Pesti Napló, 1854. november (5. évfolyam, 1394-1418. szám)
1854-11-26 / 1415. szám
1851. ötödik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre 10 frt A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhoz hordva : Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek tárgyaz pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : urintcza 8-ik szám Szerkesztési iroda : Urintcza sz 8. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt hasábos petit-sora 4 pgő krajczárjával számíttatik. A beigtatási s 10 pengő Urnyi külön bélyegdij előre lefizetendő a „ PESTI NAPLÓ Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával szármiztatik. — A fölvételi dij szinte mindenkor elért lefizetendő a kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és inneputáni napokat ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban, kivéve — Jelen Előfizetési felhívás & NfttVX RAS& December-Mártiusi négy hónapos folyamára. Vidéki© postán küldve 6 frt. 8© kr. Budapesten házhoz hordással, 5 frt. 30 pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatal 11, 6,3 Pesten e lapok kiadóhivatalában, •szinte a 8. sz. l-sö emeleten az udvarban, ás Emich Gusztáv könyvkereskedőben, úri- és kigyojtcza 8 tegletén . Az előfizetési levelek bdraentve küldendők. ti Napló kiadó hivatala ,,Panem et circensess“ Bu d a p e s t, nov. 25. II. Az állami alakulások történetében alig ismerünk óriásibb munkát, mint az ausztriai birodalom legújabb szervezetét, mely az 1848-diki események által színvonalra emelt érdek-egyenlítési koreszméket fogadván alapul,’egy részről a közbirodalmi államok egységét s szétoszolhatlanságát, más részről egyenlő közigazgatási, nevelési, igazságszolgáltatási s közgazdászati elvek és törvények sikeres keresztülvitelét — 10 —12 nyelvre, számra, miveltségre, s történeti múltra különböző népfaj irányában, a,.nemzeti egyenjogúsága elvének nyilt kijelentése mellett az öszpontosítási rendszer alkalmazása által biztosítja. Tisztelt olvasóink bizonyosan nem várják tőlünk annak fejtegetését, váljon az öszpontosítási rendszere az egyetlen eszköz az ausztriai államegység megőrzésére, a birodalom heterogén elemeinek összetartására, s az új szervezettel életbe léptetett közös társadalmi törvények és rendszabályok gyors meghonosítására? —■ De tartozunk azon meggyőződésünket kimondani, miszerint törtensőleg hisszük, hogy azon státusférfiak, kik a közbirodalom jelen organismusát tervezők, kétségtelenül a közbirodalom nagyságát, erejét és virágzását tűzték ki eszméjük czéljául; bevalljuk továbbá őszintén azt is, hogy mor a történet tanúsága szerint az ausztriai közbirodalomban a Fejedelem, az Uralkodó-Náz, a felséges trón iránti hűség és ragaszkodás nem egy vagy más állam-életformában, nem e vagy ama közigazgatási rendszerben, hanem a népek dynastikus és törvényes érzelmeiben gyökerezik. Francziaországban I. Napóleon hatalmas centralisátiója nem gátolta, hogy öt évtized alatt a kormány ötször változzék. Az ausztriai birodalom vegyes ajkú népeit nem kormányrendszer, hanem önfenntartási ösztön fűzi egygyé, s az ősöktől öröklött dynastikus érzelmek állandó és természetes támaszt nyernek azon körülményben, hogy minden birodalmi nemzetiség egyformán a trónban, az Uralkodó Házban, a Fejedelem felséges személyében lelé meg szent védpajzsát, részrehajlatlan őrét és kalauzát. Valamint azonban az elbocsátottaknál fogva a közbirodalmi államegység biztosságát a közigazgatási rendszertől, akár a centralisátió, akár municipalitás elvén épüljön az, tökéletesen függetlennek, s azt a birodalmi népek önfenntartási ösztönében, dynastikus érzelmeikben, s a birodalom fekvésében megalapítottnak hisszük, úgy nem tagadjuk, hogy ily nagyszerű átalakítás első momentumában a centralisátió alkalmazása (kivált ha az a kivitelben az egyes népek geniusához simul) hatalmas szolgálatokat tenni képes, kivált oly birodalomban, hol a különböző népfajok a municipális élet autonómiájára egyformán megérve nincsenek. A centralisátió eszméje különben sem ismeretlen Magyarországban. Már 1848 előtt alakult hazánkban egy politikai iskola, mely az ősz pontosítási rendszer elveit igyekezett megkedveltetni, hathatósan támogattattatván ez eszmeirány akkoron sok ünnepelt nevű ismeretes magyar publicista által. — Mielőtt azonban ezen még akkor nálunk új politikai doctrina a municipális szerkezet kedvelőinek túlnyomó száma ellenében magát kiforrhatta volna, feljött a sorsteljes korszak, mely a centralisátió eszméjét, mint a forradalom által kitágult kötelékek megszorítására szolgáló óvszert, közbirodalomszerte foganatosító. S valóban nem lehet tagadni, hogy új államformák behozatalára, közigazgatási rendszabályok gyors és erélyes keresztülvitelére , a kormánygyeplő hathatós, s mégis kényelmes tartására, kivált fejletlenebb szakában a polgári társadalomnak, alig lehet alkalmasabb mód az öszpontositási rendszernél. — Ellenben igen könnyű belátni , hogy azon státusférfiak, kik az ausztriai birodalomban a centralisatió elvének érvényt szereztek, — egyszersmind a birodalmi népek fejlettségére , s önkénytes közremunkálási ösztönére számítottak, jól tudván azt, hogy a közigazgatási formák csak pajzsul és romául szolgálnak, melyek között az állam végczélját, a népek anyagi és erkölcsi jóllétét , a saját érdekében munkásságra ösztönzött társadalom teremti. Oly közigazgatási rendszer, mely a centralisátió túlhajtása által a társadalom önkénytesen teremtő munkásságát végkép elzsibbasztaná , s még a községi életet is megszüntetné, s az államot rövid idő alatt élettelen merevenségbe, anyagi szegénységbe, szellemi meddőségbe, s erkölcsi semmiségbe döntené. A közbirodalmi öszpontosításnak természetesen nem ez az értelme , s nem ez a czélja, mint ez ama legfelsőbb rendeletekből világosan kitűnik, melyek a nemzeti és országos érdekek jövendő tartományi képviseletére, a községek rendezésére, az iparkamarákra s közhasznú egyesületekre nézve közrebocsáttattak. Bécs , nov. 24. A Kreuzzeitung minapi czikkét, melyben az innen Páriába és Londonba menesztett jegyzékekről vagyon szó, a félhivatalos Österr. Correspoly fontosnak találta, hogy annak tartalmát távirati uton terjesztette. Ha e mellett fontolóra vesszük, miszerint e czikk lényeges tartalma az, hogy Ausztria a nyugati hatalmak irányában vállalt kötelezettségtől a legújabb német conferentiák daczára is hajszálnyira sem akart eltávozni, igen valószínűvé válik, miszerint a kormány ezáltal, közvetve bár, ki akarta nyilatkoztatni, hogy v.d. Pfordten közbenjárása egyedül Ausztriának Németországhoz, vagy inkább Németország Ausztriáhozi viszonyát érintette, Ausztriának a keleti ügyben eddig követett politikájára pedig semmi mélyebb befolyással nem leend. E hrit örömest tudomásul veszi a közönség s ebben fényes czáfolatát látja azon félig meddig gyanúsító czikkeknek, mik a külföldi sajtóban itt ott Ausztria ellen feltűntek. Nem Ausztria engedett, hanem Poroszország, mert, megegyező hirek szerint, ez utóbbi azon felvonatától, miszerint az áprilisi szerződés egy utólagos czikkel toldassék meg, végkép elállott, míg Ausztria csak azon engedményt tette, hogy Poroszországot néhány kétséges pontra nézve „kötelező erővel bíró jegyzék“ által meg fogja nyugtatni. Ennek megtörténte után Ausztria és Poroszország egyetemben a szövetségi gyűlés ekbe terjesztendi az egész ügyet, s a gyűlésnek e három indítvány felett kellene tanácskoznia; először, hogy Ausztria, akárhol támadtatnék meg, az egész szövetség tettleges (nemcsak „erkölcsi“) gyámolítására számolhat; másodszor, hogy a német szövetség, mint európai nagyhatalom , az ismeretes 4 garantiaponthoz csatlakozik; harmadszor pedig a szövetségi had miképeni használatáról, s az ennek netaláni mozgóvá tételére szükséges rendszabályokról. Csak akkor, midőn e három pont el leszen fogadva, Ausztria és Poroszország egyesülten és mint a német szövetség képviselői felszólítást intézendnek Sz. Pétervárra, mely a 4 garantia pont elfogadtatását újólag és határozottan ajánlja. Miként látjuk, az alkudozásoknak még korán sincs végük és a várva várt eldöntés még homályos távolban dereng. Börzénkre ezen bizonytalanság igen nyomasztólag hat s az agio ismét 30 körül hullámzik. Ez alkalommal egy közönségesen elterjedt előítéletre figyelmeztetünk, mintha t. i. a magas agiónak tulajdonítandó a kereskedelem pangása. — Nem úgy van az ! Nem az agio magassága, hanem ennek folytonos ingadozása okozza a kereskedelmi világ szorultságát. Példát idézünk ! A kereskedő nem a szerint adhatja el áruját, miként ő vette, hanem az épen most fenforgó általános ár szerint. Ha én valami árut 5 fton vettem s rendesen 20 %-nyi nyereséggel adom el áruimat, a fentebb említett czikket 6 fton fogom eladni, de csak akkor, ha a főpiaczokon szinte azon áron adják, mert ha ott 5 fton adják, tőlem senki sem veszi, ha én 6 ftot kívánok érte; ha pedig másutt 7 ftot fizetnek érte, esztelen volnék, ha én 6 fton adnám. A főpiaczok árszabása azonban legalább néhány napra rendesen állandó marad,s ha szinte nem állandó, a telegráf által minden változás azonnal az itteni kereskedő világ tudomására jut. Az itteni kereskedő tehát tudja, hány irébe kerül Mailandban a selyem fontja, de ez nem elég, mert az agróra is tekintettel kell lenni, mert a mailandi lire délelőtti 11 órakor 26 pkrt ér, és délután két órakor már csak 24 vagy pedig 28 krt érhet. Ez bátortalanítja a kereskedőt! Ha valamely árut megrendel, sohasem tudja, mennyibe kerül, míg ide kapja, mert azóta — ha a vitel bért , s minden egyéb költséget még oly szabatosan számít ki, — az agio 20° 10-ről 30 ra mehet, vagy megfordítva, s igy a combinatiónak semmi szilárd alapja sincs.Tegnap mondta nekem a leggazdagabb itteni fűszerkereskedők egyike : „Én nem bánnám, ha az agio ma 40 re menne, csak azt tudnám, meddig marad igy !“ — De bizony bánná azt a szegény néposztály, mert a kereskedő az agidt szinte a vevőre rója s az élet most úgy is oly drága, hogy az ember már csakugyan nem tudja, vájjon étkeibe öltözzék-e vagy ruháit egye-e, mert mind az K ARPATHY ZOLTÁN. Regány irta Jókai Mór XXV. A kemény szivek. Folytatás. *) — Hát mi nem szeretünk-e téged ? kérdezé leányá ,tól az apa, a kinek úgy fájt ez a gondolat. Hát mi nem szeretünk-e téged.“ A gyermek végig húzta homlokán reszkető kezét. — Óh, óh! nem úgy kellett volna engemet szeretni, nem úgy. . . . — Nem úgy ? Miért mondod azt gyermekem ? Vilma sokáig gondolkodott, ezután egyszer érthetlen mozdulatot tett kezével szemei előtt, halkan susogva : — Hiszen már úgy is vége van mindennek. A tanácsos fájdalomtól leroskadva ölelé át egyetlen lázbeteg gyermekét. — Mi nem szerettünk tégedet ? ah hogy mondhatod azt, hogy mi nem szerettünk téged ! A leányka csendesen megfogta atyja kezét és oda vivé szivéhez. — Érzed, hogy mi van itten ? — Szív. — De azt nem tudod ugye, hogy ez miért dobog olyan fenhan- * gon. Ók azt senki sem tudja, sem ti, sem az orvosok. Csak hárman tudták még és azok is mind meghaltak. Mindig kérdeztétek tőlem, miért vagyok oly szomorú és azzal akartatok felvidítani, hogy őt szidtátok előttönk.‘ Elmondtotok róla minden roszat, gyaláztátok, gyűlöltetek, és mégis azt kérdeztétek, miért vagyok olyan halavány. Elkezdtétek őt üldözni, kihajtottátok *) Lásd a P. Napló 1414-dik »árpét atyai házából s ide hoztatok engem, hogy szívjam azt a levegőt, a mit ő megátkozott; őt koldussá tettétek, elvettétek mindenét, hogy engem pompában temessetek el. Úgy fájt, úgy fájt az nekem, és ti nem tudtátok azt soha. Nem volt elég, hogy elvettétek jószágait, utoljára elvettétek még élett is.Leölték őt hidegvérrel, irgalom nélkül, — minden irgalom nélkül. Átverték a szivét, az ő szivét! azt a kedves szivet, azt a kedves édes szivet! ... . A szegény leányka összekulcsolta e szóknál kezeit halvány ajkai előtt, s oly fájdalommal emelé szemeits ég felé, oly túlvilági fájdalommal, hogy egy ördögnek megesett volna rajta szive. —Leányom! Kedves jó leányom! rebegé az apa, és nem tudott neki többet mondani. Hi ez a lázbeteg tudja, hogy mit beszél, de nem azt, hogy mások mit beszélnek hozzá. — Látod, látod , milyen szépen megélhettünk volna máskép, szólt a beteg leány. Mi otthon és 6 itten. Hisz ő nem bántott titeket soha, nem volt szükség őt üldözni. Mi laktunk volna a magunk házában, és ő is a magáéban, és soha sem szóltunk volna egymásról senkinek. Mi haszna vettetek el tőle mindent? házát, birtokát, még a jó napvilágot is? Már most lakhattok egyedül ebben a nagy házban, egyedül ebben a nagy világban. Hát mit ér az már most ti nektek. Ily őszintén csak a láz beszélhet, ilyen nyílttá csak az teszi a szivet, a ki minden sziveket lezár, s mig lezárná, kibocsátja azoknak titkait, s mig elhallgattatna, beszédessé teszen. A tanácsos urnak egy nagy gondolatja támadt ez órában. Ezt a gondolatot nem űzte el szivéből. Ezt menedékének tartá. Egészen más gondolat volt az, mint a minőkkel eddig szivét elterhelő, egészen ellentéte azoknak. — Légy nyugodt kedves gyermekem, szólt odahajolva leányához. Akiről beszéltél, annak semmi baja sincsen. Erről én téged meg foglak győzni. ígérd meg, hogy nyugodt fogsz lenni addig , hogy nem gyötröd magadat. Hogy meggyógyulsz .... énnekem. ... az én örömemre. A beteg felsóhajtott s midőn atyja eltávozott tőle, halkan susogá magában : — Nem lehet az; nem lehet az úgy. Majd megtudom én azt nem sokára. Kőcserepy sietni akart azon eszmével, melyet magában forralt. Az orvossal találkozott a teremben, odahívta őt magához tanácskozni. Elmondá előtte őszintén, nyíltan, mit tapasztalt, mit tudott meg, és mit akar most tenni. Az orvos tökéletesen helyeselte szándékát. Ha valami, még ez segíthet a beteg állapotján. Kőcserepy azt is elmondta neki, hogyan és mi módon akarja e szándékát létesíteni. Az orvos elbámult rajta. Az apa tört hangon rebegő. — A világot magát odaadnám érte. Erről tudósítani kelle Evelinét is. A tanácsosnő a legiszonyúbb kínokat állta ki ezen napok alatt. Ha eszébe jutott valami, úgy sirt, hogy minden szobán keresztül hangzott; napok óta szemeit sem hunyta le soha, s ha leánya mellett nem volt, minden órában küldött üzenetért, hogy van ? Az volt a különös, hogy még ma épen nem tudakozódott felőle. Kőcserepy az orvos kíséretében ment nejét felkeresni. Az ajtóban megállt kissé hallgatózni, semmi neszt sem hallott. Előbb benyitott csendesen, széttekintve, ha nem zavarja ő meg ? A nagyságos asszony ott ült íróasztala előtt és nagy figyelmesen irt kitárt naplójába. Arcza haloványabb volt a szokottnál, de tökélete nyugodt és csillapult. Férje megszókita, mire föltekintett s inte nekik, hogy üljenek le; ő itt tovább. — Kedvesem .... szoktá meg a tanácsos, miután sokáig vártak reá. Valami sürgetést irsz ? Eveline e szóra létéve tollat s könyökét az asztalra téve, állát hüvelykujjára nyugtatá, s mint ki nagyon el van telve megkapott eszméjétől elkezdé. — Arról írok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben két egészen különböző lény dolgozik : az ész és a szív, s a szerint amint az egyik vagy a másik lesz túlnyomóvá, változik át az ember jelleme, sorsa, élete, úgyhogy mondhatni: mindenki két különböző embert foglal magában, az egyik az ész, a másik a szív embere. A szív és az ész két különböző ember .... A két férfi megdöbbenve bámult egymásra. Eveline szemeiben és homloka kifejezésén volt valami, amit nem jó volt sokáig nézni. — Kedvesem, szólt Kőcserepy; én Vilmáról akarok veled beszélni. — ügy, szólt a tanácsosné nagy kedvetlenül. Majd mindjárt. Előbb ezt a fejezetet be kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember. Azzal véve ismét tollát és naplójába mélyedve, irt tovább. Az orvos és a férj felkelhetett tőle, el is mehetett onnan, beszélhettek, amit akartak. — Irgalmas Isten .... suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan eltávoztak a szobából; ez a nő még meg talál tébolyodni! — Talán már nem. Mondá az orvos (Folytatjuk.) Vasárnap, nov. 16 áa. étel, mind a ruházat költségeit fedezni, valóban nagy mesterség. A minap nagyszerű hadat szentek itt — a patkányoknak , t. i. kísérletet tettek bizonyos légszeszszel, mely valamely csatornának hermeticus bezáratása mellett, a patkányt azonnal megöli. A kísérletet igen fényes siker koronázta s a szegény szürkebundások ezrei meccz,más nélkül úsztak alá a Dunába, innen pedig lefelé, hol alkalmasint még sok más szürkebundás holttetemmel fognak találkozni. E n y i n g, nov. 15. Hogy életet bármely nemzetnek az önmivelődés, szellemi és anyagi erőinek rendszeres kifejtése ad , ez oly sokszor elmondatott mára oly győző okokkal és példákkal bebizonyíttatott, hogy alig van ember, ki ezen többé kételkednék. Ez ige, nemzetünk életében, úgy látszik, csak az ütése évtizedek alatt kezdő testté válni s most e legközelebbi éveinkben épen ennek valósítása alkalmazása körül, mint tengely körül, forog leginkább a hazafi szeretet. Legyenek áldottak érte nemzetünk erősebb lelkű fiai s legyen megáldva munkájok Istentől! Csak hálával emlékezhetünk e tekintetben, magas kormányunk intézkedéseiről,mely bölcsen tudva,hogy népeinek anyagi és szellemi erejében állhat csak az ő ereje, elhanyagolt népnevelési ügyünket igyekszik jobb jövő felé vezérelni. Ezt tanúsítja a cs. kir. helytartósági osztálynak folyó évi aug. 2-kán kiadott , már végrehajtásnak indult rendelete, a vasárnapi iskolák felállítása tárgyában. Ki ne látná be e bölcs intézkedésnek jó czélját s ha sikerrel keresztül vitetik, egyszersmind jótékony hatását ? Mert csekélységnek látszik bár hetenként egy vagy két órai tanítás, de meggondolva, hogy itt már nem éretlen gyermekekkel, hanem öntudatra, öngondoskodásra ébredt ifjakkal lévén a dolog, kik tele életelevenséggel, minden jóra és nemesre fogékonysággal, menten egyszersmind minden előítéletektől, megrögzött balszokásoktól — csekély tanulási idő alatt is a jó mag elfogadására csak a legjobb és termékenyebb földet ajánlják. Magas kormányunk megtette egyelőre e tárgyban a maga teendőjét; szükség, hogy azok is, kikre a népnevelés szintolyan szent mint terhes ügye van bízva, megtegyék kötelességöket. Mert bár igaz, hogy elemi népiskoláink sem lévén még kellően rendezve , nem ritka eset egy tanitónak 100—150 tanítványa s ennyivel bizony megtalálja dolgát szintúgy vasárnap mint egyéb napokon, pedig ő is ember, heti fáradalmai után neki is jólesnék egy pihenő nap, ha ugyanezt — a tanító többnyire istenitiszteleten énekvezető is lévén — rá nézve különben is pihenés napjának mondhatnék. — Igaz továbbá , hogy a lelkész épen vasárnap van leginkább elfoglalva s ha híveit nem épen csak tógája megtekintéséért harangoztatja össze, kétszeri templomi beszédben, mint p. a protestánsoknál, eléggé kibeszélheti magát egy napra. Sőt még a vasárnapi iskolázás helyére nézve is, nem lehet felednünk, hogy a rendes iskolaházak, mostani rendszerünk szerint , — az elemi iskolások által vasárnap is el lévén foglalva, — templomban is pedig, téli időszakon keresztül hamar kifogy a buzgóság tanítóból úgy mint tanítványból, tartanunk lehet, hogy épen e miatt a vasárnapi iskolázás elvégre is csak az enyhébb évszakokra fog szorítkozni. Ezek — mondom — bár mind igazak és nem megvetendő nehézségek, de az is igaz, hogyha ilyféle nehézségeket keresve keresnénk, csak azért, hogy kedvelt tétlenségünkben valamihez fogódzhassunk, — ha e nemzetünk életére tartozó szent ügynek, ahelyett, hogy akadályait lehetőleg legyőzni igyekeznénk, csak nagyon kelletlen kezelői leszünk és az oltárt oda hagy