Pesti Napló, 1853. május (4. évfolyam, 943-965. szám)
1853-05-26 / 962. szám
sikerülsz a sok kiabálók közt, s bámulod a természet tüdőgyárait. Az ily utczaárus egész életét alarmé-ban tölti, s tántoríthatlan hűséggel hirdeti ez örökös refraint: „Tout est á trois sous.“ Egyet mond mindig egy hangra, egyenlő türelemmel ; a közönség is mindig egy pénzen fizeti őket. Csalatkoznál, ha azt hinnéd, hogy ezek nem csinálnak gyakran bonne fortune-t: míg a nagy kereskedők többnyire egy helyen állnak, ezek mindig előre mennek. A nép különös előszeretettel viseltetik a jótüdejű emberek iránt, minden ember vesz tőlök, nem azért, mert szüksége van czikkeire, hanem, mert az ily boutique mindig a rendőrség kezében van. Általán a nép minden ipart felkarol. Tégy ma valamely felfedezést, bizonyos lehetsz felőle, hogy a nép részvéttel kisér, s mindaddig támogatni fog, mig ügyetlenséged el nem árulod, ekkor azt mondja: „Imbecile.“ Semmi sem érdekli őt, mi nem az övé, de az ő termékeiért utóló fillérét odaadja. Ezekből kitetszik, hogy Párisban szerencsét tehess, először is francziának kell lenned, másodszor vagy genienek, vagy szemfényvesztőnek. — Ez év igen kedvez a léghajósoknak. Midőn az első gépes léghajó felrepült, a fiatal léghajóst, Ciffafaki szemünk előtt szállt fel, ezer és ezer tapsok kísérték a levegőbe. Girardin Emil kezét úgy összeverte, hogy az nap vezérczikket nem írhatott. Hurrah ! hurrah ! háromszoros hurrah! Egész Páris megállt, és néztea hajót, vagy inkább a hajó mozdulatát. Ezen fogadások történtek, hogy a hajót irányozni fogja, meg fog állni, mikor akar sat. pro et contra. Hosszú csend lett. Mindenik várt, a művész barátja, ki lent maradt, sápadtabb volt, mint a művész maga oda fenn, akik 100 aranyba fogadtak, szinte nem voltak turbán-pirosak, egyszerre bölönhangon nyílik meg minden torok — lehetett 10,000. — A hajó hirtelen megállt Csele az iránynak). A hurrahnak vége hossza nem jön, sa Giffard névért. A föld szinte felfelé vágyott, a szemek kényeztek örömben, s Girardin Emil lelkesedése közt alig bírta magát megtartóztatni, hogy nejét, ki mellette szép chevreuse fehér keztyűjét veszélyeztette, át ne kap.rolja ! „Voila encore one découverte, voila encore un frangais.“ S csakugyan Páris egy perczig azt hitte, hogy a léghajózás iránya fel van találva, s pár év múlva a levegő is mienk lesz ! — A Presse igen sok reményt köt ez ügyhöz. Legújabban Petin, ki Amerikában csinál kísérleteket , vonta magára a világ figyelmét, s ha hinni lehet a lapoknak , nagyban léghajózik. Majd meglátjuk, Petin Európába készül, s nagyon szeretnék, ha Giffard őt megtapsolná. Páris olyan mint a gyermek , mindent akar látni, ami új, s mindent magának akar. Szóval, Páris nem szűnt meg még haladni. Igaz, hogy most nincs politikai élete, de azon roppant anyagi vállalatok, társas és nemzeti intézmények, azon óriási építőzervek, mik napról napra 100 éves utczák romjain megtestesülnek, felhívják nemcsak a nemzet, de egész Európa figyelmét, melynek új ösvényt mutat. Menjünk bárhol, csak mindig előre, azt mondja a franczia, majd csak egyszer eltaláljuk az igazi utat. Bocsásson meg szerkeztő úr, hogy itt levelem bezárom. Elég nemcsak mára, hanem egész hétre. Leveleimet nem bánom , akár feuilletonba , akár politikai czikkei közé teszi, csak tegye valahová. Páris oly gazdag raktár, hogy belőle bármely szegény legény kifoltozhatja toilettét. Jules Janin már oly rég foltozza a Journal des Débats-t, hogy Bertin maholnap új házas lesz. Theophi Gautier oly rég beretválja a Presse-t,hogy egészen megifjult, és Limayrac oly jó leczkéket tart a Liéce - ben , hogy bureauját nemsokára be kell zárnia, s talán itt feuilleton-szomj uralkodik, Dumas memoires - jaiban leitatván az egész világot. Pest, máj. 25. o. Hogy a Yangtse-kiang és Hoang-ho folyamok partjain fejlődő s Európára is átható események menete tisztán érthető legyen, szükség mindenekelőtt a Ming-ek felkelésének okát és czélját röviden vázolnunk. Chinában, hol alkotmányosságról, polgári szabadság- vagy köztársaságról senkinek fogalma sínesen, a forradalomnak nem az a czélja, hogy a társadalmi vagy erkölcsi téren gyökeres változásokat tegyen, hanem csupán az, hogy egy kényúr helyébe mást ültessen a trónba, kinek aztán, mint az ég által rendeltnek, vallásosszerű buzgalommal hódoljon. Egy német lap igen jól jegyzi meg, hogy a chinaiak a forradalmakban úgy járnak el mint a bálványimádók, kik, ha sorsukkal elégületlenek, haragjukban öszszezúzzák a bálványszobrot, de rögtön mást faragnak helyette, a szent helyre állítják s imádva borainak eléje. így, a jelen forradalom czélja sem egyéb, mint az uralkodó Tsing- vagy Mandzsu-ház megbuktatása s a Ming-ház egy ivadékának trónraemelése. Ez utóbbival azonban mégis némi nemzeti és vallási irányzat s a dicső múlt kegyeletes emléke van kapcsolatban. China múltja a legrégibb őskorba terjed. Mythologicus története már két ezredévvel Krisztus születése előtt végződött. S hogy a római birodalom fénykorában China már a műveltség magasabb fokán állott mint többi szomszédjai, bizonyítja ama körülmény is, hogy az északi vad népek s különösen a tatárok berontásai ellen 300 mérföld hosszú ,,nagy falakat" épített. E falak néhány századig czélszerű gát voltak ily megtámadások ellen, de a 13-ik században Dzsingisz-khán győztes fegyverei átkeltek azokon, s a khán utóda chinai császárrá koronáztata magát. A tatár uralom azonban nem sokáig tartott; alig száz évvel később a chinai felkelők vezére Tsu lépett a trónra s alapítója lön a Ming dynastiának, mely aztán egész 1644-ig uralkodott Nankingban. Ezen időszak volt China aranykora. Az utósó Ming császár ellen lázadás ütvén ki, ez, miután a zendülők a fővárost bevették, megölte magát. Főtárornoka azonban a szomszéd tatár-mandzsukat bívta a felkelők ellen segélyül; ezek örömest jöttek, a felkelőket szétverték, s az országot a maguk részére foglalták el. A tatár khán fia császárrá koronáztatott, s vele kezdődött a mostan is uralkodó, de az utóbbi időkben bukásnak indult Mandzsudynastia. A tatárok Chinában, épen úgy, mint a muzulmánok európai Törökországban, nem létszám, de részint erőhatalmi rendszabályok, részint azon erkölcsi tekintély befolyása által uralkodtak a többi népeken, melylyel a hódítók szoktak bírni a hóditottakon.Ez már magában gyönge alap s még inkább ingataggá lön az angolokkal 1840-ben kezdett s két évig folytatott háború alatt, mely a két nemzet között, a mákonynak a chinai kormány által megtiltott kivitele miatt, ütött ki. E hadjárat alkalmával a mandzsuk véghetlen gyáván viselték magukat, s ez által az egykori hódító vitézség dicsköre lefoszlott róluk, mint erős népfajról. A császár tekintélyét pedig az 1842-ben kötött béke törte meg, melynek értelmében China Angliának hadköltségek fejében 21 milliót fizetni, Hongkong és Tigris szigeteket a briteknek átengedni, s a szabadüzletre öt kikötőt nyitni volt kénytelen. Már ez magában roppant indoka volt a belelégületlenségnek. Ehhez járult az is, hogy a háború alatt felfegyverzett népekből rabló csoportok és titkos társulatok alakultak gyúpontjává a hamu alatt lappangó lázadásnak. Az ipar pangásnak indult , az adó évekre előre be volt már szedve, s hogy a császári udvar pénzre tehessen szert, hivatalokat, czímeket, rangot pénzért adott el, s ezáltal tömérdek irigység, gyűlölet és pártszakadásra adott alkalmat. A forradalmi zászló nyílt kitűzésére a mostani 23 éves császár maga adta a jelszót, midőn atyja halála utáni trónraléptekor 1850-ben a régi minisztereket elbocsátá. A lázadás kitört. A felkelők a Mingház legitimitásával a bitorló Mandzsu-ház ellen , a chinai nemzetiség eszméjével a tatár uralom ellen , s Confucius 63-tanával a mandzsu Láma-hit ellen izgattak , s az eleinte csekélyebb forradalom lángjai annyira elharapóztak a mennyei országban , hogy a szorongatott császár európai és amerikai hatalom fegyveres segélyét kényszerült ingadozó trónja gyámolításául igénybe venni, s az eddig elszigetelve tartott birodalom szellemi falain — a vadnépek elleni kőből épültek már rég beomladoztak — az európai kereskedelem és polgárisulás számára rést nyitni. E rendszabály lehető következéseiről s Európára vonatkozásáról egy külön czikkünk szólandóvalót mondok-e ? ... S még ez nem minden. Képesek vagytok-e ti — veletek született butaságtoknál fogva — kifürkészni a vevőnek arczulatát, feltalálni a neki előadandó mesét, hogy méregdrágán fizesse meg az ajánlott páholyt vagy zártszéket? Van-e nektek , ti nyúlszivüek, csak arra is bátorságtok, hogy — úgy mint én — elmenjetek az öreg ellenőrhez s kinyilatkoztassátok előtte, hogy ha szerencsétlenségére velünk versenyezni találna, két hetenkint úgy elbánok vele, hogy három hónapig fekszi meg az ágyat ? S ha jön amolyan ál-arszlán s hitelbe veszi ki a páholyt, nem én kényszeritem-e fizetésre azon divatarsilánt, bebizonyítva neki, hogy az én körmöm hoszszabb az övénél ? . . . De ti, ti! mi az ördögöt tudtok ti felmutatni ? — S mindazoknak utána, miket érettetek cselekvém, meg akartok buktatni! És miért ? Huszonöt, harmincz louisdorért! Holott én két szak óta öt egész hat ezer frankig nyerettelek ! — Isten engem, titokfejüek, ha nem sajnálnálak benneteket, szavatokon fognálak és azt mondanám: Egyenlítsétek ki magatok közt a dolgot a mint tudjátok ! . . . De vigyázzatok, nehogy megtörténjék, ami okvetlenül meg fog történni, ha szerencsétlenségtekre még jobban felszítjátok haragomat!“ A szónok ékes beszéde semmi hatást sem ten Durntonra. Ez hidegvérüleg így válaszolt : „Mindaz, öcsém, a mit elmondál, csak szó, de nem számadás. — Való ugyan, hogy számtartóságod elején többet nyertünk, mint azelőtt valaha, s ezt neked köszönhetjük , hanem tél óta mind magadnak tartod a nagyját s nekünk csak a hulladékból juttatsz.“ „Annyit adok nektek, a mennyi titeket igazság szerint illet.“ „Ez a te véleményed, de nem a mienk, s ezért mi téged nem akarunk tovább számtartónknak. Te minket csalafintásan behálóztál, és—“ „És?“ „És aztán rosz hírek is keringnek rólad.“ „Micsoda hírek ?“ „Először is azt mondják, hogy neved nem Morisset.“ „No ugyan ! — S ez az egész ?“ „Azt is mondják, hogy Saint-Lambert a neved.“ „Isten bizony , szép név !“ monda Delmare renddületlen szemtelenséggel. „Saint-Lambert oly arnagyias illatú név, hogy mértföldnyi távolból megszagolhatni a nagyságos urat. Nem is választhattam volna szerencsésebben.— Tovább, tovább ! mit mondanak még?“ „Azt mondják még, hogy Bordeauxban biribit tartottál valami véletlen bárónéval s hogy ezen biribi segítségével a játékosokat mindaddig loptátok , mig a rendőrség magát közbe veté.“ „úgy, hogy én eszerint valami tolvajféle és szemfényvesztő vagyok , ugye, édes Durnton?“ „Még ennél is több , édes Morisset, vagy inkább édes Saint-Lambert! még ennél is több!“ „Még ennél is több ? felele Delmare, ki látszatos nyugalma daczára zavarodni kezdett: még több, mint tolvaj és szemfényvesztő ?“ „Igenis,“ viszonz” Durnton, „mert azt mondják, hogy mielőtt Bordeauxból megszöktél, hol bárónédat kézre kentték, valami értekezleted lett volna a törvénynyel bizonyos hamisításért, melyet ismét egészen más név alatt követtél el.“ „Ennyi az egész, Durnton?“ „Ennyi.“ „S ki mondá mindezt ? „Valaki.“ „Neve ?“ „Titkunk.“ „Tehát névtelen feladás!“ kiálta Delmare , s vállat vonitott, hanem érzé egyszersmind, hogy bátorsága fogyni kezd. „S ti mindezt hiszitek, ostoba filkók ti ! ? Ti nem látjátok , hogy ez valami vetélytárstól ered, ki egyletünknek — melynek lelke én vagyok — virágzását irigyli s el akar titeket tőlem szakítani, hogy beleveszitsetek !“ „Egyletünk virágzásával, melyről beszélsz s melyet neked köszönünk“, válaszola Durnton, „Jól laktunk, mert igen sokba kerül; s azért elmozdítunk téged hivatalodtul: ez végzés. Híjába szólsz ellene, mindnyájan egy véleményen vagyunk.“ „Jól van !“ szóla Delmare csufolódva s haragját nagy nehéz bajjal magába fojtva. „Minthogy azonban — ezt meg kell neked adnunk — mégis hasznos tag lehetsz (feltéve, hogy közelről vigyázunk reád), tehát megengedjük, hogy egyletünkben maradj.“ „Ah, ah ! mily tisztelet! — Hát csakugyan megengedik legkegyelmesebb uraim !“ „Igenis! de csak egyetlen feltét alatt.“ „Feltétek is vannak? — Oh, hiszen ez gyönyörű !“ „Először be kell bizonyítanod, hogy a rólad keringő rész hírek hamisak.“ „Isten engem , ezek a ficzkók ugyancsak finnyásak !“ kiálta Delmare csúfolódó kacsagással , mely némileg fedezte aggalmait és dühét. „Ezek valóságos rózsaszűzek!“ „Mi épen nem valljuk magunkat rózsaszüzeknek, édes öcsém , oh nem ! De tolvajokat és szenfényvésztőkét nem akarunk sem számtartókul sem társakul.“ „S ezen szemfényvesztő, ezen tolvaj — én vagyok ?“ „Csak rajtad áll, öcsém , az ellenkezőt bebizonyítani, s társaságunkban maradni. Ennek nagyon egyszerű a módja.“ „Lássuk.“ „Elmegyünk Chabert atyushoz, a tizedbeli rendőrbiztoshoz , ki egyébiránt nagyon derék gyerek, és azt mondjuk neki: Chabert úr, nekünk bizonyos dolgokat beszéltek társaink egyikéről; társunk tagadja ezen bizonyos dolgokat. Imhol ő maga , ha ő a törvény martaléka, úgy személyleírása és pere bizonyosan meglesz a rendőri hivatalban; ő tehát, mint becsületes ember, arra kéri önt, Chabert úr, szíveskedjék felőle tudakozódni s bennünket meggyőzni , hogy társunk nem tolvaj. — Ha tehát, öcsém, lelkiismereted tiszta , úgy azonnal Chabert úrhoz megyünk; ha vonakodol, úgy azon hirek valók — s ekkor elűzünk téged társaságunkból. Igenis, elűzünk téged! . . . Nem használ semmit, ha botodat fenyegetőleg suhogtatod : itt hiába játszod Rontó Pál, vagy Vasgyuró Laczi szerepét, mert látod, öcsém, ha szerencsétlenségedre valakit közülünk csak megilletnél is, Chabert atyás irodája közel van, s az őrszoba sincs messze. . . . Mindezeket jól vedd fontolóra !“ Ezen fenyegetésre Delmare néma dühösen ajkába harapott és nem felelt semmit. Durnton újólag szólani kezde : „Aha Chabert atyus és az őrszoba — mintha meghunyászkodóvá tennének .... De ne félj! A rendőri kémlet nem mesterségünk. Vonulj el innen trombita és dobszó nélkül; mi nem fogunk szólni. Mihelyest azonban hetvenkedni akarnál, várd magadra Chabert atyust!“ Durnton ajánlatára Delmare elsáppadott, hanem sükerült mégis elrejtenie aggályát, s tolárdul és megvető mosolylyal így szólt : „Nem sülyedek annyira , tökfejű bolondok ti, hogy magamat előttetek igazoljam s bizonyítványt kérjek a rendőrségtől azon szerencséért, hogy ezentúl is tiszteletre méltó társaságtok tagja maradhassak. Ha elveszíttek engem , vásni fog utánam fogatok, de akkor késő lesz már!“ „Épen úgy beszélsz, öcsém“ felele Durnton vállat vonitva s a gyűlést feloszlatva , „mint Napoleon beszélt Szent-Ilona szigetén ; minthogy pedig most már Napóleoni modornak adtad magadat, tudnod kell, miszerint az öreg császár azt is mondá, hogy szenynyes ruhánkat otthon kell mosni — és ime, mi neked jóféle szappanos vizet készítettünk.“ Delmare — elszenvedni kényszerülve mindezen gúnyolódásokat oly emberektől, kik őt annyi ideig uralták és félték — talán elragadtatik vala meggondolatlan hevétől, ha ezen perezben Pietri nem nyitja be az ajtót ime szavakkal: „Morisset urat keresem, uraim. Azt hallom, hogy itt van.“ „Ez itt Morisset úr,“ szóla Durnton s ujjával Delmare felé mutatott. „Ha beszélni akar vele, édes úr, szívesen átengedjük helyünket.“ Ezalatt a bajtársak egyenként elhagyák a szobát, Durnton pedig Delmarehoz lépő s ezen szavakat sugó fülébe: „Holnaptól kezdve megtiltjuk neked, a Nagysíp kocsma küszöbét átlépni.“ Durnton ezzel kiment, s Delmare Pietrivel maradt. (Folytatjuk.) AUSZTRIAI BIRODALOM. Ausztriában az idegenekre nézve az útlevél-rendőri eljárást illetőleg jövő július 4-jével következő határozványok lépenének hatályba: Minden, Ausztriába utazó idegennek — az uralkodóházak tagjait kivéve — a követségek által láttamozott rendes útlevéllel kell ellátva lennie. Ha az utazási engedély ideje világosan kitéve nincs, akkor az útlevél Ausztriában csak három évig bírhat érvénynyel. A határszélen az útlevél a továbbutazásra meghatik. Fővárosokban az idegenekre felügyelő hivatalok szolgáltatják ki a tartózkodásrai engedélyt, mely csupán egy évi időközre adathatik, mindazáltal egy időszaktól a másikig meghosszabbítható leend. A ,,Gaz. di Milano“ imezt közli. Hivatalos kimutatás szerint a lombardiai tartományok öszves népessége 1852-dik évben 2,772,907 lélekből állott, s ezek közt 1,401,687 férfi, 1,372,220 pedig nőnembeli; egészben tehát az 1851. évi népességhez képest a szaporodás 29,789 lélek ; e számból 2685 Mailand városra esik, mely jelenleg 161,962 lakossal bir. A „W. Lloyd“nak a Dniester mellől máj. 17-kéről többi köztimezt írják: „Ma Galiczia legjelentékenyebb városiban tanácskozások tartatnak, melyek a f. hó 19-kén az öszves koronatartományban ugyanazon órában leendő általános portyázást előzik meg .... A terv bölcsen van kidolgozva, s hihetőleg a kivitel —gyakorlati vezetők és egy legális népesség kezeibe adatva — nem maradandó szándéklott czél mögött. Minden kerület több járásra van felosztva, melyek közöl mindegyik egy kerületi biztos vagy más tekintélyes hivatalnok vezérlete alá rendeltetett. Minden kerületben ismét a kormány bizalmát biró legérdemesb férfiakból álló több portyázati osztályvezérek rendelték, kik viszont a vezetők választását s a portyázás tervét a nekik kijelölt birtokon nyerték feladásul, mely utóbbi a portyázást megelőző tanácskozásnál a főkerületi vezető elé terjesztendő. Minden faluban az ötödik, s kisebb helyeken a negyedik háztulajdonos a portyázásbani részvételre van kijelölve, mely mint egy láncz fog az egész tartomány körül húzódni s az által, hogy az egymással találkozó egyes portyázó csapatok öszvesen egy közös központba, tehát a közszéltől a középponttal egyesülnek, minden gyanús személyt mintegy hálóban elfogni, s minden netalán közöttünk létező izgató eraissariust a büntető igazságnak átszolgáltatni fog. — — E rendszabály, úgy hisszük, csak azért van hozva, miszerint meg lehessen győződni, hogy minden törvényes orgánum kötelességét teljesíti, hogy minden rendőri szabály végrehajtatik, és hogy azoknak a közvéleményben a különféle viszonyok által netalán megingatott tekintély ismét visszaadassék. Ide nem számítva a felforgató pártnak ezáltal napfényre töhető titkos szándéklatait, mely talán körünkben is kivetette gonosz hurokjait, ezen hathatós rendszabály által a kormány erélyessége s a népesség jó akarata a legszebb fényben fog mutatkozni s az ezáltal szülemnlő erkölcsi benyomás felszámithatlan hasznú leend.“ KÜLFÖLD. Németország, Lübeck, május 14. A „Lüb. Zig“ közleménye szerint az oldenburgi nagyherczeg Eutinbeni rövid mulatás után Travemündében hajóra szálland St. Pétervárba menendő; a görög királyné még Eutinben marad, hogy István ausztriai Cs. k. főherczeg ő fensége látogatását fogadhassa. Francziaország, Pária, május 20. A költségvetés mai folytatólagos tárgyalása közben nagy figyelmet gerjesztett Montalembert beszéde. A karzatok telve valának, hölgyek is jelentek meg , még a császári család is képviselve vala, Jerom herczeg személyében. Erélyes kifejezésekben kelt ki szónok „az orleans-javak gyűlöletes lefoglalási rendszere ellen.“ Az elnöknek, ki őt rendre utasította, azt felelte, hogy csodálkozással veszi, mikép oly elnöktől szakasztatik félbe, ki Lajos Fülöp alatt tündökölt és Aumale herczegnek ügyvéde volt. A lefoglaltatás nem egyéb volna, mint gyalázatos folytatása a febr. 24-ki orgiának. Még az államtanácsban is, melynek véleményét a január 22-ei rendelet iránt fölkérték, csak 1 szavazattöbbségre jutottak. Azt mondják ugyan, hogy az Orleans család, azután is, hogy tőle száz milliótelraboltak, elég gazdag volna, még marad más száz milliója. Oly logika, mi az emberi értelemnek és oly kevéssé válik becsületére, mint minden erkölcsi érzelmet föllázasztania kell. E szerint, ha az állam egy jó magabíró ember vagyonának felét elvenné, azon jognál fogva tenné, mert fele még megmarad. Nem mondhatni, hogy Baroche és Granier de Cassagnac cáfolatai minden szónoklati becs nélkül valók lettek volna, azonban nem bírtak jogi alappal, Montalembert ellenei az ő személyisége körül forogtak s tán találták is, a nélkül, hogy a dolgot távolról is érintették volna. Montalembert azon szavakkal zárta be beszédét, hogy ő