Pesti Napló, 1854. május (5. évfolyam, 1243-1267. szám)

1854-05-16 / 1255. szám

át hamarább érkeztek Londonba, mint az angol tudósítá­sok. Az orosz sietség azonban nem párosul az igazság körüli túlságos szigorral. A németek és angolok e rész­ben sokszor a nevetségig lelkiismeretesek, Oroszország pedig I. Napóleon híres hadjelentéseit is elhomályosítja; az „Invalid Russe­“től kell a lovagias történelemírás módját tanulni; maga a „Times“ is elismeréssel emeli ki é szakbani jártasságát. Például az idézett orosz lap szerint a flotta a bombázást a nagy hét szombatján kezdvén meg, az ágyúzás legkevésbé sem zavarta meg az odessai nép ájtatosságát, mely nyugodtan járt a templomokba . Ezen ájtatos templomjárók azonban tör­ténetesen már megelőző napon tömegesen menekültek ki a városból. Osten Sacken tábornok továbbá égnek meresztett kegyes tekintettel sóhajtja, hogy az egye­netlen harczot Krisztus feltámadása napján nyugodt lélek és bátorsággal kész elfogadni. Története­sen ismét a bombázás sem ápril 23-án (a görög hús­­vétvasárnapon) sem általában nem nyitatott meg. A Porta és Baraguay d' Hilliers tábornok közötti ideiglenes egyenetlenségről az angol lapok sajnálattal — az öreg tábornok iránt azonban mindenesetre gondos kímélettel nyilatkoznak; — a „Chronicle“ tudni akar­ja, hogy Szambulba már­is elment a kellő utasítás, ha­sonló kellemetlenség ismétlésének meggátlására. Mi Görögországot illeti, e legifjabb európai királyságról itt már úgy beszélnek, mint egy elkobzott czikkről. A „Morning­ Post“ lord Elgin rendkívüli küldetését Washingtonba ismét előveszi. E küldetés a semleges­ség és kutatás kérdésére vonatkozik. Az itteni amerikai követ Buchanan, mint mondják, tökéletesen egyetért az angol kormány nézeteivel, s remélhető, hogy Észak­­amerika is elismerendi annak méltányosságát. Lord Elgin utasításának részleteiről a „Post“ természetesen semmit sem közölhet. Törökország: Szambu­l, május 5. Napóleon hg 2-án tisztelgő látogatását tette a­zultánnál. Ez utóbbi azon óhaját fejezte ki, hogy a herczeg megelégedjék azon jó akarattal, mely minden viszonyaiban a keleti­ekkel előzékenyen nyilvánul. A herczeg pedig biztositá, hogy Francziaország mindaddig nem fogja letenni a fegyvert, mig az ellen „legyőzve“ nem lesz. Míg St. Ar­­naud Iöik megérkezik, addig a hg Várnába megy s több­napi ott tartózkodás után Sumlába induland, az azalatt odaérkezett franczia csapatok felett a parancsnokságot átveendő. — Lord Raglan 3-án volt rövid audientián a vultánnál. — A „Journ. de Const.“ ápril 29-diki száma lapja élén következő közlést hoz a Porta és a franczia követ közti már kiegyenlített viszályról: „Miután több napok előtt azon rendszabály végrehajtására nézve, mely a la­tin úgy mint keleti szertartású görögöket a Török és Görögország közötti politikai és kereskedelmi viszonyok félbeszakadása folytán a török területről kiutasítja, ne­hézségek fordultak elő, jelentjük, hogy ez mind­két fél megelégedésével s mindenki valódi örömére teljesen ki van egyenlítve.“ Mindamellett A paraguay s lord R e d c l i f f e közti vészteljes viszály a­zultánt igen rosz hangulatba ejté. A franczia követtől mindenesetre nagy tapintatlanság volt ily kö­rülmények közt a török minisztert terrorizálni. Napoleon hg igen elbámult Baraguay eljárásán, kinek visszahiva­­tását bizonyosnak tartják. Meglehet, hogy udvariasság­ból lord Redcliffe is vissza fog hivatni, azonban ez esetben ő csakhamar ismét visszatérne ide. Különben, hogy a nyugati hatalmak komolyan akarják a háborút,főleg pedig Francziaország mint Napóleon hg a­zultánt biztosító, követe házsártoskodásainak daczára, el van határozva, egész erejét a mérlegbe venni Orosz­ország ellen s Törökország mellett, kitűnik azon körül­ményből is , hogy két tábor alakíttatik Francziaország­­ban. S itt talán nem lesz érdektelen a jelen helyzetre egy futó pillanatot vetnünk. Gorzsakovs­ág bevonult Oláhországba, csak hogy ismét visszavonuljon, s az olteniczai babérok az egyedüliek, melyeket ekkorig ha­lántékai köré font. A franczia és angol csapatok azon­ban aligha fogják a jó példát követni. Ők bizonyosan nem szálltak hajókra, csupán azért, hogy ismét visz­­szaszálljanak. A nyugati hatalmak be fogják bizonyítani annak lehetőségét, mit a világ ekkorig kétségbe vont,m­oly hadsereget fognak Keleten felállítani, mely elég erős, hogy az oroszokkal megmérkőzhessék. Hahogy az oroszok Szilisztriát előbb meghódítanák, úgy ezzel a hadjárat csak megnyitva lenne. S ki tudja, vájjon nem áll-e velük gúnyolódva szemközt egy második Kalafat ? Ki tudja, várjon nem fog-e Szebasztopol oly gyorsan el­esni, mint ama vár? A flották, melyek ekkorig oly ke­veset tettek, — főkép azért, mert az orosz ellen sehol található nem volt — ekkorig legalább is annyit végez­tek, mint az orosz seregek. Kényszerítők Oroszországot erejének egy jó részét a balti tartományokban megár­tani, egy más részt a Fekete tenger több pontjain, s flottáit a tengerről úgy elfújták, mintha ott soha egy hajó sem lett volna. Nincs a Fekete tengeren pont, me­lyen az angol-franczia hadsereg egy éjen át meg nem jelenhetik. Oroszországnak ma e flották ellen nagyobb erőre van szüksége, mint az összes török hadsereg ellen. Ez elég előny kezdetnek, pedig aligha fognak ennél megállapodni. Még azon esetben is, ha a német hatalmak nem léptek volna fel a török birodalom biztosí­tóiul, úgy hiszszük, hogy a nyugati hatalmak maguk képesek lettek volna, Törökországot bármely területi csorbulástól Oroszország irányában otalmazni. De a német hatalmak biztosítóivá lettek a török épségnek, s előbb utóbb eljöend az idő, melyben kötelezettségeiket teljesíteniök kell. Ausztria már is megkezdő fela­datát keleten teljesíteni. Csupán hatalma árnyékát vetette ki az illyr háromszögre, hogy ott minden felke­lési kísérletek csirájokban elfojtassanak, pedig ezek szépen tenyésztek s szorgalmatosan öntözgették. De minthogy biztosítéka többet foglal magában, mint az illyr háromszöget, ennél fogva befolyása a háborúra csakhamar tovább fog terjedni keleten.Időről időre me­rülnek fel békehírek , de hasztalan keressük alapossá­gukat. Bizonyos, hogy Francziaországban a kimerülés­nek vagy a háború megunásának semmi nyoma, hogy napról napra erélyesebb rendszabályok léptettetnek életbe annak folytatására. Ott nyilván úgy látják, hogy csak a háború kezdetén vannak. A britt nemzeti jellem szívóssága ismeretes, s mielőtt az orosz sorhajók lobo­gót nem cseréltek vagy tételöket el nem vesztették,Lon­donban alig lesznek a békére készek. Az oroszok győ­zelme még dühösebbé teendi a harczot s annál több harczost állít a síkra. Megveretésöknek pedig jelenté­kenyebbnek kell lenni, mint milyet egyhamar reájuk mérni lehet, mielőtt kemény elszántságuk oly áldoza­tokra szánja el magát, melyen a békének meg kellene vásároltatnia. Ilyen a jelen helyzet. — Londonból pedig írják, hogy a nép szava Kron­stadt és Szebastopol mielőbbi megsemmisíttetését sür­gei. Az Advertiser egy lépéssel tovább megy. E két áldozat nem elég. „Mit tehet végre is Napier­d Így kiált fel; elfoglalhatja az Aland szigeteket, de legalább 8000-nyi helyőrségre lesz szüksége, hogy azokat meg­tarthassa ; a Dagoe és Oesel szigeteket is elfoglalhatja, Rigát és Révait bombázhatja; beveheti, habár roppant ál­dozattal, Kronstadt várműveit, a 27 orosz sorhajót szét­rombolhatja, még a Néván is felúszhatik s a czár téli palo­táját halomra lőheti;de vajjon fogja-e a czár ekkor is a bé­két ajánlani? Nem­­ hanem vissza fog vonulni néhány műdre a tengerparttól s az orosz nemzeti büszkeség csak ekkor fogván igazán felsarkaltatni, az 1812-i játé­kot újra ismételni fogja. Szintúgy Szebasztopol elesése a Feketetengeren sem fogja a­ezárt békére hajtani. A szövetségesek kiűzhetik az oroszokat a fejedelemségek­ből, a Kaukázusontúli részt és Krimiát elfoglalhatják, azonban nincs módjuk e tartományokat megtartani. — Szóval, a szövetségesek bármennyi győzelmet vívnak is ki, mégis czéljukat el nem érhetik — kivéve, ha (mert Oroszország, úgymond az Advertiser, csak két ponton sebesíthető meg: e két ponton Anglia köteles­ségét teljesíti). Ha Angliának nincs elég bátorsága erre , úgy jobban tenné, ha mindjárt porba hullana a czár előtt. De mit mondana erre az angol nép ? Az an­gol népnek tehát szavát kell emelnie s kormányát oly eszközök megragadására kényszeríteni, melyek által e­­gyedül lehet becsületteljes békét kivívni. Danai fejedelemség. V­i­d­i­n, máj. 9. A mint a törökök Kis-Oláhországban előbbre s előbbre nyomultak, a la­kosok mindenütt tömegekben vonultak eléjök s tartalék nélkül fejezék ki örömüket az ozmánok eljövetele felett, a görög keresztnek oly sokáig rajtok nehezedett súlyát és elviselhetlenségét panaszolván. Halim pasa az új török parancsnok ez iránt jelentést küldött Omer pasá­nak, mi a szerdárt felette megörvendeztette. Halim pasa ápril 28-kan a törökökre nézve annyira kedvező maglavitii, gumiri és pojánai ütközetek után Bailestben átvevén a parancsnokságot, első gondja volt, megnyug­tatni Kis-Oláhország súlyosan látogatott s költött rém­képekkel ijesztgetett lakosait, egy proclamatio által, mely állítólag Dupuy franczia ezredes tollából folyt, s melyről azt mondja Halim pasa jelentése, hogy az a várt hatást a nyugtalanított kedélyekre megtette. Morza- Szaka és Obanból máj. 5-kén több küldöttség ment Halim pasa főhadiszállására s török helyőrséget kértek, melyet saját módjukból élelmezni készeknek nyilatkoz­tak. Jelenleg a törökök főhadiszállása Krajovában van . Kara­kaiból holnap jelentékeny török csapat­test fog Izlasba menni, Szali pasát Nikápolynál az oro­szoknak hadműködései ellen Turnunál támogatandó. Halim pasa említett proclamatiója így szól: „Kis-Oláhország lakóihoz ! Mi hozzátok jövünk, mint utalmazóitok, mint barátaitok. Ti már tapasztaltátok, mit várhattok az oroszoktól, ha hogy nekik, mitől Isten óvjon meg, sikerülne, földetek, személyeitek és vagyontok urává lenni. Az oroszok most ott túlerőnk elől visszahúzzák magukat. Minden ütközetben, melyet velünk vívtak, a rö­­videbbet húzták. Ti látjátok, hogy Isten velünk van. Századok óta birtokában vagyunk ez országnak, s mi jo­gaitokat, szabadságaitokat és vagyontokat h­áboru­lan hagy­tuk. Gondoljátok meg a különbséget, ha hogy az oroszok lennének uraitokká.“ „Ittlétünk rövid ideje sokáig fájdalmas emlékeikben fog élni. Javaitokat, jogaitokat és szabadságaitokat lábbal taposták, gabna- és szénakészleteiket felégették, marháitokat elhajtották, s a­mit fölemésztettek, azt nem fizették meg. Én minden alárendelt tiszteimnek szigorúan meg­hagytam, hogy mindazt, mit legénységünk számára átvesz­­­nek, készpénzzel fizessenek. A legkisebb kihá­gás , melyet embereim maguknak megengednének , szigo­rúan megbüntettetik. „Mi hozzátok jövünk mint barátok, mint utalmazóitok. Ki köztetek az oroszoknak, míg itt táboroztak , valamely szolgálatot tett, annak ezt megbocsátom; de ha valami hűtlenséget követ el ellenünk, úgy kétszeresen bűnhődik. Mindegyik közéletek bátran végezheti dolgait mint az­előtt. Én a háború szenvedéseit és nehézségeit lehető leg­kevesebbé akarom veletek éreztetni. Maradjatok nyugod­tan. Mi háborút viselünk az oroszok ellen, nem ellenetek. A padisak igen jó indulattal viseltetik irántatok. Bailesti april 16—28. 1854. Halim, pasa, Ferik.“ Hadi mozgalmak Délkeleti csatatér. A legfontosb kérdés , mely most a dunai vonalon fenforog, az:vajjon Szi­lisz­tria bir­j­a-e magát tartani vagy nem? A bukaresti 6­ki tudósítások azt mondják , hogy az oroszoknak végre sikerült a várat bezárni s a réslövést jó eredménynyel megkezdték, sőt már azt is hírlik, hogy a Medzsidie erősséget, melyet a törökök legújab­ban Szilisztria jobb védelmére építettek , az oroszok már bevették. Azt, hogy az orosz csapatok már bolgár földön is állást foglalnak a vár körül, s ezt a száraz részről is fenyegetik, több oldalról is bizonyosnak állít­ják ; azonban ezt okvetlen egy nagyobbszerű ütközet­nek meg kellett volna előznie, akár átkelés akár az oroszoknak Rassova részéről előnyomulása folytán; miután pedig ilyesmiről semmi jelentés nem jött, a Szilisztria teljes bezárulása iránti hírt bátran a mesék országába utasíthatjuk; annál inkább, miután már több nap előtt jelentve volt, hogy a törököknek sikerült az oroszokat azon három dunai sziget közöl, melyekről a várat folyvást lőtték , kettőről elűzni. Még az orosz tisztek maguk is nagy méltánylattal szólnak azon hősiességről, melylyel a törökök e támadása­ikat Szilisztria ellen ekkorig visszaverték; kétség­kívül csak romhalmot fognak az oroszoknak átadni, ha csakugyan át fognák még adni. Különben az oroszok­nak e vár elleni rendszabályaik komolysága mutatja en­nek fontosságát. Erre nézve érdekes a „Pr. Wehrzig“ véleményét hallani, mely igy szól: „Ha Szilisztria ele­sik, úgy az egész dunai vonal, egész az ausztriai hatá­rig meg van nyerve s maga részéről legnagyobb fon­tosságú hasissá válik. Az egész jobb dunapart inkább vagy kevesbbé erős váraival paralyzáltatik; szállítások, átkelések s hídfők ekkor inkább az oroszok előmozdítá­sára szolgálnak, valamint ekkorig gátlására szolgáltak, és Várnát és Sumlát ekkor mindenesetre könnyebben be lehetne venni, mintha Szilisztria egy török diversió­­nak kiindulási pontul szolgál. Ha Szilisztria ellentáll, úgy a dunai vonal és a Trajánsáncz még sokáig az orosz előőrsök vonala marad, s ha Omer pasa a csatát kikerüli, úgy még mindig nyugtalaníthat, mint Oltenitza és Csetalénál, mi minden eldöntést leh­etlenné tesz s a szövetségeseknek sok időt hagy, jobb és észszerűbb állást foglalhatni, mint Gallipolinál.“ Ámde sumlai máj. 1-i levél szerint Omer pasa e vár körül öszpontosit is minden rendelkezésére álló erőt, úgy hogy azt nemcsak a bevételtől, de még a be­­zárulástól sem félthetni egyhamar. Az oroszok folyvást küldenek csapatokat a Dobrud­zsába, úgy látszik, hogy e pont birtokát minden áron biztosítni akarják­. A Dobrudzsa azonban igen egészség­telen álláspont, s csak a legnagyobb áldozatokkal tart­ható. Maga annak meghódítása az oroszoknak roppant emberáldozatba került, a kis ütközetekben pedig több mint 3000 embert vesztettek, ehez járul még a beteg­ségek és megerőtetések folytán elhullottak száma. Most a dobrudzsai orosz csapatok közt még a rothasztó láz is mutatkozik, oly kor, mely 1829-ben egy hó alatt 100,000 emberből 6000-et ragadott el. A ,M e d. W o c­h.­s c­h r­i­f­t, levelezője az orosz dunai hadseregnél,következő leírást ad az ottani oroszok állapotáról : „Azon train, mely a Dobrudzsába követé a sereget, folyvást uj élelmezésért tér vissza, s százan­ként hozza a sebesülteket s ezrenkint az elromlott fegy­vereket, ruhákat és hadszereket. Most épen várjuk a se­besülteket Karassából, melyek száma 500-ra megy; Braila, Galacz és Béniben . 000 beteg számára új kórhá­zakat állítottunk, tehát összesen 7 van. Leirhatlanok a küzdelmek, melyekkel az orosz katonának azon tájon küz­denie kell ellenében egy soha nem nyugvó, ezerszeresen mozgó, vakmerő és halált megvető ellenségnek. De nem csak emberekben roppant a veszteség — 2600 sebesült hozatott ide-, mihez az eddigi arányok szerint lehet holtak és eltűntekben tenni 3000-et — de lovak, pod­­gyász és lőszerben is iszonyú a veszteség. Kaszten­­dz­s­é­n­é­l 1000 ölnyi mocsáros téren 243 orosz és 71 ló veszett el, pedig ez a kisebb, ámbár legmakacsabb ütközetek egyike volt, melyben végre is az oroszoknak TÖDLEREJ ÉS IRODALOM Jeles iróiuk csarnoka. SZENCZI MOLNÁR ALBERT. Az irodalom évkönyvei rang és vallás különbsége nélkül, sőt még a nemzeti származat mellőzésével is, részrehajlatlan szigorral, hanem egyszersmind egyenlő méltánylással, emlékeznek mindazon munkásokról, kik az emberiség szellemi látkörét irataikkal szebbiték vagy tágiták, a szellemi mező egyes, végtelenig különféle részleteit mivelék,és virágzókká, gyümölcsözőkké te­vék ; — s e tekintetben egyedüli mérv gyanánt semmi egyéb nem szolgálhat, mint az illetők szellemi hivatott­­ságának foka s e hivatottság aránylata egy részről a kornak (melyre hatniok kell) miveltségi szükségeihez, másrészről az egyénnek (mely hatni akar) saját kiképző­déséhez. Pázmán Péternél, kiről e rovat legutóbbi szá­mában szólottunk volt, a lángelmű hivatottság ezen aránylatai óriási körvonalakban állanak a szemlélő elé, s ha körül­tekintünk az ő korszakának magyar tudósai között, a legméltóbb, kiről utána e helyt megemlékez­nünk illik, mindenesetre Szenczi Molnár Albert. Nem áll szándékunkban párhuzamot vonni e két nagy magyar író között, habár a párhuzam sokképen indo­kolható volna is. Nemcsak kortársak valának ők, nem­csak ritka tudományos készültségük s eszmerend­szereket átölelő elméjök által magasan kitűnők ha­zánk akkori tudósai közöl, nem csak mint egyházi — bár külön külön felekezetbeli — emberek, a hittani s vallási irodalom bajnokai, hanem egyszersmind, s ez a fő, oly írók mind aketten, kiknek munkái — hogy úgy mondjuk — vérébe mentek át illető híveiknek s ezek­nél mind e napig megtarták eleven hatásukat. Nem lep­het meg tehát bennünket, hogy már Teleki László grófnak a magyar nyelv ügyében írott munkája lapjain ezen korszakból a költő Zrinyi mellett Pázmán Péter és Molnár Albert közvetlenül egymás mellé állíttatnak mint oly irodalmi nagyságok, melyekre nemzetünk méltán büszke lehet, miután ők — nyelv­­mivelés tekintetében — több, és pedig miveltöbb euró­pai nemzet felett nekünk elsőséget szereztek, habár fáj­dalom ezen elsőségtől a következő században nagyon is elestünk. *) És valamint Pázmán Péterben, az egyháza körül buzgólkodó nagy írón kívül, az országos állásá­nál fogva politikai ügyekben is résztvehetett hazafia, a honi tudományosság tettleges előmozdítóját kellett fel­mutatnunk ; szintúgy Molnár Albertnál nem csupán azon munkálatok említendők , miket papi hiva­tásánál fogva, hívei érdekében, teljesitett, de még sok­kal inkább azok, melyeknek — illetve a nemzetnek nyelvben nyilvánuló szellemétől — kezdeményzőleg és messzeható erővel szentelte legnagyobb szorgalmát. Ol­vasóink kitalálják, hogy itt különösen latin-görög magyar és magyar-latin szótárát értjük,melynek utóbbi részét is megtoldá utóbb a göröggel, bővítvén egyszersmind a magyar szók halmazát. Ezen szótár még mai napig nél­­külözhetlen kiegészítője minden magyar nyelvész könyv­tárának , a mi — úgy hiszszük — becsének elegendő tanúsága. Néhány évvel e szótár megjelenése után (mely egy század múlva Beer által a német szavakkal megtoldva adatott ki) M­o­ln­ár A­lb­e­rt — pártfogója,, a hesz fejedelem, Móricz költségén — latinul írt magyar nyelvtani kézikönyvét bocsátotta közre, s habár e téren már voltak is elődei *), habár ő maga nagyon ragaszkodik tárgyalásában az akkor zsinórmértékül szolgáló latin nyelvtanok módszeréhez, munkája mégis — valamint egy részről jó és értelmes kalauz lehetett a magyarul tanulni akaró idegen ajkuaknak — úgy más részről bővelkedik a nyelvi sajátságok találó kimutatá­sával s különösen a szófűzés tanában oly esetes észre­vételekkel, melyek bizonyságot tesznek a szerző miveit ízléséről, s még inkább arról, hogy mélyen behatott a magyar nyelv szellemébe. De midőn Molnár Albert szép ízléséről, nyelv­beli felfogásáról teszünk említést, nem kell-e legelső helyen utalnunk a zsoltárokra, melyeket ő zengő ma­gyar versekbe szedett s melyeket a magyar protestánsok még jelenleg is énekelnek egyházainkban? Egyszerű méltóság és erő, párulva természetes kellemmel, bámu­latos változatossága versidomokban és mintegy önkényt éneklésre csábító hangzatosság jellemzik e zsoltárokat, melyek Molnár Albert nevét a késő utódoknál is elevenen emlékezetben, életben tárták fel. Zsoltárait különben franczia dallamok szerint szerkeszté s maga kótázta is; az ő idejétől kezdve ezen zsoltárok a szintén általa kijavított s két ízben kiadott Károlyi Gás­­p­á­r-féle biblia állandó függelékét képezék. Nem soroljuk el ezúttal Molnár Albert számos munkáit, melyek nagyobbrészint latin hittani művek magyarításai; csak a K­a­­­v­i­n után fordított „Keresz­tyén religióra és igaz hitre való tanítás“-át (ajánlva Bethlen Gábor fejedelemnek) akarjuk megemlíteni, melyben a magyarító teljesen kifejti velős prózáját, s mely mellett csak azon egy körülmény marad csodá­landó, hogy míg a zsoltárok egészen átmentek a hívek életébe, ezen alapkönyve a helvét hitvallásnak — bár az inkább csak tudósabb olvasók számára készült — mégis ezeknek könyvtáraiból is lassan kint kiveszett, s újabban ki nem adatván, csaknem végképen feledékbe ment, feledékbe, mit már irály szempontjából sem ér­demel. Vajha jobban, vagy általában forgatnák íróink a vallásnyitás lendítése folytán keletkezett magyar köny­veket, gyönyörön és tanuláson felül még ügyességet is szereznének maguknak az igazán magyar írásra. Való­ban, ha összehasonlítjuk Bornemisza Péter beszé­deinek, Molnár Albert iratainak, mindenek felett pedig Pázmán Péter elmeszüleményeinek magyar prózáját mostani, még legjobb íróink prózájával is, kénytelenek vagyunk megvallani, hogy két század alatt prózánk rendkívül hanyatlott, gazdagulván ugyan idegenes ki­fejezésekben s fordulatokban, de megfogyván az ere­detiekben. S várjon történik vala ez, ha íróink szorgo­­sabban tanulmányozták volna elődeiket ? . . A magyar irálynak okvetlenül meg kell újulnia, újjá kell szület­nie, hogy 63 nemzeti jellegét egész épségében vissza­nyerve, új erővel és biztosan haladhasson elő azon pá­lyán, mely minden mivelődő nemzet által szükségkép megfutandó. Molnár Albert műveinek tanulmányozása annál sikeresebb lehet s annál nagyobb érdekkel bir az által, hogy alig nevezhetünk kívüle más magyar írót, kinek élete viszonyaira vonatkozólag hitelesebb és bővebb adataink volnának, az iró életének és viszontagságai­nak ismerete pedig mindenkor legjobb kulcs, sokszor nélkülözhetlen kellék, — munkái teljes értéséhez. Az említett adatok fenmaradtát ugyan első kézből magának Molnárnak köszönhetni, ki rendszereteténél fogva minden levelet, verset vagy iratot (még a genfi és ró­mai menetjegyeket is), mi csak egy-egy nevezetesebb élményére emlékeztethető, gondosan összegyűjtött; leg­közelebb azonban gr. Kemény Józsefet illeti a nem­zet hálája, ki Molnár Albertnek ezen memoires­ tárá­­val egy díszes és gazdag albumban (mely a XVII-dik századbeli magyar tudós egyetemi borostyánfüzérét is magában foglalja) ajándékozd meg a magyar tudós tár­saság könyvtárát. Csodálkozhatunk is, hogy még tudó­saink egyike sem fogott hozzá egy monographiához Molnár Albertról, mire oly bőven kínálkozik az anyag s mi — már a feljebb emlitett okból — annyival szükségesebb volna, mert a mit Bod Péter vázlatá­ban *) vagy Pap Zsigmond életrajzában**) Mol­nár Albertről olvashatni, irodalomtörténeti tekin­tetben koránsem elegendő. Nem Toldy Ferencz volna-e hivatva, hogy ily becses monographiával mind saját érdemein mind irodalmi kincseinket öregbítse ? Különös érdeket nyer Molnár Albert élete még azon népmonda által is, mely tudósunk felől a mivelet­­lenebb osztályban keletkezett s mely Molnár­t—má­sodik Faust gyanánt — az ördöggel czimboráltatja*). Az uj Magyar Muzeum 4­853—diki folyamában S­z­ilá­­gyi István egy románczot közlött, melynek toldalé­­kos végversei ezen mondáról emlékeznek. Az értelmes­ olvasót mindenesetre jóval inkább ér­­deklendik Molnár Albert utazásai, hivatalkodása és összeköttetései a külföldön, levelezése tudósokkal és családjával, a szoros viszony, mely őt két fejedelem­hez (Bethlen Gábor és a Hesz Móricz) kapcsold, a kortársak ítéletei felőle és munkáiról, de főkép ma­gok ezen munkák, melyeknek azonban helyes megér­tése végett — miként feljebb említettük volt — okvet­lenül szükségünk van egy avatottan készült monogra­­phiára. Molnár Albert munkáinak ugyan nagyobb része — t. i. szókönyve, nyelvtana és zsoltárai kivéte­lével — nem annyira tárgyuknál, mint irályuknál fogva igényli az irodalombuvár, az iró figyelmét; hanem ez irályi szempont is oly jelentékkel bir, hogy azt hatha­tósan ajánlhatni a szólásmodorokban elidegenesedett mostani magyar íróknak tanulmányul, sőt helylyel köz­zel példányul is. Az ernyedetlen szorgalom, fáradni nem tudó munkás­ság s a férfias jellem követésre méltó példák gyanánt jelentkeznek Molnár Al­be­rt személyében, kit úgy a magyar protestánsok felekezete, mint egyszersmind összes irodalmunk joggal és büszkén számít nagyai közé. Greguss Ágost. *) Magyar Athenas. 1766. **) Erdélyi prédikátori tár. 1837. *) Ezen monda szerint M­o­l­n­ár Al­b­e­r­t, külföldön lé­tekor, annyira megszorult pénz dolgában, hogy magát juhászságra adá, végtére pedig annyira jutott, hogy: „Ördögtül is megcsalatván, Vérrel tett kézírást pénzért.“ Annyi való, hogy a tudós férfi sokat küzdött anyagi gondokkal. Találtatik a feljebb említett albumban Albert öcscsétől egy levél, melyben ez neki—ma­ga is szűkén lévén — három forintot küld Németországba, s e kis összeget is kölcsönvett pénzből. *) A magyar nyelv előmozdításáról buzgó esdeklései gr. Teleki Lászlónak.“ Pesten. Trattner Mátyás betűivel. 1806.“ (Lásd a 36-ik §-t.) *)Igy Erdődi János (Sylvester), későbben pedig Molnár Gergely, kinek magyar nyelvtanát meg­jobbitva maga Molnár Albert is kiadta, a magáé előtt.

Next