen a tatárok berontásai ellen 300 mérföld hosszú ,,nagy falakat­" épített. E falak néhány századig czélszerű gát voltak ily megtámadások ellen, de a 13-ik szá­zadban Dzsingisz-khán győztes fegyverei átkeltek azokon, s a khán utóda chinai császárrá koronáztata magát. A tatár uralom azonban nem sokáig tartott; alig száz évvel később a chinai felkelők vezére Tsu lépett a trónra s alapítója lön a M­in­g dynastiának, mely aztán egész 1644-ig uralkodott Nankingban. Ezen időszak volt China aranykora. Az utósó Ming császár ellen lázadás ütvén ki, ez, miután a zendülők a fővárost bevették, megölte magát. Főtár­ornoka azonban a szomszéd tatár-mand­zsukat bívta a felkelők ellen segélyül; ezek örömest jöttek, a felkelőket szétverték, s az országot a ma­guk részére foglalták el. A tatár khán fia császárrá koronáztatott, s vele kezdődött a mostan is uralkodó, de az utóbbi időkben bukásnak indult Mandzsu­­dynastia.­­ A tatárok Chinában, épen úgy, mint a muzulmá­nok európai Törökországban, nem létszám, de részint erőhatalmi rendszabályok, részint azon erkölcsi tekin­tély befolyása által uralkodtak a többi népeken, mely­­lyel a hódítók szoktak bírni a hóditottakon.Ez már ma­gában gyönge alap s még inkább ingataggá lön az angolokkal 1840-ben kezdett s két évig folytatott háború alatt, mely a két nemzet között, a mákony­nak a chinai kormány által megtiltott kivitele miatt, ütött ki. E hadjárat alkalmával a mandzsuk véghetlen gyá­ván viselték magukat, s ez által az egykori hódító vitézség dicsköre lefoszlott róluk, mint erős népfaj­ról. A császár tekintélyét pedig az 1842-ben kötött béke törte meg, melynek értelmében China Angliá­nak hadköltségek fejében 21 milliót fizetni, Hong­kong és Tigris szigeteket a briteknek átengedni, s a szabadüzletre öt kikötőt nyitni volt kénytelen. Már ez magában roppant indoka volt a belelégü­­­letlenségnek. Ehhez járult az is, hogy a háború alatt felfegyverzett népekből rabló csoportok és titkos társulatok alakultak gyúpontjává a hamu alatt lap­pangó lázadásnak. Az ipar pangásnak indult , az adó évekre előre be volt már szedve, s hogy a­ császári udvar pénzre tehessen szert, hivatalokat, czímeket, rangot pénzért adott el, s ezáltal tömérdek irigység, gyűlölet és pártszakadásra adott alkalmat. A forradalmi zászló nyílt kitűzésére a mostani 23­ éves császár maga adta a jelszót, midőn atyja ha­lála utáni trónraléptekor 1850-ben a régi miniszte­reket elbocsátá. A lázadás kitört. A felkelők a Ming­­ház legitimitásával a bitorló Mandzsu-ház ellen , a chinai nemzetiség eszméjével a tatár uralom ellen , s Confucius 63-tanával a mandzsu Láma-hit ellen iz­gattak , s az eleinte csekélyebb forradalom lángjai annyira elharapóztak a mennyei országban , hogy a szorongatott császár európai és amerikai hatalom fegyveres segélyét kényszerült ingadozó trónja gyá­­molításául igénybe venni, s az eddig elszigetelve tar­tott birodalom szellemi falain — a vadnépek elleni kőből épültek már rég beomladoztak — az európai kereskedelem és polgárisulás számára rést nyitni. E rendszabály lehető következéseiről s Európára vonatkozásáról egy külön czikkü­nk szólandó­valót mondok-e ? ... S még ez nem minden. Képe­sek vagytok-e ti — veletek született butaságtoknál fogva — kifürkészni a vevőnek arczulatát, feltalálni a neki előadandó mesét, hogy méregdrágán fizesse meg az ajánlott páholyt vagy zártszéket? Van-e nektek , ti nyúlszivüek, csak arra is bátorságtok, hogy — úgy mint én — elmenjetek az öreg ellenőrhez s ki­nyilatkoztassátok előtte, hogy ha szerencsétlenségére velünk versenyezni találna, két hetenkint úgy elbá­nok vele, hogy három hónapig fekszi meg az ágyat ? S ha jön amolyan ál-arszlán s hitelbe veszi ki a pá­holyt, nem én kényszeritem-e fizetésre azon divat­­arsilánt, bebizonyítva neki, hogy az én körmöm hosz­­szabb az övénél ? . . . De ti, ti! mi az ördögöt tud­tok ti felmutatni ? — S mind­azoknak utána, miket érettetek cselekvém, meg akartok buktatni! És mi­ért ? Huszonöt, harmincz louisdorért! Holott én két szak óta öt egész hat ezer frankig nyerettelek ! — Isten engem, ti­tokfejüek, ha nem sajnálnálak ben­neteket, szavatokon fognálak és azt mondanám: Egyenlítsétek ki magatok közt a dolgot a mint tud­játok ! . . . De vigyázzatok, nehogy megtörténjék, a­mi okvetlenül meg fog történni, ha szerencsétlen­­ségtekre még jobban felszítjátok haragomat!“ A szónok ékes beszéde semmi hatást sem ten Durntonra. Ez hidegvérüleg így válaszolt : „Mindaz, öcsém, a mit elmondál, csak szó, de nem számadás. — Való ugyan, hogy számtartóságod ele­jén többet nyertünk, mint azelőtt valaha, s ezt ne­ked köszönhetjük , hanem tél óta mind magadnak tartod a nagyját s nekünk csak a hulladékból jut­tatsz.“ „Annyit adok nektek, a mennyi titeket igazság szerint illet.“ „Ez a te véleményed, de nem a mienk, s ezért mi téged nem akarunk tovább számtartónknak. Te min­ket csalafintásan behálóztál, és—“ „És?“ „És aztán rosz hírek is keringnek rólad.“ „Micsoda hírek ?“ „Először is azt mondják, hogy neved nem Mo­risset.“ „No ugyan ! — S ez az egész ?“ „Azt is mondják, hogy Saint-Lambert a neved.“ „Isten bizony , szép név !“ monda Delmare rend­­dületlen szemtelenséggel. „Saint-Lambert oly arna­­gyias illatú név, hogy mértföldnyi távolból megsza­golhatni a nagyságos urat. Nem is választhattam volna szerencsésebben.— Tovább, tovább ! mit mon­danak még?“ „Azt mondják még, hogy Bordeauxban biribit tar­tottál valami véletlen bárónéval s hogy ezen biribi segítségével a játékosokat mindaddig loptátok , mig a rendőrség magát közbe veté.“ „úgy, hogy én eszerint valami tolvajféle és szem­fényvesztő vagyok , ugy­e, édes Durnton?“ „Még ennél is több , édes Morisset, vagy inkább édes Saint-Lambert! még ennél is több!“ „Még ennél is több ? felele Delmare, ki látszatos nyugalma daczára zavarodni kezdett: még több, mint tolvaj és szemfényvesztő ?“ „Igenis,“ viszonz” Durnton, „mert azt mondják, hogy mielőtt Bordeauxból megszöktél, hol bárónédat kézre kentték, valami értekezleted lett volna a tör­vénynyel bizonyos hamisításért, melyet ismét egészen más név alatt követtél el.“ „Ennyi az egész, Durnton?“ „Ennyi.“ „S ki m­ondá mindezt ? „Valaki.“ „Neve ?“ „Titkunk.“ „Tehát névtelen feladás!“ kiálta Delmare , s vállat vonitott, hanem érzé egyszersmind, hogy bátorsága fogyni kezd. „S ti mindezt hiszitek, ostoba filkók ti ! ? Ti nem látjátok , hogy ez valami vetély­­társtól ered, ki egyletünknek — melynek lelke én vagyok — virágzását irigyli s el akar titeket tőlem szakítani, hogy beleveszitsetek !“ „Egyletünk virágzásával, melyről beszélsz s me­lyet neked köszönünk“, válaszola Durnton, „Jól lak­tunk, mert igen sokba kerül; s azért elmozdítunk­­ téged hivatalodtul: ez végzés. Híjába szólsz ellene, mindnyájan egy véleményen vagyunk.“­­ „Jól van !“ szóla Delmare csufolódva s haragját nagy nehéz bajjal magába fojtva. „Minthogy azonban — ezt meg kell neked adnunk — mégis hasznos tag lehetsz (feltéve, hogy közel­ről vigyázunk reád), tehát megengedjük, hogy egy­letünkben maradj.“ „Ah, ah ! mily tisztelet! — Hát csakugyan meg­engedik legkegyelmesebb uraim !“ „Igenis! de csak egyetlen feltét alatt.“ „Feltétek is vannak? — Oh, hiszen ez gyönyörű !“ „Először be kell bizonyítanod, hogy a rólad ke­ringő rész hírek hamisak.“ „Isten engem , ezek a ficzkók ugyancsak finnyá­sak !“ kiálta Delmare csúfolódó kacsagással , mely némileg fedezte aggalmait és dühét. „Ezek valóságos rózsaszűzek!“ „Mi épen nem valljuk magunkat rózsaszüzeknek, édes öcsém , oh nem ! De tolvajokat és sze­nfényvész­tőkét nem akarunk sem számtartókul sem társakul.“ „S ezen szemfényvesztő, ezen tolvaj — én va­gyok ?“ „Csak rajtad áll, öcsém , az ellenkezőt bebizonyí­tani, s társaságunkban maradni. Ennek nagyon egy­szerű a módja.“ „Lássuk.“ „Elmegyünk Chabert atyushoz, a tizedbeli rend­őrbiztoshoz , ki egyébiránt nagyon derék gyerek, é­s azt mondjuk neki: Chabert úr, nekünk bizonyos dolgokat beszéltek társaink egyikéről; társunk ta­gadja ezen bizonyos dolgokat. Imhol ő maga , ha ő a törvény martaléka, úgy személyleírása és pere bi­zonyosan meglesz a rendőri hivatalban; ő tehát, mint becsületes ember, arra kéri önt, Chabert úr, szíveskedjék felőle tudakozódni s bennünket meg­győzni , hogy társunk nem tolvaj. — Ha tehát, öcsém, lelkiismereted tiszta , úgy azonnal Chabert úrhoz megyünk; ha vonakodol, úgy azon hirek va­lók — s ekkor elűzünk téged társaságunkból. Igenis, elűzünk téged! . . . Nem használ semmit, ha botodat fenyegetőleg suhogtatod : itt hi­ába játszod Rontó Pál, vagy Vasgyuró Laczi szerepét, mert látod, öcsém, ha szerencsétlenségedre valakit közülünk csak megilletnél is, Chabert atyás irodája közel van, s az őrszoba sincs messze. . . . Mindezeket jól vedd fon­tolóra !“ Ezen fenyegetésre Delmare néma dühösen ajkába harapott és nem felelt semmit. Durnton újólag szólani kezde : „Aha­­ Chabert atyus és az őrszoba — mintha meghunyászkodóvá tennének .... De ne félj! A rend­őri kémlet nem mesterségünk. Vonulj el innen trom­bita és dobszó nélkül; mi nem fogunk szólni. Mihe­lyest azonban hetvenkedni akarnál, várd magadra Chabert atyust!“ Durnton ajánlatára Delmare elsáppadott, hanem sükerült mégis elrejtenie aggályát, s tolárdul és meg­vető mosolylyal így szólt : „Nem sülyedek annyira , tökfej­ű bolondok ti, hogy magamat előttetek igazoljam s bizonyítványt kérjek a rendőrségtől azon szerencséért, hogy ezen­túl is tiszteletre méltó társaságtok tagja maradhas­sak. Ha elveszíttek engem , vásni fog utánam foga­tok, de akkor késő lesz már!“ „Épen úgy beszélsz, öcsém“ felele Durnton vál­lat vonitva s a gyűlést feloszlatva , „mint Napoleon beszélt Szent-Ilona szigetén ; minthogy pedig most már Napóleoni modornak adtad magadat, tudnod kell, miszerint az öreg császár azt is mondá, hogy szeny­­nyes ruhánkat otthon kell mosni — és ime, mi neked jóféle szappanos vizet készítettünk.“ Delmare — elszenvedni kényszerülve mindezen gúnyolódásokat oly emberektől, kik őt annyi ideig uralták és félték — talán elragadtatik vala meggon­dolatlan hevétől, ha ezen perezben Pietri nem nyitja be az ajtót ime szavakkal: „Morisset urat keresem, uraim. Azt hallom, hogy itt van.“ „Ez itt Morisset úr,“ szóla Durnton s ujjával Delmare felé mutatott. „Ha beszélni akar vele, édes úr, szívesen átengedjük helyünket.“ Ezalatt a bajtársak egyenként elhagyák a szobát, Durnton pedig Delmarehoz lépő s ezen szavakat sugó fülébe: „Holnaptól kezdve megtiltjuk neked, a Nagysíp kocsma küszöbét átlépni.“ Durnton ezzel kiment, s Delmare Pietrivel maradt. (Folytatjuk.) AUSZTRIAI BIRODALOM. Ausztriában az idegenekre nézve az útlevél-rend­őri eljárást illetőleg jövő július 4-jével következő határozványok lépenének hatályba: Minden, Ausz­triába utazó idegennek — az uralkodóházak tagjait kivéve — a követségek által láttamozott rendes út­levéllel kell ellátva lennie. Ha az utazási engedély ideje világosan kitéve nincs, akkor az útlevél Ausz­­­­triában csak három évig bírhat érvénynyel. A határ­szélen az útlevél a továbbutazásra megh­atik. Fővá­rosokban az idegenekre felügyelő hivatalok szolgál­tatják ki a tartózkodásrai engedélyt, mely csupán egy évi időközre adathatik, mindazáltal egy időszaktól a másikig meghosszabbítható leend. A ,,Gaz. di Milano“ imezt közli. Hivatalos kimu­tatás szerint a lombardiai tartományok öszves népes­sége 1852-dik évben 2,772,907 lélekből állott, s ezek közt 1,401,687 férfi, 1,372,220 pedig nőnem­beli; egészben tehát az 1851­­. évi népességhez képest a szaporodás 29,789 lélek ; e számból 2685 Mailand városra esik, mely jelenleg 161,962 lakos­sal bir. A „W. Lloyd“nak a Dniester mellől máj. 17-kéről többi közt­imezt írják: „Ma Galiczia legjelentékenyebb városiban tanácskozások tartatnak, melyek a f. hó 19-kén az öszves koronatartományban ugyanazon órában leendő általános portyázást előzik meg .... A terv bölcsen van kidolgozva, s hihetőleg a kivitel —gyakorlati vezetők és egy legális népesség kezeibe adatva — nem maradand­ó szándéklott czél mögött. Minden kerület több járásra van felosztva, melyek közöl mindegyik egy kerületi biztos vagy más tekin­télyes hivatalnok vezérlete alá rendeltetett. Minden ke­rületben ismét a kormány bizalmát biró legérdemesb férfiakból álló több portyázati osztályvezérek ren­­delték, kik viszont a vezetők választását s a portyá­zás tervét a nekik kijelölt birtokon nyerték feladásul, mely utóbbi a portyázást megelőző tanácskozásnál a főkerületi vezető elé terjesztendő. Minden faluban az ötödik, s kisebb helyeken a negyedik háztulajdonos a portyázásbani részvételre van kijelölve, mely mint egy láncz fog az egész tartomány körül húzódni s az által, hogy az egymással találkozó egyes portyázó csapatok öszvesen egy közös központba, tehát a köz­széltől a középponttal egyesülnek, minden gyanús személyt mintegy hálóban elfogni, s minden netalán közöttünk létező izgató eraissariust a büntető igaz­ságnak átszolgáltatni fog. — — E rendszabály, úgy hisszük, csak azért van hozva, miszerint meg lehessen győződni, hogy minden törvényes orgánum kötelességét teljesíti, hogy minden rendőri szabály végrehajtatik, és hogy azoknak a közvéleményben a különféle viszonyok által netalán megingatott tekin­tély ismét visszaadassék. Ide nem számítva a felfor­gató pártnak ezáltal napfényre töhető titkos szándék­­latait, mely talán körünkben is kivetette gonosz hu­­rokjait, ezen hathatós rendszabály által a kormány erélyessége s a népesség jó akarata a legszebb fény­ben fog mutatkozni s az ezáltal szülemnlő erkölcsi benyomás felszám­ithatlan hasznú leend.“ KÜLFÖLD. Németország, Lübeck, május 14. A „Lüb. Zig“ közleménye szerint az oldenburgi nagyherczeg Eutin­­beni rövid mulatás után Travemündében hajóra szál­­land St. Pétervárba menendő; a görög királyné még Eutinben marad, hogy István ausztriai Cs. k. főher­­czeg ő fensége látogatás­át fogadhassa. Francziaország, Pária, május 20. A költségvetés mai folytatólagos tárgyalása közben nagy figyelmet gerjesztett Montalembert beszéde. A karzatok telve valának, hölgyek is jelentek meg , még a csá­szári család is képviselve vala, Jerom herczeg sze­mélyében. Erélyes kifejezésekben kelt ki szónok „az orleans-javak gyűlöletes lefoglalási rendszere ellen.“ Az elnöknek, ki őt rendre utasította, azt felelte, hogy csodálkozással veszi, mikép oly elnöktől szakasztatik félbe, ki Lajos Fü­löp alatt tündökölt és Au­male herczegnek ügyvéde volt. A lefoglaltatás nem egyéb volna, mint gyalázatos folytatása a febr. 24-ki or­giának. Még az államtanácsban is, melynek vélemé­nyét a január 22-ei rendelet iránt fölkérték, csak 1 szavazattöbbségre jutottak. Azt mondják ugyan, hogy az Orleans család, azután is, hogy tőle száz milliót­­elraboltak, elég gazdag volna, még marad más száz milliója. Oly logika, mi az emberi értelemnek és oly kevéssé válik becsületére, mint minden erkölcsi ér­zelmet föllázasztania kell. E szerint, ha az állam egy jó magabíró ember vagyonának felét elvenné, azon jognál fogva tenné, mert fele még meg­marad. Nem mondhatni, hogy Baroche és Granier de Cassagnac c­áfolatai minden szónoklati becs nélkül valók lettek volna, azonban nem bírtak jogi alappal, Montalembert ellenei az ő személyi­sége körül forogtak s tán találták is, a nélkül, hogy a dolgot távolról is érintették volna. Montalem­bert azon szavakkal zárta be beszédét, hogy ő

Next