Pesti Napló, 1854. december (5. évfolyam, 1419-1443. szám)

1854-12-31 / 1443. szám

1854. Stedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhoz hordva : Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a s­­ZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz i­tézendő : mrinteza 8-ik szám 300-1443 Szerkesztési iroda : sríntcza sz 8. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­czárjával számíttatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magán viták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár- jával számíttatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és inneputáni napokat kivéva — Jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. ( Máriáé) 1855-ik első félévi folya­mára. Vidékre postán küldve, félévre január 1-étől junius végéig 10 frt. — Évnegyedre ja­nuár 1—étől martius végéig 5 frt pp. Budapesten házhoz hordással, félévre 8 frt. — Évnegyedre 4 frt pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivata­lában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó-hivatala. ,,Panem et circenses! ‘ Budapest, d#c. 30. XIV. A jelen korszak a magyar nemzet­ élet­revalóságának próbaköve, erkölcsi értékének, jellemének rostája. A közjogi viszonyok átalakultával a magyar­nak kivételes helyzete megszűnvén, é­s egy részről a „nemzeti egyenjogúság“ fogalmánál fogva nyelvének uralkodó tulnyomóságát elvesztvén, más részről a „birodalmi státus-egy­ség s öszpontositási rendszer“ vezéreszméi fo­nalán a német nyelv tűzetvén ki a közhatalom által az állam hivatalos közlegéül, — most fog elválni, váljon ama genius, mely eddig a magyar faj szellemi emelkedését vezérelni, nem­zeti létét kalauzolni látszott, a faj benső hivatá­sának s­zellemének kifejezése volt-e , vagy tán csak kedvezőbb körülmények olcsó vívmányá­nak múlékony és önkecsegtető nimbusza? Mi az elsőt hisszük és valljuk, különben nem lenne erőnk és türelmünk oly czélokért küz­deni, miknek biztos elérhetéséről meggyőződve nem volnánk. Sokkal erősb ösztönt mentett a magyar dicső múltjából, sokkal hatalmasb önérzete , s mé­lyebb nemzeti miveltségének gyökere, semhogy hanyatlásától lehetne tartani, hacsak­­ önkényt le nem mond önmagáról. Nem azon szegény vigasztalással kecsegtet­jük magunkat, hogy a magyar nyelv s ezzel a magyar faj ki nem veszhet; ez a legnyomorubb eredmény volna egy évezredéves lét után, mert hiszen a bukovinai és moldvai elszigetelt csángó magyar is megőrizte századokon keresztül nyelvét. Ennyit a természet, s az anyanyelv szívós­sága a legvadabb népeknek is biztosít. A magyar nemzethez méltóbb meggyőződés­ben élünk mi, s helyzetünk, tehetségeink, s ren­deltetésünk teljes öntudatában hisszük és vall­juk, hogy a magyar nemzet zivataros múltjánál fé­­nyesb és boldogabb jövőre számolhat, mert hi­vatva van ama nagy birodalomban, mely kelet és nyu­gat között a polgárisodás lánczszemét képezi, s azon elemet alkotni, mely nemzeti elszige­teltségénél fogva kizárólag e földhöz kötve , a vérség rokonérdekei által tehát az ország hatá­rain kívül nem izgatva, — s számra, lakterületre, s fajnemességre a birodalom népei között tisz­teletparancsoló helyet foglalva el, — a vegyes népfaju államnak összetartására, egyetemessé­gére, s kü­l és belfüggetlenségének védelmére a legbiztosb, legállandóbb súlypont gyanánt szol­gálhat. E körülményben leírja fajunk lételének egyik leghatalmasb biztosítékát, s ha úgy akarja, bol­dogabb jövőjének zálogát is. Ha a magyar teendői programmjának élete az államegység elvét tűzi fel; ha szóval és tet­tel megmutatja, hogy nemzeti törekvéseinek iránypontja a birodalom közös nagysága és jól­léte ; ha ismert nemes indulatával a testvér nép­fajok ügyét saját magáénak tekinti, de azért speciális nemzeti feladásait a testvérnépek ter­helése nélkül saját erejéből és önköltségén igyekszik megoldani, s lépteiben dynastikus ér­zelmektől vezéreltetik, s akkor fajunk oly er­kölcsi súly s oly szeplőtelen vélemény birto­kába jut, mely a nemzetnek szellemi és anyagi fejlődhetéséhez szükséges mozgalmait a Sepa­ratismus minden gyanújának bizalom­sorvasztó mérge ellen megóvni fogja. Az így megnyert bizalommal a sikernek felét nyertük meg. A siker másik fele azonban testvéri vállve­­tést igényel a nemzettest minden rétegeiben. Az egyéni élet szintúgy, mint a családi kör, a községi élet, mint a társadalmi tér számtalan eszközökkel kínálja a komoly cselekvési ösztönt. A nemzeti czélhoz járul minden magyar em­ber, ki szellemi miveltségen kivül anyagi függetlenségre törekszik. A magyar ifjúságtól függ életpályáját hely­zetéhez és hajlamához képest megválasztani, s illő kiképzettség mellett bármily ágában a pol­gári foglalkozásnak egyéni jóllétet s nemzeti becsülést kivívni. A községek hatalmában áll a népoktatási in­tézkedések gyámolítása, vasárnapi és reáliskolák létesítése, könyvtárak és olvasó társulatok ál­lítása, nagyobb városokban a magyar színészet pártolása s állandó színházak létrehozatala, s egyéb humanistikus vagy közgazdászati in­tézetek megalapítása által a községi és nemzeti általános mivelődésnek és gyarapodásnak or­szágszerte kellő lendületet adni. A­mi ezeken felül még teendő fennmarad, az a nemzet közös teendője. A részint már létező, részint még hiányzó, s akár szellemi igényeink akár anyagi gyarapá­­sunk tekintetéből nélkülözhetetlen intézetek csupán egyetemes nemzeti részvét és áldozat­­készség mellett képzelhetők. Közhasznú egyesületek, hitelbank, műegye­tem, mezőgazdasági intézetek, a magyar akadé­mia, nemzeti múzeum,s a magyar nemzeti szín­ház Pesten, egy részben létesüléseket, más részben további sorsukat magától az öszves nemzettől várják. S a­mit a nemzeti fejlődés e nagy fontosságú factorainak érdekében a sociális magán igyeke­zet pótolni nem képes, azt mi bizton várjuk az országos képviselet közel várható életbe léptetésétől. Azon nagy országos érdekek közt, miket ama testület képviselni és támogatni hivatva leend,—kétségkívül a legfontosabb a nemzeti m­ű­v­e­lt­s­é­g érdeke, mint minden egyéb szel­lemi és anyagi korszerű fejlődhetés pótolhatlan alapja, mint a birodalom közös gyarapodásának elkerülhetetlen postulátuma. Foglalja el a közremunkálásban minden jóra­­való magyar ember azon helyet, mely őt sor­sánál és miveltségénél fogva illeti, gyakorol­jon mindenki polgártársaira szava és példája által annyi hatást, a mennyi a honszeretettől s tiszta szándéktól kitelik, — ne kecsegtessen senkit valósithatlan ábrándokkal, de ápolja a nemzeti önérzetet, önbizalmat és gyakorlati tevékenysé­get, é­s rövid idő múlva Magyarország viru­­lóbb,s a magyar nemzet megelégedettebb alakot fog ölteni, mint valaha. A vezérszerepet a társadalmi viszonyok a magyar aristocratia, a birtokos nemesség ke­zébe adták. Önmagán kezdvén ez osztály a reformot, s ügyeinek rendezése által mindenek előtt saját független állását s tekintélyét biztosítván, jövő­jének talpkövét szilárdabb alapra nem fektet­heti, mintha kezébe ragadva a nemzeti mivelt­­ség s a legnemesb polgári erények lobogóját, magának és utódainak a nemzet benső tisztele­tét, bizalmát és testvéri szeretetét kiküzdi. Soha erre a magyar aristocratiának nagyobb szüksége nem volt, és soha erre kedvezőbb és biztos­ alkalom nem nyílik, mint ma, az átala­kító koresemények e nagy perczében. Adja a magyarok Istene, hogy a holnap re­ánk virradó év hazafiai szavunknak hatást, óhaj­tásainknak sikert, s reményeinknek valósulást teremjen! B­é­c­s, dec. 29.­­ Nem vagyunk barátjai a hivatalos „vissza- és előpillantásoknak,“ minekkel új év körül a lapok ha­sábjai meg szoktak telni; a gondolkozó ember akármi­kor is a múltra vissza- s a jövőbe előrepillant s min­den fontosabb eseményt emlékezetébe regisztrál, hogy a múltat helyesen megítélni s a jövőre nézve legalább valószínű horoskopot állítani tudjon. De a jelenleg kü­szöbön álló januárius elseje nemcsak korszámlatilag egy új időszaknak kezdetét jelenti, hanem a jelen eu­rópai bonyodalomban is várpontot képez, mely a jövő­re nézve mély, talán eldöntő befolyású leend. — Ez okozza, hogy komolyabb eszmékkel állunk meg e nap előtt s önkénytelenül is a múltnak egyik másik emlé­két előkeressük. — Más alkalommal bővebben fejte­gettük már abbeli nézetünket, miszerint Oroszország már eddig is erkölcsileg meg van verve s hogy jelen­leg csak az forog még kérdésben, várjon ez erkölcsi megverettetéshez még gyökeres anyagi megveretés is járuljon-e vagy sem? Oroszország a jelen viszály első stádiumaiban eljárását az által vélte igazolhatni, hogy a keresztény hit mellett n­e­m­­ keresztények ellen harczra kel.­­ Míg egyedül a törökökkel volt dolga, ez ürügy elfogadhatónak látszott, de mihelyt a nyu­­gati hatalmak tettlegesen a Portát gyámolították, ez ü­rügy semmivé vált. Egy kitünőleg protestáns és egy kitünőleg katholikus hatalom, tehát a keresztény val­lás két legelterjedtebb hitfelekezetének képviselői Oroszország ellenei gyanánt léptek fel s Török­ország mellett nyilatkoztak; e percztől fogva, sen­ki sem hihette, miszerint a fenforgó háború a ke­reszténységnek a pogányság elleni küzdelme ..... De Oroszország alkalmas ürügyekben soha sem szű­kölködött; az egyik használhatlanná válván, mást ke­resett s azt hiresztelte, miszerint Anglia, mely a for­radalom hőseinek tűzhelye s Francziaország, melynek császárja önérdekében nem kedveli a legitimitás és conservatismus elvét, azért egyesült a Portával, mely szintén egy ideig a lázadóknak menhelye volt, mert Oroszország a conservativ elv bajnoka gyanánt síkra száll s az elvet mindenütt Európában érvényre akarja hozni. Ez ürügy szinte egy ideig használhatónak lát­­szék , de lassan lassan Ausztria is, ezen már termé­szeténél fogva conservatív állam, mindinkább nyűgat felé hajlott és — a dec. 2-ki szerződés szavai szerint — az Írott szövetség helyébe, ha Oroszország nem enged, tettleges szövetséget fog léptetni. Mihelyt ez megtörtént, a conservativ elvtől kölcsönzött ürügy szinte megsemmisül, — mert ki hinné, hogy Ausztria Oroszország ellen fellépne, ha ennek a conservativ érdek védelmezésén kívül más czélja nem volna? — Vagy tán meglehet, hogy az orosz diplomaták, kik már annyi remek „magyarázat“ által lepték meg a világot , a „conservativ“ elvet is saját érdekük sze­rint magyarázzák s Oroszország túlsúlyának, valamint Európa olyféle állapotának conserválását értik alatta, mely az orosz rendszert ítélet napjáig biztosan fenn­tartja. Ha Oroszország il­y értelemben veszi a „con­servativ“ szót, előre láthatta, hogy Ausztria mind­vé­gig nem fog vele járhatni.­­ Míg az erőszakos fel­forgatás elnyomásáról, a históriai jogok védelméről, a törvényes uralkodó iránti kötelességekről volt szó, a két hatalom tökéletesen egyetérthetett; de Ausztriától azt kívánni, hogy saját természetes fejlődését feltar­tóztassa, mert Oroszország ily fejlődésre még nem érett, s annyi volna, mint szomszédomtól azt kívánni, hogy ő is vágassa le a lábát, mert én sánta vagyok s mankón járok. Itt a két hatalom útjainak szükségkép egymástól el kellett válniok. És — hála Istennek — elváltak ! Elváltak a birodalom üdvére, a nép meg­­mondhatlan örömére! Ausztria nem volt oly gyöngéd­­telen, hogy az Oroszország által neki tett ígéreteket nyilvánosságra hozta volna, de hogy Oroszország az ígéreteket nem kímélte, hogy mindent megtett ily hatal­mas tényező megnyerésére, arról, úgy hisszük, nem lehet kétség, valamint ez ígéretek minősége is köny­­nyen kitalálható. Hogy Ausztria mindazáltal Oroszor­szág részére nem állott, hogy — némi régi sérelmek daczára is — a nyugattal egyesült, ezt oly örvendetes jelenségnek tartjuk, mely nemcsak a jelen krízis ki­menetelét, hanem az ausztriai birodalom belfejlő­­dését is biztosítja. Ha Ausztria a törvényes utáni, belülről fejlődő haladást ellenezné, hol találhatott vol­na alkalmasabb támaszt e politika keresztülvitelére, mint Oroszországban ? Hogy e támaszt elvetette s a nyugottal kezet fogott, édes megnyugtatás a valódi hazafi számára. . . . Bár minél többen fogadnák keb­lükbe e buzdító meggyőződést, melynél becsesebb új­évi ajándékot nem adhatnak — önmaguknak ! P­ár is, dec. 25. l. Mire t. szerkesztő úr e levelet olvassa, feltűnt alkalmasint az uj év, mire mi nem haragszunk, mert valószínűleg boldogabb lesz, legalább ránk, a múlt­nál, mert a mi múlt évünk hasonlít az utolsó fekete­tengeri szélvészhez, mely a romokat mindegyre hányja az iszapos partokra. Mindegy! a jobbat elfogadjuk, a rosszabbtól nem félünk. Előre! Ne feledjünk azonban boldog új évet kívánni szerkesztő úr házi népé­nek, mely velünk felezi kenyerét, minden szel­lemi és földi munkásnak; azoknak kik kereskednek; azoknak kik lárma nélkül jót mivelnek; kik a népet nevelik, a szenvedőket vigasztalják; azoknak kik ma­gyar emlőt szíttak, és paloták fiai; kik kunyhókban laknak; végre mindazoknak kik ezüst hajszálakat vi­selnek és kik r­i­n­g­a­tj­á­k a nemzetet lágy karokkal egy évről más évre. Uj év! — kinek ne volna egy pár igénytelen vágya ime reményteljes napon? s mi a vágy? Futó folyam hullámai Az ember milyom vágya, Perez hozza őket, perez ragadja el. A sors azért nem szokta teljesíteni Mikorra egy kegyét leejti : Az ember már régen mást esdekel! A költő imez énekére mi azt mondjuk : mi min­dig egyért esdeklünk, azért nem teljesiti talán a sors igénytelen vágyunkat. — Nem vesz ön virágot ? — Dehogy nem veszek, kis gyerme­kem, új év, napjára i­s ime mellemre tűzöm. Jobb szeretném arczodról e f­r i­s virágot levenni, mert ez ma reggel nyílt ki, talán egy anyacsók­kéje alatt. Ah! az én anyám oly távol van! Itt a 10 sous, gyermekem . . . és az ifjú virágárus lányka to­vább lette, a­nélkül, hogy vissza­nézne a múlt­­b­a. —­i pedig ő ott is virágokat lát. A­mint de­cember 15-dike elmúlt, Párisban új év van, mert az egész világ új évi ajándékot vásárol. Prrrre­­nez vos etrennes! kiáltja a bódés minden sarkon, két ü­töztetve a négy rét fogai közt, mire a seregesen vo­nuló utczagyermekek áhítattal megállnak, szemlét tar­tani a piros holmikon. A kalmár szereti a közönséget, de mely a gaminéveket meghaladta, az ily vendégek többnyire elállják a sátort félóráig bámulván, azon tu­dattal, hogy egy fillér sincs zsebekben, mely nyugta­lanító tudat a kalmár nyitva tartott szemeiből is kisu­gárzik. Midőn kibámulták magokat ez ifjú proletárok, tovább vonulnak in choro énekelvén: Prrrrenez vos etrennes! miből a kalmár egy pár ezret tanulhat. Van az uj évi ajándékok közt ágyú, flotta, nemzeti lobogó, minden mi csatára emlékeztet és a mi ezukörből van; millió képek inkermanni csatát ábrázolók; Szebaszto­­pol N betűvel; Krimia angol katonákkal, ez mind uj évi ajándék, mik oly olcsók s meglehet mégis drágába kerülnek. Egy szóval, e boulevard-sáto­­rok hasonlítnak kicsiben a keleti sátorokhoz. Menjünk tovább. A passage de l’operaban alakos csoportok állnak — tehát itt a farsang álarczaival! itt a száz ze­nész ! azaz kétszáz, és nem Musard mint tavai, hanem Strausz vezetése alatt, ki legtöbbet ígért az operabálok árverésén. Agyuhangja mellett nem ször­fölött, mulatságos a quadrille, mert meg van írva : il faut danser á la voix­ du canon! Legnagyobb újévi ajándék a legitimistáknak gr. Chambord levele. Gr. Ch. egy vigasztaló iratot küldő Foucault özvegyéhez, mely alatt az aláírás nem ötödik Henrik, mint ed­dig, hanem egyszerűn Henrik, szinte újévi ajándék egy kis proverbe, melyet Ch. küld egy híres hadvezérnek. A vezér igen szereti a tengeri csatákat, de mihelyt baj­ban van, süllyeszti hajóit, hogy el ne sülyesszék. Eső szakadt egyszer, mond Ch. a vezér elfeledvén hadi köpenyét, bizonyosnak látta mint kétszer kettő négy, hogy megázik. Azon törte fejét mégis, mikép kerülhetné el a záporesőt? —A vezér belefeküdt egy folyóba, és az eszme nem volt rész, mert czélját elérte. Megázott az igaz, de nem eső által. Egy hazaérke­zett ifjú tengerész következőt beszél: A vészt kérdi ön? pokol volt és mi fenekén valánk, ma fől! nem hittem soha, hogy valaha IV. Henriket lássam. — A tengerésznek mindig van egy véd csillaga, de itt ha­jónknak is volt, kincseit és nagyszerű ágyúit — igaz, hogy bajjal — de mégis megszabadították. Mit csinál fiam ? — Asszonyom! ön fia-------Ah! ön gyászhírt hozott nekem — új évre! ? — Valóban ön fia —• — Csak azt mondja meg : csatában esett-e el ? fuldokló hosszú szünet után az anya. Igen! viszonzá a hírnök, csatában; nem mervén mondani, hogy kolerában halt meg! (Lapszemle.)A„Die Donau“dec.29-kei száma a magyar tanügyről egy pesti levelezőtől következő czikket közöl : A magyar iskolaügynek sok­szor tették azon szemrehányást, hogy a tudománynyal nem tart egyenlépést. Ha ez némely tekintetben nem egészen valótlan is, még­is könnyű erre nézve a ment­ség. Ki a magyar történelmet ismeri, az okait adhatja több kedvezőtlen körülménynek. A 18-dik század vé­gén s a 19-diknek elején a német iskolaügy egészen átalakult, különösen egész Németországban az anya­nyelv majdnem kizárólag a tan és tudo­mány közvetítőjévé lön. Az iskola imígy szoros vi­szonyba lépett az, élettel, tudomány és élet egymást kölcsönösen szélesbiték, nemesíték és emelék. Ma­gyarországban az iskolák Mária Terézia alatt új szer­vezetet kaptak; e szervezet azonban pangás és meg­­csontulásra vezetett; a tankönyvek változtathatlanul előirattak, a tannyelv a holt latin maradt. Csupán a protestáns iskolákban mutatkozott némi élet és bizonyos verseny. Ámde a protestánsok törvényes türelmet csak II-dik József alatt, törvényes elismerést pedig csak II-dik Leopold alatt nyertek. Minden protestáns iskola Magyarországban magán-alapítványokon nyugszik, az állam részéről sohasem kaptak anyagi segélyt. Azon­ban e magán alapítványoknak igen változatos sorsuk volt, majd minden államkatasztrófnál jelentékeny vesz­teségeket szenvedtek.­­ A franczia háborúk alatt a pénzügyi krízisek által majdnem a semmiig olvadtak le, s a legújabb felforgatások is tetemes összegektől foszták meg azokat. A protestánsok tehát kénytelenek voltak igen sokszor újból kezdeni, s mindamellett buzgalmuk napjainkban sem halt egészen meg; min­den oldalról jelentékeny áldozatok hozattak, hogy a magas kormány követelményeinek megfelelni lehes­sen. Ezen buzgalmat, ezen érdek­nyilvánítást az isko­laügy emelésén egy gondolkozó államférfi sem fogja félreismerni.­­ Már azáltal, ha, hogy a protestán­sok az iskolák szervezése és vezetésére minden befolyástól, melyet azelőtt gyakorolni szoktak volt, megfosztatnának, kellene csökkenni az iskolák anyagi támogatásáva a készségeknek. Minden protes­táns iskola főczélja kezdettől fogva alig volt más,­­ mint mindennemű tanítókat és lelkészeket a protestáns egyház részére nevelni. Miután most a­­jelen gymna­­siumok, melyek főosztályában a tannyelv kizárólag német, inkább arra rendeltették, hogy ál­dolgákat neveljenek, ennélfogvást mellettük a rég­enbeni Vasárnap, dec. 31-én-

Next