Pesti Napló, 1854. június (5. évfolyam, 1268-1290. szám)

1854-06-25 / 1287. szám

kievicz tábornagy csak föltételesen határozta el magát a dunai hadműködések fővezérletének átvételére. A­mint itt értesült körökben beszélik, az orosz czár neki a jelen háború szerencsés bevégzéséért Mingrelia önálló örökös herczegi koronáját helyezte kilátásba. Mint tudva van Mingrelia azon 100 négyszög­műdből álló országrész , mely keleten a Kauká­zus csúcsaival, nyugaton a Feketetengerrel, dél felé Imeretia s éjszakra Abh­áziával határos. A gyakran nevezett két erős vár Poti és Redutkaié e területen fekszik, mely a Perzsia és Oroszország közt 1813-ban kötött utolsó béke óta ez utóbbi birodalomhoz tartozik. Azelőtt mindig önálló fejedelmek kormánya alatt állt s ezek utódai még most is élnek Oroszországban. Czernovitzi 20-ki távirati tudósítás folytán a f. hó 12-én Moldvában kibocsátott árpa és zabnak Ausz­triába kivitelének tilalma 17-ben ismét felfüggesztetett. Hadi mozgalmak Délkeleti csatatér. Valóban különös ! Bukarest­ben az illető körökben azt kezdik az oláh lakossággal elhitetni, hogy Szilisztria ostromára az oroszok komolyan nem is gondoltak. Hisz, úgy mondják, a vár nincs is minden oldalról bezárolva. A turtukani és sumlai utak mindig nyitva maradtak, s a törököktől nem vágták el az alkalmat (mily nagylelkűség!) hogy csapatokat és élelmet a várba lökhessenek. Mindezt pedig bizonyosan nem engedték volna meg, ha hogy azon akaratjuk lett volna az oroszoknak, a várat komolyan határolni. Va­lóban különös­­ az ember nem tudja, vájjon azon naiv­­ságon bámuljon-e,hogy vele ilyen nevetséges dolgokat akarnak elhitetni, vagy pedig azon korlátoltságon, mely nem engedi, hogy szerencsétlenségöket méltóbb alakba önthessék. Az egésznek hibéje az , hogy Szilisztria os­tromát abban szándékoznak hagyni. Az agg tábornagy meggyőződött, úgymond egy bukaresti jun. 15-ei levél, miszerint a vár bevétele semmi arányban sem állna az áldozatokkal s ez értelemben alapos előterjesztéseket is küldött Sz. Pétervárra. A következő két tudósítás is ugyanezt látszik bizo­­nyítni. A szilisztriai 15-ki tudósítások ismétlik, mi­szerint az ostrommunkálatok a jún. 13-ai véres ese­mény óta fel vannak függesztve, és hogy az oroszok a visszavonulás iránti parancsot várják,s a vár és a külön­álló erősségek egyszerű bezár­ására szorítkoznak. A várnak tulajdonképi felmentése még nem történt meg, azonban az oroszok a török és segédcsapatok mozdu­latai által nyugtalanítva lenni s bizonyos visszavonu­lásra gondolni látszanak. Kalarasi 17-ki tudósítások pedig jelentik, hogy a törökök a parton a váron kívül felállított mozsárü­tegből erélyes tüzelést folytatnak az orosz szigeti üte­gek és a hídfő ellen, s már több lövegeket elnémítottak. A törökök azon meggyőződésben élnek, hogy Gortsa­­koff­ág legközelebb a túlsó partra fog átkelni s a szö­vetséges fölmentő csapatok komoly támadását nem fogja bevárni. És ezt annál inkább, mert mint a Krenst. Ztg írja, katona és tiszt egyformán el van kedvetlenedve, s az orosz mindenhatóság egy jó része oda veszett. A török lövegek főleg éjszaka nagy károkat tettek bennök. A törökök világító golyókat bírnak, melyek oly nagy vilá­gosságot terjesztenek, hogy az orosz tábort egészen felderítik, mire aztán azonnal elkezdenek az ágyuk tü­zelni. A jó és elszánt szellem, mely az oroszokat még néhány hét előtt lelkesítette, tetemesen alábbhagyott s a Drinápolyba előnyomulás, a Szambul előtti győ­zelem , a kettős keresztnek Zófia templomára ki­tűzéséről senki sem beszél, de nem is álmodik az orosz táborban. Még az idő sem kedvez Szi­lisztria ostromának. Nemcsak, hogy az ellenséges golyók igen sok kárt tesznek, még felhőszakadásszerű esőzések is elrontják az oroszok munkálatait, s ily kö­rülmények közt mi természetesb, mint hogy a visszavo­nulási parancsot hőn várják Paskievics hgtől, ki, mint tudjuk, maga is erős zúzást szenvedett Szilisztria előtt. Ez jún. 9-kén történt az orosz rohamló oszlopok jobb oldalán, az Abdul Medzsid erősség irányában, melyből iszonyú tüzelést kezdtek a törökök. Egy ágyúgolyó a hg mellett ütött le a földre, s az agg vezér erős zúzást kapott a jobb lágyékában. Eleinte semmibe sem véve, és a hg folytatá kémszemelését, de csakhamar kény­szerítve jön a lóról leszállni s egy droskóba beülni. Kalarasba érve sebesülését az orvosok jelentékenynek ismerték el. A lig jobb lába zsibbasztva volt s heves gyuladás állt elő. Erős vérverések rendeltettek meg. Azonban siker nélkül. Azóta, mint tudjuk, egészségi állapotáról változó verziók keringenek, de tett útjából gyaníthatni, hogy sebesülése nem életveszélyes. Azonban egy s­­­a­m­b­u­­­i jun. 9-diki török bulletin me­gerősí­ti a hő­s Musza pasa szilisztriai parancsnok halálát a következő méltó szavak­ban : „Sumlai - ki közlések megerősítik a már közlött részleteket a szilisztriai máj. 24 és 29-ki csatákról s új támadásokról tesznek jelentést, melyeket az oroszok máj. 31-én és jún. 2-án e hely ellen intéztek és melyek­nél az ottomán csapatok legfényesb győzelmet vívtak ki. Szerencsétlenségre ezt a vár hőslelkű parancsnoka, az ottomán hadsereg egyik legkitűnőbb tisztje, Musza pasának jun. 2-án történt halálán igen drágán vásárol­ták meg. Musza pasa meghalt, nemesül és szentül, a­mi­ként élt, hazája és souverainjéért,s Törökország azon fiai egyikét siratja benne, ki védelmére a legkészségesebben és legbuzgóbban áldozta fel magát, ő rettenthetlenül és nyugodtan halt meg diadalának közepette, miután ismé­telve az őt számra felülmúló ellenséget visszavetette. Ő nemeslekűleg, minden álláson, melyre őt a császári bi­zalom meghívta, mindig teljesítette kötelességét s mind­nyájok szeretetét , kik alatta szolgáltak , megnyerte. — Ő derék , bátor , becsületes és jámbor harczos volt. — A halált hozó golyó azon pillanatban találta őt , midőn imádkozva Istennek az ottomán fegy­verek uj győzelméért hálát mondott. A 29-ki táma­dás után, mely az oroszoknak annyi emberökbe ke­rült, s melyben többek közt katonáik közöl 150 azon elősánczon, melyre felhágtak, legyilkoltatott, visszavo­nultak uj rohamot előkészítendők. S valóban 31-en te­temes haderővel közeledtek s úgy, mint két nappal az­előtt, rohamot intéztek. A harcz hosszan és hevesen folyt, míg minden oldalról visszanyomva visszavonulni kény­telenek voltak. Este parlamentarit küldtek, halottjaik eltakarítására engedelmet nyerendők , mely nekik meg is adatott. 2000 holtat szedtek össze, amint ezt a nagy­­ar csapatok erősségükből megolvasták — 2-án az oro­szok újonnan gyűjtött haderőkkel általános rohamot intéztek az erősségekre, mig flottillájok a várost bom­bázta. E csata felette gyilkos volt s hála a nagyúri csa­patok hősies rettenthetlenségének, melyek, minden pontokon magokat megsokszorosítva , az ellenség elől sehol sem hátráltak, az oroszokra nézve teljesen sikeret­­len volt.Dél táján,midőn a harcz leghevesebben dühön­gött, egy gránáttöredék találta Musza pasát bal oldalán. Csak néhány perczig élt még, halála előtt még meg­győződvén, hogy az oroszok e rohama, hála jeles intéz­kedéseinek és az ottom­án seregek vitézségének, semmi nagyobb sikere nem volt mint ekkorig.Este felé sikerült ugyan az oroszoknak, az Arab Tabia erősség első ütege alatt egy aknát készítni, azonban a védők még jókor ész­­revevék, úgy hogy ellenaknát készíthettek, mely a táma­dó hadoszlopból, mely, ha az akna megteszi hatását, a résbe benyomulandó volt, 350—400 embert a légbe repített. A fellobbanás által támadt zavart használva, az ottománok erőteljes kirontást tettek, mely az ellen átalános megveretését és sánczaik elfoglalását vonta maga után. Veszteségét e csatában 5—6000 emberre becsülik. Az ottománok aránylag, keveset vesztettek. A 2 -ki csata után a kedvekvesztett oroszok nehéz pod­­gyászuk legnagyobb részét a Duna bal partjára viteték. — Beiram pasa Sumlát elhagyta, 30,000 ember élén a várhoz közelítendő.“ A szlatinai ütközetre vonatkozólag is jelent meg egy török bulletin, mely azonban semmi újat nem tartalmaz, hanem az oroszok ember és ágyukbani veszteségét és nyakra főre visszatakarodását , valamint a török csapatok vitézségét erősíti meg. A „Krönst. Ztg.“ egy Paskievitshy és a hősie­sen elesett Musza pasa közt előfordult történetet említ, melyért azonban a felelősséget e lapra rójuk : „Paskie­vits­hy Szilisztria volt parancsnokát, Szadi pasát egy parlamentari által felszólittató személyes értekezletre, mely elfogadtatván, a pasa egy angol és egy franczia ügynök jelenlétében a varsói hggel találkozott. A hg tudata a pasával, miszerint parancsa van a czártól Szi­­lisztriát minden áron bevenni, és azért vessen véget a sok vérontásnak s lépjen vele egyességre. E perezben a hg szilárdul a pasára szegzi szemeit s kezével alig észrevehető mozdulatot tesz, jelentvén azzal, hogy a pasa kis kerek aranykákkal fog ezért jutalmaztatni. A pasa megérti, s 24 órai gondolkodási időt kér. A tábor­nagy távozik. A franczia és angol ügynök egy szót sem szólnak, de a hg kézmozdulatát ők is jól észrevették, s alig távozott a hig, azonnal értesíték Omer pasát a tör­téntekről. A 24 óra elmúlik. Paskievits hg ismét első, az angolok és francziák is, de a tegnapi helyett egy más török pasa. Az orosz í úgy mondá, hogy csak a szilisztriai parancsnokkal akar értekezni, mire a török megjegyzi, hogy őt — Musza pasának nevezik, s két óra óta korlátlan úl Szilisztriában; ő ismeri a hg kívánságát, s csak azon megjegyzendője van, mikép Paskievits hynek parancsa van, a várat minden áron bevenni, és Musza pasának az ő fővezérétől azon meg­tisztelő megbízása, hogy Szilisztriát minden áron meg­tartsa, ezért hűsége kisérje meg szerencséjét.Paskievits­ig elment, s azóta a szegény oroszokat tömegesen vit­ték a mészárszékre s tömegesen el is vesztek. Musza pasa éltével pecsételte meg fogadását. Az Ausztria és Porta közt a dunai fejedelemségek megszállása iránt kötött egyezményre nézve hallani,­­ hogy a megszállás az orosz csapatok elvonulása eseté­ben fogna megtörténni, a háború bevégeztéig tartani s azon czélja lenne, a kötésszerűleg fenálló kormányi te­kintélyeket ismét az orosz megszállás által megháborí­­tott hatáskörükbe visszavezetni. A segédseregeket illetőleg pedig úgy írják Bur­­g­a­s­z­b­ó­­ jun. 9-ről, hogy a ligiai ásványfürdők köze­lében 50,000 franczia számára tábort ütnek, kik tarta­lékot fognak képezni. Egyelőre 20,000 ember jönne Gallipoliból Burgaszba, hová 7-kén már 120 mérnök­testi franczia érkezett a terület megszemlélése végett, s a táborhely kitűzését azonnal megkezdték. 9-kén St. Arnaud tanagy is oda érkezett Várnából, értekezett a mérnöktisztekkel, s megszemlélő a vidéket. Napóleon hg hadosztályának csapatjai az „Oss. Tr.il szerint már Davutpasába érkeznek s 5 ezred már ott áll, ő maga 6-án ért oda. 15-kén a­zultán jelenlétében szemle fog felettök tartatni s egy része Drinápolyba azonnal elindulni. Ugyancsak e lap szerint a dunai torkolatok ostrom­zár alá helyeztetése után egy szövetséges hajója be akart menni a Szulina-torkolatba. Ezt észrevévén egy angol hadihajó, két kis hajót küldött utána, hogy az ausztriait ismét visszabugazírozzák, de csakhamar megjelent a parton egy kozák osztály, tüzelt a két angol járműre s 3 matrózt elejtett. Az angol parancsnok ekkor a kérdé­ses hajót zátonyra vitetés­eként naszádjával a hadi­hajóhoz visszament, onnan 1 ágyúval visszatérendő , de mire visszatért, a kozák osztály már odébb állt, de ama hajó a homokból szerencsésen kibugszíroz­­tatott. A Sidon 22 ágyús gőzfregatte 3-án két orosz ha­jóval és 200 fogolylyal Szambulba érkezett. A sürgöny­gőzös Caradoc, mely 3-kán elment a szénaknákat a Feketetenger mellett megszemlélni, Kaslovbans még inkább Zungeldacban kitűnő jó kőszénkészleteket ta­lált, melyek a fedélzetre szállítva tonnánként nem ke­rülnek egész egy k­ere-be. TUDOMÁST­O2 IRODALOM. Mutatványul egy másik szintén sajtóra várakozó magyar mythologiából. Az irodalom e nemében á­t­t­ö­r­ő Ipolyi Arnold ma­gyar mythologiájának becsét jelen mutatványczikkek csak nevelni fogják. Nem is mérkőzés közlő czélja, hanem szerény bemutatása azon igyekezetnek, melylyel — habár lármát nem ütve is, — évek óta forgolódik e műveletlenül hagyott téren. Hadd foglaljanak hát he­lyet a jeles esihetermék mellett, e mutatványozik kék is. Bevezetés. Nemzetünk ős ideje pusztán és élet nélkül áll előt­tünk. Ki fényt és életet hozna reá, ki letörülné az idő ezredéves lehelletét s be hagyna pillantani a múlt fe­dett tükrébe — hol egy élő nemzet régi vallása, szo­kása, világnézete és szerkezete bolygatlanul nyugsza­nak — még nem jött el, sok milliók óhajtása. — Pedig itt kezdődik mint minden, úgy nemzetünk tör­ténetének is fonala , ha ezt kn­ünkbe vehetjük , csak úgy igazodhatunk el az események sűrü szö­vedékei között , úgy hozunk történeti fejlődéséről alapos ítéletet, úgy alkothatunk egészet, melyre a vizsgáló értelem reá ütheti a helybenhagyás pecsét­jét s benne az ismeretet szomjazó lélek kielégítő élvezetet találand. Mert töredék ismeret — mint a mi­nőt e részben eddigelé bírunk — nem elégíti ki a szel­lemet; egész és tökélyes után vágyik az, annyival in­kább, mert magának az ismeretnek tárgyai is, oly szo­ros összefüggésben állanak egymással, hogy azokat szétszaggatni szinte lehetetlen, ki egyről helyesen akar ítélni, szükség hogy elébb száz meg száz tárgyakkal is­merkedjék meg. — Igaz ugyan, hogy az ismeretek egyes ágaiban messze lehet haladni, s messze haladt nemzetünk is, különösen a történetek mezején sok oly adatokat gyűj­tött össze, melyek az éj és nap­onta izzadt emberi szor­galomnak becses emlékei leendőnek; de mindamellett is nem áltathatjuk magunkat azon csalékony hittel, mintha messze nyúló határain minden adatokat, mint megannyi kalászokat fölszedegetve , dús osztagban nyújtotta volna azt a nemzetnek. Azon fátyol, mely nemzetünk első korát fedi, illetetlenül maradt; azon té­velygések és mesék közepett, — melyekkel mindenik nép bölcsőjét körülhálózá — nincs kalauz, — a törté­netek fonalát elmetszé az ős fészkeikből akkor ki- és vándorlásnak indult népek világcsatája, s annak véres mezején fölvirult az újjászületés hajnala. — A megifjult barbár nép meghajtá fejét az idő intő szavára, s az ön­­állapodás lelke, azonnal palczát tört az ős hit fölött, kivetkeztető szentségeiből, megfosztó szertartásaitól, a vallásos érzelem megszentelte helyek, berkek, források sötét bizonytalanságban tűntek el. A változást szenvedett nép nem volt képes vezér­­szövétneket gyújtani, elnémult fölötte a történet szava, s csak a kinyilatkoztatott hagyományok kísérék át azon térre, hol egy küzdelem állott elő, a múlt és jövő küzdel­me, mig nem föltenyészté a mostani vallásos és politikai élet csiráját. És e kinyilatkoztatott hagyományok, a szinte ezredéves történeti életen keresztül szövődtek. — Az egyházi és polgári hatalom tiltó és akadályoz­tató szavai pusztában hangzottak el, — a nép, azokhoz, tűiket lelke kiskorában oly hőn ápolt — bár többé nem is ismerő — hű maradt s mint a keresztény­ség előtti állapot kevés, de becses maradványait, nép­mondák, babonák és előítéletekben beszéli el s adja át a következendőségnek. Ily becses kincsöszveget bírni bármely nemzetnek valódi büszkeség, azon nemzetnek pedig, mely a világi nagy forradalom, a népek költözködési viharjai közt leg­tisztábban tartotta fen magát, a nélkül hogy eredeti jellegét, nevét - - - - mint sok régi támadott és elenyészett népek elvesztette volna, múlhatlan szüksé­ges. És mégis mi történt e részben ? Mig a lassú néme­tek több mint másfél tizeddel ez­előtt, a roppant szor­galommal s mély ismerettel irt „Deutsche Mythologie“ szerzőjében régi hitek reconstruálóját üdvözölheték, — nemzetünk mélyen hallgatott, egyes felszólalások sü­­kertelenül hangzottak el. *) Ideje hogy ébredjünk s lerázzuk a hosszú álom po­rait; ideje hogy mélyebb tekintetet vessünk nemzetünk ősidejére. Ha nem kecsegtethetjük is magunkat e rész­ben tökéletes, mindeneket kielégítő isme­rettel, a valószínűségre vitt gyanitás kielégíthet. — Ősi állapotunk, műveletlenség közepett nyert uj fordulatot, a polgárisodás tudományok kísére­tében vonta le a hitregék világát, — e tudat az elfo­gultság nyilai ellen biztos vértül szolgálhatand. Népélet és vallás szoros összefüggése. Miként egyes emberek, úgy egész nép és nemzet éle­tében bizonyos fejlődési fokokat lehet észrevenni s ezen fejlődési fokokon a polgárzati s egyszersmind val­lásos élet képe híven tükröződik vissza. Ugyan­is a mely nép vagy nemzet, nem birt öntudatos állapotra emel­kedni, hanem csak az érzékiség alsó lépcsőjén maradt, annak élete pillanatnyi volt, gyors léptekkel sietett az enyészet felé; vagy ha fenmaradt is darab ideig, élete hasonlított a kisdedéhez. — Ismerete csak a jelenre szorítkozott, a mult és jövő történetéből ki vola zárva. — Ily helyzetben ismeret, nemes érzelem, önzéstelen szeretet s boldogító erény helyett, tudatlanság, önzés, nyerseség s ragadozó hajlam lett kitűnő sajátsága. Ne­mesebb elv­forrás nem fakadt számára, mint az állati szükségek kielégítése, s mindaz, miben él és a­mit hisz, a körülmény szüleménye. Azonban ezen gyermekkorban is — szabadjon az emberiség ezen fokon állásának jellemére ezen kifeje­zést használnunk — feltűnik amaz erős hajlam, melyet maga a természet olta az emberi kebelbe, hogy t. i. az ember az őt környező tárgyakat lélekragadó tünemé­nyeiben vizsgálja, tanulja megérteni, a­mit lát, a felett gondolkozzék, abból gyanitást és következtetést hozzon, végre mit véges értelme fölfogni nem bir, az előtt tit­kos magyarázhatlan érzelemmel hajol­jon meg. — Ezen érzet már egyidős az emberiség­gel, s hamarébb fakad fel a nép kebelében, mint min­den más intézmények vágya. Nem is mutat a történet oly durva s vad népet, melynél ezen érzetnek nyomát ne lehetne tapasztalni, mert a legdurvább, legvadabb állapotban is az ember érezé, látán természet örök mű­ködését, s hatását tapasztalni meg nem szűnt. Követke­zéskép ezen érzelem, mely vele születik, az alkalom előálltával önmagából fejlett ki, — így látjuk ezen érzelmet — mit vallásos érzelemnek helye­sen nevezhetünk, a nép életével szoros összefüggésben, melyet eleitől fogva úgy is tartott, mint legszentebb, legbecsesebb kincset, s befolyása kitűnő volt az embe­riségre. A vallásos érzelem elmélete s további fejlődése. A természet folyama örök és szakadatlan lévén, a természetben élő lény nem különözheti el magát azon tárgyak tömérdekségétől, azon küzdelmektől, melyekkel a lények világfokozatán érintkezésbe jött.­­ Látnia kellett az egyedek határozottságát, a különféle változá­sokat, a felvillanó s elenyésző tüneteket, ezekből hozni következtetést s ezekben keresni föl azon okokat, me­lyekhez jó s bal viszonyok közt biztosan támaszkodhatok. — Magának az egyszerűn fönséges természetnek szem­lélése, a nap tündöklő ragyogása, sugaraiban a mele­gítő és érlelő erő, az éj sötétében a hold és csillagok tündöklése , a növények, a fák virágzása s gyümölcsei, égető hőségben a frisitő szellő lanyha fugalma, a csör­­gedező patakok mind — mind titkos hálaérzelmet ger­­j­esztenek. — És ki nem látja, hogy az ekként szár­mazott gyönyörök, a­nélkül, hogy azoknak oktőit az emberi értelem kifürkészhette volna,­­ az em­bert láthatlan szellemek hivésére és imádásá­­r­a buzditák ? Ki kételkednék azon ihletről, azon érzé­­kileg meg nem magyarázható hatásról, melyben maga a legfőbb erő nyilatkozók ? Ámde a természet folyamá­ban, a titkos és nem ismert erők közt, olyanokkal is ta­­lálkoz­nak az emberek, melyek félelmet, remegést s iszonyt idéztek elő keblükben. A villám vakító fénye, a szélvészek bús harcza, a vizek megáradt dagálya, dögvész s t­­effélék megingaták a halandót. Ily körül­mények közt megdöbbent a szív, kétely hullámain me­rengett az ész, s hogy kiszabadulhasson az örvényből, gonosz szellemeket vett fel és kiengesztelésül áldozatot vitt oltárukra, így hozta létre a vallásos érze­lem az áldozatot. És ha megtörtént esetleg, hogy az okok után törekvő ész föltárá a titok ajtaját, az önha­szonlesés azonnal trónt emelt magának, melyet a kön­­nyen hivő babonás nép körü elcsoportozott s a tudatlan­ság és tévelygés, kezet fogva a rász­ámító indulattal, oly vastag lepelt borított reá, melyet csak a későbbi felvilágosodott századok téphetének s ét s foszlányai még ma is láthatók. A vallásos érzelem ekkénti fejlése és növekedésénél nőtten nőtt a hiszékeny nép több és csodás lényekrőli hivése.Azok pedig, kik a népre hatással valának—hogy tekintélyöket megalapíthassák — az ily lényekről, elő­adásukat mesékkel czifrázák föl s mint jóslók, csoda­tevők, állammagyarázók büszkélkedtek a nép fölött. — Ezen tekintély mindaddig erős volt, mig az istenségről, fensőbb lényrőli fogalom, üdvös intézményekben, s tör­vényeken nyugvó álladalmakban az értelmiség szellem­­szárnyain tisztábban fejlett ki. — így jöttek elő a ho­mályos hajdanban : a különféle istenek, kikről a hiszé­keny és babonás nép oly vélekedéssel volt, hogy an­nyian vannak, amennyit a költők s jóslók előadásaikban említenek. Ezek pedig eleintén, miként Hesiodus és Euripides említik, háromfélék voltak: u. m. ([eneQuvioi, eizí/Sovioi vízo~Sovioi) égi, földi és alvilágiak. — Azonban lassanként a hi­székeny és babonás nép annyira szaporító számu­kat , a­hányféle foglalkozások s jelenetek mutatkoz­tak az élet szinterén. És ez — a fejlődés mértéké­hez képest — nem is lehetett máskép , kik az égi isteneket hitték, a polgári társaság alakulásával — hol az enyim és tied közti határvonal kijeleltetett s az ipar kisebb és nagyobb mértékben fejlődők — úgy tapasztalák, hogy a világrendszer folyamában figyelni kell az idő járására, hogy ehez képest: nap, hold, csilla­gok, levegő, szél stb. a föld terményeire befolyással van­nak, s kezdék szellemekül tartani, sőt előttök imádó érzettel hajlottak meg. A mint pedig a társaság rend­szeresebb alakot von, az imádás tárgyai is inkább rend­­szeresittettek s létrejött az úgynevezett csillag­­imádás, miről mellesleg megjegyzendő, hogy nem egyszerre s nem is egyformán állott elő. Az így sze­mélyesített istenek tiszteletére pedig a polgári társaság rendszeressé alakultával, helyek jeleltettek ki, áldoza­tok tétettek, templomok emeltettek s az elrejtett erők symbolicus festvényekben adattak a nép szeme elibe. Itt látjuk első nyomát a népek közt lábrakapott bálvány­imádásnak, mely az úgynevezett fétisek, bűbájosság s istenitett emberekben nyilatkozik. Csekély fogalom a fönséges tárgy jelentőségében, de mindenesetre hatalmas bizonysága annak, hogy nincs,­­ nem is volt nép, nemzet, melynél eleitől fogva meg ne lett volna az istenség hivése, sőt a vallá­sos érzelem azonos, összeforrott eszme az emberiség történetével. A nép életében kifejlett vallásos érze­lem követelése. A vallásosság a fentebbiek szerint bárminő alakban nyilatkozzék is, e szerint a meggyőződésnek bizonyos neme­s tárgyait az öntudatban ismerve találja föl s azokat bizonyos képletekbe foglalni s azokról bizonyos véleménynyel lenni kénytelen. E részben az ismeret kö­rébe esik s kiműveltetését itt követeli, hol különösen a jónak eszméje alatt a cselekvő erő bámulatos hatalmat fejt ki. — Ha pedig a vallásosság lelkét vagy a szív vallását tekintjük — mely nem egyéb mint a h­i­t­b­u­z­­góság s a lelkesedés és áhitatosság érzetében él, azok által nyilatkozik, gyarapodás s másokkali közlésre bizonyos cultust alakít, — akkor a nemzeti közéletben a szépnek és fellengzőnek eszméje alatt jön elő s az ember óhajtásának s szive vágyainak elrende­zését veszi birtokába.— A vallásos érzelem ezen kö­vetelése a megelégedést és lelki békét idézi elő, mi a népek és nemzetek életében nem egyéb, mint a v­a­l­­lásos műveltség felad­atának megfejtése. Ide törekedett elettől fogva az emberiség , mire sokat tett a házi és nyilvános áhitatosság, szent énekek, imák, szentesített szertartások és ünnepélyek. (Folytatjuk). Magyar könyvészet, 230(459). Örökösödés az ausztriai általános pol­gári törvénykönyv szerint, nevezetesen végrendeletekről, törvényes örökösödésről és a hagyatékok tárgyalásáról, örökösödés-rendi táblával s iromány-példákkal világosítva. Irta Tó­th Lőrincz, m. academiai tag. Pesten, 1854. He­­ckenast Gusztáv sajátja. 8-rét. Vili és 300 r. (Ára­­­ft 30 kr pp. ft .) E megjegyzés alól hazafiui büszkeséggel kell kivenni a széles ismeretű Ipolyi Arnoldot; mert magyar my­­thologiája — mi e mutatványi czikkek írása után je­lenik meg — az eddig megjelent czikkekből ítélve is nemzeti irodalmunk s becsültetésünk méltán ra­gyogó gyémántja leendő nev. fővárosi is vidéki ujdorlásoi Budapest,­­ cs. kir. Apostoli Felsége f. évi jun. 15-kén kelt legfelsőbb elhatárzásával a rozsnyói káp­talannál megürült kanonoki állomásra a sz. simonyi lel­készt és esperest Mihálovits Pált, továbbá a roch­­n­i­c­z­i czimzetes apátságra a losonczi lelkészt S­z­t­r­a­k­­kay Jánost legkegyelmesebben kinevezni méltóz­­tatott. * Ámbár „az irodalmi segélypénztár“ közve­tett czélja : azoknak jövőjét biztositni, kik az írói pályára nyervén hivatást, hontársaik műveltségének emelésére for­dítják éltöket , mégis az eszme közvetlen iránya tisztán humanitás, a gyámolatlan öregség, a vagyontalanul hátrahagyott családnak emberszerető biztosítására. Mindenek előtt tehát e kérdésnél csupán egy alaptőkéről van szó, melynek czélja tisztán jótékonyság, jótékonyság oly szolgálatok némi jutalmául, melyekért magyar író egyedül saját fajától igényelhet elismerést , mert bármily szép és kellemes , bármily gazda- és szabatos nyelvünk , — annak irodalmi hatása eddig alig terjedt túl a magyar faj körén. — Azért oly kevéssé kecsegtető nálunk az irói hivatás, s azért oly ritka az eset, hogy valakit irói pálya anyagi gondoktól megmentsen, s azért kell a magyar írók sorsát mindazoknak felkarolni, kik elég érettek tiszteletet

Next