Pesti Napló, 1854. szeptember (5. évfolyam, 1343-1367. szám)

1854-09-19 / 1357. szám

Félévre . 8 „ — Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapral fr. 30 kr.p. 214-1351 1854. ItS?ik ?'?I folyam ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve: Pesten házhoz hordva Évgyedre 5 fr. — kr. p. Fá évre 10 „ ,, 99 A ti vl előfizetés, mint a szf I inkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek tárgyaié pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : uriutcza 8-ik szám. Serkentési iroda forintcia 8. n. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések 81 hasábos petit-sora 4 pgo krajczárjával számíttatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lesietendő a Magánvíták öt hasábos sora 5 pengő krajcárjával számittatik. — A felvételi dij szinte mindenkor elövedzendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Magjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat — kivéve — jelenévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás ok wm8VI MSkWftendoler decemberi negyedik évnegyedi folyóirása. Vidékre postán küldve 5 írt. Budapesten hájhoz hordással, 4 írt. pp. A 5 elf fizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivataat, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, érinte a 8. sz. 1-s5 emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyóateza szegletén-----Az előfizetési levelek bérmentve kilenek. Pesti Napló kiadóhivatala. ......-----------|------‘»«RSfegWe»----------------* Vasárnapi iskolák. Vértesaljáról, sept. 14. Elvégre is közelebb jutottunk a mennyei lajtorjához, — és az Ígéret földéhez! . . . Egy zászlót adtak a kezünkbe, melyre a civilisatió egyik jelszava íratott, — a népnevelés s vasárnapi iskolák zászlaját, — ezen zászlóval haladunk mi most, azon édes reményben, hogy, ha hívek leszünk a jelszó fogalmához, — akkor győzni fogunk. . . Nem is lehet az másként! — kell, hogy a szellemi világ felderüljön, s annak jótékony hatása ne csak egyes, elvont, hanem általános érdekekre szorítkozzék. így leszünk helyén; igy éretik el a czél, egy nemesebb, s a műveltség formáihoz alkalmazottabb társadalmat teremteni; — igy fogunk győzni theóriánkkal; s igy lesz készen az ember arra hogy közelebb léphessen teremtéséhez. Korunkban az állomány polgárának már más hivatása is van, nemcsak az, hogy megegye a komáromi czipót, és a debreczeni szalonnát. Óriási szükségek ülnek a nyakán. Azokat paralizálni kell, vagy nemével az eszélyességnek oda kell törekedni, hogy azok vérképen megszűnjenek. Ámde a magára hagyott ember hol vegyen magának ismeretet és tudományt, mely által sorsa súlyain némileg könnyitni birjon ? Uisz már 10 éves korában elhagyta az iskolát, azóta jóformán könyvet sem látott, s a bölcseséget is csak híréből ismeri. . . . így nem lehet neki meglábolni a vészt, — így inkább közelít az elsülyedés, mint a fölemelkedés pontjához. Szükséges ennélfogva, hogy a kor igényei meghallgattassanak, s hogy az általános érdekekre figyelem legyen. És én úgy hiszem, hogy a vasárnapi iskolák épen ez érdemben lőnek felállítva. Most már tehát van kilátás arra, hogy az ifjú nemzedék lelke lassanmint le fogja magáról vetkőzni parlagias természetét, s a vasárnapi iskolák gyakorlata által, sokkal inkább európaiabbá fog képződni, mint azoké, kik előtte futották meg a pályát. Ezenkívül, még e nagyszerű intézkedésnek erkölcsi hatása is van. Már évek óta sokat írtak és beszéltek azon kérdés megfejtéséről, hogy miként kellene a súlypontjában megingatott erkölcsöt eredeti tisztaságára visszavinni, —Tiogy mint kellene megakadályozni azon rész kinövésig mely a társadalom rétegeit szalagként járja át; — sokat tárgyalták ezt mondom; azonban a kérdés megoldásához alig történt némi közeledés. Hozattak büntető törvények; az eljárás szigora lépett be ; — de mindezek daczára is, a kedélyek megmaradtak, a magok szilaj és kérges alakjokban. Azonban most mindezeken, hitem szerint, változtatni fognak a vasárnapi iskolák. A növendék lelkébe fogja színi az Isten félelmét, az erény fogalmát,— s ha járni fog az élet utain, cselekvényeiben nem fog annyi meggondolatlanságot tanúsítani, mintha lelke végképpen kopáran maradt volna. Ha nem oly sok is, amit itt tanulni fog, de legalább jobban megőrzi azt, mint ami évek előtt az iskola falai közt ragadt rá. Lelkészeink és tanítóink a legnagyobb szorgalmat fejtik ki e nemes czél elérésénél. A tehete buzgalommal tanítgatják azt az egyszerű népet. Kitapogatják, mennyi még a hiány lelkében, hol vannak azok az üres helyek, hova leginkább kell behatnia az ■sroeret világának; — mik azon módok és eszközök, a melyek a kívánt süker forrásához vezetnek, — főleg melyik azon hang, a mi által ez intézkedés az ifjúság előtt népszerűvé válik. így aztán bizalom és szeretettel ragaszkodnak tanítványaik hozzájuk. Nem kerülik őket, hanem inkább óhajtva várják azt az órát, amelyben előttök meg kell jelenniök. Örömmel vesznek aztán részt e nemes foglalkozásban, mert átlátják, hogy mindenesetre czélszerűbb munka összeülni itt, mint összeülni valami triviális helyen, s nem csinálni egyebet, mint nyelv alá venni az egész falut, öregitől, egész az aprajáig. A neveletlen, gyengébb ifjúságot még sokféleképen lehet idomítani. Körülmények és alkalom megronthatják őt, de a nevelés hatalma ellensúlyozni fogja a gonoszság befolyásait, — s előrehaladtával a nevelés ügyének oda fogunk jutni, mint a hova Anglia jutott, —hol aránylag a bűnösök létszáma kevesebb, mint Európa bármely államaiban. Nem is segít természet és rögzött hajlamokon, semmi sem oly gyökeres mértékben, mint a nevelés. — A büntetés szigorával elvégre is oda jutunk, hogy megöljük, hogy eltemetjük a bűnöst, — de a bűn, mint fenyegető daemona a gondatlan századnak fenmarad, mert azt a bűnössel együtt nem ölhetjük el. — Jog éa vallás ennélfogva a nevelésben védpajzst nyervén , — jótékony befolyása által fogy lassanként a bűn, enyészik a sok kihágás, — s irtatik a sok erkölcstelenség. ... A régi népek, — mondja Montesquieu — nagyobb részint oly országlások alatt éltek, melyeknek lényegök az erény gyakorlatában állott; és ha ez ott a maga erejében volt, oly dolgokat vittek véghez az akkoriak, a milyeneket a mi időnkben többé nem látunk, és a melyekre elbámulnak a mi apró lelkeink. — Tehát csak előre ! — igy aztán mi is növelhetünk még nagy dolgokat___ B écs, sept. 17. f Ma reggel Galaczból sürgöny érkezett, melyben jelentik, miszerint a segédflottának egy része fonto3 küldetésének munkáját már megkezdette. 13-án Odessa meglődöztetett. Mondják, hogy az oroszok derekasan védelmezték volna magukat. A harcz eredményéről a részletesebb tudósításokat feszült figyelemmel várjuk. A flotta többi nagyobb része, Hamelin admiral vezénylete alatt a szebasztopoli kikötő irányában indult el. Az Argisz mellől, sept. 10. A A Hasszán Hakki vezénylete alatt működő hadtest f. hó 9-kén, szintén bevonult Brailába , a parancsnok maga e városban üzendi fel főhadiszállását. Bilad Moldvában már e napokban ki van ürítve, a török lovasság már is ezen hely közelében czirkál. Kivévén néhány jelentéktelen csatározásokat a visszavonuló oroszok és az őket nyomban követő török előőrsök közt, nevezetesebb csatáról hírt nem vettünk. Galaczot szintén f. hó 9-kén szállták meg Musztafa pasa csapatjai. Az oroszok ugyane nap Tulcsa mellett átmenetet kísérlettek meg a folyamon, nyilván azon szándékból, hogy az ott táborban levő francziákat kémszemeljék. Ez alkalommal több órai csata fejlődött ki, mely az oroszok gyors visszavonulásával végződött. Odessában, f. hó 6-kán kelt levélből vesszük ki azon tudósítást, miszerint a lakosság e napon több ellenséges hajó megérkezése által a legnagyobb nyugtalanságba helyeztetett; e hajók a kikötő átellenében állottak fel, úgy hogy a lakosok közöl igen számosan, Krusenstern kormányzó nyilvános tiltakozása daczára, futásnak eredtek. A helyőrség azonnal harczkészen fegyverben állott, az ágyukat megtöltötte, s a tüzérek égő kanóczczal állának az ágyuk mellett, minden perezben várván a parancsot a tüzelésre. A Moldvából gyors menetekben kivonuló csapatok ép oly gyorsasággal sietnek Besszarábia déli tájaira. Ausztriai birodalom. Hiteles szövege a Gortsakoff herczeg által sept. 2-jeán Bécsben átnyújtott orosz válaszjegyzéknek. Sz.-Pétervár, aug. 14.(26) 1854. Gortsakoff herczeghez Bécsben. Én azon közleményeket, miket az ausztriai kabinet aug. 10-kéről (a sz. sz.) hozzánk intézett, megkaptam, s ő felsége a császár elé terjesztem. Midőn mi az Ausztria részéről hozzánk intézett kívánatnak, miszerint katonai operatióinkat Törökországban ne terjesztenék tovább, s hadcsapatainkat a dunai fejedelemségekből szólítanék vissza, megfeleltünk, akkor kizárólag az ausztriai és német érdekeket tartottuk szem előtt, melyek nevében a kívánat hozzánk intézve volt. A kívánt engedélynek reánk nézve a legsúlyosabb következményeket kellett maga után vonnia. Az elvonta tőlünk, mikép ezt az ausztriai kormánynak már kijelentettük, amaz egyetlen katonai pontot, mely az állások egyensúlyát a mérhetlen hadszínhelyen javunkra ismét helyreállíthatta. Sőt mi több, az bennünket szükségkép azon elkerülhetlen veszélynek tett ki, hogy Anglia, Franczia és Törökország harctereit, melyek most az ozmán birodalomban foglalkozás nélkül voltak, tömegesen a Feketetengeren létező ázsiai és európai partjainkra tódulni lássuk. Mindamellett, daczára ezen inconvenientiáknak és világos veszélyeknek,méltányolva Ausztria és Németország kívánalmait, készeknek nyilatkozunk, a dunai fejedelemségekből önként és teljesen visszavonulni. Igen, mi e mellett még az elleneseink részéről a viszonosság minden föltételeiről is lemondottunk. Mi ezektől mit sem kívántunk. Mi Ausztriától csupán azt óhajtuk megtudni, hogy személyesen mily biztonsági garantiákat KARPATHY ZOLTÁN. Regény írta Jókai Mór. XIV. A titok. Folytatás. * 1) Kovács iparkodott egész ügyvédi nyugalmát összeszedni, ami neki annál roszabbul sikerült, mennél jobban erősítette. Először is a füle hegyéig vörös lett, azután pedig majd hogy rrva nem fakadt. Csak mondani kellett volna neki, hogy sírjon, mindjárt megtette volna. — Ugyan, ne turkáljon az írásaim között nagyságod, kiálta, boszankodással akarva elütni a dolgot. — Hát turkálok én? Ez leesett a földre s én felvettem , szólt Zoltán nevetve, de e nevetés alatt úgy dobogott a szive! — No hát legyen szives ide adni. — Mingyárt, mingyárt jó barátom, hadd nézzek egy kicsinyt bele. — De instálom, kegyeskedjék nem bontani ki, ott minden szépen rendbe van szedve, alphabet szerint; hányjon el belőle egy párt, akkor aztán én felforgathatom megint az egész levéltárt, amíg ráakadok. — De hiszen nem hányom el. Nézze meg az ember, hogy félti ön tőlem a saját peremet. Csak szabad tudnom, hogy mi van a saját peremben. — Ugyan mit nézhet egy unalmas osztály igazítási peren ? Ez csak gyermekies kíváncsiság. — Hozzám sír! felelt meg e szóra Zoltán s bontani kezdé a pörcsomagot. Eddig tréfásan folyt a vitatkozás; de a mint Zoltán a per kötelékét feloldá, az ügyvéd egész megilletődéssel lépett hozzá s,érzéstől reszkető hangon kérte, kezeit összetéve előtte. — Óh kedves Zoltán! Ne nézzen azokba az átkos iratokba. Az ifjú szorongó tekintettel nézett fel ekkor ügyvédjére s mintha a régi kisértet egész terhével szállna keblére, oly fulladt hangon kérdezé : — Mi van ebben az írásban ? — Isten ne engedje, hogy ön e kérdésre valaha választ kapjon. Én mondom önnek hitemre, becsületemre, hogy ha valaha fog ön akadni emberre, aki azt tanácsla adja önnek, hogy ez iratokból csak egy sort elolvasson, az önnek halálos, gyilkos ellensége. Zoltán e szavak alatt mindig görcsösebben szokta kezei közé az iratokat, hogy szinte összegyűrődtek ujjai alatt; szép arcza halovány lett, mint a fal. — Barátom, igaz jó barátom, szólt reszketeg hangon Kovácshoz. Ön tudja, hogy engem egy ismeretlen végzet évek óta elkeserülten üldöz, hogy a legboldogabb reményt, amihez ragaszkodtam, valami láthatatlan ok, valami sejthetetlen átok mindig, — mindig széttépi szemeim előtt; hogy nekem bűnhődnöm kell, és nem tudom miért ? hogy kerülnöm kell azokat, a ki*) Lásd a P. Napló 1355-dik számát. Ket szeretek, és nem tudom miért ? Van-e e pernek öszszefüggése azzal az átokkal, a mi az én szivembe van égetve. — Én nem felelhetek önnek ! — Úgy itt lakik a kísértet! kiálta Zoltán, s kezével a perre ütött, míg szemei mondhatlan érzéstől ragyogtak. Kovács megfogta az ifjú kezét. — Uram, édes jó uram. Hiszi-e ön azt, hogy van a világon ember, a ki önt nálamnál jobban szereti ? — egyet kivéve. — Csak azt az egyet ne említette volna ön most! — A szemem könnyezik, és a szívem reszket, amint itt kérem önt és ha az a másik itt volna, épen így könnyezve, reszketve könyörögne önnek, vesse el kezéből azt az iratot, mert átok és lélekkárhozat van annak minden soraiban, mert azon percztől kezdve, amidőn ön azokat megismerő, megszűnt ön fiatal lenni, és lett öreg-öreg ember, megszűnt ön szeretni tudni és megtanult gyűlölni, irtózni, iszonyodni. Óh, adja ön azt az írást nekem vissza, és ne fürkészsze énnálam a titkokat, miket Isten irgalma örökre takarva tartson minden ifjú lélek előtt! ön még gyermek, oly ártatlan mint a gyermek, bár oly érett, mint egy férfi. Legyen önben elég férfi erő, lemondani e kárhozatos tudnivágyról s menjen ön azután örülni az életnek, a mi tele gyönyörrel van zárva ön előtt. Zoltán komoly, nyugodt arczcal állt Kovács elé s hideg tekintettel nézett annak szemeibe. — Édes jó barátom. Mi évekig jártunk egymással s megtanultuk egymást ismerni. Láthatott ön sok veszélyes próbával szemben: bizonyságot tehet róla, ha remegtem, hátráltam-e valamelyik előtt ? Ha nem mondaná is ön, érteném, szívem borzadálya mondja, hogy a minő veszély torkában sem az égő hajón, sem az indusok berkében, sem a tűzokádó cratere előtt nem voltam, olyan előtt állok most, de én meg akarom azt ismerni, és ha a halál van ebben az írásban, el akarom azt olvasni, és ha az ördög lakik is benne, előhívom azt onnan. Három év óta futok egy névtelen kísértet elől, meguntam már a hátrálást, szembe akarok vele fordulni, meg akarom tőle kérdeni, hogy hijáb és miért üldöz ? Én meg akarom ismerni azt a pert, és esküszöm, hogy nem ijedek meg, akármire találok benne. — Súlyosan volna ön büntetve esküvéséért, ha azt tenné. — Fogom tenni. — Az én tudtommal nem. Szólt ekkor Kovács határozottan. Én becsületszavamat adtam egy férfinak, akit ön épen oly mértékben szeret, mint a melyben én becsülök, hogy soha önt e per tartalmával megismertetni nem fogom, nem engedem. Én becsületszavamat adtam erre. — Most tessék felbontani az iratokat. Zoltán e szókra összeköté a percsomagot s szótlanul visszatette az ügyvéd asztalára. Kovács hévvel szokta meg ifjú védencze kezét, alig hallhatólag rebegve: — Köszönöm, köszönöm. . . . Az ifjú oly, mondhatni, electricus dühvel nézett az összekötött perre, mint valami gyűlöletes fenevadra s a gyermeki indulat egész elfojtott hevével téve rá reszkető kezét: — Azért ne higyje ez a kisértet, hogy nem fogok vele beszélni. Azzal eltávozott és Kovács három hétig hírét sem hallotta védenezének, ki most már saját házába öltözött, melyet egykor az öreg Nábob annak az örömére építtetett, hogy neje Pesten kíván lakni, de amelybel nem lakhatott soha sem ő, sem felesége. Zoltán szót fogadni látszott a baráti tanácsadásnak : felkereste a legvidámabb társaságokat, sietett egyik mulatságból a másikba s midőn olyan jól mulatott, mindenütt arra figyelt: nem hallani-e valami neszét annak, a mit ő meg akar tudni ? Egyszer végre nyomára jött, hogy ellenfelének ügyvédje Maszlaczky. Talán ő általa könnyebben hozzá juthatna a perhez ? Egy ízben összetalálkozott vele , s előhozta neki az ügyet. Az ügyész finomul kicsúszott a kérdezősködések alól, biztosítva Zoltánt, hogy ez csak ügyészek dolga. Ők a védeneznek addig, amíg nagykorúságát el nem éri, nincs befolyása az ilyen ügyekre. De még aznap sietett Maszlaczky úr levelet írni Kőcserepy urnak, mely e pár rövid szóból állott: „Már pedzi!“ Azt ugyan rögtö megtehette volna, hogy a pert az ifjú körtére neki megmutassa, de az köztudomásra jöhetett s ügyvédi hírnevének sokat árthatott volna, úgy is jól tudta, hogy Zoltán nem engedi magát visszautasíttatni, amerre egyszer megindult. Egy napon a városligetben sétálva,Zoltán megpillantott egy nagy bajuszszal ellátott patriótát, aki egy jegenyefának vetve a hátát, nagy világmegvetéssel szedegető elő kopott attilája hátulsó zsebéből az oda elrakott görögdinnye-magokat, melyeket szépen megtisztogatva, eregetett csöndes kényelemmel. Zoltán megismeré az öreg Bogozyt, kivel még az árvíz idején kötött ismeretséget s odasietve a vén szittyához, megszókitá: — Jó napot Bogozy. Mit csinál itt? A vén sas félretekintett s a nélkül, hogy a jó napra fogadj Istent mondana, felele egykedvűen : — Ebédelek, ahogy látni tetszik. — Confect talán? — Nem confect lesz az, mert ez ebéd. A dinnyéjét megettem vacsorára, a magját ebédre hagytam. Ilyen a szegény legény sorsa gazdag városban. — Hát még mindig a régi állapotban van ? kérdezé Zoltán részvéttel. — Az a bajom, hogy nem vagyok. — Tán ismét nem sikerült a censura ? — Az a nagy baj, hogy sikerült. — Hogy hogy ? — Hát addig, amig jurátus voltam, csak akadt exmissióm, accidentiám, de a mióta felesküdtem, elestem ettől a jótól s most csak abból éldegélek, amit a körmölésből kapok. — Hát nem folytathat pereket ? — Ugyan ki bízná rám a perét? ! — Már miért ? — Mert attól félhetne, hogy a felperest exequáltatom, vagy beiszom a perét, vagy egy kézre játszom az ellenfelével. Tudja , szegény órabértől minden kitelik. Zoltánt nagyon szomorította ez a cynicus beszédmód. — Tehát most mivel foglalkozik? — Mondtam, hogy körmölgetek. — Még mindig Maszlaczky urnál ? — Nála is, másutt is, aki fizet. Tíz krajczárért írok egy évet. Ha tud valakit nagyságod, utasítsa hozzám, majd én felkeresem. Zoltánnak egy gondolat ötlött a fejébe. — De bizony most jut eszembe, én nekem magamnak is volna valami iratai valóm. — Az Isten áldja meg nagyságos úr, ne bízza másra; én lírom egy szó hiba nélkül, olyan szépen, mintha metszve volna. Sok-e ? — Egy egész per. Hanem egy kis utánajárás is kell hozzá. — Előkerítem én. Hol van ? Elmegyek érte Erdélybe is, ha parancsolja. — Nincs olyan messze. A Karpathy — contra Karpathy és Szentirmay pert akarnám leíratni. — Hisz az legkönnyebb, nagyságod fiscalisa Kovács minden perezben kiveheti. — Igen barátom , de azt akarom épen, hogy ő ne tudjon felőle, mer az a szándékom, hogy az így leirott pert majd elküldöm Londonba egy híres jogtudósnak, hogy adjon tanácsot iránta, s lássa,nem akarnám Kovácsot azzal megbántani, hogy megtudja, miszerint másutt is kérek véleményt az övé mellett. Zoltán úgy hazudott, mintha tanították volna rá. — Úgy értem. Szólt Bogozy. Tökéletesen értem. Tehát ezt nem szabad senkinek megtudni. Ne féljen nagyságod, azért meglesz az. Majd rá lesek, mikor Maszlaczkyhoz kerül a per. Egy éjszaka fennmaradok, s míg ő alszik, azalatt letáplálom az egészet, azután majd leirom abból tisztán. Zoltán alig bírta rejtve tartani izgatottságát. Mint aki valami jó alkut csinált, sietett foglalót adni Bogozynak. Tíz arany akadt a kezébe, azt odanyomta a vén fiú markába. — Fogja ezt előre, ha meglesz, még tiz ennyit adok. Bogozy a fogásáról azt ítélte, hogy öt krajczárosok vannak a markában s csak akkor szörnyedett el, mikor a sárgaságukat megpillantá. — Csak nem bolondult meg ? mormoga magában. Nem tudok én ebből visszaadni. Uram , sárgát tetszett adni fehér helyett. — Csak hadd maradjon. Ha le van írva a per, száz aranyat kap érte. Azzal elsietett. Bogozy hiába kiabált utána, hogy legalább hát tartson belőle magánál kilenczet, ne hagyja nála mind a tizet, mert ő még ma mind elkölti, amugy meg majd apródonként kikéregetné. Zoltán felkapott lovára s ott hagyta a jámbor Bogozyt, de aki azért csak megette a dinnyemagot mind egy lábig. (Folytatjuk.) IM, sept'19-kén.