Pesti Napló, 1854. április (5. évfolyam, 1218-1242. szám)

1854-04-07 / 1223. szám

rémítő fontosságát s valószínű hosszadalmasságát. A titkos sürgönyökben ő nem fedezhet fel orosz részrőli álkodást. Lord Aberdeen az 1844-iki emlékirat alap­elveiben annyira osztozni látszott, hogy miniszterel­nökké lételét a czár Törökország megtámadásának jel­szavául tekinthette. A czár méltóbb joggal panaszkodhatik rászedetésről, mint az angol kormány, mert bár ez utóbbi az orosz osztozási terveket visszautaslta is, de elismeré Oroszország igénylett jogait a keleti keresztények fö­lötti véduraságra nézve. Szóló ezután Francziaország­­ról bő dicséretekkel emlékezik, s azután a minisztérium múlt évi pénzügyi rendszabályaira tér át, s azt találja, hogy a tetemes adó csökkentése a fenyegető világhá­borúval szemközt igen eszélytelen intézkedés volt; ama képzelődést pedig nevetségesnek kénytelen kijelenteni, hogy a hadköltségeket majd az évi államjövedelemből fedezni lehetséges leend. Végül, a Francziaország és a Porta közt fenálló szerződvények tartalmáról egy ki­merítő közleményt igen kívánatosnak tart. Lord Aberdeennek igen nehezére esik, hogy a czárnak egy hozzá intézett bókját, melyet ő méltó jog­gal vehetett hízelgőnek, most ellene használják fel fegyverül. Emlékezzék csak vissza lord Derby, hogy a kormány élére léptekor ő is részesült hasonló megtisz­teltetésben, midőn egy absolutisti­us államférfiutól, ki nem volt különös barátja Angliának, a boldogult Schwarzenberg herczegtől szinte bókokat nyert. Az 1844-ki emlékiratot szóló még ma is kész aláirni; a czárnak ebben kifejezett nézetei bölcsek és mérséklet­teljesek, s igazolvák a krízis által, melyben Törökor­szág e memorandum szerkesztésekor volt; mit a „the Press“ czímű hetilap mond a fágyban, az az utolsó szóig nem igaz. Az emlékirat titokbantartásáról oly ke­véssé volt szó, hogy szóló azt rögtön, a­mint megérke­zett, a franczia követtel közré. Ha ő (Aberdeen) az orosz szövetségnek nagy becset tulajdonít, csak a bol­dogult Wellington herczeg és Peel Robert példáját kö­veti, kik mint államférfiak kénytelenek voltak ama szö­vetségnek az angol érdekekre nézve becses voltát el­ismerni. Szóló még most sem sajnál annyira semmit, mint az Oroszországgali jó egyetértés megszakítását, s habár az elkerü­lhetlenné vált háborút erélylyel akar­ja folytatni, de azért politikájának vezércsillaga a béke, még­pedig a közeli béke maradand. Lord Malmesbury egészen lord Derby szelle­mében nyilatkozik; lord Grey és lord Hardwi­ck­e a hadkészü­leteket nem elégségeseknek tartják; lord Lansdowne védi­e részben az admiralitást, s a­ válaszfelirat erre módosítás nélkül elfogadtatik. Az alsó házban (márt. 31-én) Spooner kér­désére lord J. Russell feleli, hogy a parliament es-­­­kü (zsidó) bilit húsvét előtt semmi esetre sem terjesz­­tendő elő. A nemes lord ezután a válaszfeliratot indít­ványozza. Emlékezetbe hozza, hogy a parliamentnek 50 év óta nem volt alkalma ily tartalomdús üzenetre vá­laszolni, s élénk színekkel vázolja a kiszámíthatlan elő­nyöket, jólétet és haladást, mit Anglia a közel negyven évig tartott európai békének köszönhet. A hadi kor­szakra vezető lépés elhatározása tehát, legkimerítőbb taglalást és igazolást igényel. Szóló ennélfogva az 1853 évi alkudozások folyamát tüzetesen elmondva, kimutatja, mily következetesen és szilárdul küzdött az angol kor­mány elejétől végig az orosz ármányok ellen, s mennyi­re nem mulasztott el semmit a békés megoldás eszkö­­zölhetésére; miként vált a kérdés egyre súlyosabbá, mig végre a­zultán tökéletesen igazolt hadüzenete által , orvosolhatlanná lön; s hogy végre, miután a czár az utolsó, neki felajánlott visszavonulási hidat megvetette, az angol kormánynak nem maradt egyéb választása, mint a háború, az európai súlyegyen fenntarthatása végett. Ily körülmények közt van a háború megszűnve. Anglia az európai államszerkezetben nem maradhat kö­zönyös néző, miután részint szerződések, részint erköl­csi állása s érdekei kényszerítik a háborúban vagy har­­czoló fél vagy békebiró szerepében fellépni. Szóló a Francziaországgal kötött szövetséget nagy és szeren­csés nyereménynek tekinti; az Ausztria és Poroszor­szág irányábani viszonylatok fájdalom nem ily örvende­tesek. Mind a két hatalom tanácsolta ugyan Oroszor­szágnak az utolsó békeajánlatok elfogadását s a feje­delemségek kiürítését, de egyik sem kötelezte le magát szerződésileg, sem nem biztosította a nyugati hatalma­kat, hogy velük együtt tettleg lépene fel Oroszország ellen. Jelesül Poroszország a kérdést szükkeblűleg sa­ját németországi állásának szempontjából tekinti, a­he­lyett, hogy azt a magasabb európai politika színvona­láról fogná fel. Mind a mellett szóló a legjobbat reméli, mert tudja, hogy Németország érdekei az angol és fran­czia érdekkel ugyanazok s ennek igazságát nem sokára Németország uralkodói is belátandják. Mi a béke jövő feltételeit illeti, az ottomán birodalom legtökéletesb biz­tonsága természetesen a mellőzhetlen feltételeknek lesz egyike; e biztosítás zálogait azonban előre meghatá­rozni most még idő előtti dolog volna. Egyébiránt An­glia, Francziaország és a Porta között egy szerződés iránt történt egyezkedés, mely még csak a forma szerinti szentesítésre vár. Layard a válaszfeliratot nem ellenzi ugyan, de kénytelen a minisztérium ellen a következő — később megvitatandó — vádat emelni : hogy 1) lord John Rus­sell Törökország felosztásának első orosz tervét nem elég határozott és roszóló hangon utasítá vissza; 2) hogy lord Clarendon,midőn tárczáját átvette, az osztály­terv­vel még kíméletesebben bánt, úgy nyilatkozván, hogy iránta „tüzetesebben és nyíltabban értekezni hajlandó“;­­ 3) hogy a „Times“el titkos és bizalmas sürgönyök közöltettek, mielőtt ezeket még az egész kabinet ismerte volna, és 4) hogy a kabinettagok véleménye a keleti kérdésre nézve meg van oszolva, s nyilvános beszédeik­­­­ből az egyenetlenség kitűnik. Ausztria és Poroszország közreműködését a minisztérium kárpótlás gyanánt he­lyezte kilátásba a sok drága idő elpazarlásáért, most azonban a kormány maga megvallja, hogy a német ha­talmak szövetsége ma épen úgy remélhető, mint egy év előtt volt, azaz épen nem. Törökország iránti barátsá­gát pedig azzal tanúsítja a kabinet, hogy a még nem is tett szolgálatokért roppant s jelentékeny engedményeket követel tőle. A kereszténység annyit lévén emlegetve, szóló kérdi, keresztény bánásmód-e ez ? Ő (Layard) meg van győződve, hogy a hadkészületek későn kezdet­tek meg s e miatt hiányosak ; a kabinet politikája egész­ben véve nem eléggé világos és szilárd, s igy szóló gyanítani kénytelen , hogy a kormány tanácsüléseiben valamely gonosz kobold lappang , mely a legüdvösb terveket meghiúsítja , s a legőszintébb törekvéseknek kárörömmel gáncsot vet, s ezért szóló beszédét azon intéssel végzi, hogy ha a minisztériumnak kedves a be­csülete, úgy „dobja ki Jónást a hajóból.“ Bright ártatlanságában kezeit mossa ; ő az általa kárhoztatott háború köz­felelet terhének legkisebb ré­szecskéjét sem vállalja el. Szerinte Angliának a Portát a Menzikoif-féle ultimátum, vagy legalább a módosítlan bécsi jegyzék elfogadására kellett volna kényszeríteni. Hall erkölcsi szempontból védi a háborút Bright erkölcstelen önzése ellen. — Granby marquis azt látja, hogy nem Oroszország az egyedüli békebontó . Francziaország első nyújtott példát a török belügyekkel avatkozásra. Lord D. Stuart a háború általános czél­­jainak részletes­ meghatározását sürgeti, s reméli, hogy a kormány valahára komolyan veendi a dolgot. Lord Palmerston úgy vélekedik, hogy illő lett volna a diplomatia vétkeinek törvényszék­elibe állítá­sára a mainál alkalmas­ napot választani. A nemes lord — visszatérve az előtte szólók némely állításaira, — tagadja, hogy a „Times“ a kabinettől, vagy a kabi­net valamely tagjától titkos tudósításokat kapott volna; a forrást, melyből a „Times“ ezeket raer­te, megne­vezni nem tudja; de ha ama körülményből, hogy a „Times“ nézetei az orosz kormányéival oly gyakran megegyezők, következtetést vonni lehetne, akkor az angol kormány legkevésbé volna az említett lap súgó­jának tartható. A kérdést magasabb szempontból te­kintve szóló kénytelen megjegyezni azt, hogy Oroszor­szágnak török támadó politikája már régi származású s nem is lehetne megbélyegezhető, ha titkolózás, álkodás és ármány nélkül vitetett volna. A múlt év azonban ellenkezőt bizonyít. Annak, hogy a czár épen ezen idő­pontot választó az álarcz letételére, oka ama gyantás­ban rejlik, hogy a czár véleménye szerint a nyugati hatalmak közt egyenetlenség uralkodott, s hogy Anglia, Francziaország és Ausztria nem evezhet egy hajóban. Itt azonban hibásan számított, de a tanulság minden­esetre figyelmet érdemel, hogy Európa zavaraiban ha­lászni Oroszországnak legjobb alkalom nyílik. Az el­lenzéknek Layard által formulázott vádjait a nemes lord feltűnőleg egészen mellőzi, s ezek helyett Bright­­nak a háború és Törökország ellen intézett rohamait veri vissza. Disraeli a válaszfeliratot pártolja; erre nézve Canning abbeli nézetéhez ragaszkodik, hogy a jó haza­finak, bármennyire kárhoztassa is a minisztérium poli­tikáját, a haza védelmezésében nem szabad állását megnehezítnie. Szavazatát ennélfogva ma a miniszté­riumra adja, de meggyőződését, ennek kedvéért el nem hallgathatja. A kabinet a háború czéljairól és határai­ról, a jelenről és jövőről, két különböző hangon nyi­latkozik. A Nesselrode-féle emlékirat, létezését tanú­sítja „egy — Anglia és Oroszország közti, Francziaor­szág kizárásával kötött gentlemanszerű egyezkedés­nek, Törökország felosztására nézve.“ Ezen emlékirat soha sem küldetett vissza tiltakozással; irányzata soha sem lan visszautasítva. A czárt nem lehet kétszínűség­gel vádolni; ő terveit lehető nyíltsággal vallotta be s tartózkodás nélkül engedett kártyáiba pillantani. Ha dicsvágy és hódítási szándék bűnökül tekinthetők, akkor Anglia és Francziaország sincs a szentek sorában. Szóló természetesnek látja, hogy a háború mindemellett el­­kerülhetlen annak meggátlására, hogy Stambul a czár hatalmába ne kerüljön, de azt is látja, hogy lord Aber­deen­s hívei a kabinetben, kik a Portát halálos beteg gyanánt tekintik, épen nem a hadviselésre alkalmas férfiak. Lord J. Russell mindenek előtt tagadja, hogy a kabinetben legcsekélyebb egyenetlenség is uralkodnék, vagy hogy az emlékirat Törökország felosztásával egy­­értékű volna. — Libthorp ezredes is felszólal, Angliát Francziaország álnokságától óvja, s a kabinet élén a franczia-barát Palmerstont szeretné látni. — Erre a válaszfelirat egy szívvel lélekkel elfogadtatik, valamint lord John Russell azon indítványa is, hogy azt jövő hétfőn délután 3 órakor a teljes parlia­ment királynő ő felségének nyújtsa át. Törökország, Stambul, mart. 27. Utólagosan je­lentik: „A mosó-javak államjavakká alakíttattak át. Ma az összes őrségek megerősíttettek, számos őrcsapatok czirkálnak a városban. Ez elővigyázati rendszabály oka még nem ismeretes.“ Hadi mozgalmak Délkeleti csatatér. Az oroszok alsódunai átkelé­séről hallani, mikép az oroszok részéről legelőbb kí­sérlet történt, az átkelést Brailánál erőszakolni. A hadi­tanács már el is határozta volt ezt, midőn Schilder tbk szemleútjából visszaérkezett, megmutató 26 tbk társainak, hogy ha Brailánál erőszakolni akarnák az át­kelést, rendkívüli veszteség lenne várható, s még ekkor is alig fogna e­zzel elérettetni. Schilder tbk okai meg­győzők valának, s ezért az átkelésre Szaktsa és Galacz jelöltetének ki. A brailai átkelési kísérlet tehát csak szm­leges támadás volt, mely két napi ágyúzást idézett elő, s mely után a törökök rögtön Matsin felé vissza­vonulni kezdenek, miután a galaczi átkelés létesítteté­­séről akkor már értesültek. Musztafa pasa az oroszok előkészületeiről már 22-kén kapott tudósítást, de az iránt is jelentést vett egyszersmind, hogy az oroszok 90,000-nyi sereggel akarják az átkelést három ponton eszközölni, és hogy a mazsini, szaktsai és tuk­sai helyőrségek az oroszok elő­nyomulását nem fogják gátolhatni. A török parancs­noknak ugyan lett volna még annyi anyagi ideje, hogy a badabaghi 2500-nyi helyőrséget megerősítse, de stra­tégiai szempontok az ellenkezőt parancsolák. Musztafa pasa­­. i. értesült, hogy az oroszok egyszersmind elő­készületeket tesznek, egyúttal Oláhországból a kiszer­­dzsii átmenetnél két órányira Hirsova alatt átkelni, s csak parancsra várnak. Minthogy az oroszok éjszakke­letre Kalarashtól 60,000-nyi számmal táboroznak, en­nélfogva Musztafa pasa kénytelen volt e tudósításoknak teljes hitelt adni, s a szerint tenni rendelkezéseit. Legelőbb is a badabaghi magaslatok védel­mével fel kelle hagyni s az ottani helyőrséget a tenger­part hosszábani után Kasztendzsébe magához vonni. Ha másként cselekszik, s haderőivel Badabaghot meg­szállja, hogy az orosz túlerővel ütközetbe bocsátkozzék, menthetlenül el lett volna veszve, mert a Hirsovából átkelni fenyegető oroszok függőleges lökése vagy az után lepte volna meg, vagy még inkább hátul támadta­­tott s megsemmisittetett volna. A Dobrudzsa fél­szigetet a törökök ekként stratégiai szempontból üliték ki. Még a Trajánsánczoknál is homlokban az orosz fő erő s baloldalán a kalarashi két hadosztály által erősen fenyegetve látja magát s azért nem lephetne meg, ha­­hogy azt hallanék, hogy jó rendben és még jó eleve Ba­­zardsikba visszavonul. Hallani, mikép a Karassa és Küsztendzséből oda vezető úton már is minden falut sánczok és torlaszokkal vézet körül. Egyúttal a rus­­z s­uk­i és s­z­il­is­z­t­r­iai parancsnokok is utasítást kaptak, hogy védőleg tartsák magukat. A rendelkezhető csapatokat a Dunánál — kivéve a várőrségeket — Omer pasa Razgradba, melynek pivotja Sumla, és Ba­­zardzsikba Várnára fektetett súlyponttal vonja. Általában a törököknek nem lehet szemrehányást tenni, hogy a Dobrudzsát a mazsini és szaktsai vonal erélyes védelmére elégséges csapatokkal meg nem rak­ták. Nekik ott valami jelentékeny hadtestet azért sem szabadott felállítani, mert az oroszok Mazsintól délre a Duna valamely pontján tetemes erővel átkelhettek, e hadtestet hátulról megtámadhatták s teljesen elvághat­ták volna. Azon három kis várat tehát elveszett pon­toknak lehet­ tekinteni, melyeknek feladata volt az el­lent szemmel kisérni s működéseit addig paralyzálni, mig csak lehetett. A Dobrudzsa védvonala a Traján­sánczoknál, Karaburnnnál, azon helyen fekszik, mely a Duna és Feketetenger közti legkeskenyebb tért foglalja magában s Csernavodától Kasztendzséig terjed. E he­lyen van a még Traján által ásatott óriási árok, mely­nek a barbárok benyomulását Moesiába (most Bulgária) kellett volna feltartóztatni. Ezt kiegészíti a karassai tó, mely a Dunáig terjed. E vonal utolsó időben nagy gonddal tétetett védképessé s mintegy 30,000 törökkel láttatott el. Minthogy az oroszoknak lehetetlen, hogy szándékuk­ban legyen Várnát ostromolni , mely azonfelül a tengeri részről is igen erősen támogattatnék ; minthogy a Trajánsáncz őket előnyomulásukban hosszabb ideig feltartóztatni képes; minthogy a Dobrudzsa mocsáros vidéke ez évszakban nem engedi nekik meg, hogy si­keresen működhessenek , mi lehet tehát az oroszok át­kelésének a Dobrudzsába valódi jelentősége ? A „Jour­nal des Debats“ azt tartja, hogy „ez csak védelmi hadműködés; az oroszok nem gondolnak további elő­nyomulásra ; ők csak a két part és a várak birtokába akarák magukat helyezni, félelemből, hogy az angol­­franczia flotta egy része a Dunába benyomulhat, mi­ál­tal képessé lehetne, egy kiszálló hadtestet az oroszok hátában Moldva és Besszarábiában partra tenni, míg a törökök Oláhországban nyomulnának előre. Ez teljes­séggel nem oly valószínűtlen, mint egyelőre látszik. Míg a vízállás alacsony, addig az oroszoknak a dunai tor­kolatokban felállított akadályok lehetnek némi hasznuk­ra, de mihelyt megáradnak a vizek, ez akadályok maguktól eltünendnek , és a hajók, melyek nagy vízállás mellett könnyen Galaczig hatolhatnának , ekkor kevés akadályokra találnának. Ezen vészho­zó lehetőség az, mely az oroszokat késztető, ma­gukat a másik partnak is birtokába helyezni.“ A „Journa des Debats“ tehát azt hiszi, hogy csak a nyu­gati hatalmak előrelátott hadműködési mozdulata a du­nai torkolatok felé, kényszerűé az oroszokat ezen tisz­tán védelmi állás­foglalásra. A Si d­­ n f d pedig azt hi­szi, hogy Gorzsakovv hg, ki jelenleg négy erős gyalog és két lovasosztálylyal a Traján sánczok ellen indul, Ka­rassa, Csernavoda és Kasztendzse lerombolása után Omer pasát a már a korábbi török háborúkban történe­tivé vált négyszögben fogja megtámadni, mi azonban a törökök rendkívül erős állása mellett nehéz feladat leend. Schilder töb parancsot kapott, az átkelést Kala­­rashnál vezetni, és Szilisztriát bezárolni.“ Ámde akár­melyik legyen az oroszok c­élzata, bizton várható, hogy ha a törökök vitézsége még előbb nem, a segédseregek megérkezése bizonyosan fordulatot ad e hadműködési terveknek. Bukarestből mart. 23-ről írják, mikép e napok­ban 500 oláh gyalogos innen elment, Brailánál az orosz hadsereghez csatlakozandó. Ezek előbb a templom előtt megáldottak. Az önkénytesek toborzásai ugyan egyre tartanak, de a befogadásban most mégis kényesebbek mint azelőtt. Az élelemszerek ára rendkívül nő, így egy pulyka 5—7 huszas, a hús­okkája (21/2 m­t), bárha árát a várostanács sokrra szabályozta, mégis ha élvez­hető húst akarnak, 15—16 kron kell venniük. A ven­déglőkben már is oly drágán esznek mint Bécsben. Egy szoba ára egy napra legalább egy ezüst rubel. — S z i m n i c z á ból hallani, hogy az oroszok ottani elvo­nulásuk előtt (t. i. Brailába rendeltettek­ a lakosokra, kiket török érzelmüeknek ismertek fel, egész önkényesen tetemes hadiadót vetettek, azok minden áruit és holmi­jait elfoglalták, úgy hogy az egész helység koldusbotra jutott. — Ma ismét egy önkénytes osztály megy Krajo­­vába. Ez emberek semmi titkot sem csinálnak belőle, mikép rendeltetések Szerbiába benyomulni, ott propagandát csinálni s Milos javára felkelést előkészí­teni. Remélhető, hogy gazda nélkül számoltak. Szom­baiból jelentik, hogy a Porta a lengyel légió felállítását jóvá­hagyta, melyet Fran­cziaország fog felszerelni és fegyverezni. A lengyel emi­­gratio két főnökét óránként várják , hogy a légió szer­vezését megkezdjék.­­ Az asszonyok is rendelkezésére, helyzék magokat a Portának, és a 800 kurd nőnek lóháton 20-án a fővárosba érkezése, kiknek vezérnője nem épen fiatal és szép hölgy, nem csekély hatást tett. Fanatismus birta rá ez amazonokat, hogy hazai hegyei­ket elhagyják és a próféta zászlaja alá siessenek. (Ed­digi tudósítások csak a csapat vezérét jelenték bátor és ügyes lovagnőnek, de nem annak csapatját is.) — A Pr. Corr. egy stambuli levele megerősíti azon hírt, hogy az oroszok a cserkesz partokon mintegy 50 mfld hoszúság­­ban minden védett pontokat elhagynak. A benszü­löttek állítólag már a legfontosb pontokat kezükre hajtották. Vájjon a négy vár, Poti, Redut-Kalé, Szukum-Kalé és Anapa e legfontosb pontok közé tartoznak-e ? Ekko­­rig az egyesült flotta részéről sem bírt egy támadás a cserkesz partok ellen valószínűséggel, mert a jelen idő­járás mellett nem lehetne a török-anatóliai hadsereg­séget. Egészben véve megegyezvén ez öntájékozás irá­nyával, egyes részletekre, hol kifogásaink lehetnének, nem terjeszkedünk, s átmegyünk Erdélyi czikkéhez, melyben megfordítva, egyes tételeket találunk csak he­lyeseknek, de az egésznek irányát nem. Épen Szon­­t­a­g­h Gusztáv ur volt az, ki referenst egykor azzal vádolt, hogy szépészetében a természet szépségeit kel­letén túl szerény szerepre kárhoztatja; most referens maga kénytelen ezen vádat emelni Erdélyi s azon nagynevű idegen iró ellen , kinek rendszeréből az „aesthetikai előtanulmányok“ alaptételei kivonattak. A természeti szép itt egészen ki van tagadva a szépnek tudományából, s ezért a czikkíró helyesebbnek véli a szépészetet műbölcsészetnek vagy szépművek bölcsé­szetének neveztetni. Mi nem tagadjuk, hogy a műszép nem áll magasabban a természeti szépnél, nem is tar­tozunk Batteux apát iskolájához; de azért nem tartjuk lehetlennek, sőt épen természetesnek, szépészeti szempontból tekinteni a természetet, miként ily szem­pontból tekintjük gyakran önkénytelenül a történelmet is, az egész életet. Ha pedig a tisztelt értekező, állítá­sa erősítése végett, azt mondja, hogy „mindez ideig sem jutott eszébe valakinek a természeti dolgokat szép­­ségi szempontból kiemelni és ime szépségből rendsze­res tudományt alkotni,v úgy valóban téved. Németor­szág elismert első szépésze, V­i­s­c­h­e­r munkájában — pedig ezen munka is az úgynevezett speculativ bölcsé­szet szüleménye — egy fő szakasz nem foglalkozik egyébbel, mint a természeti szépség rendszeres tárgya­lásával. — Megvalljuk, midőn az érdekes czikk első sorait olvasók, örvendve reméltük, hogy talán V­i­­­scher szépészetéből találandunk kivonatokat. — Egyébiránt ismételjük, a részletekben sok tanulságosat találunk, s ajánlhatjuk a czikket minden olvasónak. „A hazai irodalom, tudomány és művészet szemléje 1849—53“ czímű birálatos czikksorozatból veszszük az előttünk fekvő két füzetben a II. és III. számot. Egyik : „ magyar nyelvtudománybeli mozgalmak , “ Hunfalvy Páltól (157 —184). Másik : „nyelvköny­vek,“ S. I. aláírással (273—295). Az előbb nevezett czikk részrehajlatlanul és röviden összefoglalva tünteti elő a Hunfalvy Pál és C­zu­cz­or közt keletkezett nyelvkérdési vitának mibenlétét, vagy a nyelvcsaládi és önállási elv különbözőségét a nyelvészetben, s végül ismertetés, illetőleg rostálat alá veszi Fábián István munkáját „a szóelemzés és szóértelmezés alapelvei“­­ről. Kezet kell fognunk a szerkesztővel, ki e vitát „a nemzeti tudományosság terén fenforgó minden kérdé­sek legfontosabbiká“-nak nevezi, s óhajtjuk, hogy azt minden hazai tudósaink szemügyre vegyék; mert nyelv­­tudományunk, s ezzel a tudományok egyéb ágai, csak akkor fognak kellő virágzásnak indulhatni, ha meggyő­ződvén az egyedül czélravezető, mert egyedül tudomá­nyos nézetek igazságáról, lemondunk a kény szerinti műkedvelői eljárásokról s nyomosan használjuk fel nyelvünk létegzeténél fogva oly bőven kínálkozó elő­nyeinket, hogy a nyelvészet európai congressusában mi is döntő szavazattal léphessünk elő. — A második czikkben lajstromoztatván az utóbbi négy év alatt meg­jelent nyelvkönyvek, ezek közöl három vétetik „mód­szertani bírálat“ alá, u. m. Bocs­or István latin s Toepler és Brassai német nyelvtanaik. Nagyon emeli e bírálat becsét az írónak önálló értekezésként is fogadható részletes bevezetése „az idegen nyelvek tanítása átalános elveiről,“ melyet különösen ajánlunk az oktatók figyelmébe. Gr. K­e­m­é­n­y Józsefnek a januári füzetben meg­kezdett „Mikó-Ujvár emléke“ czimü, adatdús érteke­zése a februáriban bevégeztetik (146—157); a mar­­tiusi azonban, Szabó Károly „a régi Mikó váráról“ czimü czikkében (270­—273), ahol egy kis helyreiga­zítást told azon állítással, hogy a kérdéses vár és neve sokkal régibb idejű, mint gr. Kemény értekezéséből kitűnik. A martiusi füzetben egyébiránt újabb jelét veszszük a tisztelt gróf történetbuvári munkásságának. Azon a nagy magyar király hires kortársára vonatkozó, gondos gyűjtést, szorgalmat és avatottságot tanúsító czikkről szólunk, mely „B o n f i n i u s élete és munkái“ czime alatt olvasható (246—270). Egy másik hazai történet­­bavárunk életét és munkásságát, ki azonban tudomá­nya mellett egyszersmind széplelkű i­ó s derék ma­gyar hazafi volt , rajzolja kevés vonással , de meghatólag Ipolyi Arnold a ,, báró M­e­d­­­nyánszky Alajos emlékezete“ czimü, személy- és ügyszeretettel dolgozott czikkében (201—232) mely az „elhunyt hazai tudósok pantheona“ III-ik szá­mául van jelölve. Adja az ég, hogy a Mednyánsz­­k­y­tól elvetett magvak, mielőbb kikelve, virágokat és gyümölcsöket hajtsanak hazánk számára. M­e­d­­nyánszky­ban ismét oly írónk van, kinek összegyűj­tött munkái kiadatását irodalmunk becsülete és gyara­pítása régóta igénylik. A „magyar akadémia“ rovatában Horváth Cyrill­­nek a bölcsészet eszméjéről tartott előadásainak folyta­tása adatik (184—192), melynek főtárgyát a szellemi élet fejtegetése, alapgondolatát pedig azon meggyőződés képezi, hogy a „magyar philosophia sem lehet más, mint a bölcsészet eszméjének határozott s a nemzet szellemi életének mivoltával többé vagy kevesebbé megegyező alakokbani feltűnése.“ Ne akarjuk félrevet­ni — mert nem is lehet —a speculatív eljárásokat sem, a­nélkül, hogy eklektikusok volnánk, el kell ismernünk, hogy több út vezet az igazsághoz, sőt minél több ös­vényt egyengetünk magunknak ahoz, annál kevesebb egyoldalúsággal s annál több biztossággal fogunk mind­inkább közelébe juthatni. Az „irodalmi napló“ röviden emlékszik néhány újabb magyar munkáról (295—297), melyeket a P. Napló is igen kevés kivétellel, már részletesebben ismertetett. A Múzeum tárczája az időszaki sajtó szemléjét hoz­za januárról (193—198) és februárról (297—302), to­vábbá készülő munkák lajstromát (302 — 304) és halá­lozásokat (198 és 304). Az időszaki sajtó szemléjében elfogultság nélkül mondott észrevételeket, c­áfolatokat, sőt érdekes és kevéssé ismert kivonatokat is találunk, mind a bel- mind a külföldi folyóiratokra vonatkozólag, így többek közt a londoni Athenaeumban megjelent dr. L­a­­­h­a­m-féle értekezés a türk család tagjainak régi foglalásairól Európában, terjedelmesen közöltetik s bizonyára nagy mértékben magára fogja vonni történet­­búváraink figyelmét. Ajánljuk olvasóink s az illetők fi­gyelmébe az egyes magyar lapok működéséről szóló részleteken kívül, a Délibábban közlött „hún.hagyomá­nyok,“ továbbá a „Kulturleben in Pest“ czímű német levelek c­áfolatát, a nemzeti színházról tett észrevéte­leket s gr. Mail­át­h János legújabb történeti munká­jának rövid ismertetését. Mindezek az időszaki sajtó szemléjében találhatók. Végezetül csak ennyit: az Uj M. Múzeum februári s martiusi füzetei olyannyira érdekes, válogatott, tanul­ságos és egyszersmind élvezhetőleg adott tartalommal bírnak, hogy valóban minden magyar olvasd részit, ki figyelmére nem méltatja. —ss. Magyar könyvészet, 72 (301). Növényhonositás. Irta Katona Die­nes, a kegyes tanitórend tagja, szépművészetek s philoso­phia tudora. Pesten, 1854. Nyomtatta s kiadta Trattner- Károlyi István. Kis 8-rét. 56­1. Ára 30 pkr. •

Next