Pesti Napló, 1854. november (5. évfolyam, 1394-1418. szám)

1854-11-17 / 1407. szám

KÜLFÖLD. Németország, Berlin, nov. 1. A diplomatiai okira­tokban szintúgy, valamint Németország publicistikus sajtójában a mostani európai krízis kezdetétől fogva egész a jelen pillanatig vég nélkül sok beszéd folyt a „német érdekekről“, a­nélkül hogy, nevezetesen a né­met diplomatia részéről, különös fáradságra méltónak tartották volna, ezen érdekeket közelebbről meghatá­rozni. De még ott is, hol egy közelebb meghatározást szükségesnek hittek, majdnem mindig legnagyobb mér­tékben egyoldalúlag fogtak a munkához, s egy megle­hetősen korlátolt álláspontra helyezkedtek, így példa némelyek azt hiszik, hogy mindent kimerítettek már, ha a dunai kereskedést jelölik ki mint olyant, mit Né­metországnak követelni kell, s melynél érdeke a nyu­gati hatalmakéival egyedül vág össze. Ily álláspont korlátoltsága azonnal kitűnik, mihelyt megfontoljuk, hogy egy nemzet kézzelfogható anyagi érdekei mellett még egy magasabb is van, s hogy az sok más dolgo­kon kívül még egy műveltségtörténeti missió teljesíté­sére is hivatottnak látszik. Németországnak pedig szemlátomása van, és már századok óta van, ily mű­veltségtörténeti hivatás kelet felé kijelölve, egy hivatás, melyet az arra leginkább képesített állam kétség­kívül elég sokáig és pedig saját érzékeny kárával, el­mulasztott. Épen ezen állam feladatául mutatkozik túl­nyomókig, a német elemet, mely által az maga táplálva és fölemelve jön, kelet felé vinni, különösen s legin­kább a dunai tartományok román népességét illető­leg. Ez a román elem mint természetes czövek van a slavismus közé szorítva, s ennélfogva világos, mily je­lentőséggel kell a német Ausztria jövőjére s követke­zetesen Németországra nézve általában leízni, hogy ama védbástya a betörő szlávság ellen német műveltségi elemmel termékenyítessék és tétessék erőssé. Ha ezen álláspontból indulunk ki, úgy legott a német érdek a keleti kérdésben sokkal kiterjedtebb lesz, és végnélkül több pontokon vág a nyugati hatalmakéival össze, mint ha azt csupán a dunai kereskedés szabadságának kopár és rideg formájára reducáljuk. Lényegesen ide tartozik aztán az ozmán birodalom megifjítása, euro­­paisitása s megerősítése is, mialatt Oroszország, meg­fordítva, azt halálos beteggé tenni, vagy legalább halá­los betegnek felmutatni akarná. A bukaresti békétől kezdve, mely által az a Pruth- és Dunáig nyomult elő, egész a drinápolyi békekötésig, midőn a foglalásokat tette a Feketetengeren, mely a Dardanellákkal együtt a középeurópai közlekedés elől tényleg elvonatott, Szer­bia-, Moldva- és Oláhországnak, befolyásától tökéletes függővé tétele által, a dunai torkolatok elzárása, a cser­kesztörzsek leigázása, s végre a görög orthodox vallást követők fölött magának tulajdonított protectorság által , — mind ez által Oroszország magát nemcsak a polgári­­sult Európa legfontosabb érdekeivel általában, hanem hasonló módon Németország mind anyagi mind pedig művességtörténelmi érdekeivel a leg­­kiáltóbb ellentétbe helyezte. De ha innét in­dulunk ki , akkor az ismeretes négy biztosíték­­pont kétségtelenül olyannak mutatkozik , melye­ket szintoly helyesen kell általános európai , mint különleges német érdekben azon bázisul kijelölnünk, mely egyedül szolgáltat hatályos biztosítékot az azon érdekekre megújított támadások ellen. E tekintetben nem látszik helytelennek Drouin de Lhuys franczia kül­ügyminiszter f. é. július 22-kei sürgönyét emlékezetbe hozni, mely által ama négy biztosítékpont indokolta­­tott: „Ezen biztosítékok — ekép hangzik az — kiderül­nek magából azon helyzetből, mely az ő nem létezésök veszélyét világos­ tisztán tüntette föl, így Oroszország a kizáró ellenőrködési jogot, melyet neki a Moldva- és Oláhországnak a fő hűbér­uri hatalomházi viszonyai fö­lötti kötmények biztosítottak, arra használta, hogy e tartományokba bevonuljon, mintha ezek részei volná­nak saját birtokának. Kiváltságos állása a Feketeten­geren megengedte neki, e tengernél telepeket alapitani s tengeri erőket fejteni ki rajta, melyek minden ellen­súly hiányában az ozmán birodalomra nézve folytonos fenyegetéssé váltak. A dunai főtorkolatnak Oroszor­szág általi ellenőrzetlen leirása a hajózásnak e nagy fo­lyamon erkölcsi úgy mint anyagi akadályokat vetett, mik minden nemzet kereskedését sújtják. Végre a ku­­tsuk-kainardsii kötmény czikkei, melyek a vallási uta­­lomra vonatkoznak, a roszul értelmezés következtében sajátlagos okaivá lettek a háborúnak sat.“ Miután a sürgöny imigy az egyes ismeretes biztosítékpontokat idézte, tovább­i kép szól : „A conferentia, ha ismét egybegyül, hihetőleg elismerendő, miszerint az imént kifejezett eszmék egyike sem tér el az ápril 9-dikei jegyzőkönyvtől, s hogy bajos leendne mérsékel­tebb határok közé szorítani azon vizsgálódást, melyet közösen tenni Francziaország, Ausztria, Nagybritannia és Poroszország akkor forma szerint kötelez­ték magukat ama legalkalmasb módokra nézve, mik által Törökország tétele megszilárdítható sat.“ — Hanem ez csak egy pont, melyben a német érdek Eu­rópáéval vág össze. A többi, nem kevésbbé fontos pontok külön értekezést kívánnak. München, nov. 8. Von d. Pfordten minisztert már a legközelebbi napokban várják Bécsből vissza. A szerint ítélve, mit avatott körökben küldetésének ered­ményéről hallhatni, ez a táplált reményekkel merőben ellenkező volna. A­helyett, hogy miniszterelnökünk az ausztriai államférfiakat az ő közvetítő álláspontjára nézve megnyerte volna, sikerült ez utóbbiaknak őt az ő felfogásukban felvilágosítani. Bécsben t. i. adatokkal győzték meg v. d. Pfordten urat arról, miszerint Orosz­ország tisztán stratégiai okokból ürítette ki a dunafeje­­delemségeket, s hogy egy pillanatig sem késendnék azokat ismét megszállni, mihelyt neki arra tehetség szolgáltatnék; továbbá hogy most már nem gondol arra: a béke megalapítása végett bármi jelentékenyebb con­­cessiókat tenni, sőt legkevésbbé sem fogna tartózkodni, még Ausztria ellen is támadólag fellépni; és igy csupán egy út van, a háborút megrövidíteni, s ez: Ausztriának s öszves Németországnak a szövetségesekkeli egyesü­lése. Ez egyszersmind tiszta jogos követelés, mert Oroszország a népjogot egy idegen birtokba törés által megsértette; Oroszország vonakodik e sértést ismét jóvátenni a követelt biztosítékok megadása által; Orosz­ország folyvást háborúra provokál, s ekép önmagát veti a hadijog alá, s a nyugati hatalmakhoz, valamint azok­nak a háború és áldozatai folytatása által a legtermé­­szetesb módon emelkedő követeléséhez csatlakozást a többi Európának kötelességül teszi. Francxiaornag, Páris, nov. 10. A „Journal de l’Empir­e“ ma figyelmet érdemlő czikket közöl a spa­nyolországi állapotokról. Az alkotmányozó cortes, mint mondják, oly körülmények közt nyíltak meg, melyektől talán a monarchia és Spanyolország népének jövendője függ, és a spanyolországi mostani államférfiak szeren­cséseknek érezhetik magukat, ha országukat a fenye­gető krízisből megmentik. A „Journal de l’Empi­­r­e“ azt kívánja, hogy a kiengesztelődés eszméje,mely a trónbeszédben kifejeztetik, valósággá váljék, de nem reméli. A pártok Spanyolországban még mindig ural­kodnak. A júl. 26-ki forradalom, a szükségesség vagy a kormány gyengesége vagy eredete következtében — szenvedélyeket szabadított föl, melyek fékezetlen álla­potban vannak és a rendetlenséggel nem lehet rendet csinálni. Egyedül a józan észszel és igazságossággal nem lehet a féktelenséget lefegyverezni, erre erős kor­mány kívántatik, és a spanyol kabinet, mióta az ügye­ket vezeti, épen nem őrizte meg az állan mentő eré­­lyességet. Minthogy az alkotmányozó cortes a legnyug­talanítóbb körülmények között nyittatott meg, a „Jour­nal de l’Empire“ a spanyol kormánynak minde­­nek előtt azon tanácsot adja, hogy óvakodjék az után­zás szellemétől. Nagy tévedés volna azt gondolni, hogy azon intézmények, melyek egy népnek használ­nak, más népre is alkalmazhatók. A 18-ik század oeco­­nomistái azon nagy hibát követtek el, hogy az angol intézményeket Francziaországra akarták alkalmazni, ők feledték, hogy Francziaország nem Anglia, és innen származtak azon megrázkódások , melyeknek Francziaország 60 év óta kitéve való. Ezen szo­morú példát vegyék szí­vükre Spanyolország mostani törvényhozói. Kérlelhetlenül zárják be füleiket elvont elméletek és utópiák előtt. Emlékezzenek rá, hogy az újítók 1848-ban Francziaországot mily állapotba hozták és mindenek előtt igyekezzenek, hogy spanyol alkot­mányt csináljanak. „Spanyolország , mondja a „J. de l’Emp.“ nem Amerika, ifjú népségével csodálatos rugékonyságával , megmérhetlen isiterjedésével, hol mindenki elégséges helyet talál, hol a pauperismus is­meretlen, hol a távolság a központi kormány befolyá­sát megsemmisíti , hol a self governement (önkor­mányzás) veszély nélkül megtörténhetik. Spanyolor­szág nem Anglia eredetileg parlamenti szokásaival, a törvények iránti tiszteletével, hatalmas aristocratiájá­­val, és a magán­­­érdekeknek a közérdekekkel való benső solidaritásával. Spanyolország nem az álmo­dozó Németország , mely az egységért keveset ag­gódik , kis államokra van darabolva, hol többet gondolnak mint cselekesznek , hol többet vitáznak mint valamit alkalmaznak; Spanyolország a köz­­társasági Helvétia sem szövetséges cantonaival, melyek önkormányzattal és függetlenséggel bírnak ; Spanyolország az ő sajátságos viszonyaival az, mely­nek katholikus és monarchiai hagyományai és szo­kásai vannak, melynek egységre, központosításra van szüksége, hogy pénzügyi helyzetét javítsa, hogy az őt fenyegető benső és külső nehézségekkel daczoljon,hogy nemzetgazdászati jóllétét vasutak, bányák, földészete és iparának kifejtése által megalapítsa. Szóval: Spa­nyolországnak erős kormányra van szüksége, ha a je­lenkori népek között rangját ismét méltólag akarja el­foglalni. Soulé, Hamilton tengerészeti tiszt kíséretében, (kinek atyja dél-carolinai helytartó volt,) tegnap ide érke­zett. S­o­u­l­é , ki egykori hazájában egy darab földet vá­sárolt, azt két hónap alatt eladni kénytelen. Görögország. A „Constitu­ti­onnel“ következő érdekes levelezést hoz Athénből oct. 28-ról: „A helyzet még mindig feszült és bonyolódott. Midőn a május 16 -i kabinet a kormány gyeplőjét kezébe véve, sokat reméltek attól, kivált miután a két szövetséges hatalom befolyása támogatta, mely azt a királyra rá­­kényszeríté , s mégis öthavi kormányzása óta még semmi komolyat nem léptetett életbe. Eleinte tevé­­ketlenségét az elnök távollétének tulajdoníták, de most megmutatta, hogy a körülményeknek nem biz paran­csolni. Azon férfiak, kik az országot és viszonyokat is­merik, egyátalán nem csodálkoznak ezen; a kabinet sokkal különneműbb elemekből volt összealkotva , mint hogy politikájába a szükséges szilárdságot és szükséges szellemet behozhatta volna. A kabinet mind­járt eleinte szétszakadozott volt; egyrészt K­a­­­e­r­g­­­s hadügyminiszter s Rigas Pal­ami­des, belügymi­niszter, küldetésük komolyságát elismerve, a leghallat­lanabb erőfeszítéseket tevék, hogy az országot azon ör­vényből, melybe a korábbi kabinet politikája ejte, ki­mentsék, s még folytonosan tesznek erőfeszítéseket; más­részt Argyropulos, Kanaris és Londos,a kül­­tengerészeti és igazságügyi miniszterek minden erélyes rendszabály ellen küzdöttek; végre Maurokordatos, hogy sem az egyik sem a másik félnek túlsúlyt ne ad­jon, mindent kimért és semmit sem ért el, mint hogy az ország állapota súlyosbult. A kabineti tagok nem fogták fel, hogy, Görögország megmentésére, mindenek előtt a legőszintébb s legönzéstelenebb egyetértésre van szükség, hogy a kabinet politikája iránt senkinek tétovában ne­m volt szabad hagyatnia; ők elfeledték, hogy az u­ 3S1­es alárendelt hivatalnokok a fölkelési mi­nisztérium teremtményei, és hogy őket ha elbocsátani nem is, mégis legalább kötelességeik szigorú teljesíté­sére kényszeríteni kelle ; és nem szabadott megenged­ni, hogy azon utasításokat, melyeket a rendnek Görög­országban helyreállítása végett kaptak, tetszésök szerint magyarázhassák. Ezért most miniszter­krcsisben élünk, mely ugyan még kifejezve nincs, de annál kikerülhet­­lenebb, mert az udvarnál is óhajtják azt. Míg azon van­nak, hogy Kalergist és Rigas Palamidest a visszalé­pésre rábírják, másrészt Christides, egy nagy szellemű s kétségtelen érdemű férfiú azon működik, hogy Mau­­rokordatoszt kiszorítsa, mint ezt Koletti 1844-ben té­ve Ezek a jelenleg egymással szemközt álló táborok. Még titkolják, még visszatartják a szakadást, mert attól tartanak, hogy az orosz párt azt hasznára fordíthatná, de mind a két fél Szebasztopol bevétele után, ha az orosz párt Görögországban sok időre le lesz győzve, egymásra fog kerekedni. Az ország a dolgok ily állapota mellett nem nyerhet, s mi a közigazgatást il­leti, a legnagyobb rendetlenség uralkodik. A kabinet, melynek feladata volt,­­ a rendet a közigazgatásban helyreállítani, ezen feladatában, melyet a két hatalom reá bízott, egy lépést sem tett előre. Tizennégy napig tartott vitatkozás után a minisztérium ép most hívja egybe a kamrákat. Két véleményre oszlott a tanács ; az egyik rész a kamrák egybehivatását a budget és né­mely adótörvények feletti szavazás végett kívánta, s aztán a munkálatokat bezáratni; a másik rész azok feloszlatását akarta és hogy e törvények és a budget kir. rendelet által szabályoztassanak. Az utóbbi véleményt azok pártolták, kik attól tartottak, miszerint a kam­rákat arra kizondják, hogy a felkelési minisztérium tet­teit megrója, és hogy ennélfogva az idegen megszállás az országra nézve szerencsének tekintendő. Midőn a kamrák egybehivatása iránti intézkedés alá volt írva, egyszersmind a kamrák feloszlatása iránti rendig,­ alá jön írva. Az utóbbi keret nélkül. A hírlapok jelen­ték Passer ügyét; ezen at, miután a görög kormány ünnepélyesen megígérte, hogy a jelen háborúban a leg­­szorosb semlegességet fogja fentartani, a Thessalia brigg fedélzetén lőszer és pénzzel a thessaliai fölke­lők számára találtatott. Vele egy orvos s a király könyvtárnoka, valamint Metaxas, akkoron még görög követ Szambulban, volt compromittálva. TUDOMÁNY ÉS IRODALOM. A magyar könyvészet ügye. A ki ismeri a magyarországi könyvkereskedés fej­letlenségét s kivált a vidéken megjelent könyvek nehéz terjedését; és a ki tudja, hogy a könyvárusok, könyv­kiadók és írók közöl csak igenigen kevesen — ezek is leginkább mind pestiek — szokták a kiadott munkákat szerkesztőségünknek megküldeni, vagy csak azok meg­jelenéséről is bennünket tudósítani, az talán csodál­kozni fog, hogy mindezen akadályok daczára magyar könyvészeti rovatunkban a mai nappal ez idén mégis már a 462-dik számú magyar munkát jelenthetjük.­­ Megvalljuk őszintén, a megjelent új munkák felkeresé­se nem csekély fáradságunkba kerül, s igen gyakran csak a szerencsés véletlennek köszönhetjük, hogy egyik másik magyar könyvre reá akadhatunk; de hi­ába, mi nem parancsolhatjuk meg indolens magyar nyomdá­­szaink­, kiadóink­ s íróinknak, főleg a vidékieknek, hogy — épen az ő saját érdekükben — ne mulaszszák el velünk tudatni kiadványaikat, hogy aztán mi ezeket szintén tudassuk az egész közönséggel s igy némileg orvosoljuk a fejletlen könyvforgalom hiányait. Mi nem kényszerithetjük a kiadókat azon nyilvánosságra, mely­ből a haszon leginkább ő reájuk hárulna vissza; mi nem juthatunk ennélfogva minden magyar könyv látha­tásához, hogy annak megjelenéséről tudósítást adván, annak elterjedését előmozdítsuk,midőn e könyvek kia­dói magok jobban látszanak szeretni azt, hogy kiadvá­nyaikról minél kevesebb ember tudjon. — Ezen bajon csak úgy segíthetnénk, ha a kiadók és írók önkénytes szívességből — mely természetesen saját érdekek elő­­mozdítása volna — megküldenék nekünk a náluk meg­jelent könyveket, hanem erre az illető kiadókat mi csak kérhetjük, nem kényszeríthetjük, miután az állam tör­vénye számukra nem rendelt kötelmi példányokat. Sze­rencsére azonban a bécsi hivatalos újság heti mellék­lapjának, az „Oesterreichische Blätter für Literatur und Kunst“ czímű folyóiratnak szerkesztősége szabadon használhatja a külügyminisztériumhoz beküldetni szo­kott kötelmi példányokat, s a nevezett lapnak csakugyan van is egy állandó rovata ily czímmel: „Az ausztriai birodalom egyetemes könyvészete.“ Hittük eleinte, hogy e rovatból, melynek feladata közleni az egész birodalom területén megjelent munkák jegyzékét, pótol­hatni fogjuk saját magyar könyvészeti rovatunk hiá­nyait, s igy lehető leghézagtalanabb jegyzékét adha­­tandjuk a megjelent magyar könyveknek; — de fájda­lom , csalódtunk. Az említett lap könyvészeti rovata folyvást bőven közli a német, olasz és szláv nyelveken megjelent nyomtatványokat, de a magyarokat csak ritkán, későn és hibásan. Három oly hiány, melyet semmiféle könyvészetnek nem bocsáthatni meg, és legkevésbbé olyannak, mely az összes birodalom irodalmi termékeinek közlésére hivatalos. Ezen mellő­zés annál inkább felötlő, mert az 1852-iki sept. elsejé­től 1853-iki dec. végéig az ausztriai birodalom terüle­tén megjelent munkák kimutatásából, melyet a nevezett lap maga közlött, az tűnik ki, hogy a magyar irodalom munkássága mennyiségi tekintetben — a minőségi tekintetet ez­úttal nem akarjuk feszegetni — a német és olasz után a legtetemesebb : a nevezett időszakban ugyanis, azon lap jelentése szerint, ma­gyar munka 428 jelent meg; a 659-re tett szláv munkákat pedig el kell osztani a cseh, lengyel, szerb stb. nyelvek között. Lapunk bécsi levelezője is megrótta már egyszer az „Oesterr. Blätter“ szerkesztő­ségének ezen menthetetlen hanyagságát, s hozzá­téve, hogy a magyar munkák ritka és nevetséges nyelvtani bakokkal teljes jelentése annyival csodásabb, minthogy a bécsi hivatalos újság szerkesztőségében egy magyar ember is van alkalmazva. E különös mellőzés legke­vésbbé sem képes ugyan csökkenteni s nem is csök­­kentendi a magyar irodalom tevékenységét , mert min­den irodalom csak saját eredeti belezejéből meríti fen­nmaradása s terjedése életfeltételeit; s igy az „Oesterr. Blätter“ mellőző eljárása épen úgy nem árthat nekünk, valamint ellenkezőleg azzal sem használna sokat, ha netán szerfelett magasztalna és bátorítana bennünket. N­ppen azért nem is a magyar irodalom speciális ér­dekében, de az összes ausztriai birodalom értelmisé­gének becsülete miatt kell roszalnunk a nevezett lap­nak helytelen eljárását. Minél műveltebbeknek s a szellem országában munkásabbaknak ismerendi a kül­föld Ausztria külön külön nyelvű népeit, annál dicsőb­ben tűnik fel az egész birodalom értelmisége, s az „Oesterr. Blätter“ szerkesztősége, midőn akár hanyag­ságból akár szándékosan mellőzi egyes birodalmi né­peknek nem ignorálható irodalmi munkásságát, nem csak önmagát teszi ki annak, hogy ignorantiával vádol­­tassék, de igen rosz szolgálatot tesz az egész biroda­lomnak is, melynek értelmiségét mind a bel- mind a külföld előtt oly megbocsáthatlanul devalválja. A dalmű a magyar nemzeti színházban. (Folytatás.) S most térjünk át a nemzeti színpadon annyira dívó olasz operák modern nemére, s először is : 1. Rossini Szevillai borbélyára. Ezen opera bullában egyesülnek mindazon jelességek, me­lyekkel a lángész az élvsóvár emberiséget megajándé­kozta. Épség, minden mélység mellett is könnyeded­­ség, humor, édes gyöngédség, bravour és szilárdság és minden létező varázs, mi a szivet, lelket, kedélyt elra­gadja, van ezen operába ömlesztve, annyira, hogy nem csak felderíteni, de a félholtba új életet önteni képes. Az újkor e remek­művét, melyet csak Mozart két víg operája t. i.,Figaro lakodalma, és az ,Elragadás a serail­­ból, mál felül, a legnevesebb művésznőktől, Albonn és de la Grangetól hallottuk lehető legjelesebben előadva; meg kell azonban vallanunk, hogy Hollósy és Les­­niewszka kisasszonyok is elragadólag adták Rosinát, valamint a férfi személyzet is, Benza mint Bartoló, Kő­­szeghi mint Bazilia, Füredy mint Figaro, Jekelfalussy s korábbi időkben Farkas is mint Almaviva igen jól fe­leltek meg feladatuknak. 2. Othello, Rossini e tragikai mester­műve is adatott sok év előtt e színpadon. Jelenleg tragikai énekesnő hiánya miatt Desdemona szerepe alig lenne betölthető, ha mindjárt Othello és Rodrigo sze­repére volna is egyén található. Rossini múzsája többi kincseivel itt nem foglalkoznak: Tell Vilmos, Karinth ostroma, Mózes, Semiramis s a többi soha sem lőnek megkísértve. Annál gyakrabban került szőnyegre Do­nizetti, Bellini és Verdi. Kezdjük meg a sort 3. Donizetti tragikai Borgia Lukrécziá­­jával. Az emberi düh, melynek borzalomteljes éle­téből egyetlen erényül csak az anyai szeretet képes kiemelkedni , alig képezheti kívánatos tárgyát egy operaszövegnek s csak is Donizetti gyakorlott tolla és — valljuk meg az igazat — magas tehetsége volt ké­pes az ocsmányságok ily halmazára annyi édes dalla­mot találni, melyek az egésznek iszonytató jeleneteit a hangművészet hatalmával szelídítik s az említett erény segélyével egész a 3-ik felvonási mérgezési jelenetig kellemes benyomást idéznek elő. E hangmű egyszers­mind tág mezőt és alkalmat nyit mindkét nembeli na­gyobb, középszerű és kicsi művészeknek, diszparipá­­sokon nyargalózhatni s azért is adatik oly gyakran, nagy és kis tragikai lelkek által énekelve, kornyikálva, megkínozva és keresztre feszítve; annyira, hogy ha mindenfelé változatosan történt színre hozatalára gon­dolunk, a kiállott kínok emlékénél hideg borzalom fut át hátunkon. De elég erről. Igen jellemzetes a kezdő kar, a bele­szőtt s­o­­­i­kkal s Orsini Maffeo cavatinájával, mely a 3-ik felvonási bordallal együtt az opera fény­pontja gyanánt minden alt-énekesnő beczézett kedven­­cze. Ezt követi Lukréczia jelenete Gennaroval; ez utóbbi történetének elbeszélése a románcz tárgya lesz, valamint az anya és fiú közötti szeretet rokonszenvező hatása a kettős dalé; mig Gennaro barátai beront­anak s a fenyegetődző Lukrécziát a viharos fináléban leál­­arczozzák, miután ezt férje, a ferrarai herczeg, a Gen­­narovali beszélgetésben megleste s a találkozást sze­relmi kalandnak tartá. A 2-ik felvonás Lukréczia pa­lotája e­lőtt kezdődik . Gennaro czimborái a palota úr­nőjét gyalázzák. Gennaro leüti kardjával a Borgia név első betűjét , a czimen Orgia marad. A ferrarai udvar kémjei ezt észreveszik s itt egy jeles kardal fejlődik ki. Gennarot elfogják a színpadon kívül s a herczeg­elibe viszik, kihez a boszulihegő Lukréczia már előbb elég­tételért jött. A herczeg előhozatja a vétkest s az anya saját fiát ismeri meg benne , kit azonban a herczeg még mindig neje szerelmesének tartva, Borgia-bornak nevezett Borgia-méreg által akar kivégezni. A her­­czegnő részint hevességgel, részint hízelgéssel, a vét­kes számára kegyeimért esd egy duettben, de a félté­keny herczeg megtagadja kérelmét s a következő igen szép terzettben engesztelődést színlelve Gennaro iránt, mérgezett Borgiabort nyujtat neki Lukréczia által. Ez, férje távoztával, egy indulatos kettősdal közt el­lenmérget ad fiának s megmenti a haláltól. A 3 ik fel­vonás a kémek művészi karával veszi kezdetét, mely után Gennaro és Orsini Maffeo jelenete és duettje kö­vetkezik. Ezután a lakoma fó Gubetta és Maffeo vitá­jával, — a veszekedők s a többiek is később syrakuzai mérgezett bort isznak kibékülésül s erre énekli Orsini fenebb említett bordalát. E dalt Lukréczia ama jelen­tése szakítja félbe, hogy az első felvonásban történt velenczei sérelem miatt mindnyájoknak meg kell hal­niok ; a czim­borák koporsóikhoz vezettetnek a szín mé­lyére; a gonosz nő ekkor veszi észre, hogy fia is a megmérgezettek közt van, ismét ellenméreggel akarja őt megmenteni, de ez megveti az életet, ha társai vele együtt meg nem mentetnek; az ellenméreg mennyisége erre nem elegendő, Lukréczia ekkor kinyilatkoztatja Gennarónak, hogy ő a fia, mire ez kétségbeesetten meghal. Egy kétségbeesési dal után az anya fia hullá­jára rogy. Ezekből látható, hogy ezen opera sok fény­ponttal bír, miket a hangszerre derekasan használt fel; miért is e tragikai mű még sokáig leend valamen­nyi tragikai énekes vesszőparipája. 4. Bájital, Donizetti víg operája, az újabb kor komikai operái közt mindjárt Rossini Sevillai borbélya után az első helyet foglalja el , mi e művet motívumai könnyűsége, a szerkezet folyé­konysága , a hangszerzés piquantsága , a thémák énekelhetősége s vezetése, és a mesének — minden egyszerűsége mellett is— komikai bája miatt, megilleti. Az ingerkedve evődő Adína, az ő magán­ kettős- és egyetemes dalaival, jó ének és játék mellett mindig kedves marad; az együgyű szegény Nemorínót, ki oly szerelmes s a szerelmi bájital csodahatásában Izotta királynő regekönyve szerint, annyira hisz, sajnáljuk, a heves Belcore, kinek széptevő kedélye a veszteség fölött könnyen vigasztalódik, és Dulcamara, a csinta­lan nyegle, ki szószátyársága által az utolsó garast is ki tudja csalni a falusi nép zsebéből, szerencsés jelene­tek. Legjelesebb számai ezen operának: Adina, Ne­­­morino, Belcore és Dulcamara fellépti dalai, Adina du­ettje Nemorinóval, Nemorino duettje Dulcamarával az a Délkeleti csatatér. Hogy a szövetségesek helyze­tének borzasztóan komoly voltát kellőleg méltányolhas­suk, élesen szemügyre veendő azon állás, melyet elfog­laltak. Úgynevezett elsánczolt táboruk a Cherson fok­tól délkeleti irányban egész Balaklavá­­ túl és éjszakra egész a vesztegelődig a tengernél határoltatik, mi által az ellenségre nézve ez oldalról hozzáférhetlenné válik. A vesztegelődtől kezdődnek a szebasztopoli erőditvé­­nzesek melyek félkör alakban egész a Caernajának a kikötőbe szakadásáig terjednek s a szövetségesek tá­madási vonalát képezik. A folyó torkolatától kezdve a szövetségesek a meredek szakadékos magaslatokon, melyek a nevezett folyó balpartján déli irányban egész­­ a tengerig terjednek, sánczolatokat hánytak fel, melyek, védelmük az angolokra bízatván, a tábort azon egyet­len megtámadhatlan oldal felé fedik. E képben a szövet­ségesek állásának minden előnyei és hátrányai ki van­nak fejezve. Ez, ha kellően védelm­eztetik, majdnem legyőz­hetlen, miután az ellenségnek csak néhány tá­madási pontot nyújt, s három oldalról szinte termé­szeti akadályok által van fedezve. Azonban azon há­tránya van , hogy nem sikerülés esetében nem enged nekik többé visszavonulást. Sorsuk : élni vagy halni !

Next