Pesti Napló, 1854. november (5. évfolyam, 1394-1418. szám)

1854-11-26 / 1415. szám

1851. ötödik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre 10 f­rt A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhoz hordva : Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek­ tárgyaz­ pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : urintcza 8-ik szám Szerkesztési iroda : Urintcza sz 8. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­czárjával számíttatik. A be­­igtatási s 10 pengő Urnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a „ PESTI NAPLÓ Magánviták öt ha­­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával szármiztatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elé­rt lefizetendő a kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és inneputáni napokat ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban, kivéve — Jelen Előfizetési felhívás & NfttVX RAS&­ December-Mártiusi négy hónapos folyamára. Vidéki© postán küldve 6 frt. 8© kr. Budapesten házhoz hordással, 5 frt. 30 pp. A­z előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­hivat­al 11, 6,3 Pesten e lapok kiadóhivatalában, •szinte a 8. sz. l-sö emeleten az udvarban, ás Emich Gusztáv könyvkereskedőben, úri- és kigyo­­jtcza 8 tegletén . Az előfizetési levelek bdraentve küldendők. ti Napló kiadó­ hivatala ,,Panem et circensess“ Bu d a p e s t, nov. 25. II. Az állami alakulások történetében alig ismerünk óriásibb munkát, mint az ausztriai birodalom leg­újabb szervezetét, mely az 1848-diki események által színvonalra emelt érdek-egyenlítési koresz­méket fogadván alapul,’egy részről a közbirodalmi államok egységét s szétoszolhatlanságát, más rész­ről egyenlő közigazgatási, nevelési, igazságszol­gáltatási s közgazdászati elvek és törvények sike­res keresztülvitelét — 10 —12 nyelvre, számra, miveltségre, s történeti múltra különböző népfaj irányában, a,.nemzeti e­g­y­e­nj­o­gú­s­á­ga el­vének nyilt kijelentése mellett az öszpon­tosí­­tási rendszer alkalmazása által biztosítja. Tisztelt olvasóink bizonyosan nem várják tőlünk annak fejtegetését, váljon az öszp­ontosítási rendszer­e az egyetlen eszköz az ausztriai állam­egység megőrzésére, a birodalom heterogén ele­meinek összetartására, s az új szervezettel életbe léptetett közös társadalmi törvények és rendszabá­lyok gyors meghonosítására? —■ De tartozunk azon meggyőződésünket kimondani, miszerint t­­ör­tensőleg hisszük, hogy azon státusfér­­fiak, kik a közbirodalom jelen organismusát terve­zők,­­ kétségtelenül a közbirodalom nagyságát, erejét és virágzását tűzték ki eszméjük czéljául; bevalljuk továbbá őszintén azt is, hogy m­­or a történet tanúsága szerint az ausztriai közbirodalomban a Fejedelem, az Uralkodó-N­áz, a felséges trón iránti hűség és ragaszkodás nem egy vagy más állam-életformában, nem e vagy ama közigazgatási rendszerben, hanem a népek dynastikus és törvényes érzelmeiben gyökerezik. Francziaországban I. Napóleon hatalmas centralisátiója nem gátolta, hogy öt évtized alatt a kormány ötször változzék. Az ausztriai birodalom vegyes ajkú népeit nem kormányrendszer, hanem önfenntartási ösz­tön fűzi egygyé, s az ősöktől öröklött dynastikus érzelmek állandó és természetes támaszt nyernek azon körülményben, hogy minden birodalmi nem­zetiség egyformán a trónban, az Uralkodó Házban, a Fejedelem felséges személyében lelé meg szent védpajzsát, részrehajlatlan őrét és kalauzát. Valamint azonban az elbocsátottaknál fogva a közbirodalmi államegység biztosságát a közigaz­gatási rendszertől, akár a centralisátió, akár muni­­cipalitás elvén épüljön az, tökéletesen függetlennek, s azt a birodalmi népek önfenntartási ösztönében, dynastikus érzelmeikben, s a birodalom fekvésé­ben megalapítottnak hisszük, úgy nem tagadjuk, hogy ily nagyszerű átalakítás első momentumában a centralisátió alkalmazása (kivált ha az a kivitelben az egyes népek geniusához simul) ha­talmas szolgálatokat tenni képes, kivált oly biro­dalomban, hol a különböző népfajok a municipális élet autonómiájára egyformán megérve nincsenek. A centralisátió eszméje különben sem ismeret­len Magyarországban. Már 1848 előtt alakult ha­zánkban egy politikai iskola, mely az ősz pon­tosít­ási rendszer elveit igyekezett megkedvel­tetni, hathatósan támogattattatván ez eszmeirány akkoron sok ünnepelt nevű ismeretes magyar pub­licista által. — Mielőtt azonban ezen még akkor nálunk új politikai doctrina a municipális szerke­zet kedvelőinek túlnyomó száma ellenében magát kiforrhatta volna, f­eljött a sorsteljes korszak, mely a centralisátió eszméjét, mint a forradalom által kitágult kötelékek megszorítására szolgáló óvszert, közbirodalomszerte foganatosító. S valóban nem lehet tagadni, hogy új államfor­mák behozatalára, közigazgatási rendszabályok gyors és erélyes keresztülvitelére , a kormány­gyeplő hathatós, s még­is kényelmes tartására, ki­vált fejletlenebb szakában a polgári társadalomnak, alig lehet alkalmasabb mód az öszpontositási rend­szernél. — Ellenben igen könnyű belátni , hogy azon státusférfiak, kik az ausztriai birodalomban a centralisatió elvének érvényt szereztek, — egy­szersmind a birodalmi népek fejlettségére , s ön­­kénytes közremunkálási ösztönére számítottak, jól tudván azt, hogy a közigazgatási formák csak paj­­zsul és romául szolgálnak, melyek között az állam végczélját, a népek anyagi és erkölcsi jóllétét , a saját érdekében munkásságra ösztönzött társada­lom teremti. Oly közigazgatási rendszer, mely a centralisá­tió túlhajtása által a társadalom önkénytesen te­remtő munkásságát végkép elzsibbasztaná , s még a községi életet is megszüntetné, s az ál­lamot rövid idő alatt élettelen merevenségbe, anyagi szegénységbe, szellemi meddőségbe, s er­kölcsi semmiségbe döntené. A közbirodalmi öszpontosításnak természete­sen nem ez az értelme , s nem ez a czélja, mint ez ama legfelsőbb rendeletekből világosan ki­tűnik, melyek a nemzeti és országos érdekek jö­vendő tartományi képviseletére, a községek ren­dezésére, az iparkamarákra s közhasznú egyesüle­tekre nézve közrebocsáttattak. B­é­c­s , nov. 24.­­ A Kreuzzeitung minapi czikkét, melyben az innen Páriába és Londonba menesztett jegyzékekről va­gyon szó, a félhivatalos Österr. Corresp­­oly fontosnak találta, hogy annak tartalmát távirati uton terjesztette. Ha e mellett fontolóra vesszük, miszerint e czikk lénye­ges tartalma az, hogy Ausztria a nyugati hatalmak irá­nyában vállalt kötelezettségtől a legújabb német confe­­rentiák daczára is hajszálnyira sem akart eltávozni,­­ igen valószínűvé válik, miszerint a kormány ezáltal, közvetve bár, ki akarta nyilatkoztatni, hogy v.d. Pford­­ten közbenjárása egyedül Ausztriának Németországhoz, vagy inkább Németország Ausztriáhozi viszonyát érin­tette, Ausztriának a keleti ügyben eddig követett po­litikájára pedig semmi mélyebb befolyással nem leend. E hrit örömest tudomásul veszi a közönség s ebben fé­nyes czáfolatát látja azon félig meddig gyanúsító czik­­keknek, mik a külföldi sajtóban itt ott Ausztria ellen feltűntek. Nem Ausztria engedett, hanem Poroszország, mert, megegyező hirek szerint, ez utóbbi azon felvona­­tától, miszerint az áprilisi szerződés egy utólagos czik­­kel toldassék meg, végkép elállott, míg Ausztria csak azon engedményt tette, hogy Poroszországot néhány két­séges pontra nézve „kötelező erővel bíró jegyzék“ által meg fogja nyugtatni. Ennek megtörténte után Ausztria és Poroszország egyetemben a szövetségi gyűlés ek­be terjesztendi az egész ügyet, s a gyűlésnek e há­rom in­dítvány felett kellene tanácskoznia; először, hogy Ausztria, akárhol támadtatnék meg, az egész szövetség tettleges (nemcsak „erkölcsi“) gyámolítására számol­hat; másodszor, hogy a német szövetség, mint európai nagy­hatalom , az ismeretes 4 garantiaponthoz csatlakozik; harmadszor pedig a szövetségi had miképeni használatáról, s az ennek netaláni mozgóvá tételére szükséges rendszabályokról. Csak akkor, midőn e három pont el leszen fogadva, Ausztria és Poroszor­­­szág egyesülten és mint a német szövetség képviselői felszólítást intézendnek Sz. Pétervárra, mely a 4 garan­­tia pont elfogadtatását újólag és határozottan ajánlja. Miként látjuk, az alkudozásoknak még korán sincs végük és a várva várt eldöntés még homályos távolban dereng. Börzénkre ezen bizonytalanság igen nyomasz­tólag hat s az agio ismét 30 körül hullámzik. Ez alka­lommal egy közönségesen elterjedt előítéletre figyel­meztetünk, mintha t. i. a magas agiónak tulajdonítandó a kereskedelem pangása. — Nem úgy van az ! Nem az agio magassága, hanem ennek folytonos ingadozása okozza a kereskedelmi világ szorultságát. Példát idé­zünk ! A kereskedő nem a szerint adhatja el áruját, miként ő vette, hanem az épen most fenforgó általá­nos ár szerint. Ha én valami árut 5 fton vettem s rendesen 20 %-nyi nyereséggel adom el áruimat, a fentebb említett czikket 6 fton fogom eladni, de csak akkor, ha a főpiaczokon szinte azon áron adják, mert ha ott 5 fton adják, tőlem senki sem veszi, ha én 6 ftot kívánok érte; ha pedig másutt 7 ftot fizetnek érte, esz­telen volnék, ha én 6 fton adnám. A főpiaczok árszabása azonban legalább néhány napra rendesen állandó marad,s ha szinte nem állandó, a telegráf által minden változás azonnal az itteni kereskedő világ tudomására jut. Az itteni kereskedő tehát tudja, hány i­rébe kerül Mailandban a selyem fontja, de ez nem elég, mert az agróra is tekin­tettel kell lenni, mert a mailandi lire délelőtti 11 órakor 26 pkrt ér, és délután két órakor már csak 24 vagy pe­dig 28 krt érhet. Ez bátortalanítja a kereskedőt! Ha valamely árut megrendel, sohasem tudja, mennyibe kerül, míg ide kapja, mert azóta — ha a vitel bért , s minden egyéb költséget még oly szabatosan számít ki, — az agio 20° 10-ről 30 ra mehet, vagy megfordítva, s igy a combinatiónak semmi szilárd alapja sincs.Tegnap mondta nekem a leggazdagabb itteni fűszerkereskedők egyike : „Én nem bánnám, ha az agio ma 40 re menne, csak azt tudnám, meddig marad igy !“ — De bizony bánná azt a szegény néposztály, mert a kereskedő az agidt szinte a vevőre rója s az élet most úgy is oly drága, hogy az ember már csakugyan nem tudja, vájjon ét­keibe öltözzék-e vagy ruháit egye-e, mert mind az K ARPATHY ZOLTÁN. Regány irta Jókai Mór XXV. A kemény szivek. Folytatás. *) — Hát mi nem szeretünk-e téged ? kérdezé leányá­ ,­tól az apa, a kinek úgy fájt ez a gondolat. Hát mi nem szeretünk-e téged.“ A gyermek végig húzta homlokán reszkető kezét. — Óh, óh! nem úgy kellett volna engemet szeretni, nem úgy. . . . — Nem úgy ? Miért mondod azt gyermekem ? Vilma sokáig gondolkodott, ezután egyszer érthetlen mozdulatot tett kezével szemei előtt, halkan susogva : — Hiszen már úgy is vége van mindennek. A tanácsos fájdalomtól leroskadva ölelé át egyetlen lázbeteg gyermekét. — Mi nem szerettünk tégedet ? ah hogy mondhatod azt, hogy mi nem szerettünk téged ! A leányka csendesen megfogta atyja kezét és oda vivé szivéhez. — Érzed­­, hogy mi van itten ? — Szív. — De azt nem tudod ugy­e, hogy ez miért dobog olyan fenhan- * gon. Ók azt senki sem tudja, sem ti, sem az orvosok. Csak hárman tudták még és azok is mind meghaltak. Mindig kérdeztétek tőlem, miért vagyok oly szomorú és azzal akartatok felvidítani, hogy őt szidtátok előt­­tönk.‘ Elmond­totok róla minden roszat, gyaláztátok, gyűlöltetek, és mégis azt kérdeztétek, miért vagyok olyan halavány. Elkezdtétek őt üldözni, kihajtottátok *) Lásd a P. Napló 1414-dik »­árpét atyai házából s ide hoztatok engem, hogy szívjam azt a levegőt, a mit ő megátkozott; őt koldussá tettétek, elvettétek mindenét, hogy engem pompában temessetek el. Úgy fájt, úgy fájt az nekem, és ti nem tudtátok azt soha. Nem volt elég, hogy elvettétek jószágait, utoljára elvettétek még élet­t is.­Leölték őt hidegvérrel, irgalom nélkül, — minden irgalom nélkül. Átverték a szivét, az ő szivét! azt a kedves szivet, azt a kedves édes szi­vet! ... . A szegény leányka összekulcsolta e szóknál kezeit halvány ajkai előtt, s oly fájdalommal emelé szemeit­s ég felé, oly túlvilági fájdalommal, hogy egy ördögnek­­ megesett volna rajt­a szive.­­ —Leányom! K­edves jó leányom! rebegé az apa,­­ és nem tudott neki többet mondani. Hi ez a lázbeteg tudja, hogy mit beszél, de nem azt, hogy mások mit beszélnek hozzá. — Látod, látod , milyen szépen megélhettünk volna máskép, szólt a beteg leány. Mi otthon és 6 itten.­­ Hisz ő nem bántott titeket soha, nem vo­lt szükség őt üldözni. Mi laktunk volna a magunk házában, és ő is a magáéban, és soha sem szóltunk volna egymásról sen­kinek. Mi haszna vettetek el tőle mindent? házát, bir­tokát, még a jó napvilágot is? Már most lakhattok egyedül ebben a nagy házban, egyedül ebben a nagy világban. Hát mit ér az már most ti nektek. Ily őszintén csak a láz beszélhet, ilyen nyílttá csak az teszi a szivet, a ki minden sziveket lezár, s mig le­zárná, kibocsátja azoknak titkait, s mig elhallgattatna, beszédessé teszen. A tanácsos urnak egy nagy gondolatja támadt ez órában. Ezt a gondolatot nem űzte el szivéből. Ezt menedékének tartá. Egészen más gondolat volt az, mint a minőkkel eddig szivét elterhelő, egészen ellen­téte azoknak. — Légy nyugodt kedves gyermekem, szólt odaha­jolva leányához. A­kiről beszéltél, annak semmi baja sincsen. Erről én téged meg foglak győzni. ígérd meg, hogy nyugodt fogsz lenni addig , hogy nem gyötröd magadat. Hogy meggyógyulsz .... énnekem. ... az én örömemre. A beteg felsóhajtott s midőn atyja eltávozott tőle, halkan susogá magában : — Nem lehet az; nem lehet az úgy. Majd megtu­dom én az­t nem sokára. Kőcserepy sietni akart azon eszmével, melyet ma­gában forralt. Az orvossal találkozott a teremben, oda­hívta őt magához tanácskozni. Elmondá előtte őszintén, nyíltan, mit tapasztalt, mit tudott meg, és mit akar most tenni. Az orvos tökéletesen helyeselte szándékát. Ha va­lami, még ez segíthet a beteg állapotján. Kőcserepy azt is elmondta neki, hogyan és mi módon akarja e szándékát létesíteni. Az orvos elbámult rajta. Az apa tört hangon rebegő. — A világot magát odaadnám érte. Erről tudósítani kelle Evelinét is. A tanácsosnő a legiszonyúbb kínokat állta ki ezen napok alatt. Ha eszébe jutott valami, úgy sirt, hogy minden szobán ke­resztül hangzott; napok óta szemeit sem hunyta le soha, s ha leánya mellett nem volt, minden órában kül­dött üzenetért, hogy van ? Az volt a különös, hogy még ma épen nem tudako­zódott felőle. Kőcserepy az orvos kíséretében ment nejét felke­resni. Az ajtóban megállt kissé hallgatózni, semmi neszt sem hallott. Előbb benyitott csendesen, széttekintve, ha nem za­varja ő meg ? A nagyságos asszony ott ült íróasztala előtt és nagy figyelmesen irt kitárt naplójába. Arcza haloványabb volt a szokottnál, de tökélete nyugodt és csillapult. Férje megszókita, mire föltekintett s inte nekik, hogy üljenek le; ő itt tovább. — Kedvesem .... szok­tá meg a tanácsos, miután sokáig vártak reá. Valami sürgetést irsz ? Eveline e szóra létéve tollat s könyökét az asztalra téve, állát hüvelykujjára nyugtatá, s mint ki nagyon el van telve megkapott eszméjétől elkezdé. — Arról írok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben két egészen különböző lény dolgozik : az ész és a szív, s a szerint a­mint az egyik vagy a másik lesz túlnyomóvá, változik át az ember jelleme, sorsa, élete, úgy­hogy mondhatni: mindenki két különböző embert foglal magában, az egyik az ész, a másik a szív embe­re. A szív és az ész két különböző ember .... A két férfi megdöbbenve bámult egymásra. Eveline szemeiben és homloka kifejezésén volt valami, a­mit nem jó volt sokáig nézni. — Kedvesem, szólt Kőcserepy; én Vilmáról akarok veled beszélni. — ügy, szólt a tanácsosné nagy kedvetlenül. Majd mindjárt. Előbb ezt a fejezetet be kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember. Azzal véve ismét tollát és naplójába mélyedve, irt tovább. Az orvos és a férj felkelhetett tőle, el is mehetett onnan, beszélhettek, a­mit akartak. — Irgalmas Isten .... suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan eltávoztak a szobából; ez a nő még meg talál tébolyodni! — Talán már nem. Mondá az orvos (Folytatjuk.) Vasárnap, nov. 16 áa. étel, mind a ruházat költségeit fedezni, valóban nagy mesterség. A minap nagyszerű hadat szentek itt — a patká­nyoknak , t. i. kísérletet tettek bizonyos légszeszszel, mely valamely csatornának hermeticus bezáratása mel­lett, a patkányt azonnal megöli. A kísérletet igen fé­nyes siker koronázta s a szegény szürkebundások ezrei meccz,m­ás nélkül úsztak alá a Dunába, innen pedig lefelé, hol alkalmasint még sok más szürkebundás holt­tetemmel fognak találkozni. E n y i n g, nov. 15. Hogy életet bármely nemzetnek az önmivelődés, szellemi és anyagi erőinek rendszeres kifejtése ad , ez oly sokszor elmondatott már­a oly győző okokkal és példákkal bebizonyíttatott, hogy alig van ember, ki ezen többé kételkednék. Ez ige, nemzetünk életében, úgy látszik, csak az üté­se évtizedek alatt kezdő testté válni s most e legköze­lebbi éveinkben épen ennek valósítása alkalmazása kö­rül, mint tengely körül, forog leginkább a hazafi­ sze­retet. Legyenek áldottak érte nemzetünk erősebb lelkű fiai s legyen megáldva munkájok Istentől! Csak hálával emlékezhetünk e tekintetben, magas kormányunk intézkedéseiről,mely bölcsen tudva,hogy né­peinek anyagi és szellemi erejében állhat csak az ő ereje, elhanyagolt népnevelési ügyünket igyekszik jobb jövő felé vezérelni. Ezt tanúsítja a cs. kir. helytartósági osztálynak fo­lyó évi aug. 2-kán kiadott , már végrehajtásnak indult rendelete, a vasárnapi iskolák felállítás­a tárgyában. Ki ne látná be e bölcs intézkedésnek jó czélját s ha sikerrel keresztül vitetik, egyszersmind jótékony ha­tását ? Mert csekélységnek látszik bár hetenként egy vagy két órai tanítás, de meggondolva, hogy itt már nem éretlen gyermekekkel, hanem öntudatra, öngondosko­­dásra ébredt ifjakkal lévén a dolog, kik tele életeleven­séggel, minden jóra és nemesre fogékonysággal, menten egyszersmind minden előítéletektől, megrögzött balszo­kásoktól — csekély tanulási idő alatt is a jó mag elfo­gadására csak a legjobb és termékenyebb földet ajánlják. Magas kormányunk megtette egyelőre e tárgyban a maga teendőjét; szü­kség, hogy azok is, kikre a népne­­velés szintolyan szent mint terhes ügye van bízva, meg­tegyék kötelességöket. Mert bár igaz, hogy elemi népiskoláink sem lévén még kellően rendezve , nem ritka eset egy tanitónak 100—150 tanítványa s ennyivel bizony megtalálja dolgát szintúgy vasárnap mint egyéb napokon, pedig ő is ember, heti fáradalmai után neki is jólesnék egy pihenő nap, ha ugyan­ezt — a tanító többnyire isteni­tiszteleten énekvezető is lévén — rá nézve különben is pihenés napjának mondhatnék. — Igaz továbbá , hogy a lelkész épen vasárnap van leginkább elfoglalva s ha híveit nem épen csak tógája megtekintéséért harangoz­­tatja össze, kétszeri templomi beszédben, mint p. a pro­testánsoknál, eléggé kibeszélheti magát egy napra. Sőt még a vasárnapi iskolázás helyére nézve is, nem lehet felednünk, hogy a rendes iskolaházak, mostani rendszerünk szerint , — az elemi iskolások által vasárnap is el lévén foglalva, — templomban is pedig, téli időszakon keresztül hamar kifogy a buzgóság taní­tóból úgy mint tanítványból, tartanunk lehet, hogy épen e miatt a vasárnapi iskolázás elvégre is csak az enyhébb évszakokra fog szorítkozni. Ezek — mondom — bár mind igazak és nem meg­vetendő nehézségek, de az is igaz, hogyha ilyféle ne­hézségeket keresve keresnénk, csak azért, hogy kedvelt tétlenségünkben valamihez fogódzhassunk, — ha e nemzetünk életére tartozó szent ügynek, a­helyett, hogy akadályait lehetőleg legyőzni igyekeznénk, csak nagyon kelletlen kezelői leszünk és az oltárt oda hagy­

Next