Pesti Napló, 1854. december (5. évfolyam, 1419-1443. szám)
1854-12-31 / 1443. szám
1854. Stedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhoz hordva : Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a sZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz itézendő : mrinteza 8-ik szám 300-1443 Szerkesztési iroda : sríntcza sz 8. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt hasábos petit-sora 4 pgő krajczárjával számíttatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő a Magán viták öt hasábos sora 5 pengő krajczár- jával számíttatik. — A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és inneputáni napokat kivéva — Jelenévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. ( Máriáé) 1855-ik első félévi folyamára. Vidékre postán küldve, félévre január 1-étől junius végéig 10 frt. — Évnegyedre január 1—étől martius végéig 5 frt pp. Budapesten házhoz hordással, félévre 8 frt. — Évnegyedre 4 frt pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó-hivatala. ,,Panem et circenses! ‘ Budapest, d#c. 30. XIV. A jelen korszak a magyar nemzet életrevalóságának próbaköve, erkölcsi értékének, jellemének rostája. A közjogi viszonyok átalakultával a magyarnak kivételes helyzete megszűnvén, és egy részről a „nemzeti egyenjogúság“ fogalmánál fogva nyelvének uralkodó tulnyomóságát elvesztvén, más részről a „birodalmi státus-egység s öszpontositási rendszer“ vezéreszméi fonalán a német nyelv tűzetvén ki a közhatalom által az állam hivatalos közlegéül, — most fog elválni, váljon ama genius, mely eddig a magyar faj szellemi emelkedését vezérelni, nemzeti létét kalauzolni látszott, a faj benső hivatásának szellemének kifejezése volt-e , vagy tán csak kedvezőbb körülmények olcsó vívmányának múlékony és önkecsegtető nimbusza? Mi az elsőt hisszük és valljuk, különben nem lenne erőnk és türelmünk oly czélokért küzdeni, miknek biztos elérhetéséről meggyőződve nem volnánk. Sokkal erősb ösztönt mentett a magyar dicső múltjából, sokkal hatalmasb önérzete , s mélyebb nemzeti miveltségének gyökere, semhogy hanyatlásától lehetne tartani, hacsak önkényt le nem mond önmagáról. Nem azon szegény vigasztalással kecsegtetjük magunkat, hogy a magyar nyelv s ezzel a magyar faj ki nem veszhet; ez a legnyomorubb eredmény volna egy évezredéves lét után, mert hiszen a bukovinai és moldvai elszigetelt csángó magyar is megőrizte századokon keresztül nyelvét. Ennyit a természet, s az anyanyelv szívóssága a legvadabb népeknek is biztosít. A magyar nemzethez méltóbb meggyőződésben élünk mi, s helyzetünk, tehetségeink, s rendeltetésünk teljes öntudatában hisszük és valljuk, hogy a magyar nemzet zivataros múltjánál fényesb és boldogabb jövőre számolhat, mert hivatva van ama nagy birodalomban, mely kelet és nyugat között a polgárisodás lánczszemét képezi, s azon elemet alkotni, mely nemzeti elszigeteltségénél fogva kizárólag e földhöz kötve , a vérség rokonérdekei által tehát az ország határain kívül nem izgatva, — s számra, lakterületre, s fajnemességre a birodalom népei között tiszteletparancsoló helyet foglalva el, — a vegyes népfaju államnak összetartására, egyetemességére, s kül és belfüggetlenségének védelmére a legbiztosb, legállandóbb súlypont gyanánt szolgálhat. E körülményben leírja fajunk lételének egyik leghatalmasb biztosítékát, s ha úgy akarja, boldogabb jövőjének zálogát is. Ha a magyar teendői programmjának élete az államegység elvét tűzi fel; ha szóval és tettel megmutatja, hogy nemzeti törekvéseinek iránypontja a birodalom közös nagysága és jólléte ; ha ismert nemes indulatával a testvér népfajok ügyét saját magáénak tekinti, de azért speciális nemzeti feladásait a testvérnépek terhelése nélkül saját erejéből és önköltségén igyekszik megoldani, s lépteiben dynastikus érzelmektől vezéreltetik, s akkor fajunk oly erkölcsi súly s oly szeplőtelen vélemény birtokába jut, mely a nemzetnek szellemi és anyagi fejlődhetéséhez szükséges mozgalmait a Separatismus minden gyanújának bizalomsorvasztó mérge ellen megóvni fogja. Az így megnyert bizalommal a sikernek felét nyertük meg. A siker másik fele azonban testvéri vállvetést igényel a nemzettest minden rétegeiben. Az egyéni élet szintúgy, mint a családi kör, a községi élet, mint a társadalmi tér számtalan eszközökkel kínálja a komoly cselekvési ösztönt. A nemzeti czélhoz járul minden magyar ember, ki szellemi miveltségen kivül anyagi függetlenségre törekszik. A magyar ifjúságtól függ életpályáját helyzetéhez és hajlamához képest megválasztani, s illő kiképzettség mellett bármily ágában a polgári foglalkozásnak egyéni jóllétet s nemzeti becsülést kivívni. A községek hatalmában áll a népoktatási intézkedések gyámolítása, vasárnapi és reáliskolák létesítése, könyvtárak és olvasó társulatok állítása, nagyobb városokban a magyar színészet pártolása s állandó színházak létrehozatala, s egyéb humanistikus vagy közgazdászati intézetek megalapítása által a községi és nemzeti általános mivelődésnek és gyarapodásnak országszerte kellő lendületet adni. Ami ezeken felül még teendő fennmarad, az a nemzet közös teendője. A részint már létező, részint még hiányzó, s akár szellemi igényeink akár anyagi gyarapásunk tekintetéből nélkülözhetetlen intézetek csupán egyetemes nemzeti részvét és áldozatkészség mellett képzelhetők. Közhasznú egyesületek, hitelbank, műegyetem, mezőgazdasági intézetek, a magyar akadémia, nemzeti múzeum,s a magyar nemzeti színház Pesten, egy részben létesüléseket, más részben további sorsukat magától az öszves nemzettől várják. S amit a nemzeti fejlődés e nagy fontosságú factorainak érdekében a sociális magán igyekezet pótolni nem képes, azt mi bizton várjuk az országos képviselet közel várható életbe léptetésétől. Azon nagy országos érdekek közt, miket ama testület képviselni és támogatni hivatva leend,—kétségkívül a legfontosabb a nemzeti műveltség érdeke, mint minden egyéb szellemi és anyagi korszerű fejlődhetés pótolhatlan alapja, mint a birodalom közös gyarapodásának elkerülhetetlen postulátuma. Foglalja el a közremunkálásban minden jóravaló magyar ember azon helyet, mely őt sorsánál és miveltségénél fogva illeti, gyakoroljon mindenki polgártársaira szava és példája által annyi hatást, a mennyi a honszeretettől s tiszta szándéktól kitelik, — ne kecsegtessen senkit valósithatlan ábrándokkal, de ápolja a nemzeti önérzetet, önbizalmat és gyakorlati tevékenységet, és rövid idő múlva Magyarország virulóbb,s a magyar nemzet megelégedettebb alakot fog ölteni, mint valaha. A vezérszerepet a társadalmi viszonyok a magyar aristocratia, a birtokos nemesség kezébe adták. Önmagán kezdvén ez osztály a reformot, s ügyeinek rendezése által mindenek előtt saját független állását s tekintélyét biztosítván, jövőjének talpkövét szilárdabb alapra nem fektetheti, mintha kezébe ragadva a nemzeti miveltség s a legnemesb polgári erények lobogóját, magának és utódainak a nemzet benső tiszteletét, bizalmát és testvéri szeretetét kiküzdi. Soha erre a magyar aristocratiának nagyobb szüksége nem volt, és soha erre kedvezőbb és biztos alkalom nem nyílik, mint ma, az átalakító koresemények e nagy perczében. Adja a magyarok Istene, hogy a holnap reánk virradó év hazafiai szavunknak hatást, óhajtásainknak sikert, s reményeinknek valósulást teremjen! Bécs, dec. 29. Nem vagyunk barátjai a hivatalos „vissza- és előpillantásoknak,“ minekkel új év körül a lapok hasábjai meg szoktak telni; a gondolkozó ember akármikor is a múltra vissza- s a jövőbe előrepillant s minden fontosabb eseményt emlékezetébe regisztrál, hogy a múltat helyesen megítélni s a jövőre nézve legalább valószínű horoskopot állítani tudjon. De a jelenleg küszöbön álló januárius elseje nemcsak korszámlatilag egy új időszaknak kezdetét jelenti, hanem a jelen európai bonyodalomban is várpontot képez, mely a jövőre nézve mély, talán eldöntő befolyású leend. — Ez okozza, hogy komolyabb eszmékkel állunk meg e nap előtt s önkénytelenül is a múltnak egyik másik emlékét előkeressük. — Más alkalommal bővebben fejtegettük már abbeli nézetünket, miszerint Oroszország már eddig is erkölcsileg meg van verve s hogy jelenleg csak az forog még kérdésben, várjon ez erkölcsi megverettetéshez még gyökeres anyagi megveretés is járuljon-e vagy sem? Oroszország a jelen viszály első stádiumaiban eljárását az által vélte igazolhatni, hogy a keresztény hit mellett nem keresztények ellen harczra kel. Míg egyedül a törökökkel volt dolga, ez ürügy elfogadhatónak látszott, de mihelyt a nyugati hatalmak tettlegesen a Portát gyámolították, ez ürügy semmivé vált. Egy kitünőleg protestáns és egy kitünőleg katholikus hatalom, tehát a keresztény vallás két legelterjedtebb hitfelekezetének képviselői Oroszország ellenei gyanánt léptek fel s Törökország mellett nyilatkoztak; e percztől fogva, senki sem hihette, miszerint a fenforgó háború a kereszténységnek a pogányság elleni küzdelme ..... De Oroszország alkalmas ürügyekben soha sem szűkölködött; az egyik használhatlanná válván, mást keresett s azt hiresztelte, miszerint Anglia, mely a forradalom hőseinek tűzhelye s Francziaország, melynek császárja önérdekében nem kedveli a legitimitás és conservatismus elvét, azért egyesült a Portával, mely szintén egy ideig a lázadóknak menhelye volt, mert Oroszország a conservativ elv bajnoka gyanánt síkra száll s az elvet mindenütt Európában érvényre akarja hozni. Ez ürügy szinte egy ideig használhatónak látszék , de lassan lassan Ausztria is, ezen már természeténél fogva conservatív állam, mindinkább nyűgat felé hajlott és — a dec. 2-ki szerződés szavai szerint — az Írott szövetség helyébe, ha Oroszország nem enged, tettleges szövetséget fog léptetni. Mihelyt ez megtörtént, a conservativ elvtől kölcsönzött ürügy szinte megsemmisül, — mert ki hinné, hogy Ausztria Oroszország ellen fellépne, ha ennek a conservativ érdek védelmezésén kívül más czélja nem volna? — Vagy tán meglehet, hogy az orosz diplomaták, kik már annyi remek „magyarázat“ által lepték meg a világot , a „conservativ“ elvet is saját érdekük szerint magyarázzák s Oroszország túlsúlyának, valamint Európa olyféle állapotának conserválását értik alatta, mely az orosz rendszert ítélet napjáig biztosan fenntartja. Ha Oroszország ily értelemben veszi a „conservativ“ szót, előre láthatta, hogy Ausztria mindvégig nem fog vele járhatni. Míg az erőszakos felforgatás elnyomásáról, a históriai jogok védelméről, a törvényes uralkodó iránti kötelességekről volt szó, a két hatalom tökéletesen egyetérthetett; de Ausztriától azt kívánni, hogy saját természetes fejlődését feltartóztassa, mert Oroszország ily fejlődésre még nem érett, s annyi volna, mint szomszédomtól azt kívánni, hogy ő is vágassa le a lábát, mert én sánta vagyok s mankón járok. Itt a két hatalom útjainak szükségkép egymástól el kellett válniok. És — hála Istennek — elváltak ! Elváltak a birodalom üdvére, a nép megmondhatlan örömére! Ausztria nem volt oly gyöngédtelen, hogy az Oroszország által neki tett ígéreteket nyilvánosságra hozta volna, de hogy Oroszország az ígéreteket nem kímélte, hogy mindent megtett ily hatalmas tényező megnyerésére, arról, úgy hisszük, nem lehet kétség, valamint ez ígéretek minősége is könynyen kitalálható. Hogy Ausztria mindazáltal Oroszország részére nem állott, hogy — némi régi sérelmek daczára is — a nyugattal egyesült, ezt oly örvendetes jelenségnek tartjuk, mely nemcsak a jelen krízis kimenetelét, hanem az ausztriai birodalom belfejlődését is biztosítja. Ha Ausztria a törvényes utáni, belülről fejlődő haladást ellenezné, hol találhatott volna alkalmasabb támaszt e politika keresztülvitelére, mint Oroszországban ? Hogy e támaszt elvetette s a nyugottal kezet fogott, édes megnyugtatás a valódi hazafi számára. . . . Bár minél többen fogadnák keblükbe e buzdító meggyőződést, melynél becsesebb újévi ajándékot nem adhatnak — önmaguknak ! Pár is, dec. 25. l. Mire t. szerkesztő úr e levelet olvassa, feltűnt alkalmasint az uj év, mire mi nem haragszunk, mert valószínűleg boldogabb lesz, legalább ránk, a múltnál, mert a mi múlt évünk hasonlít az utolsó feketetengeri szélvészhez, mely a romokat mindegyre hányja az iszapos partokra. Mindegy! a jobbat elfogadjuk, a rosszabbtól nem félünk. Előre! Ne feledjünk azonban boldog új évet kívánni szerkesztő úr házi népének, mely velünk felezi kenyerét, minden szellemi és földi munkásnak; azoknak kik kereskednek; azoknak kik lárma nélkül jót mivelnek; kik a népet nevelik, a szenvedőket vigasztalják; azoknak kik magyar emlőt szíttak, és paloták fiai; kik kunyhókban laknak; végre mindazoknak kik ezüst hajszálakat viselnek és kik ringatják a nemzetet lágy karokkal egy évről más évre. Uj év! — kinek ne volna egy pár igénytelen vágya ime reményteljes napon? s mi a vágy? Futó folyam hullámai Az ember milyom vágya, Perez hozza őket, perez ragadja el. A sors azért nem szokta teljesíteni Mikorra egy kegyét leejti : Az ember már régen mást esdekel! A költő imez énekére mi azt mondjuk : mi mindig egyért esdeklünk, azért nem teljesiti talán a sors igénytelen vágyunkat. — Nem vesz ön virágot ? — Dehogy nem veszek, kis gyermekem, új év, napjára is ime mellemre tűzöm. Jobb szeretném arczodról e fr is virágot levenni, mert ez ma reggel nyílt ki, talán egy anyacsókkéje alatt. Ah! az én anyám oly távol van! Itt a 10 sous, gyermekem . . . és az ifjú virágárus lányka tovább lette, anélkül, hogy visszanézne a múltba. —i pedig ő ott is virágokat lát. Amint december 15-dike elmúlt, Párisban új év van, mert az egész világ új évi ajándékot vásárol. Prrrrenez vos etrennes! kiáltja a bódés minden sarkon, két ütöztetve a négy rét fogai közt, mire a seregesen vonuló utczagyermekek áhítattal megállnak, szemlét tartani a piros holmikon. A kalmár szereti a közönséget, de mely a gaminéveket meghaladta, az ily vendégek többnyire elállják a sátort félóráig bámulván, azon tudattal, hogy egy fillér sincs zsebekben, mely nyugtalanító tudat a kalmár nyitva tartott szemeiből is kisugárzik. Midőn kibámulták magokat ez ifjú proletárok, tovább vonulnak in choro énekelvén: Prrrrenez vos etrennes! miből a kalmár egy pár ezret tanulhat. Van az uj évi ajándékok közt ágyú, flotta, nemzeti lobogó, minden mi csatára emlékeztet és a mi ezukörből van; millió képek inkermanni csatát ábrázolók; Szebasztopol N betűvel; Krimia angol katonákkal, ez mind uj évi ajándék, mik oly olcsók s meglehet mégis drágába kerülnek. Egy szóval, e boulevard-sátorok hasonlítnak kicsiben a keleti sátorokhoz. Menjünk tovább. A passage de l’operaban alakos csoportok állnak — tehát itt a farsang álarczaival! itt a száz zenész ! azaz kétszáz, és nem Musard mint tavai, hanem Strausz vezetése alatt, ki legtöbbet ígért az operabálok árverésén. Agyuhangja mellett nem szörfölött, mulatságos a quadrille, mert meg van írva : il faut danser á la voix du canon! Legnagyobb újévi ajándék a legitimistáknak gr. Chambord levele. Gr. Ch. egy vigasztaló iratot küldő Foucault özvegyéhez, mely alatt az aláírás nem ötödik Henrik, mint eddig, hanem egyszerűn Henrik, szinte újévi ajándék egy kis proverbe, melyet Ch. küld egy híres hadvezérnek. A vezér igen szereti a tengeri csatákat, de mihelyt bajban van, süllyeszti hajóit, hogy el ne sülyesszék. Eső szakadt egyszer, mond Ch. a vezér elfeledvén hadi köpenyét, bizonyosnak látta mint kétszer kettő négy, hogy megázik. Azon törte fejét mégis, mikép kerülhetné el a záporesőt? —A vezér belefeküdt egy folyóba, és az eszme nem volt rész, mert czélját elérte. Megázott az igaz, de nem eső által. Egy hazaérkezett ifjú tengerész következőt beszél: A vészt kérdi ön? pokol volt és mi fenekén valánk, ma fől! nem hittem soha, hogy valaha IV. Henriket lássam. — A tengerésznek mindig van egy véd csillaga, de itt hajónknak is volt, kincseit és nagyszerű ágyúit — igaz, hogy bajjal — de mégis megszabadították. Mit csinál fiam ? — Asszonyom! ön fia-------Ah! ön gyászhírt hozott nekem — új évre! ? — Valóban ön fia —• — Csak azt mondja meg : csatában esett-e el ? fuldokló hosszú szünet után az anya. Igen! viszonzá a hírnök, csatában; nem mervén mondani, hogy kolerában halt meg! (Lapszemle.)A„Die Donau“dec.29-kei száma a magyar tanügyről egy pesti levelezőtől következő czikket közöl : A magyar iskolaügynek sokszor tették azon szemrehányást, hogy a tudománynyal nem tart egyenlépést. Ha ez némely tekintetben nem egészen valótlan is, mégis könnyű erre nézve a mentség. Ki a magyar történelmet ismeri, az okait adhatja több kedvezőtlen körülménynek. A 18-dik század végén s a 19-diknek elején a német iskolaügy egészen átalakult, különösen egész Németországban az anyanyelv majdnem kizárólag a tan és tudomány közvetítőjévé lön. Az iskola imígy szoros viszonyba lépett az, élettel, tudomány és élet egymást kölcsönösen szélesbiték, nemesíték és emelék. Magyarországban az iskolák Mária Terézia alatt új szervezetet kaptak; e szervezet azonban pangás és megcsontulásra vezetett; a tankönyvek változtathatlanul előirattak, a tannyelv a holt latin maradt. Csupán a protestáns iskolákban mutatkozott némi élet és bizonyos verseny. Ámde a protestánsok törvényes türelmet csak II-dik József alatt, törvényes elismerést pedig csak II-dik Leopold alatt nyertek. Minden protestáns iskola Magyarországban magán-alapítványokon nyugszik, az állam részéről sohasem kaptak anyagi segélyt. Azonban e magán alapítványoknak igen változatos sorsuk volt, majd minden államkatasztrófnál jelentékeny veszteségeket szenvedtek. A franczia háborúk alatt a pénzügyi krízisek által majdnem a semmiig olvadtak le, s a legújabb felforgatások is tetemes összegektől foszták meg azokat. A protestánsok tehát kénytelenek voltak igen sokszor újból kezdeni, s mindamellett buzgalmuk napjainkban sem halt egészen meg; minden oldalról jelentékeny áldozatok hozattak, hogy a magas kormány követelményeinek megfelelni lehessen. Ezen buzgalmat, ezen érdeknyilvánítást az iskolaügy emelésén egy gondolkozó államférfi sem fogja félreismerni. Már azáltal, ha, hogy a protestánsok az iskolák szervezése és vezetésére minden befolyástól, melyet azelőtt gyakorolni szoktak volt, megfosztatnának, kellene csökkenni az iskolák anyagi támogatásáva a készségeknek. Minden protestáns iskola főczélja kezdettől fogva alig volt más, mint mindennemű tanítókat és lelkészeket a protestáns egyház részére nevelni. Miután most ajelen gymnasiumok, melyek főosztályában a tannyelv kizárólag német, inkább arra rendeltették, hogy áldolgákat neveljenek, ennélfogvást mellettük a régenbeni Vasárnap, dec. 31-én-