Pesti Napló, 1853. december (4. évfolyam, 1119–1143. szám)

1853-12-01 / 1119. szám

1853. negyedik évi folyam. Csütörtöki dec. 1-jén. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve. Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhozhordva Félévre . 8 „ — „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapra 1 fr. 30 k. p. A lap politikai tartalmét illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő uri-utcza8-dik szám. Szerkesztési Iroda: Dri-utcza 8 zz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt hasábos petit sora 4 pgo krajszárjéval számíttatik. A belytatési s 10 pengő kinyi külön bélyegül] előre lefizetendő a Magényiték öt hasábos sora 5 pengő krajczárjéval számittatik. — A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünnep uténi napokat kivéve — jelen évnyi alakjában mindennap reggeli órákban. A „PESTI NAPLÓ“ December- martinai négyhónapos, úgy szinte december—júniusi héthónapos folyamára ezennel előfizetés nyittatik, úgymint: december, január, február s martiusi folyamra Vidékre postán küldve 6 írt 40 kr. december, január—júniusi héthónapos folyamra Vidékre postán küldve 11 frt 40 kr. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. London, nov. 34. : Míg hallgatag fegyverszünet a török-orosz táborokban uralkodni látszik, addig mi az épen most itt megjelent, közkézen forgó, s mohón olvasott könyv nyomán, melynek czíme „ethnographical notes“ vázolhatjuk az angol nép csodálatos etnográfiáját, melynek ismerete különben is hasznos a kósza hadi híreknél, vagy döntőleg nem ható eseményeknél. A szárazföldi ember, midőn, az angol nép bizarr erkölcseit tanulmányozandó, e köddel fátyolozott szigetre lép, mind életében, mind irodalmában e népnek szembeszökő ellenmondásokat vesz észre, melyeket — javaslom neki — igyekezzék megegyeztetni, mert munkája füstbe menend. A világnak egy népe sem látszik a politikai kényszerítést, vagy az igazságtalan törvények demoralizáló igáját úgy félni, mint az angol nép, és mégis a lealacsonyító szolgasággal vagy épen nevetségességgel határos szokásaihoz őrültségig ragaszkodik. A telivér, John Bull fia alig tudna tisztelni oly birói ítéletet, melyet nem a parókás ügyvédek vitatkozásainak alapján parókátlan biró fogna hozni, mert ő azt hiszi, hogy bölcs eldédei nem ok nélkül diszesítették föl az igazságszolgáltató biró és jogvédő ügyvéd fejét álhajjal — s hogy ezen paróka alakította arczot sokat tisztelni neki kötelességében áll. Ez boldogító hite! S mi ezen minden okoskodást elnémító bálvány előtt meghajtunk. Ha a köztörvények szentesítése alkalmával esetleg megfeledkeznék a tűzvörös öltönybe burkolt, s á la Louis XIV-féle parókával ellátott premier, azaz miniszterelnök előszavalni, a csaknem érthetlen antediluvianus normann-franczia formulákat, sok telivérű angol nem fogná hinni, hogy a rendszerint e stereotyp szavakkal: „and be it enacted, avagy : whereas an act was passed“ kezdődő parliamenti akta törvénynyé emeltetett. A continensbeli ember angol barátja karján sétaútnak indul, és meglepetésére a brit városok utczáin temetőket lát. Ezeknek nem rózsaillatú alkalmatlanságáért vagy egyéb helytelenségéért csak akkor panaszkodjék angol barátjának, ha szándéka megsérteni őt; ez esetben azonban igyekezzék rögtön oly strategicus állást venni, minő oldalbordatörő becsületes bokszirozóhoz illik. Én Európát keresztül kasul bebarangoltam, de szenvedélyesebb nemzetet nem láttam az angol népnél, ellenére annak, hogy külsőleg, de csak felületes vizsgáló szemében, másnak látszik, az angol csöndes tán részvétlen is, phlegmaticus ? Igen is külsőleg az, mert ura szenvedélyének, s gentleman akarván lenni nem engedi, hogy ez baromi módra törjön ki i de ezen lepel alatt izzó vulkán, hideg enthusiasta, s képzelődésdús különöz lappang. Ki az angolok jelleméről a touristák magukviselete vagy a német könyvek alapján akar ítélni, ez hatalmasan hibázik, s borzasztólag csalódik. Tanácslom hogy e tekintetben is az élet után induljon. Az angol magafejű, türelmetlen, de gondolkozó, még pedig mélyen, nagylelkűen s nemesen gondolkozó. Annyi jól elrendezett humanisticus intézettel, mint Angolország, egy nemzet sem dicsekedhetik a föld kerekségén. A szenvedő ember életkora különböző stádiumaihoz , ezer baja különböző nemeihez képest talál itt czélszerű menhelyet, s azért igen tévedne az, ki hinné, hogy az angol önzőbb a többi nemzetnél; nem, ez teljesen nem áll, az angol csak jobban számit, mert jobban tud számítni a többi nemzetnél, s enn calculusának alapjára fekteti, — véleményem szerint igen helyesen — iparát, kereskedelmét, humanitását, szeretetét, tudományát, s egy szóval mindenét! Ez oka, hogy jól érzi magát hon, és honán kívül hatalmas, hogy politikailag s nemzetgazdászatilag jobban áll minden európai nemzetnél. Látott-e ön már angol házat? ez körülbelől úgy néz ki, mint téglából épített madár-kalit, melynek homlokzatán 3—4 függönynyel szükségkép ellátott magas ablak nyílik ; rendszerint kétemeletű, de ha több ember is van, ezeknek mindegyikében csak egy család lakik , mely éjjel nappal zárva tartja szállása névvel jegyzett ajtaját. A házlépcsőzet úgy van alkalmazva, hogy a házbelieknek nem kell szükségképen alkalmatlankodniok egymásnak, s úgy elrendezvék a szállások, hogy a kiváncsi szomszédnak kellemetlen kémkedését elcsüggesztik. Pár évnek előtte Albert herczeg egy angol háznak általa javított mintáját állította ki a kristálypalotában , mely jelenleg Sydenhamban emelkedik; a kiváncsi John Bull különös figyelmére méltatta ezen tervezetet, s minél több isolalt lakást, úgyszólván, szigetet vett észre benne, annál jobban dicsérte, annál tartósabban csodálta azt, bámulatában megfeledkezvén, hogy egy foreigner, azaz egy idegen — mert hiszen annak tartják a kegyes királynő magas férjét — tervezte ezen házmintát. Az angol, a telivérű angol nemcsak nem szereti, de hatalmasan gyűlöli is az idegen arczot, tolakodó embert , furakodó szemet — s hazáját hihetőleg azért is szereti, mert sziget, mely távol tartja tőle a barbár foreigner-eket, kik hite szerint szolgák, pedig ő nem szeret a szolgákkal érintkezésbe jőni. Ő nem kedveli az idegen alkalmatlankodást, habár ő nem átall ezen kérdésével alkalmatlankodni másnak. Háza küszöbén ne lépj át, ha bemutatva nem vagy, mert az ismeretlennel otthon beszélni épen nem szokása, de szokásának következtében nyomban gombolja fölöltönyét , mihelyt megszólítod őt, mert előtte gyanús kéretlen szives megszólításod. Baslngam, novemb. 28. Városunk jelen élete hasonló egy csendes, zavartalan tóhoz, melyet csak az evezőlapát koronkénti csapásai mozgatnak kissé fel, vagy a kisebb nagyobb szelek susogó elemei hoznak szinte kisebb nagyobb mértékben mozgásba. A világpolitika nyugtalanító eseményeivel városunk lakosainak nagyobb része, úgy látszik, nem sokat törődik, az újságolvasók azonban saját sorsuk érdekében is várva várják a hírlapok megérkezését; van aztán pro et contra elég barátságos vitatkozás, de miket többnyire a békés hangulat színét viselő, könnyelmű baráti pohárkocczantások, vagy beafogyasztások váltanak fel. A miveltebbek is legkellemesb óráikat hol ? — gondolja ön, az olvasó termekben ? (casinónk nincs!) — de hogy!-------a veszélyes chartifolii asztaloknál, vagy legfölejeb a hegyekben töltik, hol a honoratiorok — szintúgy, mint a nagyszámú kuruczok részéről purpureo hibitur ore nectar; ez aztán mind, mint mondani szokták, „more patria“ történik. Ily, könnyelműséget eláruló minőségében a város mindeddig nélkülözé azon eszméket, miknek megfogamításával mind szépítési, mind kényelmi tekintetben, az eddiginél legalább száz fokkal magasabb ponton állana, de reméljük, hogy azok, kiknek a város haladásának előmozdítása leginkább érdekében és tisztében áll, a már mintegy felhajnarodó előzmények után ítélve, mindent elkövetendnek, miszerint e történetileg is oly nagy jelentőségű város, ősi hírének kellőleg megfelelve, a legjobb ízlést, és szépészeti érdekességű alakot öltse magára. Így keletkezhetnék a város kebelében megállapítandó szépészeti bizottmány, mely a Szent Tamás és vízivárosi hatóságokkal egyetértőleg kis Dunánk partját szabályozná, és ugyanazt fasorokkal ellátva, legkellemesb sétatérré alakítaná, a királyi városi partot czélszerű, legalább gyalog híd által, a különben oly távol eső szigettel kapcsolatba hozná, és ekként a lakosság nagy része jó, és tiszta vizet nyerne italul, a gőzös és vasúti utazóknak útja is megrövidítetnék; idővel a Tempévé varázsolható szigetet legregényesb sétákkal elláthatná , és ízletes nyaralóksücsdékkel felékesíthetné. Az említettem bizottmány okkal móddal létrehozhatná az annyira óhajtott utczai járdákat is, miket itt, hol a legközelebb, és a városi határban levő kőbányák legjobb é s több minőségű követ szolgáltathatnak, létrehozni már rég lehetett volna; s így nem lenne okuk nemcsak az itt megforduló idegeneknek , de még a bennlakóknak is a legkisebb esőzés okozta nagy sár, és legkegyetlenebb kövezet ellen oly sűrű panaszokat emelni, és a várost e részben is becsmérelni. Magyarország herczeg-primása , bibornoki eminentiája már hivatalos utazásairól megérkezett, s, mint halljuk, az idén folytonosan hon maradand. — Nemrég tartá bucsuestélyét Barinyay József, vágujhelyi prépost úr, előbb a főérseki iroda nagyérdemű igazgatója; bucsuzása a valódi megilletődés őszinte könyekre fakasztó, s mély benyomást előidéző komoly ünnepélye volt, mindenkit lebilincselő egyenes szivüsége, nyajasság- s szerénysége több lelkesen szavalt thoaszokban, magasztaltatott, kik vele bármily csekély érintkezésben voltak, őt soha feledni nem fogják. Elemi tanodánk már tökéletesen elkészült, s benne az előadások is rendesen folynak; az épület fényt és díszt kölcsönöz a városnak, kár, hogy homlokzata nyilvános, s kitűnőbb térre nem szolgál! A csak imént érkezett vándorszínész-társulat tegnap nyita meg ez idei szini előadásait Ujfalusi Sándor igazgatása alatt, Hegedűs Lajos „Hazatértek“ czimü eredeti színművével, a „Fürdőnél“ czimü vízivárosi fogadó nagy teremében; a terem zsúfolásig tömve volt. Ujfalusinéban a még mindig kedves Fehér Lilát láttuk, ki a vak szerepét igen ügyesen és sok bensőséggel játszá; kitűnt még ezúttal Feketéné is, ki a bűnbánó nő remek és szívrázó helyzetét szinte remekül személyesíté; a férfi tagok közöl most csak Jánosfit említjük, ki a sok avatottságot és gyakorlatot igénylő őrültnek hangját és mozdulatait valóban meglepőleg adá vissza. A társulat, az igazgató vallomása szerint, 18 tagból áll. Mi hiszszük, hogy a t. közönség részvéttel leend Thalia ime papjai s papnői iránt, kik, reméljük, mindent el fognak követni, hogy magokat méltányló pártfogásunkra érdemesítsék. — Piaczunk elég drága; nov. 26-án a heti vásáron a tisztabuza 11—11 ft 30 kr, kétszeres 9 frt 30—10 ft, rozs 8 ft—8 ft 30 kr, árpa 6 ft 15—6 ft 30, zab 4 ft—4 ft 15 , kukoricza 5 ft—5 ft s 15 krajczárjával kelt. Sütőmestereink még nem javultak. Dunánk állása a régi csekély. r. 1. Sajóvölgye, nov. végén. Ha kérdi ön nyájas szerkesztő: virul-e vidékünkön a nevelésügy szent mezeje? Tünt-e fel ezen valami fontos, említésre, kiemelésre méltó mostanában? Olvassa feleletül ez árva sorokat ! Köztudomású, hogy a magas kormány még 1851-ben rendeletet adott ki a népiskola-tanítók dotatiója tárgyában. Ez abban állott, hogy a községek mind a polgári, mind az egyházi kormány utján felhivattak a népiskolatanítók tisztességes dotatióját önként magukra vállalni, s ezt törvényes erejű szerződések által biztosítani. Mostanában pedig oda vannak utasítva közigazgatási szolgabíráink , hogy a falusi tanítók fizetését minden községben legalább 200 pengő forintra, vagy ahol kivihetőbb, 100 pengő forint készpénzt és egy fél telek földbirtokbeli illetőségre felemelni törekedjenek. S valóban a magas kormánynak ezen eléggé nem méltányolható bölcs intézkedése folytán nem is hiányzott a buzgalom úgy a polgári, mint az egyházi hivatalnokok részéről. Mennyire azonban én tudom, a lelkes felszóllalások, buzdító felvilágosítások, intések, kérések egészen süker nélkül maradtak. S ha talán szűk körű figyelmem határán túl volna is egy-két hely, ahol ezen agitatio hasznot szült, minden ilyen egyes példa ellenében, fájdalom merem állítani, van két-három község, hol az eredeti czéllal épen ellenkező lett a következés : felbuzdultak tudnillik több helyt — hol a tanítók régi törvényes fizetését a nép szeme sokallotta—azt kevesbíteni. Mi ez? kérdi ön, a nevelésügy iránti meleg rokonszenv, s a tünemény miatti elkeseredés hangján , tehát a nép nem tudja felfogni valódi javát, s a szellemi öngyilkolás örvénye felé önként tántorog? valóban szomorú s annál csodálatosabb, mert kivált magyar protestáns népünkről azt gondolni, hogy ez az iskolaügynek nem barátja, igen nagy csalódás volna. Szeretjük mi gyermekeinket, s akarjuk is az iskolákat és jó tanítókat , de a néptanítóknak e dotatióját a község részéről önként elvállalni, ez — igy szóltak a nép tolmácsai — lehetetlen. — Mit szóljunk mi ehez kedves szerkesztő ? Azt gondolom, jogunk és kötelességünk ismételve figyelmeztetni vélünk, fajunk jobbjait ez alkalommal, hogy minden helyes és helytelen mentségeket félretéve, tartsák szent kötelességeknek nem lankadó buzgalommal hozni meg napjainkban is a kellő áldozatot a nevelés szent ügyének! — A néptanítók pedig egyes szomorú jelenetek által nagy és fontos pályájukon magukat elkedvetleníteni ne hagyják. Igyekezzenek inkább kettőztetett buzgóság által az őket pártoló magas kormány atyáskodását, a szülők és elöljárók helyben hagyását s háláját kiérdemelni. — És a magas kormányt tiszteljük meg hódolatteljes elismeréssel a népnevelés melletti buzgókodásáért, kimondván eldő reményünket, hogy a nagy czél: népnevelőinknek érdemükhöz illő becsületes fizetést biztosítani, s ezáltal a népnevelés reformjainak egyik biztos alapját megvetni , nem sokára el lesz érve. A népnevelés ügye annyira szent, hogy annak érdekében a kényszerítés is áldott eszköz. EGY MAGYAR NABOB Folytatás. *) XXXI. Búcsuvételek. Mindenki jókor lefeküdt a kastélyban. Csak Rudolf maradt fenn sokáig. A kandallóban barátságos tűz robogott, éjfélen túl elült ott a tűz előtt, s múltról és jövőről gondolkozott. Elmondani ezen eszméket , árulás volna. Vannak titkok, miknek jobb a szivek fenekén maradni. Éjfél után nagy járáskelés támadt a kastélyban, cselédek futkostak a folyosókon fel a alá. Rudolf még fel volt öltözve s kilépett a tornáczra. Szemben találkozók az öreg Pállal. — Mi baj ? kérdezé tőle. Az öreg szolga szólni akart, de sjkai össze voltak kulcsolódva, álla görcsösen remegett, mint a ki sírni akar és nem tud. Végre kitört a szó és alkony ajkán és szemein, zokogva monda. — Meghalt.... — Lehetetlen az ! kiálta Rudolf, és sietett János hálószobájába. Ott feküdt a Nábob, behunyt szemekkel, kezeit összetéve mellén, előtte nejének arczképe, hogy utolsó pillantása is ö reá essék. Oly tiszteletreméltó volt ez arcz a halál után , letisztulva róla a gyarló szenvedélyek, csak az őseredeti jelleg látszott meg minden vonásiban. Olyan csendesen halt meg, hogy még hű szolgája sem vette észre, ki vele egy szobában aludt, és éjjel, csak midőn a nagy nesztelenség által megdöbbentve, költögetni kezdé, akkor látta, hogy halott. Csakugyan jól sejté utolsó óráit. Az a névtelen öröm, az a kimagyarázhatlan jóérzés a halál közelléte volt. Rudolf rögtön orvosáért küldött, ámbár egy tekintet ez arerra meggyőzhető, hogy itt többé orvosra nincsen szükség. Mire az megérkezett, már vége volt mindennek , csak a ravatalra volt szükség. Minden előre el volt készítve hálószobájában a ravatalhoz. Koporsó, szemfödél, czímerek, fáklyák. Nem félt a koporsótól úgy, miként ama névünnepén. *) Lásd Pesti Napló 1117. számát. úgy történt minden, a hogy megrendelő. Ugyanazon szobába álliták fel ravatalát, a hol neje feküdt. Felöltözteték azon köntösbe, melyben vele megesküdött, úgy tevék a koporsóba. Ugyanazon énekes ifjakat hívták meg, kik neje fölött énekeltek olyan szép , olyan megható halotti dalokat. Ugyanezen halotti énekek zendültek meg az ő koporsója fölött is. Halálának hire benyargatá az egész vidéket S miként amaz ünnepély napján , ismét tarka néppel telt meg a karpatfalvi udvar. De most a vigarózok helyett szomorúak jöttek. Senki sem maradt el a régi ismerősök közöl, mindenki sietett őt még egyszer látni, és mindenki azt mondá , hogy nem lehet rá ismerni, úgy elváltozott a halálban. Hát még akik életében látták őt így elváltozni. Koporsóját roppant nép követte a sirboltig; fáklyáit az ország legelőbbkelő férfiai vitték s a legtiszteletreméltóbb delnők járultak utána. A szokás úgy hozta magával, hogy az általános örökös , az egyetlen fiú kísérje atyja koporsóját. De az még csak félesztendős , azt ölben kellett vinni. Szentirmayné vitte keblén. És mindenki, aki látta, azt állitá, hogy oly gyöngéden tudja e gyermeket ölelni, takargatni , mintha valódi anyja volna. Boldog gyermek! A legnagyobb csapásokon , apa, anya veszteségen fájdalom nélkül esik át s új atyát, új anyát nyer helyettök. A jó öreg Nábobot elbúcsuztatá ugyanazon lelkész, kinek szavai oly vigasztalóig hangzottak neje felett, sokan sírtak, de legtöbbet sirt maga az a pap, a kinek a többit vigasztalni kellett volna, csak az térítő magához , midőn végül a meghalt ismerőit kellett előszámlálnia , mely végeszakadatlan lajstrom tökéletesen kivert minden érzésfoghatóságot minden lélekből. Annyi nagyságos, méltóságos , főméltóságú és excellentiás, főtisztelendő, tisztelendő és tiszteletes, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő urak, kikről egy alázatosan porrá lett halott, mit azett Karpathy János ezennel búcsút vészén. Azután levitték őt ama csendes szobákba, mikben a halottak laknak, odatették nyugodalmas ágyát elhunyt neje mellé. Az utolsó ének oly enyészetesen hangzott a sírboltja alá, a földön keresztül: maguk a sírásók is siettek onnan feljutni. A nagy vasajtó döngve csapódott be utána. Most már örökre boldog! . . . UTOLSÓ FEJEZET. XXXII. A világ nyelve. A magyarországi leggazdagabb családfők egyike követte nejét a sírba, maga után egy reményteljes fiúmagzatot hagyva, a ki akkor született, midőn már senki sem várt reá, s születésével nagy zavart idézett elő sokak számításaiban. A vélt örökös, Abellino, ki már nagybátyja rovására milliókat szedett föl, egyszerre koldussá lett ezáltal, s bukása megérzett egész az Ile de Jerusalmig. A sok összevissza bonyolult esetnél neki szabadult a világ nyelve, néhány hétig elég tárgyat nyújtott a Nábob halála, s ha e sok beszédet mind összeszedjük, azt is megtudjuk, ami nem igaz. Jérünk legelőbb is Kecskerey úrhoz. Nagy tánczestély van nála. Úgy hiszem, Szépkiesdy gróf költségén, kinek valamely szép énekesnő tetszett meg, s azzal kíván ott mulatni. Régi ismerőink közöl többeket itt fogunk találni. Itt van Livius, itt Conrad , a bohó Erdey Gergely, az étvágya ellen küzdő Málnay Georges, a szabadelvű Darvay Jenő, a szép Csendes, a különcz Báró Berky, az előtánczos Csepely Aladár, és ki tudna emlékezni a többire, kiket tulajdon édesapjuk is képes volna elfeledni. Tánczszünet van, a férfiak a pipázó terembe gyűltek. Egy emancipált hölgy is odavetődött közéjök, kecsesen füstölve a fehér papírszivarral, s délezegen hintázva magát egy szánalakú van széken. Kecskerey barátunk három pamlag-vánkost gyűrt maga alá, azokon ül, hogy magasabb legyen, onnan mulattatja a társaságot elmés életeivel. Kaczagnak. Az öreg Karpathy temetését beszélik. Most épen a végrendeletet kíséri kommentárokkal és illő travestatiókkal Kecskereg barátunk. — Az öreg úrtól minden esetre igen szép gyöngédség volt, hogy az iriseket úgy pártul fogta , mert azok szép virágok. Mondják, hogy még a kaszásoknak is meghagyta huszonöt hot büntetés alatt, hogy ahol egy irist találnak a mezőben, azt le ne kaszálják, hanem kikerüljék. Az emancipált hölgy azt jegyzi meg erre, hogy ő ki nem állhatja a virágokat, mert az mind merő szenvelgés. — A jávor fák levágatását pedig valóságos gyilkossággá avatta és azt semmiféle erdejében vágatni nem szabad. — De mi lelte az öreget e bohóságokkal ? kérdé valaki. — Hát lehet az tudni, hogy ő mit miért tett ? Ez is mutatja, hogy nagy bolond volt. Most Abellinonak nem marad más, mint bebizonyítani, hogy nagybátyja bolond volt, mikor megházasodott, és így sem házassága, sem az abból született fiú nem érvényes, óriási kaczaj követte ezen ötletet. A liberális Darvay Jenő jónak látta erre egész komoly arccal megjegyezni, miszerint ezt alig hiszi jogosan kivihető esetnek. — Magam sem hiszem. Szólt Kecskereg nevetve. — De hát mi lesz azon esetben Abellinóból ? __ Ezt szerette volna ismét valaki tudni. — Nem kell miatta aggódni; az öreg úr gondoskodott róla , viszont a Kecskereg fejét hátravetve; —mindennap egyre másra egy aranyat kap, in natura, melyet a Maroccaner házban lakó ügyvivőtől kell személyesen elvinnie, még pedig tökéletes koldus postumeben , rongyos szűr a nyakában, kiszaladt csizmában, zsíros kalappal, posztószélből varrott tarisnyával, s nagy szegesvégű bottal. Így kell neki minden reggel beállítani, ha azt akarja, hogy aranyat kapjon, különben meghalhat éhen. Rettentő kaczagás fogadta a leleményes illustratiót. Mint látjuk, e perezben senki sem oly nevetséges ember, mint Abellino. ([Folytatjuk.)